A „vadállat” értelmezései

A Jelenések könyvében szereplő látomások közül kevés adott annyi táptalajt értelmezéseknek, mint a hétfejű „vadállat” képe a 13. és 17. fejezetben. A korai keresztény írók gyakran értelmezték a „vadállatot” az „Antikrisztusként”, ami magában is egy értelmezést igénylő figura. Az első század vége és a második század elején keletkezett legkorábbi keresztény apokrif írásokban az Antikrisztust azonosították a római császári hatalommal, különösen Neróval. Pettaui Victorinus (i. sz. 304 körül halt meg), a Jelenések könyvének legkorábbi teljes latin kommentárjának szerzője is Nero császárral azonosította a „vadállatot”. (F. F. Bruce, A Mind for What Matters, Eerdmans 1990, 189-194, 198-212. oldal)

A középkorban a „vadállatot” gyakran Mohamedre, valamelyik császárra vagy pápára vonatkoztatták. A 12. századtól kezdve sokan a pápaságot kezdték a „vadállattal” azonosítani, ez az értelmezés lett uralkodó a reformátorok körében egészen a 19. századig. Katolikus részről erre azzal válaszoltak, hogy a „vadállatot” Lutherrel vagy Kálvinnal azonosították. Újabb időben néhány értelmező a „vadállatot” Napóleonnal, Hitlerrel, Sztálinnal vagy más diktátorral azonosította. Mióta 1957-ben létrejött az európai közös piac, népszerű lett az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) a „vadállattal” azonosítani. Más értelmezők arra várnak, hogy a „vadállat” hamarosan megjelenik, talán egy világuralmi diktátor formájában az arab világból.

Az „Egyesült Nemzetek és a vadállat” című cikkben, amelyet az INFORMÁCIÓK előző számában közöltünk, rövid összefoglalást adunk az elképzelésről, hogy a „vadállat” a Népszövetség, vagy az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) lenne, egy értelmezés, amelyet először a darbyista W. E. Vine és más ezredévi várakozók vetettek fel, és amelyet később átvett az Őrtorony Társulat.

Hogyan viszonyulnak ezek az eltérő értelmezések egymáshoz? Van-e valóságos támogatásuk a bibliai szövegben? Úgy hiszem, hogy a legtöbb nem csak hogy nincs alátámasztva a Bibliában, de sok esetben egyenesen ellentétben állnak a szöveggel és a szövegösszefüggéssel. Először néhány példát adok erre, majd bemutatom azt az értelmezést, ami a legreálisabbnak és leginkább hitelesnek tűnik számomra. A tér nem engedi meg a részletes kommentárokat minden vershez, de rámutatok néhány tényezőre, amelyeket gyakran figyelmen kívül hagynak, de úgy hiszem, alapvetően fontosak a látomás helyes megértéséhez.

A látomás a „vadállaton” ülő asszonyról

A Jelenések 17:1-2-ben János beszámol arról, hogy egy angyal megígérte neki, hogy megmutatja „a nagy parázna ítéletét, aki sok vizeken ül”. A látomás, amit lát, a 3-6. versben van leírva:

„Majd a szellem erejével elvitt a pusztába. Ott megláttam egy asszonyt, aki egy skarlátszínű vadállaton ült, mely tele volt istenkáromló nevekkel, és amelynek hét feje és tíz szarva volt. Az asszony bíborba és skarlátba volt öltözve, és arannyal, drágakővel és gyöngyökkel volt felékesítve, kezében pedig aranypohár volt, tele utálatosságokkal és szexuális erkölcstelenségének a tisztátalanságaival. Homlokára egy név, egy rejtély volt írva: „Nagy Babilon, a prostituáltaknak és a föld utálatosságainak anyja”. És láttam, hogy az asszony részeg a szentek vérétől és Jézus tanúinak a vérétől.” (Jel. 17:3-6)

János nagyon meghökkent az asszony látomásától. Igen, szó szerint írja: „Amikor megláttam őt, nagyon csodálkoztam”. (v. 6b). Nem értette, miről szól a látomás, ezért az angyal azt mondta neki: „Miért csodálkozol? Elmondok neked egy rejtélyt az asszonyról, és az őt vivő vadállatról, melynek hét feje és tíz szarva van.” (7. vers)

Az angyal tehát megígérte, hogy felfedi az „asszony”, és a „vadállat” titkát, azaz megígérte, hogy magyarázatot ad Jánosnak a látomásra, hogy megértse azt és abbahagyja a csodálkozást. A fejezet további része, a 8-18 versek, az angyal magyarázatait tartalmazzák a látomásról. Semmi sem utal arra, hogy János nem értette meg a magyarázatot, amit kapott. Ezért lehetőségünknek kell hogy arra is, hogy megértsük.

