„Charles De Wilda meghalt egy padon az egyik parkban, négy évtizednyi hűséges szolgálat után.”
Az egyik tragikus epizód, amely az én, Őrtorony Főhivatalban végzett szolgálatom alatt tudódott ki, Charles De Wilda-ra vonatkozott. Charlie (Karcsi – a ford.) – ahogy mi neveztük őt, az Első Világháború után otthagyta a lovasságot és állást keresve besétált a Főhivatalba, ahol munkát kért. Azt mondták neki, kaphat munkát, de a fizetség csak szállás és ellátás lesz, valamint havi 20 dollár. Elfogadta az ajánlatot és már több mint harminc éve dolgozott, amikor találkoztam vele. Addigra Charlie öregember lett és egy kissé szenilis, de még mindig nagyon keményen dolgozott. Knorr elnök gyakran hozta fel őt példaként arra, milyen munkamennyiséget lehet teljesíteni. Ő volt a legjobb könyvkötő a harmadik emeleten.
Charlie-nak, miként minden más Bétel-dolgozónak, nem volt szabad megházasodnia, ha a Bételben kívánt maradni. Knorr gyakran hangsúlyozta ezt az alapelvet és Charlie nehezményezte ezt. De 1952-ben a szabályt megszegve Knorr elnök feleségül vette Audrey Mock-ot, az egyik Bételben lakó testvérnőt. Néhány évvel a házasság után Charlie bement Knorr elnökhöz, és azt mondta neki, hogy megszegte
- 54 -
saját szabályát, ezért le kellene mondania. Azt is mondta neki: „Te többet prédikálsz a szeretetről, mint bárki más a világon, akit ismerek, de a legkevésbé gyakorlod azt!” Büntetésből ezért a szembeszegülésért Charlie-t elmozdították kijelölt helyéről az ebédlőteremben és áthelyezték egy távoli sarokba. Az volt erre az ürügy, hogy csúnyán beszél. Nyilvánvaló volt, hogy meg lett büntetve. Ő visszautasította, hogy új helyén maradjon, és visszatért megszokott asztalához és helyére. Annyira megnehezítették az életét a Bételben, hogy összepakolta azt a pár dolgot, amije volt, és kisétált a külvilágba. A Bétel volt az egész élete. Még a szabadságait is ott töltötte. Nem tudta, hová menjen, nem is volt hová mennie, de akkor bármi más jobb volt neki, mint a Bételben maradni. Később találkoztam vele: egy szörnyűséges hajléktalan-szállón lakott ötven centért naponta. Miután elfogytak a tartalékai, elkezdett pénzt kéregetni a Bételben dolgozóktól és más Tanúktól, hogy élelmet tudjon magának vásárolni. Adtam neki valamennyit, hogy kielégítsem a szükségleteit. A Bétel-dolgozóknak azt mondták, semennyi pénzt ne adjanak Charlie-nak és egy ezt tartalmazó levelet is szétküldtek a Főhivatal környékén található gyülekezeteknek. Ezt az erőfeszítést azért tették, hogy rákényszerítsék a visszatérésre. Az utolsó, amit hallottam róla, az volt, hogy Charles De Wilda meghalt az egyik parkban lévő padon. Ez volt a jutalom, amit egy ember negyven év hűséges szolgálat után kapott, amit „Isten szervezetében” végzett, azért, mert rámutatott egy nyilvánvaló következetlenségre. Ez csak egy példa volt, ami feltárta számomra, mennyire kevés szeretet volt valójában a Főhivatalban azokkal kapcsolatban, akik ott dolgoztak.
