Úgy gondolom életünk eseményei számunkra sosem befejezett történetek; sokkal inkább a fejünkben formálódnak egy elbeszélésé, ahogyan az ember a saját szűrőjén keresztül beenged részleteket a teljes történetből majd a képzelete segítségével teremti meg a saját sztoriját: ami idővel formálódik és egyre közelebb kerül a valós történethez. Eleinte sokkal több az, amit mi rakunk hozzá és ez nem feltétlenül az események 'elferdítése': sokszor csak az eseményeket újra és újra összerakva derül ki számunkra a régi történet jelentősége és jutunk egyre közelebb az 'igazsághoz' vagy épp önmagunk megismeréséhez. Az ember számára a teljes kép nehezen értelmezhető. Épp ezért a következő történet sem igaz 'abszolut' értelemben... inkább csak az életem ezen mozzanataihoz fűződő jelenlegi viszonyomat tükrözi:

1995-ben egy gondtalan, kellemes nyarat töltöttem el a csendes borsodi kisközségben, ahová pár évvel korábban költöztünk. Érdekes periódus volt az életemben: a szülők még válófélben voltak és mindent megadtak/megengedtek, hogy ebben a 'háborús helyzetben' a maguk oldalán tudjanak engem. Nem feltétlenül az önös érdek vezérelte Őket ebben: mindannyian csak sodródtunk az eseményekkel. Nem volt hasznomra ez az elkényeztetést. Szó szerint minden szabad volt: anyukám élettársa már 16 éves koromban megbeszélte velem - mint férfi a 'férfival' - hogy a lányok ott aludhatnak nálam, csak mindig használjunk óvszert. Az azt megelőző években sokat buliztam: ivászat ivászatot követett és a modern kémia vívmányai is rendszeresen terítéken voltak. Zűrös és kilátástalan élethelyzet volt, de ez akkoriban nem nagyon zavart. Néha részegen csak összeestem valahol és ismerőseim még ma is tudnak olyan dolgokat mesélni rólam, amire én egyáltalán nem emlékszem: például állitólag egyszer temetőben aludtunk a gyermekkori barátommal, két lány kíséretében. 
1995 elvileg az utolsó 'szabad' nyaram volt a középiskola befejezése előtt - a következő évben érettségiztem - mégis úgy döntöttem a nyári szünetben munkát vállalok. Igy elmentem egy bisztróba csaposnak: mivel a vendéglátó egység két nagy tó között helyezkedett el, főleg árnyékra vágyó horgászok és sátorozó fiatalok voltak a vendégek. Egész nyáron csak egyetlen nap volt, amikor a fürdőruhás emberek monotóniáját megtörte két öltönyös/nyakkendős biciklis, Akik kifejezetten hozzám jöttek, hogy munka közben - elég laza meló volt, néha órákon át nem volt semmi tennivalóm: ilyenkor a teraszról figyeltem a vízfelszin alatt sütkérező hatalmas amurokat - tudjuk folytatni a beszélgetést, amit pár nappal azelőtt hagytunk félben. Az evolúció és a teremtés volt az inspiráló diskurzus témája és a beszélgetés végén nem először kerülhetett 'ÚL' bejegyzés velem kapcsolatban a szolgálati jelentésre. Korábban egy kedves, idős néni szólított meg, amikor épp kutyasétáltatásból értem haza: anyukámnál hagyott pár napja egy Bibliával kapcsolatos kiadványt és tőlem érdeklődőtt, hogy találkoztam-e a 'traktátussal'. Valóban szimpatikusnak találtam a nénit - még mindig a számban érzem a nekem sütött krumplilángosa ízét, amit néhány évvel később egy közös 'szolgálat' alkalmával kaptam tőle - és hosszasan beszélgettünk, amit úgy honorált, hogy a következő beszélgetésre már hozott magával valakit, Aki majd segít a bonyolult kérdéseim megválaszolásában; és a 'szervezeti elrendezéseknek' megfelelően ettől kezdve már ez a 'Vén' testvér járt hozzám beszélgetni a Bibliáról.
Elég sok hányatott év állt mögöttem: a szülők válása - folyamatosan 'válásban voltak' már vagy 5-6 éve; ha jobban belegondolok, akkor születésem óta, de az már egy másik történet - és a nevelőapámmal sem jöttem ki túl jól. A tanév vége felé elkezdtem sok 'tisztító' dologgal foglalkozni (relaxálás, jóga, védák stb.) és egyre inkább elmaradoztam a bulikból. 1995 nyarának kezdetére csak a cigi maradt meg a korábbi önpusztító szokásaim közül (de egy osztálytársam megjegyezte, hogy én sosem tudom majd letenni a bagót, ezért nyár közepén már - 'majd én megmutatom' alapon - nem dohányoztam és a füstmentes életmódon azóta is tart); az alkohol és a drogok ekkor már nem voltak jelen az életemben és a Jehova Tanúitól kapott Őrtorony irodalom ill. a Biblia is ebbe a 'tisztább' irányba formált rajtam. Mindössze a régebben rengeteg sporttal karban tartott, de a sok bódulattól leromlott fizikumom mutatta, hogy elég sok vihart megéltem az elmúlt években. Évek óta az volt az első 'tiszta' nyaram: a nyár vége felé már nem jártam bulizni, nem ittam, nem hiányzott az a sok tivornya. Helyette végre - apukám nagy örömére - egyre komolyabban vettem a zenét és minden téren új dolgok kezdtek érdekelni. Tele volt a fejem új kérdésekkel és látszólag pont időben meg is érkeztek az emberek, Akit segítettek a válaszokat megtalálni.
Nem volt klasszikus sikerstory a velem folytatott 'bibliatanulmányozás'. Először is nagyon merevnek tartottam a 'Paradicsom' könyvből folytatott tanulmányozási módszert, bár a benne lévő információ megfogott. Emlékszem, hogy a párnám alatt tartottam a könyvet és reménykedve, de ugyanakkor hitetlenkedve, magammal is vitatkozva olvastam újra meg újra a fejezeteket. Azon a nyáron főleg Bach hegedű szonátáit, partitáit és Paganini Capriccio-it hallgattam így ezek a dallamok számomra mindig felidézik azt a nyarat: ahogy a zenét hallgatva a hűvös szobában olvastam azt a kis piros könyvet. Ráadásul nevelőapám anyukájának hagyatékában találtam egy nagy méretű, régi, kopott Károli fordítású Bibliát. Igy először főleg egyedül olvasgattam: elhozták a folyóiratokat és kaptam a kérdéseimhez könyveket, beszélgettünk is időnként, de klasszikus értelembe vett bibliatanulmányozás nem volt. Gyülekezetbe meg főleg nem voltam hajlandó elmenni. Így eltelt egy év: én otthon szorgalmasan elolvastam mindent, de senki sem gondolta rólam, hogy engem ez a dolog valóban érdekel. Közben szépen kikupálódtam és a suli utolsó éve is nagyon jól ment és végül leérettségiztem. Emlékszem, amikor hazaértem a sikeres vizsgáról és a szobám ablakából néztem a gát túloldalán - a házunktól kb. száz méterre lévő - tavat és azon merengtem: hogyan tovább?! Semmi elképzelésem sem volt az életemről. Egy barátommal - Aki kora alapján apám lehetett volna - jártam horgászni a tóhoz és az érettségire is ott készültem fel: tanulás közben megfogtuk a napi halmennyiséget, amit este hazaérve megsütöttünk. A jelek szerint ez a nyár is jól indult: heteken keresztül csak horgásztam, sikeresen leérettségiztem... aztán most hogyan tovább.