Az lehet a probléma számunkra, hogy több mint 1900 év telt el János ideje óta. Sok olyan dolog, ami ismert volt számára és olvasói számára, idegen lehet számunkra. Ezért át kell helyeznünk magunkat abba az időbe és abba a világba, amelyben élt, és meg kell próbálnunk megérteni a magyarázatot az ő perspektívájából.

Elfogadjuk az angyal magyarázatát?

A látomás titkának megemlítése azt jelenti, hogy világosan felfedjük, mit jelent. Ez nem azt jelenti, hogy a rejtélyes szimbólumokat új rejtélyekkel helyettesítenénk, amelyek új értelmezéseket igényelnek. Sajnos sok értelmező abból indult ki, hogy ez így van, és nagy teret és fantáziát szentelt az angyal értelmezéseinek újraértelmezésére. De mivel az angyal megígérte, hogy elmondja, mit jelent a látomás, jobban tesszük, ha az ő magyarázatát magyarázatként fogadjuk el, és semmi mást.

Amikor például az angyal a 8. versben azt mondja, hogy a „vadállat” „volt, de nincs”, hogy már akkor, amikor a látomás adatott, a „mélységben” volt, de újra fel kell kelnie, a „vadállat” természetesen nem utalhat a Népszövetségre. Ez a szervezet akkor nem „volt”, és nem ment a mélységbe, amikor János Patmosz szigetén volt, és hallgatta az angyal magyarázatát. Azt állítani, hogy a „vadállat” 1939-ben ment a „mélységbe”, azt jelenti, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk az angyal magyarázatát, hogy a „vadállat” már akkor a mélységben volt. Ugyanez vonatkozik minden más értelmezésre, amely azt sugallja, hogy a „vadállat” sokkal később tűnt fel János ideje után. Sem Mohammed, a pápaság, Napoleon, Hitler, Sztálin vagy az EGK nem „voltak” amikor János kapta a kinyilatkoztatását Patmoszon, és ezért nem voltak a „mélységben” abban az időben.

Amikor az angyal tovább magyarázza a 9. versben, hogy a „vadállat” hét feje „hét hegy”, akkor el kell fogadnunk, hogy ezek hét tényleges hegyek. És amikor hozzáteszi, hogy „ők hét király”, akkor ők is hét király, nem hét világbirodalom. Hogy „öt elesett” (v. 10) az azt jelenti, hogy öt király, és nem pedig öt világbirodalom esett el, és hogy egy hatodik király uralkodott abban az időben, amikor a látomást adták. És így tovább. Ragaszkodnunk kell az angyal magyarázataihoz anélkül, hogy a mi módszerünkkel értelmezzük őket. Ezt az elvet végig kell követnünk az utolsó versig, ahol az angyal kijelenti, hogy az asszony „a nagy város”. Tehát ő egy valóságos város, amely János idején létezett. Ezért nem lehet a „hamis kereszténység”, vagy a „hamis vallás világbirodalma” vagy hasonló. Lássuk, mire vezet minket ennek a gondolatnak a folytatása.

A hétfejű vadállat

A modern bibliamagyarázók általános véleménye szerint a vadállat a római császári hatalomra utal. Tehát visszatértek az eredeti keresztény értelmezéshez a vadállatról.

