- 74 -

            Emlékszem egy másik alkalomra, amikor személyesen engem fegyelmeztek meg, amiért „elhagytam a hivatalos irányvonalat”. „Bűnöm” az volt, hogy előadást tartottam az Úr Imájáról (Miatyánk – közismert nevén – a ford.) egy területi könyvtanulmányozási házicsoportban. (Valószínűleg egy könyvtanulmányozási házicsoportról van szó, az angol eredetiből nem következtethető ki pontosan – a ford.) Egy korábbi „Őrtorony” cikket használtam fel, amely a Társulati álláspontot fejtette ki a Máté evangélium 5-7. fejezeteivel kapcsolatban. Megpróbáltam változatossá tenni a témaköreimet, amikor a területi tanulmányozásokon beszéltem, minthogy mindannyian sokszor hallottuk már ugyanazokat a nyilvános előadásokat a Királyság teremben. (Ahogy mi is – a ford.) Visszaemlékezem a gyakorta hallott panaszokra, különösen az új testvérek részéről azzal kapcsolatban, mennyire unalmasakká váltak az adott előadások, miután jó néhányszor hallották már ugyanazokat. Amit én tettem, igazán nem volt a Társulat tanácsainak megszegése. A mi „szolgáink” (ma inkább „felvigyázók”’ – a ford.) azt kívánták tőlünk, hogy tartsuk meg ugyanazokat a nyilvános előadásokat a kisebb területi tanulmányozási összejöveteleken. (Ma már ez nincs így, ahogy könyvcsoport sincs – a ford.) Mivel jó néhány ember kedvező észrevételeket tett azzal kapcsolatban, hogy én különböző témákról beszéltem, néhányan a többi szónok közül féltékenyek lettek, és bepanaszoltak a helyi felvigyázónál. Ő behívatott magához és figyelmeztetett, hogy kövessem a tanácsait: Csak azoknak a nyilvános előadásoknak a témakörét lehet havonta egyszer felhasználnom a helyi csoportoknál tartott előadásaimban, amelyek a Királyság Teremben hangzottak el. Ettől kezdve tehát „teokratikusan” leporoltam egy-egy nyilvános előadást a területi tanulmányozáson tartott beszédfelkéréseim során.

            Attól kezdve, hogy először csatlakoztam a Tanúkhoz, nagyra becsültem a mi gyülekezetszolgánkat. De aztán meg kellett tanulnom, hogy sok gyengesége van, köztük az, hogy nagyon kedvelte az erős italt. Sok Jehova Tanúja bizonyította erős vágyát az alkoholtartalmú italok iránt: ez mindig is zavart engem, mert nekem a teljes önmegtartóztatást tanították mind a szüleim, mind az Újjászervezett Mormon Egyház tanítói. Az ital bizonyosan gondot jelentett az én felvigyázóm számára, aki a vasútnál dolgozott. Miután elhagytam Jehova Tanúit a vasút egyik keresztény alkalmazottja azt mondta nekem, hogy egyszer annyira ittasan látta őt a munkahelyén, hogy képtelen volt dolgozni. Azok az ellentétek, amik ő és a felesége, valamint a felvigyázó édesanyja között fennállottak köztudottak voltak a gyülekezeti hírnökök között. A felesége kitette az anyósát a házukból és egy másik Tanú család fogadta be őt. A felvigyázó és a mostohalánya között is feszült volt a viszony.

            A Szolgálati Iskola szolga (ami nemrégen még a Teokratikus Szolgálati Iskola felvigyázója volt – a ford.) hűvös, zárkózott, ugyanakkor uralkodni vágyó egyéniség volt, aki sok „testvért” elidegenített túlzottan kritikus megjegyzéseivel és viselkedésével. Egy házaspár, akikkel ő és a felesége tanulmányozott korábban, és ők hozták őket „az igazsághoz”, mindössze hat hónap után elhagyta a szervezetet. Én magam is felkerestem ezt a házaspárt, hogy megpróbáljam visszanyerni őket, miután a felvigyázónak ez nem sikerült. Azt mondták, hogy nyilvánvalóvá vált számukra az, miszerint velük azzal a céllal barátkoztak, hogy rávegyék őket a szervezethez történő csatlakozásra. Mások is a helyi Királyság Terembe járók közül nagyon szívélyesek voltak velük, amíg meg nem keresztelkedtek. Ezután a helyzet megváltozott. Utána azt mondogatták nekik, hogy gondolkozzanak teokratikusan és ne függetlenül. A Szolgálati Iskola szolga és felesége beszüntette a további összejárást velük és távolságtartókká lettek. Azt mondták, ez a tapasztalat