Végül 'üzleti munkatárs' lettem egy biztosító társaságnál és első fizetésemből vettem egy biciklit: nem gondoltam volna, hogy ez a bringa éveken keresztül, mindenféle időjárási viszontagságok mellett hoz-visz majd engem, miközben a szolgálatot végzek a WatchTower Bible and Track Society-nek. A nyár elrohant: bennem továbbra is élt a Biblival kapcsolatos érdeklődés, de Jehova Tanúi már nem jártak hozzám. Kora ősszel találkoztam össze az utcán a 'vén testvérrel', Akit korábban elhozott hozzám az a kedves idős néni és rákérdeztem, hogy beszélgeténk-e valamikor. Úgy fogalmazott: korábban nem érezte rajtam az igazi érdeklődést, de ha szeretném, akkor folyhatjuk. így is lett. Folytattuk a beszélgetést, majd az időközben megjelent 'Ismeret' könyv segítségével végül a tanulmányozás is beindult. Bár igazából ekkor már nem kellett nekem sokat magyarázni: annyi mindent elolvastam és áttanulmányoztam egyedül, hogy a kép már összeállt a fejemben és részletekbe menően is sikerült elsajátítanom az 'Őrtorony' filozófiát. Sokszor meglepődve kérdezték, honnan tudom én ezeket a dolgokat. Időnként már eljárogattam összejövetelekre is, de még mindig nem voltam igazi 'Őrtorony' ember. Sok dologról éreztem, hogy nem stimmel. A tanítások egy részével nem tudtam azonosulni és ez később is így maradt. Azt hittem, hogy a Biblia tanítja ezeket a dolgokat, így fejet hajtottam az érvek előtt. Az embereken is éreztem, hogy távol állnak attól a szellemiségtől, amit én olyanoktól várnék, Akik 'Istentől tanítottak'. Pl. még épp-hogy-érdeklődő koromban meghívtak a gyülekezet Királyság-termének építésre (bár ilyen eseményen csak megkeresztelt tagok vehetnének részt), ahol munka közben megpróbáltam beszélgetni egy ismeretlennel. A válasz csak annyi volt hangos ripakodással, hogy 'Eriggy mán innen, ne látbatlankodjá' itt körülöttem'. Nem esett jól, de emlékeztettek rá, hogy 'mindannyian tökéletlenek vagyunk' és ezen a nyomvonalon haladva lassan kezdtem is megbarátkozni azzal, hogy gyakorlatilag csak nagyon kevés embert érzek magamhoz igazán közel Jehova Tanúi közül (persze arra is emlékeztettek, hogy ez is normális, hiszen Jézus is közelebb érezte magához egyik tanítványát).
Az első 'hitpróbám' a katonai szolgálat volt. Ami meglehetősen testhezálló hitpróbának bizonyult, mert nagy valószínűséggel akkor is megtagadtam volna a katonai szolgálatot, ha soha nem veszek Bibliát a kézbe: egyszerűen mindig taszított a gondolat, hogy kiképezzenek mások megölésére, majd hadrendbe állítsanak. Örülök, hogy már akkor kinyilvánítottam és írásba adtam, hogy én ilyesmiben nem veszek részt. A sorozóbizottság előtt kijelentettem, hogy én nem megyek katonának. Lefagytak, valóban tanácstalannak tűntek, majd javasolták hogy polgári munkával is tudom szolgálni a hazámat. Számomra ez megfelelő volt, elvállaltam. 

1997
A távolabbi nagyvárosba kellett ingáznom, elég sokat utaztam így hét közben a szomszéd városban tartott gyülekezeti alkalmak jelentős része számomra elmaradt, de mégis elég hamar megérkeztem oda, hogy 'kereszteletlen hírnök' legyek. Ekkor vita alakult ki a vének között arról, hogy belőlem lehet-e kereszteletlen hírnök, mert 'katonai szolgálatot' vállaltam, aminek teljesítése még folyamatban volt. Mai szemmel nézve ez elég könnyen eldönthető kérdés lett volna, hiszen már rég tisztázott dolog volt: a polgári szolgálat az egyén lelkiismeretére tartozik és egyáltalán nem katonai elfoglaltság Magyarországon. Az egyik idős, sok dolgot látott Vén minden addigi kedvességét félretéve rosszallóan beszélt arról, hogy én ilyesmit el mertem vállalni, mert szerinte egy keresztény ilyet nem tesz. A mérsékeltebb vének hozták az Őrtoronyt, ami 'új világosságot' hozott ebben a kérdésben, de az idős vén szerint skandallum, hogy ilyesmit le mertek írni (pár évvel később derült csak ki, hogy keményen verte otthon a feleségét, Aki sokáig szó nélkül tűrt). A vének megosztottsága miatt végül a Béthel mondta ki az utolsó szót és a velem tanulmányozó vén testvér vigyázó tekintette mellett első alkalommal részt vehettem a 'szántóföldi szolgálatban'. Élmény volt! Komolyan! Néha hiányzik :) Szerettem beszélgetni az emberekkel, sok érdekes embert megismerhettem. A szántóföldi szolgálat terén nekem csak nagyon kevés kellemetlen tapasztalatom volt a Jehova Tanúi között eltöltött aktív 5 évem alatt; többnyire nagyon jól sikerültek a beszélgetések. Sok embert megismertem és idővel ismert Tanúvá váltam a környéken: még ma is előfordul, hogy ha nagy ritkán visszalátogatok a városba, néhány régi ember érdeklődve kérdezi: hogy épül a gyülekezet? Ilyenkor valahogy elmagyarázom, hogy már közel egy évtizede nem tartozom abba a csapatba. De milyen úton jutottam el oda, hogy végül megszakadt a kapcsolatom ezzel a szervezettel...

A polgári szolgálat sok szempontból kemény dió volt: a Vöröskereszthez kerültem és tapasztalatlan kereszteletlen hírnökként meglehetősen mereven kezeltem minden helyzetet. A tapasztalt és érett tanúk intettek, hogy legyek rugalmasabb, de én még attól is elzárkóztam, hogy a véradásszervezéssel kapcsolatos leveleket elvigyem a postára. Később ezért leraktak a konyhára, de ott meg az alkoholista főnökömmel akadt össze a bajszunk: zavarta Őt ez a 'szentéletű' fiúcska és ha felöntött a garatra, akkor ezt a lehető legkeményebben ki is mutatta. Valamiféle küldetésének tekintette, hogy az ilyen 'katonaszökevényeket' megregulázza. Egy alkalommal, amikor részegen jött be reggel, jó erősen a falhoz vágott. Emlékszem erre: nem éreztem félelmet és végig a szemébe néztem, amitől valahogy elszállt a bátorsága. Ez az eset kitudódott és a vezetőség szerette volna tudni mi történt. Nem voltam ott a meghallgatáson, nélkülem zajlott a dolog, így a főnököm a saját verzióját adta elő: engedetlen és erőszakos természetű ember vagyok, ezért van velem állandóan probléma. Végül egy munkatársam tanúskodott mellettem - anélkül, hogy kértem volna - Aki végig látta, mi minden történt a konyhán. A főnökömet kirúgták és helyette egy másik vezető jött a konyhára, Akivel nagyon jól kijöttünk. Akkoriban mindezt hitpróbaként és 'Jehova áldásaként' könyveltem el. Erősödött a hitem és végül a polgári szolgálat ideje alatt, 1997 októberében megkeresztelkedtem.
Emlékszem arra a kongresszusi napra, amikor megkeresztelkedtem és egyes mozzanatok erősen bevésődtek. Kék színű, vékony csíkos öltöny volt rajtam, fehér inggel és szintén kék nyakkendővel. Amikor hazafelé tartott a buszunk a kongresszusról, én a naplementét néztem és erős volt bennem az elhatározás, hogy ezt az életutat követem. Úgy éreztem bármivel szembe tudok nézni: üldözés, csábítás, hitpróbák. Eltökélt voltam.
 
1998-ban, a polgári szolgálat végeztével ismét a biztosítóhoz kerültem, majd egy pszichiátriai otthonba mentem segédápolónak. Ez utóbbi nagyon tetszett: szerettem gondoskodni az emberekről, közben beszélhettem nekik Istenről. De az Otthon vezetése meglehetősen kiábrándító volt: a konyháról hazahordták az ételt (mindennapos volt, hogy a lakók csak harmad adag ételt kaptak, a többit a vezetőség hazavitte a 'jószágoknak'), a türelmetlenebb szakápolók erőszakosan bántak a betegekkel. Tapasztalatom szerint minden egyes beteggel szót lehetett érteni: pl. rám bízták azt a hírhedt bácsikát, Aki előző héten kicsavarta az egyik ápoló kezét. A beszélgetés és az egymásra hangolódás végül megoldotta a helyzetet és a morgós bácsika megtette amit kértem Tőle. Ott dolgozva tapasztaltam meg igazán, hogy mekkora értéke lehet egy mosolynak: morcos, magukba fordult, félig leépült emberek arca azonnal felvidult, ha egy kis személyes figyelmet kaptak. Végül az tette be a kaput, hogy az idegbeteg munkatársam egyszerűen összeverte az egyik lakót és mindehez az egész műszaknak falaznia kellett volna: a hivatalos jelentésben az állt, hogy a lakók/betegek összeverekedtek. Az év utolsó napján hagytam ott az intézményt, komoly teokratikus tervekkel: munkanélküliként elvégzek egy szakács tanfolyamot, hogy később a Béthelbe menjek. Közben pedig természetesen úttörőszolgálat.
