„Ha én benne lettem volna a Fordító Bizottságban, én is azt akartam volna, hogy a nevemet titokban tartsák.”
Az Új Világ Fordításon folyamatosan dolgoztak és sok munkát el is végeztek, amíg én a Bételben voltam. A Fordító Bizottság úgy kívánta, hogy a fordítók nevei maradjanak titokban, még haláluk után is. (Jehovah’s Witnesses in the Divine Purpose c. könyv, 258. old.) Tudva, hogy kik voltak ezek a fordítók, mivel ez közismert volt a Bételben, ha én benne lettem volna a Fordító Bizottságban, én is azt akartam volna, hogy a nevemet titokban tartsák. A fordítók névtelenségének kettős indoka volt:
1: hogy a fordítók képesítését ne lehessen ellenőrizni és kiértékelni, és
2: senkit ne lehessen felelőssé tenni a fordításért.
Mindazonáltal amikor Franztól egy skóciai bíróság tárgyalótermében megkérdezték: „Miért e titokzatosság?”, ő azt mondta: „Mert a Fordító Bizottság azt akarta, hogy névtelen maradjon, és ne törekedjen semmilyen tisztességre vagy dicsőségre a fordítás elkészítése kapcsán azáltal, hogy azt bármilyen névhez lehetne kötni.” Az ügyvéd a következőt felelte: „A könyvek írói és fordítói nem mindig nyernek tisztességet és dicsőséget erőfeszítéseikért, vagy igen?” (A felperes bizonyítási eljárása a Douglas Walsh kontra A Tiszteletre méltó James Latham képviselő és kamarás, Skót Legfelsőbb Bíróság, 1954. november, 92. old.)
Vajon nem lenne a lehető legfontosabb, hogy ismerjük azokat a férfiakat, a képesítésüket és bizonyítványaikat – azokat a férfiakat, akikre rá kellene bíznunk szellemi életünket? Bizonyára nem bíznánk meg egy olyan sebészben, aki nem hajlandó
- 49 -
megadni nekünk a nevét vagy a bizonyítványait bemutatni. Érdekes volt számomra, hogy a Bételben ezek a fordítók nem tettek semmilyen óvintézkedést azért, hogy megőrizzék névtelenségüket. Ők általában hamar felkeltek az ebédlőasztaltól és mindannyian együtt távoztak az elnök limuzinján Staten Islandre. Ott is maradtak, időnként hetekig hiányozva a Bételből. (2)
Ahogyan jómagam megfigyeltem, N.H. Knorr, F.W. Franz, A.D. Schroeder, G.D. Gangas és M. Henschel jöttek össze egymással ezeken a fordítói ülésszakokon. Franz alelnökön kívül (és az ő képzettsége is korlátozott volt) a bizottsági tagok egyikének sem volt megfelelő iskolai végzettsége, vagy háttere ahhoz, hogy kritikai bibliafordítóként működjön közre. Franz azon képessége, hogy tudományos munkát végezzen a héber nyelv fordítása terén, komoly kételyeknek adott alapot. Ez kiderült a Skót Legfelsőbb Bíróság előtt 1954 novemberében. A következő kérdések és válaszok hangzottak el az egyik ügyvéd és Franz között, amint azt a tárgyalás jegyzőkönyvéből idézzük:
K: Ön a héber nyelvben is jártasságra tett szert?
V: Igen…
K: Tehát önnek alapos nyelvi eszköztár áll rendelkezésére?
V: Igen, azért, hogy bibliai munkám során használhassam.
K: Úgy vélem, ön képes olvasni és követni a Bibliát héberül, görögül, latinul, spanyolul,
portugálul, németül és franciául?
V: Igen {Felperes bizonyítási eljárása, 7. old.}
K: Ön saját maga beszél és olvas héberül, igaz?
V: Nem beszélek héberül.
K: Nem beszél?
V: Nem.
(2) Ez az alattomos eljárás nem újdonság a Társulat részéről. Valójában az Őrtorony Társulat minden „új világosságot” egy névtelen testületnek tulajdonít, amit a „maradéknak” nevez. (egy elvont bűnbak) Senkinek nincs semmilyen listája a „hű és bölcs” vagy a „maradék” neveivel. Senki nem tudja, valójában ki a „maradék”. Továbbá a „maradék” soha nem jött össze bármilyen gyűlés keretében, hogy döntsön bármilyen társulati politikáról vagy „új világosságról”. (Ez a tanítás annyiban módosult, hogy ma azt tanítják, hogy a mindenkori Vezető Testület alkotja a „hű és értelmes rabszolgát”, aki irányítja Jehova Tanúit – a ford.)