- 75 -

felnyitotta a szemüket ezeknek a Tanú „barátoknak” az igazi indítékaival kapcsolatban és úgy érezték, hogy Jehova Tanúi „szolgái” (ma „felvigyázói” – a ford.) csak abban a mértékben érdeklődtek az új hírnökök iránt, amennyiben azok előmozdították a teokratikus érdekeket. Ez a házaspár elhagyta a gyülekezetet és később azt hallottam, hogy csatlakoztak egy Russellita szektához.

            Nyilvánvaló volt számomra, hogy a mi gyülekezetszolgánk inkább azért őrizte meg beosztását, mert „teokratikusan engedelmes” volt, és nem keresztény jelleme miatt. Röviddel azelőtt, hogy én Jehova Tanúja lettem 1954-ben, a San Bernardino-i gyülekezetet kétfelé osztották. Én a Keleti Gyülekezethez csatlakoztam,  amely többségében fehér hírnökökből állt, míg a Nyugati Gyülekezetben túlsúlyban voltak a fekete és mexikói származású Tanúk. A Társulat sokat hencegett a szeretettel és egységgel kapcsolatban, ami Jehova Tanúi között van, és ez az állítás, amit én igaznak hittem, segített abban, hogy vonzódjak hozzájuk. A valóság megtanított arra, hogy sok Jehova Tanújával kapcsolatban nem ez volt a helyzet. A Keleti Gyülekezet felvigyázója gyakran utalt a Nyugati Gyülekezetre, mint „Kongó”, vagy „Ubangi” gyülekezetre és megvetően kijelentette, hogy ő nem akarja azt, hogy bárki azok közül „a műveletlen feketék közül előadást tartson a mi gyülekezetünkben.” Egyszer véletlenül meghallottam az egyik fehér testvér megjegyzését az egyik fekete testvérrel kapcsolatban, aki kiváló előadó volt: „Lehet, hogy ő nigger, de az biztos, hogy tud beszélni.” A mexikóiakat, akik egymás közt spanyolul beszélgettek fehérek jelenlétében, gyanakvó szemekkel méregették és néhány fehér Tanú idegenkedett tőlük.

            Néhány évvel az után, hogy kapcsolatba kerültem az úgynevezett Új Világ Társadalmával, arra a felismerésre jutottam, hogy sok személy, aki annak tagja volt, valójában igen kevéssé különbözött azoktól, akik a világban voltak. El kellett ismernem magam előtt, (de nem más Jehova Tanúi előtt), hogy mi igazából se jobbak, se rosszabbak nem voltunk viselkedésünket, jellemünket és életvitelünket tekintve, mint vallásos emberek bármely más csoportja. A Társulat folyamatosan buzdított minket az „Őrtorony” lapjain és az összejöveteleken arra, hogy teremjük meg a Szellem gyümölcseit, amint azt a Galácia 5:22-23-ban olvashatjuk. De a hangsúly a szervezeti gondolkodásmódon volt. Azt mondták nekünk, hogy az ilyen gondolkodás fogja megteremni ezeket a gyümölcsöket. Mi nem úgy kellett, hogy részesedjünk ezekből, hogy függetlenül alakítsunk ki egy keresztény jellemet, mert ezt úgy tekintették, mint önző, veszélyes, nem teokratikus gondolkodást, ami azt eredményezi, hogy nem tartunk lépést a Társulat győzedelmes menetelésével az Új Világba.

            Most visszatekintve ébredek tudatára annak, hogyan eredményezett gyakran ez a „teokratikus” gondolkodásmód boldogtalan, szerencsétlen embereket. Visszaemlékezem egy nagy létszámú német Tanú-családra, akiknél az édesapa meghalt. Az édesanya és gyermekei nagyon aktívak voltak a szántóföldi szolgálatban. Kramerné volt az, aki elsőként tanulmányozott édesanyámmal, és az ő idősebb gyermekei voltak azok, akikkel elsőkként vitáztam a „Mormon” tantételekről. Az egyik idősebb fiú és két idősebb lánytestvér úttörőszolgálatot végeztek a helyi gyülekezetben. Kramerné fia, Don, az egyik úttörő egyszer azt mondta nekem, hogy édesanyja rajtakapta, amint régebbi, a Társulat által kiadott könyveket tanulmányozott, amiket Russell „Pásztor” írt. Don azt mondta, azon volt, hogy összehasonlítsa a különbségeket a között, amiket Russell tanított, és amit a Társulat őutána tanított. Ez annyira felingerelte édesanyját, hogy fogta a könyveket és elégette őket. Ezt a családot más Tanúk annyit rágalmazták és

