- 78 -
Alkalomadtán találkoztam olyan emberekkel, akik az ajtóból behívtak az otthonukba és az után, hogy meghallgatták az én bevezetőmet, elmondták nekem, hogyan mentette meg őket Krisztus. Bizonyságot tettek nekem arról, hogyan adott nekik a Szent Szellem bizonyosságot megváltásukról, továbbá arról a belső békéről, amit birtokoltak az Úr Jézus Krisztusban. Természetesen, mint egy jó Tanú, én megpróbáltam érvekkel alátámasztani nekik, hogy az ő hitük téves. Úgy okoskodtam, hogy senki nem tudhatja határozottan azt, hogy meg van mentve, amíg el nem jött Armageddon és az ezer éves Királyság el nem telik. Azt mondtam nekik, hogy senkit nem ment meg egyedül a hite, hanem ezen kívül a jó cselekedetek és a pontos ismeret ugyancsak létfontosságúak a megmentéshez. De néhanapján éjszaka, amikor az ágyamon feküdtem és felidéztem a napi tapasztalataimat, ezeknek az „újjászületett” keresztényeknek a tanúbizonyságai az ő „tudom, hogy így van” megmentésükkel zavarba ejtettek engem. Tudtam a szívemben, hogy nekem nincs személyes biztosítékom a megmentésemre, ami egy Jézus Krisztussal való létfontosságú élő kapcsolaton alapulna. Mindazonáltal eddig reménykedtem abban, hogy meg vagyok mentve, de úgy hittem, ezt elveszíthetem, ha hűtlen leszek a Társulathoz. Valójában nekem nem volt meg ugyanaz a békém, örömöm és boldogságom, amit láttam sugározni ezeknek a férfiaknak és nőknek az arcáról, akik szeretetteljesen tanúskodtak Urukról, Jézus Krisztusról. Ők időnként könnyek között igyekeztek rábeszélni engem arra, hogy valljam meg, hogy bűnös vagyok és fogadjam el Jézus Krisztust, mint saját, személyes Megváltómat. Ez csak felingerelt engem, és mérgemben elviharzottam otthonaikból. De most úgy hiszem, hogy a Szent Szellem ültette el a jó magot akkor a szívembe ezeknek a csodálatos keresztény embereknek a személyes tanúbizonyságain keresztül. Azt vártam az ajtójukat kinyitó emberektől, hogy ellenségesek legyenek, vagy közömbösen érdektelenek, avagy legyenek nyitottak arra, hogy elfogadják tőlem a „jó hírt”. Egyfajta sokkhatást jelentett számomra olyan emberekkel találkozni, akik olyan erősen hittek Krisztusban, hogy hajlandóak voltak tanúskodni még nekem is – Jehova egyik Tanújának.
Mialatt Kaliforniában voltam, elolvastam William J. Schnell: „Harminc Évig az Őrtorony Rabszolgája Voltam” című könyvét. (magyarul nem jelent meg, de igen jó könyv – a ford.) Egyetértettem kritikai észrevételeivel, amelyek sok Tanú jellemére és életvitelére vonatkoztak, de úgy éreztem, ő csak egy elégedetlen, háborgó „gonosz szolga”. A.H. Macmillan könyvének, mely „A Hit Diadalútja” címet viselte, sikerült helyreállítania elmémben a Schnell kritikája által okozott károkat, amelyek a Társulat belső eljárásaira és ügyintézésére vonatkoztak. Ennek ellenére továbbra is úgy véltem, hogy Schnell néhány állítása igaz és bizonyított.
Bill és én két hétre visszatértünk Kaliforniába 1957 júliusának végén, azért, hogy meglátogassuk szüleinket, és hogy részt vegyünk a Wrigley Fieldben megtartott nagy kongresszuson. Találkoztam Carollal, meglátogattam rokonaimat és barátaimat, és rövid látogatásom nagy örömmel töltött el.
Wyomingba való visszautazásunk során 1957. július 31. estéjén hagytuk el San Bernardinót. Egy Jehova Tanúja asszony, Marian McCarty és három gyermeke társult hozzánk erre az útra. Bill, Mariann és én felváltva vezettünk, mert az volt a szándékunk, hogy éjjel-nappal autózunk, mindössze néhány megállót beiktatva. Augusztus elsején körülbelül hajnali 5 órakor megálltunk reggelizni St. George-ban, Utah államban. Amint beszálló-félben voltunk a kocsiba reggeli után, hogy folytassuk utazásunkat, történt
- 79 -
valami, amiről most úgy hiszem, hogy az Úr cselekedete volt. Általában hajlamos voltam a tengeribetegségre, ha egy gépkocsi hátsó ülésén ültem, különösen étkezés után, és hosszú utak alkalmával. Rendes körülmények között vagy vezettem, vagy az anyósülésen ültem.
