- Tudta Ön, hogy a Prédikátor könyve két ellentétes nézetet mutat be – egy szigorúan humanistát, és egy másikat, amely szellemi és Isten tiszteletét tükrözi?
- Ha, mint ahogy sok tudós hiszi, a Prédikátor 9:1-10 szigorúan humanista álláspontot tükröz, érti, miért mondhatjuk, hogy az 5. versben levő állítás nem Isten nézőpontját tükrözi, hanem a bukott emberiségét?
- Ha az a kifejezés, hogy „semmiről sem tudnak” (Prédikátor 9:5, Káldi-Neovulgáta) azt jelenti, hogy a halottak öntudatlanok a sírban, akkor az a kifejezés, hogy „jutalmuk sincs többé”, nem azt jelenti, hogy nem lesz feltámadás vagy jutalom a jelenlegi élet után – még Jehova Tanúinak sem?
Ezt az a Prédikátor mondja, akinek vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. A szerző nem tesz kijelentést, csak tűnődik (gondolkodik, megfigyel, gyakran kérdést vet fel, és hagy nyitva). Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is. A Prédikátor nem volt olyan teljes kijelentés birtokában, mint az evangélisták. Avagy bizony azt is állítod vele együtt, hogy nincs jobb dolga az embernek az ég alatt, mint hogy egyék-igyék, vigadjon stb.?
A kinyilatkoztatás sok témában progresszív módon történt: pl. a lélekről és sorsáról szinte semmit nem tudhatott Ábrahám vagy Salamon, sokat mondott Jézus és még több adatott az apostoloknak. Ezért ebben a kérdésben nem lehet ószövetségi szövegekre hivatkozni úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk a későbbi, újszövetségi kijelentéseket.
A Préd 9:5 sokat idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Azonban a keresztények sem állították soha, hogy az ószövetségi halottak tudták, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?
Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?
Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniuk; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt.
Az egész könyv üzenete az, hogy ha az életet Isten nélkül szemléljük, minden hiábavalónak tűnik. A 9. fejezet eleje is emellett érvel: minden érhet mindenkit, akár jó és vallásos az egyik, akár rossz és vallástalan a másik, mindenkivel ugyanaz történhet meg (1-2. vers). De nem elég, hogy az élet igazságtalan, az ember a saját gonoszságával még fokozza a bajokat, és a végén mindenki meghal (3. vers). Ez így elég reménytelen, de amíg az ember él, van ok a reményre (4. vers). Az élők legalább azt tudják, hogy mi lesz velük: egyszer biztos meg fognak halni (és Isten elé állnak), de addig is van módjuk a sorsukon változtatni (ami reményt adhat). A halottak azonban már semmiről sem tudnak, semmiből nincs hasznuk, és mások idővel el is felejtik őket (5. vers). A földi dolgok, amikért küzdöttek, elenyésznek, és bár egykor szerettek vagy gyűlöltek, ennek már nincs jelentősége: a földi dolgokban már nem vehetnek részt (6. vers). Nem arról van szó, hogy nincs öntudatuk, vagy hogy nem léteznek, hanem arról, hogy kiestek ebből a világból. Ezért a tanulság, sőt, Isten akarata az, hogy a mulandó életet addig kell élvezni – munkával, becsülettel, szeretettel, jókedvvel –, amíg lehet (7-9. vers). Nem azért, mert a halál után nincs „semmi”, hanem mert cselekedni, gondolkodni, ismeretre és bölcsességre szert tenni itt a földi életben kell és lehet (10. vers). Odaát ugyanis már csak az számít, ami a földön történt.
Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.
Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14:1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9:5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.
A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9:5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1:2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5:17; 10:19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7:16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3:19-21; 9:2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9:5-öt, mert ez a Préd 9:2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.
A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12:5.7.14)
A fő igéjük, tehát, Prédikátor 9:5-10: „a holtak semmiről sem tudnak,” korlátozódik a szövegkörnyezetben található: „ami a nap alatt történik” szituációra, 6. vers. Vessük össze ezt más igékkel, ahol ugyanaz a kifejezés található. „Kétszáz férfi ment Absolonnal jóhiszeműen mentek, nem tudtak semmiről.” 2Sámuel 15:11. Még egy: „A gyermek ugyanis semmit sem tudott, csak Jonatán és Dávid tudták a dolgot.” 1Sám 20:39. Egy felfuvalkodott tanítóról, ezt mondja Pál: „az felfuvalkodott, és nem tud semmit.” 1Tim 6:4. Ezekből, tehát, teljesen hiányzott a gondolat vagy a tudat? Nem. Egyszerűen azt jelenti, hogy a szóban forgó dolgokról nem tudtak semmit. Így van a Préd 9:5 is. A szövegkörnyezet magyarázza meg: „és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik.” 6. vers.
i) A Prédikátor azzal foglalkozik, hogy mi történik a földön – „a nap alatt.” Ez megegyezik az ószövetség gondolatvilágával. A témája az, hogy mennyire hiábavaló minden, ha az ember Isten nélkül akar élni: „Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor – igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt?” (Préd 1:2-3).
