„És a királyságnak ezt a jó hírét prédikálni fogják az egész lakott földön tanúságul minden nemzetnek, és akkor jön el a vég.” (Új világ fordítás)

„Isten országának ezt az örömhírét pedig hirdetik majd az egész világon bizonyságul minden nemzetnek. Csak akkor jön el a vég.” (Békés-Dalos)

Jehova Tanúival folytatott viták során gyakran előfordul, hogy amennyiben vitapartnerünk nem képes a konkrét kérdésekre érdemi választ adni, megszorultságában azt hozza fel felekezete melletti végső érvként, hogy az általuk folytatott úgynevezett „világméretű prédikáló munka” által teljesednek be a Szentírásban az evangéliumhirdetésre vonatkozó szakaszok, különösen a fentebb jelzett Máté 24:14 verse. Azonban a kérdéses fejezet tüzetesebb tanulmányozása világossá teszi, hogy ez a vers nem szólhat valami újkorban a semmiből újjáalakult-restaurált „igazi kereszténységnek” keretet adó felekezet által végzett „tanítványképzésről”, amely az 1914 utáni események, mint eszkatologikus jelek közé tartozik.

A Szentírás értelmezői között köztudott, hogy a Máté 24. fejezetében található profetikus látomásban egybefolyik az első századi eseményekre, illetve Krisztus második eljövetelére és az utolsó ítéletre vonatkozó prófécia. Maga Jézus szavaiból kiderül, hogy a fejezetben foglalt prófécia kiindulópontja a jeruzsálemi zsidó templom elpusztulásának megjövendölése volt (2. vers), amely kijelöli az értelmezési kereteket. Erre kérdeztek vissza az apostolok, hogy „Mondd meg nekünk, mikor lesz ez? [ti. a templom lerombolása] És mi lesz a jele eljövetelednek és a világ végének?” – hiszen a tanítványok azt hitték, hogy Jeruzsálem pusztulásával a jelen világnak is vége lesz, s a Messiás megkezdi dicsőséges uralmát. Nyilvánvaló, hogy Jézus először az első kérdésre válaszolt, vagyis a jeruzsálemi templom lerombolását megelőző eseményekről beszélt. A 14. versben jelzett „és akkor jön el a vég” így egyszerűen Jeruzsálem, és így Izrael végét, bukását jelöli. Jézus a mennybemenetele után kezdődő korszak első nagy történeti ítéletét, Jeruzsálem pusztulását eszkatológikus összefüggésben szemléli.

„Na de” – vetheti közbe egy lelkes JT – „a vers az »egész lakott földön« való prédikálásról beszél, az első században pedig erre nem kerülhetett sor”. Valójában itt egy egyszerű költői túlzásról van szó. A Szentírásnak nem ez az egyetlen szakasza, ami alapján úgy tűnhet, hogy már az apostoli kor evangéliumhirdetői elterjesztették Jézus Krisztus tanítását „az egész világon”. Például Pál igehirdetéséről is azt mondja az ApCsel 13:47, hogy az „a föld végső határáig” szól. Az Apostolok Cselekedetei legnagyobb része Pál igehirdető munkásságát mutatja be, majd hirtelen a Rómába érésénél véget ér, holott tudjuk, hogy utána még sokáig élt. Hogy miért? Hiszen az „Apostolok Cselekedetei” néven ismert bibliai könyv szerzője, Lukács ott félbeszakítja elbeszélését, hiszen a célja, amint könyve elején világosan jelzi, csak az, hogy elmondja, hogyan jutott el a kereszténység Jeruzsálemtől a „föld végső határáig”, amely az akkor élt közel-keleti emberek szemében abban az időben Róma volt.

Amikor tehát itt Jézus azt mondta, hogy az evangéliumot „az egész világon” hirdetni fogják Jeruzsálem pusztulását megelőzően, ezzel annyit mondott, hogy tanítása, amelyet akkoriban csak egy jelentéktelen kisközösség ismert, nem csak a zsidók földjén, hanem „az egész világon”, vagyis a pogányok földjén, különösképp a görög-római világban, minden akkor ismert világrészben és országban hirdetve lesz, még mielőtt Jeruzsálem pusztulása bekövetkezik. És valóban igaz, hogy Jeruzsálem pusztulása idején az evangéliumot a Római Birodalom minden részében prédikálták; tehát az egész számottevő világon hallottak róla.

Az Őrtorony Társulat tehát ismét csak a maga elképzeléseit kívánja beleolvasni a Szentírás sorai közé, amikor ezt a szakaszt az általa végzett irodalomterjesztésre kívánja vonatkoztatni, ezzel a maga isteni legitimitását bizonyítani.

Ajánlott olvasnivaló: Misszió házról-házra: az igazi kereszténység bizonyítéka? (Zsotza)