De épp ezen a különleges reggelen Bill ragaszkodott ahhoz, hogy ő üljön a vezető melletti ülésen, mert belefáradt abba, hogy a hátsó ülésen kell utaznia a három fiúval. Többnyire vitatkoztam volna vele, vagy visszautasítottam volna azt, hogy étkezés után a hátsó ülésen utazzak, de valamilyen oknál fogva most csak csöndesen beleegyeztem abba, hogy így tegyek. Ennek a látszólag jelentéktelen döntésnek az eredménye az lett, hogy életben maradtam. Marian kezdett el vezetni és körülbelül egy órával később súlyos karambolunk lett, melyben Bill autója teljesen szétroncsolódott. Miután egy ideig vezetett, Marian álomba merült a kormánynál és az autó letért a főútról az útpadkára. A gumik rázkódása a durva kavicsokon felébresztette. Álomittas állapotában egy hidat látott előttünk. Azt gondolta, hogy a fékre lép rá, de gyakorlatilag padlógázt adott és nekiütköztünk a hídnak, körülbelül óránkénti ötven mérföldes (80 km/h – a ford.) sebességgel (az Utah Állami Közlekedésrendészet becslése szerint).
Gépkocsink olyan erővel ütközött neki a hídnak, hogy az egyik fém támasztórúd eltört és átfúrta a motorháztetőt és a műszerfalat. Ez a fémrúd behatolt Bill hasüregébe, eltörte számos bordáját, továbbá súlyosan megsértette a máját és más belső szerveit. Marian nekicsapódott a szélvédőnek, számos vágást és repedést szenvedve el, amelyek eltorzították vonzó arcát. A megrázkódtatáson és néhány kisebb vágáson és horzsoláson kívül a fiúk valójában sértetlenek maradtak. A mellettünk elhaladó autók gyorsan megálltak és jó néhány gépkocsivezető nyújtott nekünk elsősegélyt, amíg a mentők megérkeztek. Attól féltem, hogy Marian, aki erősen vérzett az arcsérülései miatt és Bill, aki halkan nyöszörgött, meg fognak halni, mielőtt kórházba tudnánk vinni őket. Először azt gondoltam, hogy eltört a jobb karom, mert volt rajta egy ronda vágás. Visszaemlékszem rá, hogy azt gondoltam: „Nem szabad vérátömlesztést kapnom.”
Sürgősen beszállítottak bennünket az Iron Megyei Kórházba, Cedar City-be, Utah Államban, ahol Mariant és engem elláttak és néhány nap után elbocsájtottak. Bill sérülései nagyon súlyosak voltak, sok vért veszített belső vérzése következtében. Kevesebb, mint három hét alatt három jelentős műtéten esett át. Minden orvosi kérést visszautasított, ami arra vonatkozott, hogy fogadjon el vérátömlesztést, és ragaszkodott ahhoz, hogy aláírjon egy papírt, amely megtiltja az orvosoknak, hogy vért adjanak neki. Adtak neki vért helyettesítő oldatokat, de fokozatosan legyengült, mivel folyamatosan vért veszített.