A gyülekezetemben volt egy testvérnő, Aki állandóan kinyilvánította a nemtetszését a dolgaim iránt. Úttörőként szolgált és családjában volt egy nagy múltú, híres Tanú. Erre a tervemre csak annyit mondott: És melyiket fogod előbb abbahagyni, az iskolát vagy az úttörőszolgálatot? Az ilyen megjegyzéseivel mindig komoly érzelmi traumákat okozott. Úgy éreztem - és a visszajelzések is ezt mutatták - hogy jó képességeim voltak az előadások anyagának összeállításában. Ezért eleinte a Teokratikus Szolgálati Iskolán, majd kisegítő szolgai kinevezésem után nyilvános előadásokban is sok felkérést kaptam. Mindez az előmenetelem annyira zavarta Őt, hogy egy alkalommal odajött hozzám kioktatni és egy szemléltetéssel élt: olyannak látta a közöttünk lévő kapcsolatot, mint két vizi járművet. Én egy gyors motorcsónak voltam, míg Ő a tutaj, ami rozoga, de azért felkapaszkodhatnak rá az emberek és mások hasznára van. Sosem értettem az ilyen jelenségeket. Mindig igyekeztem azt feltételezni, hogy a hittársaimban is van elfogadás, megértés, megbecsülés... de igen gyakran az ellenkezőjével találkoztam. Egyszer ellátogattam egy távoli gyülekezetbe és egy család bemutatta a tizenéves gyermekét, Aki az anyuka szerint igazi mentalista volt: ha valaki mondott egyetlen mondatot, abból Ő - a hallottakból - azonnal meg tudta mondani, hogy milyen ember az illető, máris adta a jellemrajzot. Természetesen ezen képességének a szántóföldi szolgálatban is nagy hasznát vette. Javasolta is, hogy mondjak egy mondatot. Akkoriban épp a magyar nyelv iránti rajongásomban Grétsy Lászlótól olvastam könyveket, így Tőle mondtam egy idézetet, csupa a betűvel: 'Alma-Ata hatvanfajta almahalma hatvanhat hatalmas barakba van rakva. A hatalmas almafarm alapja Alma-Ata vasas savakban gazdag barna altalaja...' Meg is lett a jellemzésem azonnal: egyrészt nem vagyok szellemi ember, mert nem A Bibliáról beszéltem, másrészt pedig rendkívül gyerekes vagyok, hogy ilyen mondókákat tanulok. Bátorkodtam megjegyezni, hogy 'Dehát, ez Grétsy László...' de ilyen világi tekintélyre való hivatkozással csak még inkább rontottam a helyzeten.
Elkezdődött hát a 99-es év és új kihívások vártak rám: először kisegítő úttörőként majd általános úttörőként kezdtem szolgálni a gyülekezetben és mindeközben a terveimnek megfelelően sikerült elvégeznem a szakács tanfolyamot. Az úttörőszolgálatban jó barátságot kötöttünk egy 'régi motoros' testvérrel, Aki már nagyon régóta benne volt e fokozott tevékenységben. Számomra igy visszatekintve is élmény volt és nagyon szabad élet. Jöttünk-mentünk és mindenhol beszélgettünk az emberekkel: a parkokban, a buszmegállókban, a boltok előtt, a tó mellett, a lépcsőház előtt és természetesen az emberek otthonában. Sok bibliatanulmányozást vezettem. Rendkívül pörgős életem volt és mindezt nagyon élveztem. Megtanultam nagyon sok dolgot: főzni, mosni, vasalni... és kevés pénzből is elég jól elvoltam, bár még mindig a szülői háznál éltem: a tóparti kertes házunkban volt egy szobám, ahonnan kerépárral indultam mindennapos küldetésemre a szomszédos városba; tanfolyamra/szakmai gyakorlatra vagy az úttörő szolgálatra.
Sok érdeklődő úgy kezelt, mintha rokona vagy hozzátartozója lennék. Különösen szép emlék, hogy a hét egyik estéjén a szomszéd faluban élő kőműves férfival tanulmányoztam. A vének szerint reménytelen eset volt: valóban elég heves vérmérsékletű emberként Ő mindig kimondta amit gondolt és ez egy nem túl vonzó kombinációnak számított, különösen, amikor épp az Órtorony hibáira világított rá mondandójában és hát Ő elég gyakran megtette, de nem éreztem benne semmiféle rosszindulatot így szerettem volna megadni neki a lehetőséget. Az egész napos szakmai gyakorlat után indultam el a szolgálatba és Ő volt mindig az utolsó állomás: kibringáztam hozzá, akár esett, akár fújt. Ő ezt extra méretű kedvességével honorálta: mindig terülj-terülj sztalkám várt és addig nem ülhettünk le tanulmányozni, amig tele nem ettem magamat: ha csak egy rántott húst ettem, akkor rám szólj, hogy ne szégyenlősködjek. Családias hangulat és barátság alakult ki közöttünk. Jó lenne Őt megtalálni: sajnos a régi elérhetőségein nem találtam, a válásuk után Ő is elköltözött a környékről. Remélem egy nap még találkozunk valahol.
Az iskolai tananyaggal nem volt problémám és igazán élveztem, hogy újra főzhetek. Második nekifutás volt már ez számomra: korábban életvitelem miatt már otthagytam egy neves vendéglátóipari középiskolát (szinte minden nap részeg voltam akkoriban: néha az előző esti buliban összehányt felsőmet egyszerűen csak kifordítottam amikor az iskolához értem, hogy ne lássák rajta a tivornya nyomait: nem volt túl sok esélyem, hogy az erős iskolában bennmaradjak). Nem volt idegen a terület és élveztem, hogy kaptam egy második esélyt az élettől. Egy alkalommal még a régi iskolámba is visszaküldtek, ahol a régi tanárok tartották a gyakorlatot. Nagyon furcsa volt: úgy éreztem, hogy a helyzet ugyanaz, csak én vagyok már más. Valóvan úgy éreztem, hogy a középiskolát ott elkezdő fiúcskának és újrakezdő önmagamnak nincs túl sok köze egymáshoz, nem találtam a két ember között a kapcsolódási pontot, mintha régi önmagam egy idegen ember lett volna számomra. És az egész akkori életemre az volt a jellemző, hogy úgy ki tudtam nyílni a világra, ahogy korábban soha. Hitemhez kacsolódón sok olyan dolog elkezdett érdekelni, aminek tanulása korábban nyűg volt: fizika, biológi, történelem. A barátságok is egész mást jelentettek a gyülekezetben, mint a korábbi ivócimborák és idővel nagyon sok emberrel jó kapcsolat alakult ki. A gyakorlati helyem szomszédságában lévő cukrászüzemben egy testvér dolgozott, Aki mindenfélével segített és egy alkalommal egy nagy csomag szakácsruhát kaptam Tőle ajándékba. Volt Akitől nyakkendőket, másoktól nadrágokat, ingeket, táskát kaptam. Csupa olyan dolgot, amire szükségem volt, de a kevéske pénzemből nem engedhettem volna meg magamnak. Amikor megkeresztelkedtem, igazából nem érdekelt engem más, csak Isten és az igazság. Megkeresztelkedésem pillanatában még a 'Hű és értelmes rabszolga' tanítást sem értettem teljesen és az emberekhez sem kötődtem igazán. Az érzelmi kötődés csak később jött és idő kellett mire megtanultam otthonosan mozogni a gyülekezetben. A gyülekezetben volt sok szabadidős tevékenység: filmnézés, társasjáték, piknik. Egyre több barátom lett. Volt a gyülekezetben két hozzám hasonló 'rosszmúltú', korombeli srác. Idővel nagyon jó barátok lettünk és közösen kezdtük el az úttörő szolgálatot is. Látszólag sínen volt az életem és szellemileg is egyre inkább gyarapodtam, szó szerint faltam a könyveket. Egyetlen egy dolog volt, ami idővel kérdéseket szült bennem: a vezetést időnként nagyon merevnek és diktatórikusnak éreztem. PL. amikor először olvastam arról, hogy Rutherford Sátán szolgáinak nevezte azokat, Akik nem értettek egyet egy korábbi - és a Szervezet mai tanítása szerint is hamis - tanításával, akkor megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon én mit tettem volna abban a helyzetben. Vajon a lelkiismeretemre hallgattam volna avagy a szevezeti tanítást részesítettem volna előnyben? Arra jutottam, hogy valószínüleg én is a távozókhoz tartoztam volna és friss úttörőként ezt egy alkalommal meg is említettem a mentoromnak. Kaptam is érte fejmosást. Tőle is és a cukrász Testvértől is. Ez utóbbi kétgyermekes családapaként valóban atyai hangot ütött meg beszélgetésünk során és a sok jószándékú kiigazítás végül segített más színben látni a dolgokat. De csak így utólag tudom, hogy csak egyfajta struccpolitika volt, amikor hagytam hogy meggyőzzenek olyasmiről, amit szívem mélyén nem hittem igazán. A kérdés valójában tovább élt bennem és valóban képtelen voltam ezt a dolgot megemészteni: hogyan lehet igaza egy szervezetnek akkor, ha valójában hazugságot tanít Istenről? Hogyan erőltetheti nézeteit diktatórikus módszerekkel másokra? Hogyan lehetséges egyáltalán az, hogy az isteni vezetés alatt álló emberek ekkorát tévedjenek és nyilvánvaló dolgokról hazugságokat tanítsanak másoknak? Mi történik azokkal az emberekkel, Akiket azért közösítenek ki, mert az adott időszakban tisztábban látnak dolgokat, mint a szervezet vezetősége?
