A lány - hívjuk ezentúl Zsuzsinak - mindenféle okkal felkeresett: néha a Bibliáról volt kérdése, néha csak a zaklatottságának adott hangot (pl. hogyan kezelhetem én Őt 'alacsonyabb rendűként', csak azért mert Ő nem Jehova Tanúja). Valójában minden alkalommal örültem annak, hogy felkeresett és örültem a társaságának. A megosztottság egyre nőtt bennem: szívem mélyén nem akartam már a szervezethez tartozni és mindennek tartottam a szervezet működését, csak vonzónak nem. De az évek alatt belém nevelt gondolatok - armageddonról, bűnről, szeretetről, örök életről, bölcsességről - erősen fogva tartottak. Zsuzsi közeledése pedig furcsa mód felerősítette a szervezet iránti kötődésemet: a 'világ' vonzását érezve volt motivációm, hogy megerősitsem a szervezet iránti odaadásomat. Volt egy 'ellenség' Aki ellen tudtam harcolni, pedig valójában csak arra vágytam, hogy egy ilyen lány mellett lenyugodva, normális életet éljek. Nagyon sok dologban igazán egymásra voltunk hangolva, de ugyanakkor más dolgokban - film, zene, művészet - egészen különböző ízlésünk volt. Többször is megbeszéltük, hogy nem találkozunk többé. Én még uszodát is váltottam: egy kisebb uszodába kezdtem járni. De ezek után valahogy elkezdődött közöttünk egy levelezés: eleinte egymás postaládájába dobáltunk a leveleinket majd végül odáig fajult a dolog, hogy munkaidőben egész nap csak küldözgettük egymásnak az e-maileket. Ő arról érvelt, hogy miért járható út számunkra egy kapcsolat - annak ellenére, hogy más a hitünk - én meg arról, hogy az Ő érdekében nem lehetek megalkuvó: mit gondolna Ő Jehova Tanúiról és hogyan csatlakozhatna a szervezethez lojálisan, ha Tőlem nem a lojalitást látná. Egyrészt úgy éreztem: ha feladom a lojalitásomat, azzal az Ő örök élettel kapcsolatos kilátásait veszélyeztetem ... másrészt viszont azt éreztem, hogy én sem teljes szívből vagyok a szervezetben, miért akarom valaki másra is rákényszeríteni ezt az életmódot?!
Hetekig tartó igazán komoly szenvedés volt ez. Azt éreztem, hogy ez pont az a helyzet, amikor a hal beleszeret egy madárba: a vonzalom adott volt, de állandóan azzal szembesültünk, hogy más közegben élünk, másként tekintünk a jövőre. Valamikor a nyár elején megbeszéltük Bétheles barátommal, hogy feleségével eljönnek hozzám és a kisvárosomban töltenek egy hétvégét. Megbeszéltük: Zsuzsira talán jó benyomást tenne, ha látná, hogy nem is vagyunk mi olyan 'korlátoltak', igy meghívtuk egy közös videózásra. A Shrek első részét választottuk - akkoriban még nem is volt több rész. Kellemes Bétheles emlékeim fűződtek a filmez: a pszichoszomatikus izületi gyulladásomat napi rendszerességű nyújtó és lazító tornával próbáltam kezelni és a tornához többnyire beraktam a videoba a Shrek-et: hogy ne legyen annyira unalmas. Igy elég gyakran megnéztem és nagy kedvenc volt.
A Bétheles barátom érkezése előtti estén alig tudtam aludni valamit, annyira izgatott voltam. Nagyon vártam, hogy ismét találkozzunk és vártam a közös filmnézést is. Végül együtt volt a csapat: fiatal keresztényekként jó benyomást tettünk Zsuzsira ... de - mint később kiderült - Zsuzsi mélyebb benyomást tett mindannyiunkra.