Bill édesanyja és menyasszonya, Sandra Danchuck eljöttek Kaliforniából, hogy vele legyenek. Édesanyja Mariant tartotta felelősnek a balesetért és Bill azt követő haláláért. Keserűséggel telve beszélt Marianról és nem akarta, hogy bármi közük legyen egymáshoz. Visszaemlékezem arra a Mormon orvosra, aki könyörgött Mrs. Korineknek, hogy egyezzen bele abba, hogy vérátömlesztést adjanak a fiának. Ő azonban hevesen elutasította ezt a kérést, kijelentve: „Inkább lássam a fiamat holtan és a sírban, semmint azt lássam, hogy megszegi Jehova Isten vérrel kapcsolatos parancsát és tiltását!” Bill végül meghalt, közvetlen következményeként annak, hogy nem fogadott el vérátömlesztést. Az orvosát láthatólag megrázta Bill halála és azt mondta, hogy vérátömlesztés nélkül megoperálni őt olyan volt, mintha egyik kezét a hátára kötve operálta volna meg. (2. jegyzet alább)
- 80 -
Az autóbaleset és Bill halála nagyon megrázó események voltak életemben. Annyira elszomorított Bill elvesztése, aki a társam volt, hogy úgy döntöttem, inkább hazatérek, semmint hogy továbbra is Wyomingban maradjak. Kéréssel fordultam a Társulathoz, hogy helyezzenek át és nevezzenek ki újra a San Bernardino-i Keleti Gyülekezetbe, Kaliforniába. Kérésemet teljesítették. Bill holttestét vasúttal szállították vissza Kaliforniába és temetési szertartását egy zsúfolt ravatalozóban tartották meg San Bernardino-ban. Noha időnként szenvedélyes vitáink voltak egymással, úgy éreztem Bill iránt, mint a saját bátyám iránt. Nehezen dolgoztam fel a halálát és hetekig zavarodott lelkiállapotban voltam. A halálával kapcsolatos gondolatok és kérdések folyamatosan keringtek az elmémben.
--------
- 1973 augusztusában, mialatt épp vakáción voltunk a családommal, megálltam az Utah államban lévő Cedar City-ben a Zion Motelnél. Volt egy rövid látogatásunk a Motel vezetőinél, Joe és Annie Lee Roberts-nél, akik végig nagyon barátságosak és segítőkészek voltak velünk, amikor 1957 augusztusában ott tartózkodtunk. Én úgy másfél hétig laktam az egyik motelszobájukban, mielőtt visszatértem San Bernardino-ba a baleset után. Ők mormonok és én hagytam náluk Őrtorony-kiadványokat. Rövid ott-tartózkodásom alatt tanúskodtam házról házra és az utcán is, számos Társulati kiadványt helyezve el. Mindig élveztem, ha Mormonoknak tanúskodhattam, mivel ismertem a hitnézeteiket és azt is tudtam, hogyan kell megcáfolni azokat. Mrs. Roberts elmondta nekem, hogy élénk emlékei vannak a mi ottlétünkről a Motelben és a balesettel kapcsolatos eseményekről. Kijelentette, hogy annak a napnak az estéjén, amikor Bill meghalt, hosszasan elbeszélgetett az édesanyjával. Beszélgetésük alatt Sandra bennmaradt a szobában, figyelve arra, amit mondtak. Mrs. Korinek zaklatott volt és nagy szívfájdalommal ezt mondta: „Mit tegyek? Mit gondol, mit kellene tennem, Mrs. Roberts?” Mrs. Roberts így válaszolt: „Ha az én fiam volna, én ráhagynám az orvosra a döntést. Ő tudja, mi a legjobb.” Ezután Mrs. Korinek azt mondta: „Ez az, amit tenni fogok. Meg fogom mondani az orvosnak, hogy tegye azt, amiről úgy gondolja, hogy az a legjobb.” Akkor Sandra kirohant a szobából és azt mondta: „Ó nem, Mama! Nem vonhatod vissza a szavad. Nem veszítheted el épp most a hitedet. Bill nem akarná a vérátömlesztést.” Mrs. Roberts azt mondta, hogy Sandra szavaival úgy megfélemlítette Mrs. Korineket, hogy végül alávetette magát az ő akaratának. Ez előtt a szózuhatag előtt Mrs. Korinek már végül úgy döntött, hogy megengedi Bill orvosának azt, hogy vérátömlesztést adjon neki. Nagyon elcsodálkoztam ezeket hallva, mivel én csak Bill édesanyjának elutasító döntéséről tudtam, miszerint nem engedi meg a vérátömlesztést. Az adott este során a későbbiekben, miután Bill már meghalt, Mr. és Mrs. Roberts bevitte kocsival Sandrát és Mrs. Korineket a kórházba. Amint meglátta Sandrát, Bill orvosa azt mondta neki: „Jöjjön ide. Azt akarom, hogy lássa, mit tett.” Megfogta Bill élettelen kezét és beletette Sandra kezébe. Mrs. Roberts kijelentette, hogy Bill halott teste olyan fehér volt, mint a hó a vérveszteségtől. Mrs. Korinek nagyon gyötrődött fia elvesztése miatt. Sandra mások jelenlétében megőrizte lelki nyugalmát, de egyszer, amikor egyedül volt velem, érzelmei teljesen kitörtek belőle. Zokogástól elcsukló hangon azt mondta: „Miért kellett Billnek meghalnia? Miért kellett Jehovának elvennie őt tőlem?” Abban az időben, be kell vallanom, valójában nem nagyon tudtam őt megvigasztalni.