Mindenesetre akkoriban inkább az az újonnan megtalált érzés volt a meghatározó, hogy boldog vagyok, boldog emberek vannak körülöttem és a lehető legjobb dolog az életben, ha másoknak is segítek ezt a boldogságot megtalálni. Ez az élethelyzet a mai napig, mint egy pillanatkép van beégetve a múltam lapjaira. Valóban: mint egy pillanatkép, amitől elvártam, hogy örökre így maradjon. Mindta egy pillanatra lelassult majd megállt volna az idő és a megörökitett képen csupa boldog ember mosolyog. Néha visszagondolok erre az időszakra és elmélázok azon, hogy milyen érzésekkel is éltem az életemet akkoriban és nagyon furcsa összehasonlitani a jelennel: összefutok emberekkel, Akik annyira megöregedtek, hogy alig ismerünk egymásra. Egymást szerető és Jehova szolgáltában vállvetve küzdő házastársak becsapták egymást, elváltak. Néhány éve épp szakácsként dolgoztam egy helyen és az a nadrág volt rajtam, amit a cukrász testvértől kaptam, amikor anyukám felhívott egy beszélgetésre és csak úgy mellékesen azt is közölte, hogy a testvér néhány napja elhalálozott (a hírek szerint elhanyagolta az egészségét, túlhajtotta magát). Két gyermeke nem érdeklődik a Biblia iránt, örökmozgó kisebbik lánya igazi party királynővé érett (amikor rendszeres vendég voltam náluk, épp hogy elkezdte az általános iskolát). Mindez számomra azért 'sokkoló' mert az én fejemben valóban csak az a pillanatkép él: egyik napról a másikra, hirtelen fordítottam hátat a gyülekezeti életnek, később elköltöztem a városból és több mint tíz éve nem találkoztam senkivel akkori ismerőseim közül. Néhány olyan emberrel találkoztam ugyan, Akik hozzám hasonlóan elhagyták a gyülekezetet, de ez esetben meg azt volt sokkoló megtudni, hogy közülük végig kettős életet éltek, miközben példás hírnévnek örvendtek. Ennél már csak az volt furcsább, amikor arról beszéltek, hogy szeretnének visszamenni és folytatni azt a kényelmes kettős életet.

A szakács tanfolyam elvégzése után egy kis ételbárban találtam munkát és terveket szőttem arról, hogy olyan területre költözöm, ahol nagyobb a szükség. A kongresszusi tájékoztatón ugyanis kiderült: egyelőre nincs szükség szakácsra a Béthelben. Azért egy kitöltött jelentkezési lapot beadtam.

Egyik reggel szokás szerint elolvastam a napiszöveget (az 'István bevádoltatása' részt :)), amikor jött a hír: a távoli városban élő apukámat megverték. Azonnal bementem hozzá a kórházba, nagyon rossz állapotban volt. Pár nap múlva ismét mentem hozzá látogatóba. Ekkor már jól volt és azzal a meghökkentő teóriával fogadott, hogy jól tudja: én voltam az egyik elkövető. Ugyanis neki rajtam kívül nincs ellensége, sőt tanúja is van, Aki látott engem a helyszínen. A történethez annyi hozzátartozik, hogy a második felesége nem szívlelt engem - többek között amiatt, hogy Jehova Tanúja lettem - és megkértek, soha többé ne menjek hozzájuk (a házba, ahol felnőttem). Bár apukámmal megbeszéltük, hogy időnként majd találkozunk, de innentől soha nem ért rá összefutni velem. Másoknak többnyire csak narkós szektatagként beszélt rólam (az nem tudatosult benne, hogy az egyik dologért letettem a másikat). Innentől elindult egy kálvária: a hír szárnyra kapott és szülővárosomban az emberek meggyőződésévé vált, hogy én vertem félholtra az apámat. A legdurvább pletyka, amit hallottam: lovas kocsival menekültem a helyszínről. Összetört a dolog. Sehogy sem tudtam úrrá lenni a helyzeten és a végén már annyit hallotam a vádakat, annyi ember szájából, hogy kezdtem kérdezgetni magamat: valóban ártatlan vagyok a dologban? Már én is kételkedtem az ártatlanságomban, pedig tisztában voltam vele, hogy semmi közöm a dologhoz. Végül az oldotta meg a helyzetet: az elkövetőket elkapták és Ők a vallomásukban egyértelművé tették, hogy nem ismernek, sosem láttak. Az ügy hátterében egy vita állt: apukám nem dobta be a közösbe azokat a bevételeket, amelyet a családias hangulatú kis bűnszövetség többi tagja igen. Az egyik ember ezt megunta, és elpanaszolta a testvérének, Aki történetesen a szervezett bűnözés egyik nagykutyája volt azon a környéken. Bár nem ez volt a szándéka és nem is tudott arról, hogy a testvére ezért embereket küld apukámra, a dolog végül így sikeredett. Persze a felbujtót sosem kapták el, az elkövetők pedig egy kamu vallomás alapján leültek pár évet.
Végül apukám öngyilkos lett - állítólag maradandó károsodást szenvedett, amin nem tudta túltenni magát - és a végrendeletében hivatalosan is kitagadott. Mindez nagyon megviselt, egy alkalommal - még az öngyilkossága előtt, de már hetek óta az események nyomása alatt - nem tudtam tovább tartani magamat és egy 'kivonuláson' elsírtam magamat. Az egyik vén testvér üldögélt velem egy darabig és tényleg segítőkészen beszélgetett velem. Mindenesetre a történtek nagyon hosszú időre adtak feldolgozásra váró érzéseket. Amikor megtudtam, hogy meghalt utána hónapokig úgy mentem a postaládához, hogy ma biztos megkapom a búcsúlevelét, mert nem tudtam elhinni, hogy halála előtt legalább egy sort ne írna nekem elköszönésként, magyarázatként. Idő kellett, mire feldolgoztam, hogy soha nem fogok ilyen levelet kapni Tőle.

Az úttörő iskolára Debrecenben kerül sor. Nagyon élveztem: egy idős házaspárnál laktunk a gyülekezeti barátommal, Akivel közösen kezdtük ezt a szolgáltot (harmadik társunk idővel megnősült és mivel egyúttal családfővé is vált, így nem volt tovább ideje a fokozott szolgálatra, nem tarthatott velünk az iskolára). Minden nap nagyon sok finomságot kaptunk, főleg a házias pizza emlékezetes. Este és reggel sokat hecceltük egymást. Számomra egy újabb lökés volt, mert azt éreztem, hogy az életem tart valamilyen irányba. Ekkor már kisegitőszolgaként is voltak feladataim és egyre több dolog volt, ami nyugtlanított. Egyre inkább azt éreztem, hogy a tevékenységem hatással van mások életére és ismét felerősödött bennem az érzés: a szervezet sok esetben azt akarja, hogy olyan dolgokat erőltessek másokra, aminek nincs írás szerinti alapja. Pl. köztudott volt egy házaspárról, hogy Ők bizony az orális szex kedvelői, amit viszont sehogyan sem tudtam helyre tenni magamban. Elolvastam az összes ide vonatkozó cikket, meghallgattam sok tapasztalt embert, de nem láttam semmiféle bizonyítékát, hogy erről Isten mit gondol. Az úttörő iskolán megkerestem az oktatónkat ezzel a kérdéssel, Aki sajnos szintén nem tudott kielégítő választ adni nekem (az internetről tudtam meg később, hogy benne is ugyanígy megvoltak ezek a kérdések, csak hivatalból adott nekem egy hivatalos választ). 
Élményekkel gazdagon tértünk haza és immár úttörő iskolát végzett kisegítőszolga voltam a gyülekezetemben. De a kérdések egyre gyarapodtak bennem, pedig akkoriban még internet sem volt az életemben. Egy alkalommal tanulmányoztunk egy egyetemista sráccal, Aki a szervezettel kapcsolatban utána nézett jó pár dolognak az interneten, de könnyen elhessegettem, hogy mindez csak 'hitehagyott propaganda'. Példamutató, lelkiismeretes embernek számítottam a gyülekezetben és valóban annak is éreztem magamat. Utólag sokkolt, amikor találkoztam emberekkel, Akik akkoriban 'jószellemiségű' testvéreknek számítottak és elkülönülésem után bevallották: mindvégig kettős életet éltek. Sosem értettem, hogy ez így mire jó. Főleg, hogy mindezért később kiközösítés járt nekik, majd bűnbánatot mutatva visszamentek és ott folytattá, ahol abbahagyták.