Gáborék távozása után Zsuzsival folytattuk a keresztény-pogány évődésünket és mindketten éreztük, hogy ezt így tovább már nem lehet tokáig húzni. Mindkettőnket nagyon megviselt ez az állapot. Végül Zsuzsi felcsengetett és mondta, hogy búcsúzni jött, hozott nekem egy ajándékot. Egyetlen dalt másolt fel egy CD-re - Massive Attack: Better Things - mondván: ez a mi kapcsolatunkról szól. Búcsúbeszélgetésünk alatt szóba került, hogy vajon hogyan tekintünk majd egymásra néhány év múlva: talán idegenekként megyünk majd el egymás mellett az utcán. Talán egy nap az egyikőnkhöz eljut majd a másik halálának a híre. Talán ez az egész dolog elszürkül majd és nem leszünk egymás számára még csak emlékek sem. Elváltunk, de továbbra is mindketttőnkben lezáratlan maradt ez az ügy. Pont ekkor volt esedékes a nyári kongresszus is, így arra gondoltam: majd az a 'csodálatos keresztényi légkör' helyrerakja az érzéseimet. Nem így történt. Bétheles barátoméknál laktam a három nap alatt és együtt mentünk reggelente a kongresszusra. A kongresszusra már nem sikerült ráhangolódnom, igazán nagy nyűgnek tűnt, harmincmilliomodszor is meghallgatni ugyanazt, ülni egész nap a napsütésben. Igyekeztem megtalálni magamban a korábban érzett örömöt és odaadást, de már képtelen voltam. A harmadik nap végére végre megszületett bennem a döntés: ha hazamegyek, akkor adok egy esélyt Zsuzsinak és ha még Ő is szeretné, akkor vágjunk bele egy kapcsolatba. Bár eredetileg még a kongresszusi hétvége utáni hétfőn is maradni szándékoztam Pesten, végül vasárnap azonnal összecsomagoltam és hazautaztam. Hétfőn úgy döntöttem, hogy a szabadnapomon kimegyek úszni egyet abba az uszodába, ahová Zsuzsi is járt. Én hétfőn sosem úsztam, Ő többnyire hétfőn is ott volt. Reméltem, hogy összefutunk, bár másképp terveztem a találkozást.
Ahogy bringával befordultam az uszoda utcájába, már messziről észrevettem egy lányt, Aki az uszoda felé tartott gyalogosan és azonnal tudtam, hogy Zsuzsi megy előttem. Egy dolog nem stimmelt: egy fiúval ment kézen fogva. Igy azonnal nyugtáztam, hogy ez nem lehet Zsuzsi. Amikor melléjük értem, akkor láttam meg a lány arcát: valóban Zsuzsi volt ... és valóban kézen fogva sétált egy fiúval az uszodához. De ez a dolog sehogy sem ment bele a fejembe. Amikor a Zsuzsi arcára néztem, akkor azonnal jött egy gondolat: ha ez Zsuzsi, akkor nem mehet kézenfogva ezzela fiúval. Amikor lenéztem az összekulcsolt kezeikre, akkor máris szólt a fejemben a hang: ha kézenfogva megy ez a lány a fiúval, akkor nem lehet Zsuzsi ... és ismét felnézem az arcára ... és ez a gondolat a másodperc tört része alatt lefutott bennem vgay harminszor, mire végre felfogtam: Zsuzsi valóban kézen fogva megy egy fiúval úszni. Amikor rájuk köszöntem - hangosan és vidáman - akkor Zsuzsi arcára kiült a pánik. Nagyon rossul érezte magát (mint utólag Ő is elismerte. A rossz érzéseit fokozta, hogy látszólag rám nem volt hatással a dolog: a köszönésem valóban vidámnak és felszabadultnak tűnt). Úszás után váltottunk még pár szót a szaunában és úgy tűnt: mindenki megtalálta amit keresett. De természetesen másnap már ismét leveleztünk és elismertük, hogy mindez nem jelent igazi megoldást, inkább csak csavartunk egyet a történeten. Saját bevallása szerint Ő csak azért engedte közel magához a fiút, mert rettenetesen frusztrált volt amiatt, ahogy bántam vele. Én pedig végre hangot adtam az érzéseimnek, miszerint a legrosszabb pillanatban tette amit tett, hiszen én épp most szántam el magamat arra, hogy esélyt adjak a kapcsolatunknak. Az addigi szenvedéseinket sikerült még magsabb szintre emelni ezzel és mindezt tetőztük azzal, hogy még egy