- 50 -
K: Le tudja ön saját maga fordítani ezt itt héberre?
V: Mit?
K: A Genezis (Mózes I. könyve – a ford.) második fejezetének negyedik versét.
V: Úgy érti, itt és most?
K: Igen.
V: Nem. Nem próbálnám meg ezt. {Felperesi bizonyítás 102., 103.old.}
Amit Franz „nem próbált volna meg” héberre fordítani, az egy olyan egyszerű feladat volt, amellyel egy átlagos első vagy második éve héberül tanuló diák nehézség nélkül megbirkózott volna a teológián. Ezt a megállapítást a héber nyelv egy képesített tanára jelentette ki.
A fordítók nem megfelelő képzettsége miatt az a fordítás, ami munkájuk eredménye lett, sok esetben nem az eredeti nyelvek pontos tolmácsolását jelentette, sokkal inkább annak a közvetítése volt, amit a Tanúk hittek. Ezt számos jól képesített bibliatudós igazolja, köztük Dr. Anthony Hoekema, aki a következő észrevételt tette ezzel kapcsolatban:
. . . Az ő Új Világ Fordításuk a Biblia alapján semmiképpen nem a szent szöveg pártatlan visszatükrözése a modern angol nyelv segítségével, hanem egy olyan elfogult fordítás, amelyben az Őrtorony Társulat számos sajátos és különös tanítását becsempészik magának a Bibliának a szövegébe. (A Négy Fő Szekta, 238., 239. old.)
1954 márciusában megbíztak azzal, hogy készítsek interjút a jól ismert bibliafordítóval, Dr. Edgar J. Goodspeeddel, azzal kapcsolatban, hogy értékelje a Héber Iratok Új Világ Fordításának első kötetét. Azon voltam, hogy megpróbáljam megkapni a jóváhagyását ezzel kapcsolatban. Kétórás látogatásom alatt nyilvánvaló lett, hogy jól ismeri a kötetet, mert idézni tudta azokat az oldalszámokat, ahol az általa kifogásolt szövegrészek találhatóak voltak. Az egyik szövegrész, amelynek különösen félresikerült voltára és nyelvtani silányságára rámutatott, a Bírák 14:3-ban volt, (első kiadás, 803. old.) ahol Sámsonnal ezt mondatták: „Szerezzétek meg őt (a nőt – a ford.) nekem…”. (Az 1984-es ÚVF-ben angolul már így van leírva: „Get just her for me”, míg a Goodspeed által kifogásolt kötetben „Her get for me” szerepel, ami az angol nyelvtan szerint meglehetősen értelmetlen – a ford.) Távozásom előtt megkérdeztem Dr. Goodspeed-et, hogy tudná-e ajánlani a fordítást az átlagemberek számára. Azt mondta: „Nem, attól tartok nem tudnám ezt tenni. A nyelvtan sajnálatosan gyenge. Legyenek gondosak és pontosak a nyelvtan tekintetében. Legyenek biztosak abban, hogy helyesen alkalmazzák.”
- 51 -
„Amikor elhagyja az ötödik emeletet, AZ AZ IGAZSÁG.”