- 76 -

olyan rosszul bántak velük, hogy a legidősebb fiú megutálta Jehova Tanúit, a legfiatalabb pedig ideg- és érzelmi összeomlást szenvedett el. Néhány évvel az után, hogy édesanyám és én elhagytuk a Társulatot, anyám egyszer találkozott Kramernéval egy belvárosi utcában. Ez a szegény idős hölgy kiöntötte összes keserűségét és szívfájdalmát édesanyámnak és a következőket mondva fejezte be: „Mivelünk szörnyen bánt az a Királyság Terembeli csorda, de ők meg lesznek ítélve Armageddonkor. De náluk van az igazság, Davisné asszony, úgyhogy térjen vissza a szervezetbe.” Anyám tanúskodott neki a Krisztusba vetett hitről, aki „Az Igazság” és „Ami Az Igazság”.

            Visszaemlékszem arra, hogy találkoztam egy zsidó származású Tanúval egy körzetkongresszuson, aki úttörőszolgálatot végzett a feleségével. Miközben arról beszélgettünk vele, hogyan fedezte fel „az igazságot”, élénken visszaemlékezem valamire, amit ő mondott nekem. Azt állította, hogy már másfél év óta megkeresztelt Jehova Tanúja volt azelőtt, hogy hitt volna abban, hogy Krisztus Jézus a Messiás. Amikor ezt hallottam, emlékeznem kellett apukám bizonyságtételére arról, hogy szükséges „újjá születni” azáltal, hogy elfogadom Jézus Krisztust az én Megmentőmnek. Jézus csak kevéssel jelentett többet ennek a Tanúnak, mint egy nevet az Őrtorony-kiadványokban. A zsidó Tanú azt mondta, a Jehova név többet jelent neki, mint Jézus Krisztus neve. Ezt a zsidó társamat és az ő pogány feleségét később Izraelbe küldték az Őrtorony misszionáriusaiként. A legtöbb Jehova tanúja úgy utalt Jézus Krisztusra, mint „a Megmentőre”, de ritkán úgy, mint „az én Megmentőmre”.

            Miután teljesítettem a Társulat úttörőszolgálattal szemben támasztott követelményeit, vettem egy autót és elkezdtem az úttörőszolgálatot a lakóhelyem szerinti gyülekezetben 1956. november 1-jén. Őszintén kijelenthetem, hogy igenis élveztem Jehova Tanújaként és úttörőként szerzett tapasztalataimat, és van néhány kedves emlékem ezzel kapcsolatban. Amit bánok és sajnálok az az, hogy valójában nem „Az Igazságot”- Jézus Krisztust - prédikáltam és nem a Vele való megmentést jelentő kapcsolathoz juttattam el az embereket. Tanúskodtam az utcákon és házról házra, újralátogatásokat végeztem ott, ahol irodalmat helyeztem el, Bibliatanulmányozásokat (könyvtanulmányozásokat – a ford.) vezettem a „jó akarat” embereivel és nyilvános előadásokat tartottam. A Társulat mércéje szerint én Jehova Tanúi egyik jó úttörője voltam.

            1957 januárjában az egyik körzetkongresszuson Victorville-ben, Kaliforniában bemutattak egy vonzó főiskolás lánynak. Néhány „testvérnő”, akik az ő gyülekezetébe jártak Coltonban azt mondták nekem, hogy Carol Jean Bourquein épp csak elkezdte tanulni „az igazságot”. Az édesanyja, Ethel M. Waller már néhány éve tanulmányozott Dema White-tal és most már naponta tanúskodott a lányának. Carol korábban a Mormon egyház egy tagjával találkozgatott, aki el is vitte őt az egyházába. Mivel Carolnak volt néhány kérdése mind az Utolsó Napok Szentjei, mind a Tanúk tanításaival kapcsolatban, erőteljesen bátorítottak engem, hogy kezdjek tanulmányozni vele. Először valamikor februárban látogattam meg és hamarosan elkezdtem rendszeresen tanulmányozni vele. Megválaszoltam a Mormonizmussal kapcsolatos kérdéseit és ő hamarosan komoly tanulójává vált Jehova Tanúi tantételeinek. Ebben az időben ő még a főiskolára járt és hamarosan elkezdett ott tanúskodni az oktatóknak és a diáktársainak. Barátságunk elmélyült és elkezdtünk gyakran találkozgatni. Nagy- mértékben csodáltam azt a módot, ahogyan Carol elfogadta a szervezetet, habár az,

- 77 -

hogy megkérdőjelezett bizonyos tanításokat, (például a 144.000 felkent osztályát) meglehetősen zavart engem.