embert belerángattunk a melodrámába. Zsuzsi számára szenvedés volt, hogy mit kezdjen most a kapcsolatával. Volt benne felelősségérzet és nem kezelte könnyelműen a fiú érzéseit: tette ezt azért is mert a srác meglehetősen sok trauma és egy fájdalmasan lezárt kapcsolat után találta meg Zsuzsiban a nőt, Akit keresett. Bár Zsuzsi megpróbált szakítani a sráccal, Ő ilyenkor egyszerűen arról kezdett beszélni, hogy 'akkor Ő nem akar tovább élni'. Többször is előfordult, hogy a közös találkozójukat félbeszakítva Zsuzsi kijött inkább úszni - tudván, hogy ott leszek - és ilyenkor valami álomszerű meglepetés volt, amikor a víz alól vettem észre a sziluettjét, amiről azt gondoltam: csak képzelődöm. Majd végül megláttam: tényleg Ő ül a medence szélén, az ugrókövön. Vettünk fagyit, megnéztük együtt egy filmet ... de semmi sem történt közöttünk. Jókat beszélgettünk és fogalmunk sem volt arról, hogy mi lesz mindennek a vége. Ekkor még élt bennem a remény, hogy egy nap majd elkezdjük a kapcsolatunkat. Zsuzsi finoman akarta lezárni a másik fiúhoz fűződő viszonyát és akkoriban nem nagyon voltak komoly érzései abban a kapcsolatban. Egyik este úszás - és egy közös parkbéli beszélgetés - után hazatérve írtam egy dalt és egy verset. Azt a dalt később mindig nagy becsben tartottam és közel egy évtizedbe telt, mire a vázlatokból többszöri nekifutásra eljutottam odáig, hogy teljes hangszereléssel elkészült a hangfelvétel, amiről azt éreztem, hogy végre méltó formába öntve mutatja be akkori érzéseimet. A versike csak annyi volt:

'Két világ,
mint két magányos virág
ült a fák alatt.
Eggyé lesznek talán
vagy mindez csak kínző vágy marad?'

Végül egy teljesen elborult pillanatomban én hoztam egy nagyon komoly döntést: annyira összezavart az egész helyzet, hogy igazából egy emberi roncsnak éreztem magamat huszas éveim közepén. Azt éreztem, hogy minden érzésem valami nyakatekert, félresikeredett, groteszk szülemény, ami beteggé tesz engem is és másokat is körülöttem. Nem éreztem, hogy hely lenne számomra egy 'új világban' de azt sem éreztem, hogy ebben a 'világban' tudnék élni nyugodtan, ilyen emlékekkel és múlttal. Igazából az a kép, hogy Zsuzsi 'önmagamért' szeretne engem valahogy összetört, amikor belement egy másik kapcsolatba. Ahogy az én viselkedésem is összetörte benne azt a kezdeti, spontán vonzalmat. Véget akartam vetni a vergődésünknek, így irtam egy hosszabb levelt arról, hogy a mi kapcsolatunknak igazából nincs jövője. Nekem meg főleg nincs jövőm, így szeretném ha teljesen véget vetnénk a kapcsolatunknak, hogy Ő az új kapcsolatára tudjon figyelni. Szerettem volna, ha barátok maradunk - mert egyébként tényleg olyan nyílt volt már a gondolatcsere közöttünk, mintha testvérek lettünk volna - és később szívesen megismertem volna a másik fiút is (ettől Attila akkor elzárkózótt), de úgy éreztem jobb lesz mindenkinek, ha én egyelőre kilépek a képből. És nem csak ebből a történetből akartam kilépni: ekkor elhatároztam, hogy elkülönülök a gyülekezettől és ráadásul kiléptem a munkahelyemről is. Nem bírtam tovább a nyomást. Ez augusztus végén történt és nem rejtettem véka alá: azt szeretném, ha ez lenne az utolsó szeptemberem. Nem akarom tovább folytatni ezt az értelmetlen szenvedést. Egy imában elbúcsűztam Jehova Istentől, megköszönve mindent ... de őszintén felválallva, hogy alkalmatlannak érzem magam a szentségre. Az elkülönülő levelemben is ezt hagsúlyoztam: Jehovát, a szavát és szervezetét értékelem, de magamat alkalmatlannak tartom a szent életre. Ugyanakkor tombolt bennem az elutasítottság érzése: úgy éreztem, hogy engem mindenki megtagadott. Apukám, a szervezet, Zsuzsi ...