Az, hogy egy birodalmat vadállatként írnak le, nem új. Például Ézsaiás 29:3-ban és 32:2-ben Egyiptomot és annak királyát, a fáraót, tengeri szörnynek nevezik. És Dániel 7:2-8-ban négy birodalmat ábrázolnak négy állatként, amelyek a tengerből emelkednek fel. Az első három, amelyeket oroszlánnak, medvének és leopárdnak hasonlítanak, könnyen azonosíthatók az újbabiloni, perzsa és görög birodalmakkal. A negyedik állat, amelyet gyakran a Római Birodalomként értelmeznek, nagyon hasonló az első vadállathoz az Jelenések 13. fejezetében, amelyet viszont általában azonosítanak a Jelenések 17-beli vadállattal.

Igaz, hogy az angyal a Jelenések könyvében a 17. fejezetben nem mondja ki egyértelműen, hogy a vadállat Róma. Azonban a magyarázata teljesen érthető volt a Római Birodalom korabeli keresztények számára. Amikor a 9. versben azt mondja, hogy a vadállat hét feje „hét hegy (görögül: óros), amelyeken az asszony ül”, a gondolatoknak valószínűleg Rómára kellett irányulniuk. A görög óros szó „hegyet”, vagy „dombot” jelent, és közismert volt, hogy Róma hét dombon áll: Palatinus, Capitolium, Aventinus, Caelius, Esquilinus, Viminalis és Quirinalis. A római szerzők és költők gyakran emlegették Rómát, mint a hét domb városát. János és korabeli olvasói számára tehát aligha lehetett kétség afelől, hogy a hét hegy vagy domb Rómára utal.

Egy érme Vespasianus császár uralkodásának idejéből (i. sz. 69-79)
A baloldali érmén Vespasianus látható.
A jobboldali érmén a város, Róma ábrázolása látható a városisten, Roma alakjában, aki a hét dombon ül.

„És ez hét királyt jelent”

De a vadállat hét feje nem csak hét hegy. „És ez hét királyt jelent”, magyarázza az angyal. „Öt elesett, egy van, a másik még nem jött el. Amikor viszont eljön, rövid ideig fog fennmaradni.” (Jel. 17:9b-10)

I. e. 31-ig a Római Birodalom közel 500 éven át köztársaság volt, ahol a hatalom főként a szenátusnál volt. Ez megváltozott Augustus császárral (i. e. 30 - i. sz. 14), aki a szenátus jóváhagyásával lett imperator, minden római légió parancsnoka és életre szóló dictator. Ő indította el a korlátlan hatalommal rendelkező császárok örökletes monarchiáját. A „császár” cím visszavezethető Augustus apjára és elődjére, Julius Caesarra. A császárkor királyai tehát a császárok voltak (ld: János 19:15). Melyik királyok „estek el” János idejében?

 Az első öt császár, Augustustól számítva:

1. Augustus      I. e. 30 - i. sz. 14
2. Tiberius        I. sz. 14 - i. sz. 37
3. Caligula        I. sz. 37 - i. sz. 41
4. Claudius       I. sz. 41 - i. sz. 54
5. Nero             I. sz. 54 - i. sz. 68

Ha ez az öt „elesett”, akkor a hatodik, aki „van”, azaz aki hatalmon volt, amikor az angyal Jánosnak megmagyarázta a látomást, Galba. Ő csak hét hónapig uralkodott, 68. június 8-tól 69. január 15-ig.

Itt egy kis problémával szembesülünk, ami János és korabeli olvasói számára bizonyára nem jelentett problémát. Egyes értelmezők azt hangsúlyozzák, hogy már Julius Caesar is tekinthető az első „királynak”, mivel halála előtti évben, 44-ben életfogytig tartó dictator-ként hivatalba lépett, még ha a szenátus jóváhagyása nélkül is. Ha Julius Caesartól számítunk, akkor Claudius az ötödik császár, és a hatodik, aki uralkodott, amikor János látomásokat kapott, az Nero. János természetesen tudta, melyik császár uralkodott akkor, és könnyen ki tudta számolni, melyik öt bukott el. Mi viszont nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy ki uralkodott.

Akár Nero, akár Galba volt a hatodik császár, ez azt jelenti, hogy János a i. sz. 60-as években kapta látomásait. De a Jelenések könyve nem a 90-es években íródott, Domitianus császár (i. sz. 81-96) uralkodásának végén?

Mikor kapta János a látomásait?