ii) ii) Az élők szempontjából látja, hogy mindenki meghal, de amit mond a halottakról, nem teljesen következetes, pl.: „a holtak semmiről sem tudnak,” (9: 5); vö.: „Boldogabbnak nevezem a halottakat, akik már régen meghaltak, mint az élők, akik még életben vannak.” (4:2). „A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a szellem pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (12:7); vö.: „Ki tudja, hogy fölszáll-e az emberek szelleme a magasba, és leszáll-e az állatok szelleme a föld alá?” (3:21).
iii) Ha szó szerint veszünk néhány verset, a könyv célját figyelmen kívül hagyva, a feltámadást és az örökéletet is meg kellene tagadni, pl.: „Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is… Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lett, és újból porrá lesz mindegyik.” (3:19-20); Az emberek halálakor: „Szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik, és soha többé örökre (לעולם - le‘ólám) nem lesz részük abban, ami történik a nap alatt.” (9:6); „elmegy az ember örök otthonába.” (12:5).
iv) A Prédikátor mégis utal az ítéletre és az örökkévalóságra: „De arra gondoltam, hogy az igazat is, a bűnöst is megítéli az Isten, mert minden dolognak van ideje, és ő ügyel minden cselekedetre.” (3:17, vö. 11:9; 12:14); „az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta.” (3:11). Buzdít minket arra, hogy mégis emlékezzünk a teremtőre, és engedelmeskedjünk neki (12:1,13).
v) Összefoglalva, a Prédikátor azt tanítja, hogy a földi élet fáradozása Isten nélkül teljesen értelmetlen, mert mindnyájunk meg fogunk halni. Azonban, nem lehet e könyv alapján következtetést levonni a halál utáni állapotról, mert nem ez a témája, és az ezzel kapcsolatos mondanivalója nem következetes.
Lothar Gassman írja:
[Az Őrtorony] „mindenekelőtt ószövetségi igehelyekre hivatkozik, különösen is a Zsoltárok és a Prédikátor könyvére, amelyek az ember múlandóságáról, Istennel való megszakított kapcsolatáról és a halál állapotában található teremtett világról szólnak (például Zsolt 6:5; 49:14; 115:7; Préd 3:18-22; 9:3-10). Ha elszigetelten olvassuk ezeket, és nem vesszük figyelembe helyüket az üdvtörténetben, akkor valóban olyan egyoldalú véleményre jutunk, mint Rutherford és utódai. Éppen ilyen egzegézis -, amely üdvtörténeti és teljes bibliai összefüggésükből kiragadja a szövegeket, és nem veszi figyelembe az előrehaladást - jellemzi az Őrtorony Társulat bibliamagyarázatát. A „Biblia" című részben már láthattuk, hogy ez mennyire problematikus.
Mi a helye a Prédikátornak (qóhelet) az üdvtörténetben? Ez az ember ószövetségi kori ismeretének szintje, Jézus Krisztus feltámadása előtt. Az örök életről és a halálról itt - mint általában az Ószövetségben - még nincs olyan világos bizonyosság, mint az Újszövetségben. Akkor is, ha az Ószövetség egyes helyein ismételten felhangzik a halál utáni létezés (például Zsolt 88:11; 139:8; Ézs 26:19; Ez 37; Dán 12:1; Jób 19:25kk). A teljes bizonyosság csak Jézus Krisztus feltámadásával és általa, mint a halottak általános feltámadásának alapvetésével adatott. Ezzel szemben az Ószövetségben sok helyen találkozunk a fenyegető ítélettől és a földi élet múlandóságától való félelemmel, így a Prédikátornál is.
A Qóhelet még erősen a jelen világon tájékozódik, és nincs bizonyossága az életre való feltámadásról. Azzal számol azonban, hogy a halállal még nincs mindennek vége (3:17; 12:7), hogy „van ítélet”. Préd 3:18kk például beszél az Isten nélküli emberről, aki csak magával törődik, és az állatokkal összehasonlítva belátja és be is kell látnia, hogy a haláligmenően nincs különbség. A vonalvezetés azonban következetesen folytatódik a halált legyőző Jézus Krisztusig. Ugyanez érvényes Préd 9:3kk-re: ’A nap alatti’ elhelyezés újra felismerteti, hogy megfigyeléseivel a Prédikátor az élet józan valóságát Isten rendelése mellett elmenve írja le. Amikor Jehova Tanúi ilyen helyekre támaszkodnak, nem veszik észre, hogy ezek kérdésekként szerepelnek, amelyek Jézus Krisztussal jutnak válaszhoz és beteljesüléshez. Amikor Préd 3:21 ezt kérdezi: „Ki tudja, hogy felszáll-e az ember lelke a magasba?”, erre az újszövetségi hely, 2Kor 5:1 adja meg a választ: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.””
Lásd még: A halottak állapota « Őrtorony-figyelő
Utolsó kommentek