Arra már nem emlékszem, hogy miért is találkoztunk a következő estén. Éjszaka lementünk a házunk előtti játszótérre - ahol először is beszélgettünk - és valahogy ott - megismerkedésünk óta először - egymásba gabalyodtunk. Átcsókolóztuk az estét, majd mindketten hazamentünk, egymástól pár méterre lévő lakásunkba. Mintha a szívemet tépték volna ki. Borzalmas volt. Tudtuk, hogy nincs tovább.
Én elmentem újságot kihordani (ma is tisztán emlékszem azokra napkeltékre: csak néztem, hogy milyen szép, ahogy vörösen izzik az ég alja és csiripelnek a madarak, miközben ennek az egésznek már semmi értelmét sem láttam: üres volt a szívem és egyszerűen mintha egy légüres térbe kerültem volna, ahol semmi támpontom sem volt arról, hogy merre van fel vagy le. Megállt az idő, én pedig csak lézegtem abban az életben, amit korábban örökké szerettem volna élni), majd egy asztalosműhelybe kerültem ideiglenesen. Végül elhatároztam, hogy ismét tanulni fogok és tanfolyamokon kezdtem képezni magamat, hogy valamilyen komolyabb számítógépes munkakör szerezhessek. Persze ez nem ment egyik pillanatról a másikra: mert a helyemet valahogy nem találtam a világban. A pszichoszomatikus tüneteim idővel - ahogy egyre inkább önmagamra találtlam: sportoltam, zenéltem, rajzoltam, alkottam - teljesen megszűntek: ma már sem izületi gyulladástól sem fülzúgástól nem szenvedek.  Az 'utolsónak tervezett szeptember' után végül úgy döntöttem, hogy folytatom. Ebben azt hiszem Zsuzsinak is volt része: időnként elhívott sétálni egyet, ilyenkor megbeszéltük kivel mi történt. Többnyire a kapcsolatuk különböző lépcsőfokai előtt hivott el beszélgetni, mintha valamiféle megerősítést várna: az összeköltözésük előtt, az esküvőjük előtt. Ilyenkor mindig elmesélte, hogy milyen kérdések vannak benne, mitől fél stb. De az ilyen beszélgetéseink ellenére is egyre csak távolodtunk egymástól. Egyszer az egyik búcsúzkodásunk alkalmával azt mondta: "én több lettem általad". Én akkor űgy éreztem, hogy valójában kevesebb lettem, megsemmisültem (persze erről nem csak Ő tehetett). Végül odáig fajult a dolog, hogy amikor úszás után én szerettem volna beszélgetni vele, akkor elsietett, mondván: jön a híradó, szeretné megnézni. Rosszul esett. És bár egy későbbi mélypont alkalmával nagyon sokat segített és nagyon sokat beszélgettünk, valójában egyre hullámzóbb lett a kapcsolatunk: sokszor úgy éreztem, hogy goromba velem, amire én is elég csípősen odamondogatva tudtam válaszolni. Viszont a leglehetetlenebb helyzetekben futottunk össze vagy kerültünk többször is kapcsolatba. Egyik nagy meglepés volt, amikor egyik munkaadóm az Ő cégének dolgozott és Ő minden pénteken megjelent a munkahelyemen, adatokat egyeztetni. Vagy amikor ismét Budapesten laktam és összefutottunk a Keleti Pályaudvaron: együtt vonatoztunk vissza a kisvárosba és nosztalgiázva megbeszéltük, hogy AZ az történet bizony már 3 éve történt. Vagy amikor akkori élettársammal elindultunk szőnyeget venni Budapesten és valamiért Ők is pont akkor jöttek fel Budapester vásárolni ... és többször is összefutottunk abban a nagy, többszintes áruházban. 