Egy másik kellemetlen esemény is eszembe jut. Egy fiatal férfi négy ujját levágta a papírvágóval. Minthogy többé már nem vehették hasznát a gyártás területén, kiküldték úttörő szolgálatot végezni, hogy gondoskodjon magáról. A baleset kapcsán nem kapott semmilyen kártérítést, mert az a fajta biztosítás, amelyik az ilyen balesetekre vonatkozott, „túl költséges és drága” volt. Nem voltam képes elfogadni egy ilyen magyarázatot arra, hogy ne kössenek biztosítást. Miért? Myron Quackenbush (a Társulat kontrollere) [költséggazdálkodásért felelős ellenőr, - a ford.] azt mondta nekem, hogy egy olyan könyv, mint Az Isten legyen igaz [több mint 300 oldal] (Let God Be True – már nem nyomtatják – a ford.) teljes előállítási költsége – amit ötven centért adtak el – csak hét cent volt! Minden nap egy akkor halommal nyomtattunk ezekből a könyvekből, ami olyan magas lett volna, mint az Empire State Building! (A kor legmagasabb épülete a világon, New Yorkban található – a ford.) Hasonló mértékű profit volt más anyagok kiadása kapcsán is. Ezen felül Jehova Tanúinak ezrei halnak meg évente, és hagyják rá vagyonukat az Őrtorony Társulatra. Ennél is több ezrek adományoznak rendszeresen pénzt minden egyes évben. Sokan vannak olyanok is, akik nagy összegeket adnak különleges adományként. Én magam is kaptam ilyen adományt a Társulat részére egy nap egy tengerésztől, aki partra szállt a hajójáról és Brooklynba jött. Ezer dollárt hagyott nálam, és megkért arra, hogy az adománya maradjon névtelen. Nagy profit keletkezik az évente megtartott kongresszusokon az adományok és az élelmezési koncessziók révén. Például a Yankee Stadionban 1958-ban több mint 250.000 ember vett részt a kongresszuson. Az élelmiszerárak mérsékeltek voltak, de a munkaerő ingyen volt, és azt az élelmiszer mennyiséget, amit nem a Tanúk adományoztak, nagykereskedelmi áron vették meg. Egyszer kiszámoltam, hogy egy személy meggazdagodhatott volna csak a piték eladásából. Annak alapján jutottam erre a
- 55 -
következtetésre, hogy tudtam, mibe kerültek a piték, és mennyiért árusították azokat felszeletelve.
Az arra való hivatkozás mentségként, hogy egy olyan biztosítás, amelyik védi az üzemben dolgozó munkásokat baleset esetén, „túl drága és költséges”, nem állta meg a helyét komoly vizsgálat esetén, és csak egy újabb jele volt annak, hogy a Főhivatalban dolgozók jóléte senkit nem érdekel, és nem számít.
„Nem tudtunk megfelelően gondoskodni a Tanú-lányról… Ez a szívtelen döntés neki az életébe került.”
Egy másik kellemetlen eset megrázta a szervezetbe és vezetésébe vetett hitemet. 1956-ban vagy 1957-ben két fiatal hölgy jött Thaiföldről, hogy a Gileádon misszionárius-képzést kapjon. (Gileád Iskolának nevezik Jehova Tanúi misszionárius-képzőjét, amely képzés időtartama 5 hónap – a ford.) Az a feszültség, amit a nyelvtanulás és más szükséges tárgyak elsajátítása keltett, egyiküknél lelki összeomlást okozott. Rendszeres időközönként ellenállhatatlan kényszer kerítette hatalmába, amely arra késztette, hogy ledobálja a ruháit, és keresztülrohanjon az épületen. Beküldték a Bételbe abban a reményben, hogy talán meg tud nyugodni egy kissé és felépül. De az állapota rosszabbodott, és megpróbált öngyilkosságot elkövetni úgy, hogy megkísérelt leugrani a Bétel-otthon épületéről.
Knorr elnök azt mondta Worth Thorntonnak, a szállítmányozással foglalkozó titkárnak, hogy küldje vissza a lányt Thaiföldre a legolcsóbb módon, amint csak lehet. Intézkedéseket tettek arra, hogy felrakják őt egy San Franciscoba tartó vonatra, és ott neki hajóra kellett volna szállnia Thaiföld felé. Amikor a lány tudomást szerzett ezekről, könyörgött, hogy tegyék fel egy repülőgépre, vagy adjanak mellé társnak egy másik misszionáriust. Elmagyarázta, hogy amikor elkapja a révület, nem tudja kontrollálni magát, és ha egy hajón lesz, leugorhat a fedélzetről. Mindkét kérését visszautasították, mint amelyek túl költségesek. Worth Thornton nagyon fel volt háborodva ezen, amely tényről én tudtam, mert voltak vele megbeszéléseink az ügy kapcsán.