Amikor 1950-ben bementem a Bételbe, a Társulat vértranszfúzióval szembeni álláspontja még nem volt olyan fontos kérdés, mint amilyen később lett. A tanítás nagyobb figyelmet és sajtóvisszhangot még csak ezután kapott. Számos esetben a Tanúk ügye, akik visszautasították a transzfúziót, az én hatáskörömbe tartoztak, amíg a Bételben voltam. Ellenőriztem azt az írás szerinti alátámasztást és támogatást, amit felhasználtak, és arra a következtetésre jutottam, hogy álláspontunk rossz. Megvitattam az ügyet Colin Quackenbush-sal, aki akkor az „Ébredjetek” szerkesztője volt. A Szerkesztő bizottság más tagjai ugyancsak tudtak arról, hogyan érzek én személyesen ezzel kapcsolatban. Valószínűleg presztízsveszteséget jelentett ez számomra az ő szemükben, de nem közösítettek ki, ami bizonyára bekövetkezett volna, ha ugyanezt az álláspontot egy helyi Királyság Teremben hangoztatom. Elfogadtam azt, amit a Biblia a Cselekedetek könyve 15. fejezetében mond azzal kapcsolatban, hogy ne igyunk vért. De azt is tudtam, hogy ez nem Isten törvénye ellen való, mégpedig a miatt, amit Jézus mondott a Márk 7:15-ben: „Semmi, ami kívülről megy be az emberbe, nem tudja őt beszennyezni, hanem ami kijön az emberből, az szennyezi be az embert.” (ÚVF)
Valószínűleg azért, mert nem értettem egyet a Társulat vértranszfúzióval kapcsolatos álláspontjával, áthelyeztek a beosztásomból, amit a Szolgálati Osztályon töltöttem be és recepcióst csináltak belőlem az Adams Street 117. szám alatt. Ez volt a Szolgálati Osztály tevékenységeinek egyik részlege és itt még mindig felelősségteljes helyzetben voltam, mivel én ellenőriztem és szűrtem meg azokat az embereket, akik bejöttek az épület előcsarnokába. Ekkor történt, mialatt recepciósként dolgoztam, hogy először találkoztam Walter R. Martin Úrral, a „Szekták Királysága” (The Kingdom of the Cults – a ford.) című könyv írójával. Ez a munka kiváló segédeszközt jelent mindenkinek, aki kapcsolatba került a szektákkal. Noha Martin Úr ezt nem tudta, szembenállásunk ellenére ő elvetette az igazság magvait, amelyek segítettek nekem abban, hogy megértsem a keresztény teológiát. Megkért arra, hogy olvassam el az Ézsaiás 44:6-ot, ahol Jehova kijelenti, hogy ő egyedül az Első és az Utolsó, és az egyetlen Isten. Ez a rész örökre kiküszöböl bármiféle zűrzavart abban a tekintetben, hogy két Első és Utolsó is lehetséges lenne. Mivel Jehova az egyetlen Isten, akkor hogyan lehetne a „logos” (Jézus megnevezése a János 1:1-ben – a ford.) „egy isten”, egy kisebb istenség Jehovánál, amint azt Jehova Tanúi kijelentik?
A Jelenések 1:17,18 és 2:8 további nyomatékot ad Krisztus istenségének, mivel kijelentik Őt, mint az Elsőt és az Utolsót, aki meghalt és él örökké. A Jelenések 22:13-ban Jézus ezt mondta: „Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és az Utolsó, a kezdet és a vég.” (Károli újonnan revideált kiadás) El kellett fogadnom ezt, vagy tagadnom kellett az Írások tekintélyét. Húsz évvel később találkoztunk, és ő (Walter Martin – a ford.) boldog volt, amikor meghallotta, hogy otthagytam a Társulatot.
A Főhivatalban a Szerkesztő Bizottság férfiúi között gyakran voltak véleménykülönbségek. Mindegyiküknek gondosan „Ki kellett bélelniük” eltérő véleményüket, azért, hogy ne veszítsék el a beosztásukat, vagy, hogy ne tartsák eretneknek. Knorr elnök tett egy nagyon jelentőségteljes és árulkodó kijelentést 1952-ben, miután néhány testvér a szerkesztőségben egy tanításbeli kérdés kapcsán vitázott és érvelt. Ő kijelentette: „Testvérek vitatkozhattok annyit erről, amennyit csak akartok, de
- 52 -
amikor elhagyja az ötödik emeletet, az az igazság.” Amit mondott, az azt jelentette, hogy ha egyszer valamit kinyomtattak (a nyomdagépek voltak az ötödik emeleten), akkor az az igazság és nekünk kötelességünk egységesen mögé állnunk. Franz a bíróság előtt beismerte ugyanezt. Mindazonáltal ő nem mondott igazat akkor, amikor azt mondta, hogy nem voltak véleménykülönbségek.
K: De igazam van, amikor azt mondom, hogy az Igazgató Tanács egy bizonyos ponton mérlegeli és fontolóra veszi azt? {„azt” azt jelenti, hogy bármely kiadásra szánt állítást, kijelentést}
V: Mindannyian fontolóra veszik és mérlegelik azt.
K: És szavaznak róla, ha az szükséges?
V: Kifejtik a véleményüket vele kapcsolatban.
K: És szavaznak róla, ha az szükséges?
V: Nem szavaznak róla. Ha ki lett adva, akkor elfogadták.
K: De mielőtt kiadják, hogy döntenek róla, ha nézetkülönbség van az Igazgató
Tanácsban?