Az utolsó levélváltásunk akkor történt, amikor egy közösségi oldalon feltüntettem, hogy új városba költöztem. Költözésem előtt pár héttel összefutottunk az uszoda előtt és volt egy jó hangulatű hosszabb beszélgetésünk. Majd munkát kaptam egy informatikai cégnél, így elköltöztem egy távoli városba. Miután egy közösségi oldalon is láthatóvá vált, hogy immmár másik városban élek, Zsuzsi írt egy rövid levelett arról, hogy már megint elköltöztem ... és ez volt az utolsó levélváltásunk. A következő nyáron ősszefutottunk egy szabadtéri bulin, amikor visszalátogattam a városba. Egyedül volt, talán várt valakire ... a tekintete kérte, hogy menjek oda ... de - félve attól, hogy talán ismét csak nem értünk majd szót - én egyszerűen elsétáltam mellette. A hangos zenétől nem is hallottuk egymás hangját, csak bólintottunk egymás felé ... sosem felejtem el azt az arckifejezést.

A tartós érzelmi mélypontról eleinte a zene, szex és a kicsapongás jelentett némi felüdülést. Hosszú évekig tartotta magát ismét egyfajta rock'n'roll életvitel és csak a folyamat tetőzése után voltam képes érzelmi alapokon is kapcsolatot létesíteni. Immár 6 éve élek boldog párkapcsolatban szerető kedvesemmel. Amikor összeismerkedtünk, még mindketten vad és kicsapongó életet éltünk, egymás mellett találtuk meg végül a békénket. Hosszú ideig nem tudtam az élet komoly kérdéseivel foglalkozni: halál, élet, boldogság. Mivel én úgy jöttem el a szervezettől, hogy azt hittem: a 'hű és értelmes rabszolga' személyében Isten kinevezett tanítóit tagadtam meg és gonosz emberként képtelen voltam az Isten szerinti életre, így sokáig abban a hitben éltem: ismerem az igazságot és az igazság elítél engem. Jobbnak tartottam, ha nem emlékeztetem magamat erre, nem szerettem 'tükörbe nézni'. 

Nem vár módon jött a fordulat. 