2001 tavaszán már komoly terveket szövögettem arról, hogy olyan helyre költözöm, ahol nagyobb a szükség. Kikértem a Béthel tanácsát és Ők 3 gyülekezetet neveztek meg, így elindultam, hogy feltérképezzem ezeket a helyeket. Valójában rendkívül riasztó volt amit tapasztaltam: a gyülekezetek hangulata annyira különbözött attól a légkörtől, amit megszoktam. Az utolső estémet egy düledező falú házban töltöttem egy faluvégen. A testvér - Akinél az éjszakát töltöttem - főzött nekem egy tál ehetetlen bablevest és áram/melegvíz nélkül elég gyászos volt a hangulatom, de eltöként voltam, hogy ha mindezt az áldozatot meg kell hoznom másokért, akkor én megteszem: Imhol vagyok, küldj engem. Hazautaztam és épp szervezni kezdtem a költözést, amikor felhívott az elnöklő felvigyázó: örömmel tudatja velem, hogy meghívtak a Béthelbe. El sem akartam hinni... és mások sem akarták elhinni.
Sosem jártam még a Béthelben, így először megnéztem, hol is fogok élni. A meghívó levélben is szerepelt: mielőtt beköltöznék, mindenképp látogassak el a fiókhivatalba. Igy hát Budapestre utaztam és közösen ebédeltem a Béthel családdal. Hihetetlennek tűnt az egész, hogy én ezen a tiszta és békés helyen, Isten házában fogok élni. Megbeszéltük a részleteket és pár hét múlva már költöztem is. Érdekes volt, mert költözésem előtt az engem sokat szekáló testvérnő megkeresett és elnézést kért. Azt mondta: sajnálja, Ő sem tudja igazán miért, de mindig szálka voltam a szemében és nem akar úgy elválni, hogy ezért ne kérjen bocsánatot.
Viszont voltak emberek, Akik Akikről elmondhattam, hogy a szívükbe zártak és ennek egyik oka volt: a szolgálatban töltött rengeteg idő alatt kialakult a közös hullámhossz és innentől egyfajta szövetségesként tekinthetett a két ember egymásra. Amire időnként nagy szükség volt, hiszen a gyülekezett több kisebb, tagjait támogató csoportokra tagolódott: a csoportok tudtak egymás létezéséről és időnként hangot adtak az ellenszenvüknek. Volt például egy idős, művelt hölgy, Akik betegsége miatt ágyhoz kötötten töltötte életét, miközben levélben és telefonon tanúskodott. Kialakult körülötte egy kör, Akik rendszeresen betértek hozzá, segítettek neki bevásárolni vagy ellátni a háztartási teendőket. Én magam is rendszeresen megfordultam nála és nagyon jó emlékeim vannak a beszélgetéseinkről. Betegsége mellett is megőrizte remek humorérzékét. Egy alkalommal, amikor megemlítette hány éves, megjegyeztem, hogy milyen jó formában van, letagadhatna akár több hetet is a korából ... és az ilyen jellegű humor nem volt számára tabu téma. Máskor arról mesélt, hogy amikor a tumora aktivizálódik, akkor az egész érzékelése megváltozik és olyan, mintha a végtagjai nem is hozzá tartoznak. Ezen is remekül elviccelődtünk, hogy mekkore mázlista, mert sokan egy ilyen élményért százezreket költenek hallucinogén szerekre, míg neki megadta az élet ingyen. Nem mindenki találta ilyen szórakoztatónak a társaságát, voltak testvérei, Akik támogatókat gyűjtő hamis tanítónak tartották. Nagy ellenlábasa volt az elnöklő felvigyázó felesége (sokak szerint inkább Ő vezette a gyülekezetet a befolyásával), de egy véletlen folytán az Ő szívébe is sikerült belopnom magamat. Egy közös szolgálat alkalmával szóvá tette: mennyire örül annak, hogy a lánya már nem iszik annyi Colát és végre szedett magára pár kilót. Túl soványnak találta előtte. Néhány hét/hónap múlva a lányával mentem szolgálatba és ezek után csak napok kérdése volt, hogy kitudódjon: a vén lánya gyermeket vár, természetesen házasságon kívül és világi férfitól. Hatalmas botrány lett belőle, senki sem akarta elhinni, hogy a vén és felesége előtt észrevétlen maradt a lányuk terhessége. Sokan arra akarták használni ezt a helyzetet, hogy elmozdítsák a hatalmi pozícióból a felvigyázót és végre megszűnjön a felesége befolyása is. Pedig én magam sem vettem észre semmi az előrehaladott állapotából. Egyfajta perdöntő dolog lett az amit én állítottam: a feleség láttott ugyan némi súlygyarapodást a lányán, de Ő egész más okot tulajdonított ennek. Amikor ezt elmondtam, akkor a vádlók egy része kezdte hihetőnek tartani: a család valóban nem tudott a lány terhességéről. A felvigyázó hivatalban maradhatott (bár később Ő maga mondott le a felelősségeiről, amikor a fia is elkülönült. Ma ismét vénként szolgált: számomra kifejezetten szimpatikus volt az, ahogyan Ő kezelte az ügyeket és irányomba mindig nagyon támogató és segítőkész volt). 

Emlékszem a Béthelbe költözés reggelére: anyukám szokás szerint elindult dolgozni, én elkísértem a buszmegállóba. Aztán hazasétáltam és vártam a barátomat, Aki jött értem a skodájával. Bepakoltunk, aztán irány Budapest, a Cserkút utca. A költözést megelőző 3 hét inkább a ráhangolódással telt, mintsem érdemi munkával. Leszámoltam a munkahelyemről és főleg olvasással, tanulmányozással teltek a napok. Az összejövetelen én voltam a látványosság, Akinek mindenki gratulált és hiheteten nyugalomban telt az a rövid idő. A 'nem történhet semmi baj' érzés spontán belém költözött. Minden problémám megoldottnak tűnt és valóban átéreztem az örökkévalóság nyugalmát. Ilyen érzésekkel indultam el utamra ... de mindez nagyon gyorsan változott.
A Béthelben már az első napokban elindult a 'nevelésem'. Odáig számomra megszokott volt, hogy keményen dolgozva, de kiegyensúlyozottan élem az életemet: sportoltam, rendszeresen végeztem valamilyen kreatív tevékenységet (zene, grafika) és a személyes tanulmányozásom nagyon fontos volt számomra. Néhány buzgó testvér már az első pillanatokban éreztette velem, hogy ez itt nem lesz jó így. Mondott konkrét példát is: bár Ő egész éjszaka dolgozott, azért reggeli után kivitte autóval az elutazókat a reptérre - igaz majd leragadt a szeme vezetés közben - majd utána folytatta a munkát, amíg birta... és igyekezett bennem tudatosítani: nem üdülni jöttem ide. Nem is a mondandója volt igazán sértő, hanem az a lekezelő modor, ahogy mindezt előadta. Befolyásos Tanú családból származott: náluk családi örökség volt a jó szellemiség és minden gesztusával érzékeltette, hogy a hozzám hasonló zölfűlű ifjoncoktól nem nagyon szeretne ellentmondást hallani. Elég sok csalódást okoztam neki ebben (is).
Itt ezen a ponton történetem összekapcsodik Német Gábor Memoire 30 című írásával (az emlitett Cserkút u. 18 vendégágyát használtam egy hónapig, amíg az én lakrészem szabaddá nem vált). Az első hónapomat vele töltöttem, szobatársak voltunk. Hűvös testvéri kapcsolatban éltük együtt, nem nagyon volt közös témánk. Az írását átolvasva érdekes volt utólag felismerni, hogy mennyire különbözött a fejemben lévő ideáktól a valóság. Meg nem fordult volna a fejemben, hogy a Béthel szobatársam hamisított óraszámokkal és családi protekcióval került erre a helyre. Gábor is szívesen töltötte szabadidejét a strandon és igazán kiegyensúlyozottan élt, de mivel Ő is nagymúltú családból származott, ezt nem tette szóvá senki.
A frusztráló élmények egyre inkább gyarapodtak: eleinte nem nagyon tudtak nekem olyan munkát adni, ami igazán testhezálló lett volna. Eredetileg éjjeliőr/kertész munkakörre hívtak, de egy hónapig még ott volt az elődöm (Aki nősülés miatt hagyta ott a Béthelt) így beosztottak mindenféle munkára, amihez nem nagyon értettem: szobafestés, tapétázás stb. Volt néhány ember Aki érzékeltette velem, mennyire nem kedvel. Néhány embernél leszerepeltem egyes húzásaimmal. Például az én cuccaim közül került elő a Forrest Gump című film, amit testvérekkel közösen megnéztünk. Többen nehezteltek rám azért, mert ilyen világi dolgokkal mérgezem a hittársaimat. Ráadásul 'ami a szívemen, az a számon' típusú emberként nem voltam egy könnyen irányítható ember. Mindig élt bennem az igény az őszinteségre és ahogy másoknak, úgy magamnak sem hazudjak.