             1957. április 22-én egy másik fiatal úttörőt – Bill Korineket – és engem egy új megbízatás keretében a Társulat Rivertonba nevezett ki Wyoming államban, hogy munkálkodjunk együtt egy ottani kis gyülekezettel. Miután ezt úgy fogadtuk, mint Jehova akaratát Bill és én vonakodva búcsút mondtunk barátnőinknek, rokonainknak és barátainknak San Bernardinoban. Bill volt az egyik első korombeli fiatal testvér, akivel a Tanúk között találkoztam. Jó csapatot alkottunk vele. Ő cseh-osztrák származású volt és Tanúnak nevelték. Visszautasított egy tandíjmentességet adó főiskolai ösztöndíjat azért, hogy úttörő lehessen. Nagyra becsültem őt és úttörőként szerzett tapasztalataink eredményeképpen nagyon közel kerültünk egymáshoz, de a konoksága és csökönyössége néha felingerelt engem.

            A Wyoming államban lévő Riverton-Lander-i ki nem utalt területen élő hírnökök melegen fogadtak minket. (A ki nem utalt területeken még nincs gyülekezet, aki ott prédikálna, gyakorlatilag be nem munkált területnek tekinthető Jehova Tanúi részéről – a ford.) Nagy hatással volt rám Wyoming gyönyörű vidéke és tiszta, kék ege. Minden energiámmal belevetettem magam abba a munkába, hogy gyarapítsuk és építsük az ottani kis gyülekezetet. Noha az Egyesült Államok földrajzilag legnagyobb körzetében volt, (mármint a Tanúk területileg felosztott körzetei tekintetében – a ford.) ennek ellenére itt volt a legkevesebb a hírnökök száma. Ottani tapasztalataim számosak voltak és változóak. Pihenés és kikapcsolódás tekintetében vissza tudok emlékezni azokra a szombat éjszakákra, amikor nézhettük a tv-t az egyik gazdagabb testvér otthonában. Gyakran adták Billy Graham egy-egy evangelizációs programját. Néztük és gúnyos megjegyzéseket tettünk rá, mint olyan valakire, aki „érzelmektől irányított, pokolian tüzes és kénköves ébredést és újjászületést keltő.” Magamban azt gondoltam, hogyha Graham prédikálása igaz lenne az „újjászületés” szükségességéről, akkor mi, Tanúk még mindig bűneinkben lennénk.

            Bill és én gyakran vitatkoztunk más vallásokról és azok tanításairól. Egyszer megkérdeztem tőle: (miután elgondolkodtam azokról az emberekről, akik előre mentek, hogy Krisztus mellett döntsenek Graham evangelizációin) „Bill, gondoltál már valaha arra, hogy a mi vallásunk tévedhet?” Visszaemlékszem rá, hogy elmosolyodott és azt válaszolta: „Igen, Walt, néha eltűnődöm rajta. De ha mi nem az igazságot tanítjuk, akkor senki sem!” Az ő agyát gyerekkorától fogva alaposan átmosták a Társulat tantételeivel. Ezzel ellentétben én az után a megrázó tapasztalat után csatlakoztam a Tanúkhoz, hogy az én „Mormonizmusom” tévesnek bizonyult. Noha kifelé dogmatikusnak tűnhettem, annak a tapasztalata, hogy egyszer már rám bizonyult a tévedésem e téren, egyfajta zavart és nyugtalanságot keltett bennem. Ekkorra már megtapasztaltam a kiábrándultság érzését számos Tanú jellemével és viselkedésével kapcsolatban, de még mindig azzal érveltem magamnak, hogy a mi helyes hitnézeteink és gyakorlataink tettek minket Jehova igaz szervezetévé.

Az Edmund C. Gruss - Elhagytuk Jehova Tanúit - Személyes bizonyságtételek sorozat korábbi részei

Walter Davis történetének első része