Már évek óta nem kommunikáltunk, amikor a közösségi oldalon kaptam egy levelet Zsuzsitól: valójában a testvére írt Zsuzsi ismerőseinek. 'Zsuzsi hősiesen küzdött ...' Először azt hittem Zsuzsi viccelődik velem, de amikor ismét elolvastam a levelet, mintha egy tőrt döftek volna belém: félreérthetetlenül tudatosodott, hogy Zsuzsi nincs többé. Hirtelen jött daganatos megbetegedés végzett vele, mindössze hónapok alatt. Összetörtem. Amikor este hazamentem: sírtam és kedvesem vigasztalt. Elmeséltem neki a történetünket. Nehezen tudtam feldolgozni a dolgot és hirtelen minden más megvilágításba került. Éreztem, hogy mennyi mindenben hatással volt az Ő személye az életemre. Az a nyár járt a fejemben, amikor abban a kisvárosban, önmagammal vívódva éltem és összeismerkedtünk. Mennyi minden történt akkor és azóta. Ismét felszínre jöttek azok a kérdések, amelyeket az elmúlt években egyszerűen jó mélyre elástam, hogy ne zavarjanak. Ismét elkezdtem olvasni a Bibliát, de ez alkalommal volt lehetőségem, hogy megvizsgáljam minden oldalról amit erről a könyvről és Jehova Tanúi szervezetéről tudtam. Dermesztő volt szembesülni azzal, hogy amit évekig az 'igazságnak' hittem, az valójában csak dogmatikus vezetők elfogult és torz megközelítése volt. Egyrészt jó volt visszaigazolást kapni arról, hogy az intuícióim jól működtek, amikor a hibát éreztem azokban a tanításokban és a szervezeti életben. Másrészt elborzadtam attól, hogy valójában - minden jóindulattal ugyan - hazugságokat vittem az emberek életébe. Az indítékom sok dologban jó volt, de alapvetően egy hamis idea megszállottja voltam. Mai napig sokat tanulok ebből a történetből: hogyan működik az emberi psziché, mennyire befolyásolhatóak vagyunk és miként vagyunk képesek meggyőzni saját magunkat hazugságokkal. Fel nem foghatom ésszel és szívvel, hogy egyes emberek hogyan képesek prófétai érzésektől fűtve milliókat így félrevezetni és egyes emberek életét porig rombolni, miközben Ők a dicsőségükben fürdenek: gátlástalanul, sőt azzal a mély meggyőződéssel, hogy tevékenységükkel mások javát és valóban az egyedüli igaz Isten ügyét szolgáltják. Mindezt a tapasztalatot nem tudtam volna megélni, ha csak valaki elmeséli vagy olvasom valahol, hogy ilyen is van az életben. Benne kellett élnem és hinnem kellett ahhoz, hogy átérezzem: mit is jelent egy ilyen élethelyzet. Bár Jehova Tanúit, az szervezetben lévő egyes embereket ma is nagyra tudom becsülni, hiszen vannak olyan értékeik, amelyek a mai világban már csak nagyon nehezen találhatók. De jól ismerem az érem másik oldalát is: a külső máz mögött mindig sok önámítás és hazugságok tengere van, amivel ezek az emberek szinte tehetetlenül sodródnak és szükségük van valmai traumára, ami kiszakítja Őket ebből a csapdából. A szervezet vezetőinek felelőtlen gőgje úgy érzem valami méltó büntetés után kiált. Nem mennék bele túl mélyen a tanulságok részletezésébe, megtették helyettem olyan emberek, mint Raymond Franz vagy Carl Olof Johnson. Leginkább akkor éreztem át igazán, hogy milyen komoly és nehezen kezelhető helyzetekbe sodornak ezek a vezetők embereket, amikor Budapesten bekopogtatott hozzánk egy kedves, idős, roma néni, Akinek ráadásul az unokáját ismertem Borsodból és jó barátok voltunk. A nénike egész életét leélte Jehova Tanújaként, az egész élete erről szólt és boldog volt a megggyőződésével. Beszélgetésünk alatt kerestem a lehetőséget, hogy valami új szempontból mutassam be számára azt, amit Ő igazságnak hisz. De ahogy a szemébe néztem, elképzeltem, milyen érzés lenne számára szembesülni azzal, hogy az egész élete hazugságra épült, félrevezették és a reménysége, jövőképe - és ezzel együtt a teljes élete - nem igaz. Ettől a pillanattól kezdve nem mertem semmit sem mondani, mert beláthatatlannak éreztem a következményeket. Azt éreztem, hogy ennek a nénikének idős korában ez ad tartást, talán egészséget is. Ha most hirtelen megmozgatnám alatta a biztonságosnak érzett talajt, hogyan tudná Ő visszanyerni az egyensúlyát? Mennyi időre lenne szüksége, hogy újra 'felépítse' önmagát? Ott és akkor nem tudtam vállalni ennek a súlyát. Bár úgy váltunk el, hogy megkértem: nézzen utána nekem, milyen változások voltak a szervezet tanításában a 'felsőbb hatalmaknak', nem mertem semmi további információt átadni.