A kapcsolatok kialakítása ezért eleinte nagyon nehezen ment. Nem igazán találtam a helyemet és szívem mélyén visszavágytam a korábbi életemhez: a régi gyülekezetembe, a régi városomba visszahúzott a szívem és ezt nem is titkoltam. Lassan kezdtek csak kialakulni és mélyülni a kapcsolataim a Béthel családban. Gábor szobatársammal egy hónap alatt sikerült egymásra hangolódni annyira, hogy ne zavarjuk egymást, de az új lakótársammal ez már nem volt ilyen egyszerű. Jó néhány hónapra szükségünk volt, mire igazán felhőtlennek volt mondható a kapcsolatunk. Idővel már olyan dolgokkal ünnepeltük nagyszerű szobatársi viszonyunkat, mint 'sorkihúzó párbaj': alsónadrágban párbajoztunk és az győzött, Aki több tollvonást ejtett a másikon. Volt, hogy napokig nem tudtuk lemosni magunkról a tintát. 
Utólag megkérdeztem a legjobb Béthelbeli barátomat (Aki az ott töltött másfél év alatt valóban olyanná vált, mintha a testvérem lett volna), hogyan tekintettek rám az többiek. Azt mondta: megosztottam az embereket. Voltak azok, Akik nagyon nem kedveltek, mert egy szabályokat felrúgó művészlelket láttak bennem, míg a másik csoport pont ezért kedvelt: végre volt valaki, Aki a merev légkört oldotta egy kicsit. Ahogy ráhangolódtam a Béthel atmoszférájára és már nem volt annyira új számomra, egyre inkább kezdett klausztrofóbiám lenni tőle: egymás között úgy fogalmaztunk, hogy 'itt mindenki belellát a másik szájába'. Annyira szoros közösség volt, hogy szinte mindent tudtunk egymásról. Számomra küzdelem volt, hogy olyan állapotba hozzam magamat, 'a szellemiségemet', hogy élevezni tudjam ezt a légkört. Én igyekeztem minden tőlem telőt megtenni, de az állandó teljesítmény-kényszer és a folyamatos kritikák, intrikák végül elkezdtek pszicho-szomatikus tüneteket produkálni nálam: elkezdtek fájni az izületeim. Ez elég nagy gond volt, mivel akkoriban fizikai munkát végeztem: 7 nap éjszakai műszak után irány a kert vagy az építkezés. Az éjszakai műszak remek volt - többnyire sokat tudtam olvasni -, de az építkezésen egyre hasznavehetetlenebb voltam az izületi fájdalmak miatt. A Béthel eleinte elvitt mindenféle kezelésekre, de aztán több hetes betegeskedés után már feljöttek a szobámba beszélgetni, hogy ideje lenne munkába állni. Mindeközben szorgalmasan jártunk a Béthel képzésre (amit minden Béthelesnek el kell végezni az első évben), a Béthel családi Őrtorony tanulmányozásra és - bár éjjeliőrként nem lett volna kötelező a megjelenés - a reggeli imádatra is. Az éjjeli munka után többnyire maradtam segíteni a szakácsnak a reggeli teendőiben - később a szakács javasolta is a Béthel vezetésnek, hogy vegyenek át engem a konyhára, de akkor már eldöntött dolog volt, hogy nem maradhatok - majd átöltözve még visszamentem a reggeli imádatra és lefekvés előtt megreggeliztem és beszélgettem a többiekkel. Volt ebben valami nagyon kellemes: én voltam az egyetlen, Aki a müzlije, kakaója után nem dolgozni ment, hanem aludni.
Nagyon sok igazságtalanságot tapasztaltam és igazán szenvedtem a szűklátókörű emberektől. Az egyik régóta Béthelben szolgáló testvérnőről köztudott volt, hogy depresszióval küzd. Szeretett volna valami más munkakört magának, de válaszként annyit kapott, hogy jelenleg semmi lehetőség sincs erre. Ezzel egyidőben - szinte egy napon - viszont kiderült, hogy egy nemrég Béthelbe érkezett házaspár hölgytagja befejezte housekeeper-i teendőit és csatlakozik a fordító csapathoz. Valahogy mindenki érezte és kimondtlanul ott volt a levegőben, hogy az áthelyezését kérelmező testvérnő csak azért nem kaphatta meg ezt a lehetőséget, mert a vezetőség nem akart bajlódni a depressziójával. Nem sokkal ezután el is hagyta a fiókhivatalt. Egy alkalommal egykedvűen sepregettem a Béthel kertjében és a korábban már említett, nehezen feldolgozott érzések vettek erőt rajtam (konkrétan az apukámmal történtek jártak épp a fejemben), amikor a fordító osztályra frissen kinevezett - és ettől kissé megmámorosodott testvérnő - lépett oda hozzám, tudakozódva: ugyan miért ilyen gondterhelt az ábrázatom. Elmeséltem neki apukám történetét és hogy mindez mai napig fájó pont, időnként felszínre kerül és foglalkoztat. Erre széles, öntelt mosollyal, mindenféle együttérzés nélkül csak annyit mondott: "Tudod kin múlik, hogy jó napod legyen? Csak rajtad!" Majd azzal a lendülettel sarkonfordult és elviharzott. Egy másik alkalommal a Béthel vezetése kérte, hogy reggel mindenképp nyissam meg a csapokat, hogy a pázsit meg legyen öntözve. Az öntözőberendezés hangja viszont egyeseket zavart, így a másik éjjeliőrrel Ők megegyeztek: az Ő házuknál nem lesz túl korán beüzemelve a berendezés. Én az utasításoknak megfelelően megnyitottam a csapot, majd a konyhai teendőkkel végezve megjelentem a reggeli imádaton. Ekkor odalépett hozzám a fiókbizottság egyik tagja és számon kért, miért nem nyitottam ki a csapot. Álmosan, mit sem sejtve válaszoltam, hogy az utasításoknak megfelelően minden csapot megynyitottam. Ekkor elég gyorsan felébredtem, amikor válaszként - félig-meddig kiabálva - annyit vágott hozzám az illető: NE HAZUDJ! Nem csak felrázott, de a kijózanodás felé is lökött rajtam ez az eset: először éreztem igazán azt, amit később csak a Gábor írásából ismertem fel teljesen: a vezetés ebben a szervezetben is visszaél hatalmával és a baráti/rokoni kapcsolatok ugyan úgy működtetik ezt a szervezet is, mint bármely más szervezetet. Ha nem vagy a vezetők kedvezményezettje, akkor készek mindenféle ok nélkül lehazugozni egy ilyen 'közkatonát'. Ennek a vezetőnek a szemében én nem voltam kedves személy, így egyszerűbb volt velem kiabálni. Később, amikor kiderült az igazság (az egyik ott lakót zavarta a berendezés és miután én megnyitottam, Ő kijött és elzárta), akkor sem kért tőlem elnézést, amiért mások előtt kiabált velem. Nem az volt kijózanító, hogy 'lám, még ezek az emberek is tudnak hibázni', hanem az, hogy egyszerűen átlépett rajtam és úgy viszonyult a személyemhez, amiből egyértelműen érezhető volt, hogy a számára valójában csak egy 'feláldozható' közkatona vagyok. A 'nagy múltú' családok Béthelben szolgáló leszármazottai/gyermekei sosem részesültek ilyen nyers bánásmódban.
Egy másik hasonló eset is történt: a másik éjjeliőr beült az egyik irodába - felhasználva a feltétlen bizalmat jelképező 'mindent nyitó kulcsunkat' - és amíg mindenki aludt, unaloműzésként játszott egy kicsit a computeren. A gép tulajdonosa észrevette ezt és egyértelmű volt, hogy egyikőnk volt a ludas. Behivattak minket beszélgetni: én azt sem tudtam miről volt szó, de éreztem, hogy a bizottság elsősorban rám koncentrál. A másik testvér szüleit ismerték a Béthelben, érezhető volt, hogy rá nem igazán vetül a gyanú árnyéka. Mindeketten elmondtuk, hogy fogalmunk sincs az esetről, majd a bizottság hitetlenkedő arckifejezésétől kisérve elhagytuk az irodát. Pár óra múlva a testvér felkeresett és bevalotta hogy Ő volt. Majd bűnét bánva megkereste a fiókbizottságot is és minden szépen el lett simítva. Nem vagyok biztos, hogy az én esetemben is így történt volna. Egy alkalommal, amikor egy fiatal, de komoly felelősségeket viselő Béthel vénnel és feleségével együtt vacsoráztunk és mindketten egyszerre nyúltunk az utolsó tea-filter után, én átengedtem neki, elhúztam a kezemet. Erre csak annyit reagált ingerülten: 'Reménytelen vagy!' és elment hozott egy másik filtert egy távoli asztaltól. Én értetlenül üldögéltem és még a felesége is zokon vette, hogy miért viselkedik így velem. De csak nevetett, válasz nem érkezett ... és azóta sem értem.