- 81 -
Képes voltam arra, hogy Bill halálát, ami a vérátömlesztés hiánya miatt következett be, a Társulat tanításaival összhangban magyarázzam meg. De továbbra is kérdések gyötörtek azzal kapcsolatban, hogy helyes-e a mi álláspontunk erre az ügyre vonatkozóan. Hittem abban, hogy Bill megőrizte hűségét és a sírgödörben van, várva a feltámadását Armageddon után, Isten új világába. De mi van akkor, ha a vérátömlesztést Isten valójában nem tartja a vér megevésének? Mi van akkor, ha a Társulat által használt írásszövegek félre vannak magyarázva és szövegkörnyezetükből kiragadva használják azokat? Amint gondosan újraolvastam az 1 Mózes 9:3-5-öt, a 3Mózes 17:14-et és a Cselekedetek 15:28,29-et és más írásszövegeket, amelyekről a Társulat azt mondta, hogy tiltják a vérátömlesztést, egyre inkább úgy tűnt számomra, hogy ezek arra az ősi vallásos szokásra vonatkoztak, melynek során húst és vért ettek egy imádati szertartás részeként. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ezeket az írásszövegeket arra a modern életmentő orvosi gyakorlatra lehetne alkalmazni, melynek során az egyik személy vérét átömlesztik egy másik személybe.
Visszaemlékeztem arra a tapasztalatra, amikor felfedeztem, mennyire tévedett a Mormon Egyház, amikor megpróbálta igazolni a „Mormon Könyvét” a Bibliából, kíváncsi voltam, vajon az Írásoknak nem ugyanolyan elferdítését hajtotta-e végre a Társulat. Nagyon zaklatott lettem emiatt, és azáltal, hogy a testvérekkel erről a tanításról és Bill haláláról beszélgettem, csak még zavarodottabbá váltam. Végül kényszerítettem magam arra, hogy eltávolítsam az elmémből mindezeket a kétségeket és kérdéseket a Társulattal kapcsolatban. Mindezek után is úgy éreztem, hogy ők Isten felkent szolgái. Ők nem tévedhetnek, és ha tévednek is, hová mehetnék én? Mit tehetnék? Úgy döntöttem, hűséges Tanú maradok és tevékeny maradok az Új Világ Társadalmában.
Megdupláztam szántóföldi szolgálatomat az úttörőmunkában 1957 szeptemberében és októberében, s megpróbáltam teokratikus tevékenységekbe belefojtani gyanakvásaimat és kétségeimet. Carol és én ebben az időben jegyeztük el egymást. Terveket készítettem arra vonatkozólag, hogy egy időre megszakítom az úttörőszolgálatot, amíg Carol is képesített nem lesz rá és aztán újrakezdjük az úttörőzést együtt, mint férj és feleség. Mindketten úgy terveztük, hogy dolgozni fogunk, pénzt teszünk félre azért, hogy vegyünk egy lakókocsit és egy jobb autót, és aztán csatlakozunk majd ahhoz a több száz házaspárhoz, akik ki nem utalt területen úttörőznek. Ahogy megvitattuk a jövőre vonatkozó terveinket, az úttörőszolgálat és esetlegesen a külföldi misszionárius munka lettek közös céljainkká. Carol szépen előrehaladt a tanulmányozásban és tevékeny volt a szántóföldi szolgálat minden fajtájában. Kéréssel fordultam a Társulathoz, hogy ideiglenesen vegyék le a nevemet az úttörők listájáról és ezt 1957. november 1-jével meg is tették. Carol és édesanyja a Kaliforniában, Riverside-ban megtartott körzetkongresszuson keresztelkedtek meg 1957. november 9-én. Lelkes tagjai lettek a Coltoni Gyülekezetnek és sokat tanúskodtak nem-Tanú rokonaiknak.
Az Edmund C. Gruss - Elhagytuk Jehova Tanúit - Személyes bizonyságtételek sorozat korábbi részei
Utolsó kommentek