A lányt felrakták a vonatra és San Franciscoban egy kereskedelmi hajó fedélzetére szállt. Ahogy a hajó elhagyta Hawaii-t erőt vett rajta az egyik rohama és leugrott a fedélzetről. A hajó visszafordult, hogy megkeresse, de soha nem találták meg. Valószínűleg megették a cápák. A hajóról rádiogramban értesítették a Társulatot a történtekről, és az üzenetet Arthur Barnett fogadta, aki a telefonközpontot kezelte a Bételben. Russell Kurzen, aki recepciós volt a Bételben, ugyancsak értesült a tragédiáról. Mindkét férfit megrázta a hír és továbbadták azt másoknak is a Bétel-családban. Knorr elnök nagyon mérges lett amiatt, hogy az információt kiadták és mind Arthurt, mind Russellt elmozdították beosztásukból.
Ez az epizód nagyon zavart engem. Elegendő forrás állt rendelkezésre annak érdekében, hogy első osztályú utazásokat és mindennemű luxust biztosítsanak a Társulat elnökének – de nem tudtunk megfelelően gondoskodni a Tanú-lányról, hogy biztonságban hazaérhessen. Ez a szívtelen döntés neki az életébe került.
- 56 -
„Lemondtam a Bételszolgálatról 1958 nyarán… Át akartam gondolni a dolgokat.”
Sok dolgot láttam és sokat tapasztaltam nyolc és fél év alatt, amit az Őrtorony Főhivatalában töltöttem. Lemondtam a Bételszolgálatról 1958 nyarán, és akkor semmilyen vágyakozás nem volt bennem arra, hogy betöltsek bármilyen megbízatást a Társulatban. Joan éppen befejezte határozott időre szóló szolgálatát a Bételben és ő is leköszönt. Megkérdezték, akarok-e kerület- vagy körzetszolga lenni, de én mindkettőt visszautasítottam. Sőt még úttörő sem akartam lenni! Át akartam gondolni a dolgokat, távol a Főhivatal feszültség teljes légkörétől.
Számos kétségem volt a Társulatot illetően, Bételben szerzett tapasztalataim eredményeképpen, de ezek nem fordítottak el a szervezet tanításaitól, inkább azt eredményezték, hogy visszatértem a Bibliához és összehasonlítottam a mi tanításainkkal. Úgy találtam, hogy azok ellentmondanak az Írásoknak, amelyek meggyőztek erről.
Joan és én 1958 szeptemberében házasodtunk össze. Jó barátunk, Colin Quackenbush, az Ébredjetek! korábbi szerkesztője tartotta a prédikációt az esküvőnkön. Apósom, Carl Howell megkérdezte tőlem, miből akarok megélni. Azt feleltem: „Minden, amire kiképeztek a prédikáló munkára vonatkozott.” Ő azt mondta, hogy dolgozhatok a farmján és Joan meg én megkaphatjuk a ház felét, hogy ott lakjunk. Elfogadtam ezt az ajánlatot és elmentem dolgozni a farmra, amely egyike volt a legszebbeknek Pennsylvániában. Carl és én remekül kijöttünk egymással és én élveztem a munkát.
Fokozatosan visszatértem a Tanú-munkához is és végül beleegyeztem, hogy Teokratikus Szolgálati Iskola szolga legyek, majd Biblia-tanulmányozás szolga (a mai szolgálat-felvigyázó megfelelője – a ford.) a helyi gyülekezetben.
Az Edmund C. Gruss - Elhagytuk Jehova Tanúit - Személyes bizonyságtételek sorozat korábbi részei
A 7. rész, William Cetnar bizonyságtételének első része
Utolsó kommentek