Volt néhány ember, Akikkel sikerült nagyon mély barátságot kötni. Akikre mindig számíthattam és Akik elfogadtak olyannak, amilyen voltam. A gyülekezetemben is nagyon pozitívan bántak velem és sok meghívást kaptam mindenféle programra: bográcsozás, strandolás stb. És ott volt még A Barátom is, Akivel igazán egy húron pendültünk. Ő irodán dolgozott a Béthelben, de néha kérte, hogy hadd mozgassa át magát egy picit a kertben. Ilyenkor együtt dolgozva rendszerint átbeszélgettük a napot és nagyon-nagyon keveset haladtunk a munkával, aminek az lett a vége, hogy egyszerűen eltiltottak minket egymástól. Ő később udvarolni kezdett és kerékpárral járt nagyon messzire, hogy találkozni tudjon szíve választottjával. Ilyenkor éjfél után ért haza, de ha én voltam az éjjeliőr, akkor többnyire beugrott még hozzám a Béthel recepcióra beszélgetni. Ebből az apropóból mindig készítettem egy kis juhar szirupos, csokoládés, műzlis édességet a konyhán fellelhető anyagokból, amit aztán jól lefagyasztottam és mire megérkezett, tálalva volt a desszert (a konyha megengedte az éjjeliőrőknek, hogy fogyasszanak a szolgálat során, mindössze annyi elvárás volt: tegyünk rendet magunk után). Egy alkalommal annyira fáradt volt, hogy nem nagyon akart maradni beszélgetni, mire én viccből - és mert hiányzott a társasága - eldugtam a bringalámpáját, hogy legalább egy kicsit beszélgessünk. Erre Ő lehúzta a lábamról az egyik cipőmet és valahogy sikerült bezárnia a recepció előtti kettős ajtók közé. Természetesen pont ekkor érkeztek meg a külföldi vendégek, Akik előtt elég kínos volt csokis szájjal, fél pár cipőben, bezárva feszengeni, miközben elvileg én lettem volna a teokratikus fogadóbizottság.
Sokszor elgondolkodom azon, hogy azok a kapcsolatok vajon valódi barátságok voltak-e: nagyon ritkán találkozom olyan emberrel, Akit abban az időben ismertem meg és a kapcsolatunkat ott tudnánk volna folytatni, ahol abbamaradt. A Bétheles Barátommal néhány éve több alkalommal is összefutottunk beszélgetni és szomorú volt felismerni, hogy Ő sok közös dologra nem is emlékszik. Egyszerűen kiestek a fejéből a közösen töltött pillanatok emlékei, úgy pedig elég nehéz dolog barátkozni, ha nem is emlékeznek az emberre. Egyetlen egy olyan, a mai napig Jehova Tanújaként szolgáló régi barátomról mondhatom el, hogy megáll velem az utcán is beszélgetni és a beszélgetéseink a régi időket idézi. Pszichiátriai kezelés alatt áll, komoly mentális zavarokkal küzd, de Ő és a felesége egyike volt azoknak, Akiktől a legtöbb értékelést kaptam. Annak idején sokat segítettem neki a kommunikációs képességei kibontakoztatásában, az úttörő szolgálat elkezdésében és a feleségével gyakran invitáltak közös étkezésekre. Sajnos találkozásunknak - tíz év múlva - a felesége elhalálozása adott okot. Nagyon összetörte és úgy érezte a gyülekezettől - amit azóta már az úttörő iskolás barátom és felesége ural, mint vén és vénfeleség - nagyon kevés támogatást kap.

Voltak nagyon szép pillanatok a Béthelben töltött másfél év alatt: ahogy télen a kertben leesett a hó és vastag fehér köpeny borította a bokrokat; a lámpák mindent olyan szépen világitottak meg. Vagy nyáron, amikor éjjeliőrként a csillagokat néztem a kertben és közben a süncsalád vonult mellettem, hangosan csörtetve. Vagy amikor szintén éjjel egy camping székben olvastam a teraszon és minden elolvasott oldal után kellett egyet integetnem, hogy a mozgásérzékelős lámpa újra felkapcsolódjon. Egyszer a fényre oda szállt egy szitakötő. Rám telepedett és nem volt hajlandó távozni, bátran tanulmányozhattam a szépségét. Néha pedig csak az étkező ablakából néztem a kivilágított Budapestet és azon töprengtem: mi lesz velem? Ambivalens voltam: bár szerettem volna ott maradni valahogy éreztem, hogy ez nem az én sorsom. Az eredeti kérdés (Vajon a Vezető Testület mindig csalhatatlan vezetést ad a szervezetnek? Mit választanék, ha úgy érezném a Vének tanítása hibás? Lojális tudnék maradni a szervezethez ilyen helyzetben is?) erre az időre már alaposan átformálódott bennem: elkezdtem magamat hibáztatni, amiért nem tudok mindennel egyetérteni és amiért merev, üres rituélának éreztem a Tanú életet. Úgy éreztem, hogy az Istentől kapott élet egy színes/vibráló dolog. Amit a Bibliából tanulok az vonzó. De amit nap mint nap megéltem a hittestvérem között, az egyre inkább taszított. Úgy éreztem, hogy ezért én vagyok a hibás, mert itt ez a 'szellemi paradicsom', amit képtelen vagyok élvezni ... akkor bizonyára az 'Új Világ' sem tetszik majd nekem, tehát nem vagyok oda való. Azt éreztem, hogy nem vagyok jó ember és megjavíthatatlan az a rossz, ami bennem van. Egyszer volt egy Őrtorony tanulmányozási cikk Ezékiel próféciáiról. Az Ezékiel 47,11-et ('Mocsarai és tócsái pedig nem gyógyulnak meg, só helyei lesznek') úgy magyarázták, hogy ez olyan szellemileg gyógyíthatatlan emberekről szól, Akik részesednek ugyan az isteni tanításban, de képtelenek azt elfogadni és végső soron nincs helyük az élők között. Úgy éreztem, hogy ez a prófécia mutatja az én sorsomat. Sokan biztosítottak afelől, hogy nincs velem gond, de egy idő után ez nekem komoly küzdelmet jelentett.

A legfurcsább és akkori hitemmel teljesen összeegyeztethetetlen tapasztalatom egy zenehallgatással töltött este után történt velem. Apukám zenész volt: egy alföldi kisvárosban népszerű muzsikusa volt, Aki a nagyvárosok népszerű zenekaraiban is megfordult időnként (olyan zenekarokban is kisegített időnként, amelyek még ma is a legnépszerűbb magyar zenekarok közé tartoznak). Ez a családi örökség - mondhatni egyetlen örökségem - alapvető formáló erő volt az életemben: anyukám a népszerűságe miatt szeretett bele apukámba, majd röviddel a házassákötésük után már tudta, hogy a népszerű zenész mögötti emberhez nem igazán vonzódik. Igy történt, hogy a egész gyermekkoromra rányomta a bélyegett az összeférhetetlenségük. Nálam elég sokáig tartott, mire sikerült 'megfertőznie' a zenével, de végül a zene központi elemmé vált az életemben. Ez hiányzott a legjobban: a zenével töltött közös pillanatok. A temetésén és a temetése óta nem tudtam sírni: valahogy lefagytam érzelmileg, nem tudtam felfogni, hogy valóban megtörtént és az apukám halott. Azon az este zongora zenét hallgatam és mivel apukám főleg billentyűs hangszeren játszott, igy a régi emlékeken időztem. Nem kellett sok hozzá és nagyon keservesen sírtam: végre sikerült kisirnom magamból, ami addig felgyülemlett bennem. Szinte önkivületi állapotban voltam, de ugye ügyelni kellett rá, hogy a szomszéd ne hallja az agonizálásomat, mert akkor szőnyeg széle a fiókbizottságnál, hogy mi bajom is van ... aztán vagy megértik vagy nem.
Letusoltam, lefeküdtem aludni. Majd másnap felhívott anyukám: van-e valami problémám, mert Ő azt álmodta, hogy nagyon keservesen sírok és álmában nem tudott engem megvigasztalni. Ledöbbentem, de nem mondtam el, hogy valójában mi történt. Megnyugtattam, hogy nincs baj. Próbáltam ignorálni a dolgot, mert akkoriban ezt inkább 'démoni' erők működésével magyaráztam volna. Ma már nagyon féltve őrzött emlék, mert mindig tudatositja, hogy az életben milyen rejtett csatornákom áramolnak energiák az emberek között. 