Amikor felismertem az Őrtorony szervezet valódi természetét, megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a régi gyülekezetemmel, hogy a rólam szóló mindneféle információt töröljenek a nyilvántartásukból. Természetesen válaszra sem méltattak, mindössze a vén elkülönült fia írt vissza: megkérdezte az édesapját és nem mehetek el csak űgy a Királyság terembe, hogy az adataim törlését kérjem, hanem előtte levelet kell írnom és a találkozó tárgyának megjelölésével kell kérelmeznem egy beszélgetést a Vének Testületétől. Ami kissé bizarul hangzott: bár tudattam, hogy én nem játszom tovább az Ő játékukat, Ők mégis próbáltak engem erre kényszeríteni, amikor jog szerint kértem: ne tároljanak rólam adatokat a beleegyezésem nélkül. Persze a vén - Akinek korábban a lánya házasságon kívüli terhességével gondjai voltak -  csak a szervezeti utasításokat követte, nem hibáztatom (bár az elkülönült fiával minden további nélkül szóba elegyedett szervezeti dolgokról). Az adataim törléséről beszélgettem egy korábbi Béthelben szolgáló ismerősömmel is, Aki biztosított arról: ha akarnák sem tudnák törölni az adataimat, olyan redundáns módon tartják nyilván az embereket. Végül megfogalmaztam egy új elkülönülő levelet, amelyben a korábbi érzelmi alapú - de támogató - elkülönülésemet módosítottam a szervezeti tevékenységüktől való teljes szellemi, értelmi, ideológiai elhatárolódásra - miközben kihangsúlyoztam, hogy a gyülekezetben élő ismerőseimtől nem határolódom el - és kértem, hogy csatolják ezt a módosítást a rólam szóló feljegyzésükhöz. 

Körülbelül a 'második elkülönülésem' idejében jutott el hozzám a hír, hogy egy régi kedves ismerősöm ismét férjhez megy. Az első férje már akkor is vén volt, amikor én kereszteletlen hírnökként kezdtem a szolgálatot. Népszerű emberek voltak a gyülekezetben, mint 'vén és felesége'. Sajnáltam, amikor arról hallottam, hogy elváltak. A feleség véletlenül olvasott el egy levelet, amikor a vén nyitva hagyta a levelezőprogramot a közösen használt számítógépen és egyértelmű volt a helyzet: a férjnek szeretője van. Egy rövid tagadó időszak után a vén felvállalta a kapcsolatot és a leggyerekesebb dolgokkal állt elő: mivel Ő egy gyermekkori szerelmével jött össze, ezért a felesége adjon neki időt, hogy kdierültjön: működhet-e ez az új kapcsolat. Ha nem működik, akkor marad a házasságban, ha mégis, akkor meg majd elválnak. Visszagondolva az együtt töltött időszakra, félelmetes dolgonak tűnik, hogy milyen nagy ereje vana képmutatásnak: sztem még a vén maga sem gondolta magáról, hogy ilyen gyerekes, felelőtlen dologra képes. Páldamutató embernek ismertem, de idővel kiderült, hogy inkább képmutató volt és a válási procedura kihozta belőle a pszichopatát is. A feleségét érthetően összetörte mindez, majd mindezt tetőzte, hogy pár év múlva meghiúsult az új kapcsolata és mindössze pár nappal az esküvő előtt a vőlegény - engedve a gyülekezeti intrikáknak és nyomásnak - visszalépett. Mindehez társult még az áltanálos mellőzöttség érzése is: amióta nem volt a helyi vén felesége, már nem számított olyan jó társaságnak, kiesett a korábbi elit társaság kegyeiből és nem nayon talált olyan embereket a gyülekezetben, Akikre