V: Nincs nézetkülönbség az Igazgató Tanácsban.
K: Soha?
V: Ha a dolgot kiadták, akkor megegyezés van róla. {Felperesi Bizonyítás, 106. old.}
„A Jonadábokat nem lehet megölni… A testvérek teljesen meg voltak döbbenve azon, hogy Jehova nem védte meg a Jonadábokat”.
Gyakran megkérdezték tőlem: „Mi ad a Tanúknak ilyen izzó lelkesedést abban, ahogy hitnézeteiket hirdetik, sőt meghalni is képesek értük?” A válasz az, hogy Jehova Tanúi úgy hiszik, hogy a Társulat van felhatalmazva arra, hogy Isten nevében szóljon, és hogy ők Istennek szolgálnak és érte halnak meg. Amit a Társulat tanít, világosan visszatükröződik a Tanúk viselkedésében, hozzáállásában a dolgokhoz. Érdekes beszélgetés zajlott le 1955-ben, amikor Conrad Franke, aki a Német Fiókhivatal vezetője volt, és F.C.S. Hoffmann, aki a Svájci Fiókhivatal vezetője volt, összejöttek néhány más testvérrel együtt az én Bételben található szobámban. A beszélgetés folyamán megkérdeztem Franke testvért egy olyan üggyel kapcsolatban, amelyik Jehova Tanúi különleges védelmére vonatkozott a koncentrációs táborokban a Második Világháború alatt. Azt mondták nekem, hogy a harmincas évek végén Rutherford Bíró beszédet
- 53 -
mondott egy Németországban tartott Kongresszuson, és ott azt mondta a testvéreknek, hogy veszélyhelyzetek idején ők Isten különleges védelmére számíthatnak, amennyiben ők Jonadábok. (A „más juhok”, a földi reménységű keresztények akkor használatos megnevezése, a „másodosztályú” keresztények. – a ford.)
Az isteni védelembe vetett hit segít megmagyarázni, hogyan tudott kétezer Jehova Tanúja félelem nélkül megállni és meghalni Hitler kivégzőosztagai előtt. Nekik azt mondták, hogy Isten meg fogja állítani a golyókat. Azt magyarázták be nekik, hogy a Jonadábokat nem lehet megölni, mert az a reménységük, hogy átmennek Armageddonon (a „sátáni világ” végén – a ford.), de a maradéknak (144.000) (az égi reménységű keresztények, a „felkenetek”, az Új Szövetség közvetlen részesei – a ford.) üldözésre kell számítani, amelynek a vége a haláluk. Franke testvér kifejtette, hogy ez előtt a bejelentés előtt a német testvérek körülbelül nyolcvan százaléka érezte úgy, hogy a maradékhoz tartozik. Rutherford beszéde után és az Őrtoronyban közzétett „Az Ő Neve” című cikk megjelenését követően azoknak a száma, akik a maradék tagjainak vallották magukat, visszaesett alig húsz százalékra!
A védelem ábrándja apró darabokra tört egy, a háború alatt megtörtént eset kapcsán. Franke testvér elmesélte hogyan utasította vissza öt német testvér, aki a „védelem alatt álló Jonadábok” közé tartozott, hogy óvóhelyre vonuljon egy légiriadó alatt, amit a RAF miatt rendeltek el. (RAF – Royal Air Force – a Brit Királyi Légierő – a ford.) Az egyik bomba telibe találta őket, éppen akkor, miközben a napi szöveget tanulmányozták, (bibliavers, amit Jehova Tanúinak egy külön füzetben az év minden napjára előírnak, hogy elolvassák – a ford.) és azonnal megölte őket. Érthető módon ez az eset megváltoztatta Jehova Tanúi hitnézeteit Németországban. Azok a testvérek, akik hallottak erről, teljesen meg voltak döbbenve azon, hogy Isten nem védte meg a Jonadábokat, amint azt Rutherford Bíró kijelentette. Azért, hogy biztos legyek abban, hogy a történetet pontosan értettem meg, levelet írtam Conrad Franke-nek és az ő írásos megerősítése 1963. augusztus 27-én kelt levelében érkezett meg hozzám.
William Cetnar (jobbra) és George D. Gangas, az Új Világ Bibliafordító Bizottság egyik tagja
William Cetnar a portán az Adams Street 117-ben, Brooklynban
Az Edmund C. Gruss - Elhagytuk Jehova Tanúit - Személyes bizonyságtételek sorozat korábbi részei
Utolsó kommentek