Nagy 'teokratikus élményeim' közé tartozott, amikor éjjeliőrként a fordító osztály szemeteseiből szereztünk papírt az előadásaink vázlataihoz és csak előadás közben vettem észre, hogy milyen készülő kiadványnak a fordítási verzióját tartom épp a kezemben: amikor megfordítottam a lapot és a szemem átfutotta a sorokat, akkor tudatosodott csak, hogy az Új Világ Fordítású Szent Irás, akkor még kiadatlan, titkos magyar verziójának egy lapja van a kezemben. Egy pillanatig nem jutottam szóhoz.

Már egy éve szolgáltam a fiókhivatalban, így elérkezett a - Karlheinz szavaival élve - 'kicsi barátságos beszélgetés' ideje. Az első év végén mindenki esetében szükséges egy summázás: elégedettek-e az illetővel, hogyan tovább. Hidegzuhanyként ért, nem számítottam rá, de azt a döntést hozták felettem, hogy tekintettel pszicho-szomatikus tüneteimre, nem maradhatok tovább a hivatalban. Felajánlották, hogy maradjak nyár végéig és szeptemberben kell majd elhagynom a Béthelt. A tünetek egyre aggasztóbban voltak: főleg a vállaim fájtak, úszni is alig tudtam. A bizottság döntésének közlése után még több volt bennem az önvád (természetesen biztosítottak arról, hogy nincs velem probléma). A nyarat az esélytelenek nyugalmával töltöttem, végül szeptemberben elérkezett a haza költözés ideje. Erre az időpontra esett A Barátom esküvője: hazaköltözésem után 2 héttel tartották a menyegzőt. Erre az alkalomra újra megszállhattam abban a szobában, ahol másfél évet töltöttem. Nehezen dolgoztam fel azokat az érzéseket: ilyen gyorsan visszatérni valahová és ismét szembesülni azzal, amit le kellene zárni magamban. Mivel a menyegzőn rám bízták a kamerát, így elhatároztam, hogy megörökítem azt a helyet, ami hamarosan az enyészeté lesz (egyébként is nagyon rövid idő maradt, hogy az ott lakók átköltözzenek az új hivatali épületbe, a lakóház már értékesítés alatt állt). Ezzel ismét sikerült sokak nemtetszését kiváltanom: a felvétel mai napig megvan és jól szemléteti a reakciókat. Nem értettem a dolgot, hiszen nem volt szándékomban felhasználni a felvételt, azóta sem jutott eszembe, hogy feltöltsem valahová: lám, így viselkednek egymással Jehova Tanúi. Néhány ember volt csupán, Akik kedvesen mosolyogtak a kamerába. A többség takarta arcát, megkért, hogy fejezzem be, ill. egy testvérnő szájából az az ingerült fenyegetés is elhangzott: 'kikapcsolod vagy a fejedbe húzom'. A dolog azért volt nagyon furcsa, mert ezek után megkértem egy testvérnőt, hogy örökítsen meg számomra néhány dolgot a Cserkút utcai Béthelről és neki mindenki probléma nélkül modellt álltak, nem vették Tőle zokon a kamerázást. A felvételt otthon őrzöm, emlék. Ismét volt egy tapasztalatom arról, hogy bennem van a hiba. A hab a tortán mindehez az volt: elindultam búcsúzkodni és bekopogtattam az egyik idős, fiókbizottsági taghoz is. Ő tartott nekem egy rögtönzött kiselőadást arról, hogy számára érthetetlen én miért döntöttem úgy, hogy elhagyom a Béthelt, hiszen számukra ez maga a gyönyör és el sem tudják képzelni, hogy másként éljenek. Az volt a legfurcsább az egészben: elvileg Ő is ott volt, amikor eldöntötték, hogy el kell hagynom a hivatalt, Ő mégis űgy tudta: ez az én személyes döntésem volt. Ezen a ponton már annyi érzés kavargott bennem, hogy egyszerűen csak tudomásul vettem: valahol homokszem került ebbe a gépezetbe. Mindenesetre egy hatalmas kudarcként éltem meg a távozásomat és valóban nem láttam a folytatást.

Hazérkezve minden csendbe borult. Időközben anyukám elköltözött élettársától és a korábbi gyülekezetem városában vásárolt magának egy másfélszobás lakást: először nagyon idegen volt a hely, de nem volt más választásom. Oda költöztem és szinte azonnal kezeltetni kezdtem a tüneteimet, főleg a vállaim izületi gyulladása igényelt figyelmet. Igen nehéz volt munkát találni, de végül sikerült és egy gyár logisztikai osztályán helyezkedtem el. Idővel megbarátkoztam azzal, hogy ismét ebben a városban élek, a munkatársaim többé kevésbé elfogadták, hogy én Jehova Tanúja vagyok. Kitaláltam, hogy ezentúl nem leszek a szántóföldi szolgálat hőse, hanem inkább a kisegitőszolgai feladataimra koncentrálok majd és közben több időt szerettem volna pihentető dolgokkal foglalkozni: zenéltem, rajzoltam, sportoltam. Szakítottam ezekre időt. A nyugodtabb életem ellenére is egyre inkább gyarapodtak a tüneteim: elkezdett borzalmasan zúgni a fülem, időnként szinte alig hallottam valamit és igazából senki sem tudta megmondani, hogy konkrétan mi a bajom. Csontkovácshoz, kezelésekre jártam, igyekeztem sokat mozogni, nyugodtan élni, de egye inkább egy fizikai/érzelmi roncsnak éreztem magamat. A gyülekezet számomra egyáltalán nem volt felüdítő, a régi ismerőseim idegennek tűntek. Már nem tartottam szívesen előadásokat - de azért hívtak vendégszónoknak - és az olyan egyszerű feladatok, mint a hangosítás sem jelentettek örömöt. Alig vártam, hogy vége legyen, haza érjek és egyedül legyek. Egyre gyakrabban merült fel bennem, hogy elkülönülök vagy esetleg öngyilkos leszek. Szenvedés volt... de ez csak a kezdete volt a bajoknak.
Egy nap az uszodában feltűnt egy lány: kedves, mosolygós, csinos... és nagyon jól úszott. Mint utólag kiderült, első látásra kölcsönös volt a vonzalom, de ahogy lenni szokott: én eleinte inkább kerültem Őt, nehogy valahogy megismerkedjünk és a 'rossz társasága/világi mentalitása' megártson. Érezhette Ő is a távolságtartást, mert amikor összefutottunk a városban - kisváros volt, nem volt nehéz - mindig zavarba jött. Egy alkalommal olyan ügyetlenül kerékpározott, hogy csak egy nagy csattanást hallottam és a játszótéren egy srác kiáltását: Gyáááá, mekkorát esett a csaj!!! Ma is fel tudom azt idézni a pillanatot: eső után volt éppen és szinte hallom a fiúcska hangját. A nővérével csak 'fehérnek' hívtak engem egészem addig, amíg össze nem ismerkedtünk (az úszósapkám színe után). A szaunában kezdtünk beszélgetni: azonnal megtaláltuk a közös hangot, annak ellenére, hogy nekem kb. a második mondatom volt, hogy Jehova Tanúja vagyok. Nem riasztotta el, hogy egy szekta tagja vagyok. Amikor harmadszor mentünk együtt haza (kiderült, hogy egy háztömbben lakunk), akkor megbeszéltük, hogy szeretné tanulmányozni a Bibliát. Pár nap múlva már a játszótéren üldögéltünk egy kisvasút alakú padon: én vittem a Bibliámat és sok-sok kiadványt. Mindketten éreztük, hogy sikerült könnyen ráérezni egymásra és számomra kifejezetten felüdítő volt a társasága. Ennek ellenére a beszélgetés végén azt mondtam: ha folytatni szeretné, akkor egy testvérnővel kell azt tennie. A testtartása is elárulta, hogy összeomlott: arról beszélt, hogy milyen ritkán találkozik olyan emberrel, Akivel ilyen könnyen egy hullámhosszra tud kerülni és nem érti, hogy ezt a jól kezdődő kapcsolatot miért kellene megszakítani, hiszen Őt egyáltalán nem zavarja a vallásom és az ezzel kapcsolatos dolgok. Biztosítottam Őt arról, hogy a szimpátia kölcsönös, de ha folytatni akarja az ismerkedésünket, akkor először a hitemmel kell megbarátkoznia. Még abba is beleegyezett, hogy egy testvérnővel folytassa a tanulmányozást. És itt ezen a ponton elindult velünk a lavina...