számíthatott volna a bajbna (egy jó bezsélgetésre vagy a műtét utáni időszakban a bevásárlásban). Elkülönült és ebből az apropóból ismét felvette velem a kapcsolatot. A szíve visszahúzta a gyülekezetbe és eleinte hiába mondtam bármit is arról, hogy a szervezet talán nem is az, aminek látszik, Ő meg sem hallotta. Rajta is érezhető volt - ami nálam is probléma volt az elkülönülésem idején - hogy az évek alatt belesulykolt tanítások annyira fogva tartották, hogy képtelen volt más szemszögből szemlélni a szervezetet. Majd mindez átcsapott a másik végletbe: amikor rájött, hogy az évek alatt mennyi hazugságot nyomtak le a torkán és a szervezeti élet valójában csak egy jól szervezett, nagy megtévesztő hadjárat, hirtelen nem talált már motivációt magában arra, hogy újra vizsgálódjon a témában és azóta egyáltalán nem hajlandó még csak gondolni sem a korábbi évekre, Istenre, Bibliára.

Mindez az írás csak vázlata mindannak, ami valójában történt: annyi mindent tudnék még írni. Ennek a történetnek az emlékei és tanulságai számomra egy életre szólnak és mai napig van utózöngéje annak az időszaknak. Pl. megtudtam, hogy egykori Bétheles barátom - Aki ma már komoly felelősségeket lát el a szervezetben - a nemrég megszületett gyermekének a Zsuzsi családnevét adta utónévként: nagyon ritka név, közösen választásztották. Érdekes belegondolni abba, hogy a gyermekük felnő, mindenkinek bemutatkozik majd ezen a néven, leéli az életét ezzel a névvel: és valószínüleg soha nem tud majd semmit arról, hogy egy napon 3 Jehova Tanúja meghívott egy lányt közös filmnézésre. Talán soha nem ismeri meg annak a nyárnak a hangulatát, eseményeit; de még így is magán viseli az akkor történtek nyomát.
Nemrégiben jelent meg az interneten egy film arról a kisvárosról, ahol mindez megtörtént és az élet úgy hozta, hogy az én zeném szerepel kísérőzeneként: az a zene, amit akkor, az események hatása alatt írtam és az évek alatt csiszoltam készre (privát levélben szívesen megmutatom bárkinek, de ide a történethez nem csatolnám). A film végén a mi ház-sorunk előtt álló fa látható és a film készítői több hónapos munkával készitették egy gyorsított felvételt, ahogyan a fáról ősz végére teljesen lehull a levél. Egy másik jelenetben a templom látható, ahol ma a Zsuzsi sirja van. A filmet nézve elgondolkoztam azon: én mennyivel több időt kaptam itt az élettől és mennyi mindent köszönhetek Neki is. Belegondoltam: mennyi mindenben vagyunk hatással egymásra. Néha észrevétlenül, máskor erősebben érezhetően. És bár az Őrtorony szervezet és vezetőinek munkáját kifejezetten kártékonynak tartom, mégis csak azt kell mondjam: nélkülük nem lennék az, Aki ma vagyok. Mai napig azt a kulcstartót használom, amit a Béthelben kaptam az egyik fiókbizottsági tagtól: még épp csak megérkeztem a hivatalban, Ő pedig éppen akkor visszatért  Brooklynból. Választhattam egyet a főhivatalból hozott apróságok közül. Szinte minden egyes alkalommal, amikor a kezembe akad és ajtót nyitok, eszembe jut a pillanat, amikor eljöttem a Béthelből és az egész életem folytatása nagyon bizonytalannak tűnt. De végül kiderült, hogy az a kijárat is csak bejárat volt egy másik helyre: a jelenlegi életembe.

olvasodmint