A 19. századi kutatók többsége a Jelenések könyvét az i. sz. 60-as évekre datálta. Dr. William Milligan 1893-ban írta, hogy „az újabb kutatások, kevés kivétellel, az időben korai, nem a késői dátum mellett döntöttek.” (Discussions on the Apocalypse, London 1893, 75. o.) Ez a helyzet a 20. század első felében változott, amikor a kutatók többsége áttért a késői dátumra. Az utóbbi időben újra változás kezdett bekövetkezni, és a „kutatók nagyjából egyenlően oszlanak meg” a korai és a késői dátum között, magyarázza Daniel A. de Silva a The Westminster Theological Journal 54. kötetében, 1992, 273-274. o.

Azok a kutatók, akik a Jelenések könyvét Domitianus uralkodásának végére datálják, gyakran hivatkoznak arra, hogy számos egyházatya is így állítja. Azonban kimutatták, hogy ezek a tanúbizonyságok mind visszavezethetők egyetlen személyre, a Lyonból származó Iréneuszra, aki „Az eretnekség ellen” (kb. 180-190 körül íródott) című művében említi János apostolt, mint „akit a jelenésben látott”, hozzáfűzve: „Mert nem rég történt, hogy [vagy: 'őt'] látták; majdnem a mi időnkben, Domitianus uralkodásának végén.” (Euszebiosz Egyháztörténete, V:8:5-6)

A kijelentés kétséges, és a kutatók vitatkoznak arról, hogy a látomást, vagy magát Jánost „látták”, vagy „meglátták” Domitianus uralkodásának végén. Mindkét fordítás lehetséges. Továbbá rámutattak, hogy Iréneusz életrajzi adatai az apostolokról és Jézusról gyakran megbízhatatlanok. Még Euszebiosz is (kb. 260-340 körül), aki gyakran idézi Iréneusz munkáit, kétségbe vonja hitelességét. (Egyháztörténet, III:39)

Néhányan azt állítják, hogy Iréneusz állítását megerősíti Alexandriai Kelemen (kb. 150-215 körül) és Origenész (kb. 185-254 körül). De egyikük sem nevezi meg azt a császárt, aki Jánost Patmoszra száműzte. Kelemen csak annyit mond, hogy „a zsarnok” tette. Főként Nerót illette ez a jelző. Origenész pedig csak annyit mond, hogy „a rómaiak királya” száműzte Jánost Patmoszra. Nem mondja meg, hogy a király neve micsoda. Más egyházatyák szerint Jánost Domitianus ideje előtt száműzték Patmoszra, például Tertullianus (kb. 160-220 körül), aki szerint ez Nero alatt történt, és Epiphaniosz (kb. 315-403 körül), aki szerint ez Claudius alatt történt. Megemlíthető még, hogy a Jelenések könyvének két legrégebbi szír fordítása a címében azt állítja, hogy János száműzetése Nero idején történt.

Mivel a Jelenések könyve a keresztények súlyos üldözésének időszakát tükrözi (Jel. 1:9), gyakran állítják, hogy nemcsak Nero, hanem Domitianus is elindított súlyos keresztényüldözéseket. Azonban az újabb kutatások azt mutatják, hogy ez egy későbbi hagyomány, és nincsenek kortárs bizonyítékok arra, hogy Domitianus üldözte volna a keresztényeket. Ezért ez az elképzelés a legtöbb modern kommentárban elvetésre kerül a Jelenések könyvét illetően. Ugyanígy a császárkultuszról (amelyet többek között a Jelenések 13:14-16 tükröz) is vitatják, hogy Domitianus alatt nagyobb lett volna, mint korábbi császárok idején. Nincsenek bizonyítékok arra, hogy Domitianus a „Dominus et Deus noster”, azaz „a mi Urunk és Istenünk” címet használta volna. (Lásd például Leonard L. Thompson alapos tanulmányát Domitianusról a „A Jelenések Könyve. Apokalipszis és Birodalom” című műben, Oxford 1990, 95-167. o.)

A Jelenések könyvének időpontját illető külső tanúbizonyságok tehát ellentmondóak. Ezért a belső tanúbizonyság, a könyv prófétai látomásai döntik el, mely időszakhoz és helyzethez tartoznak. Térjünk tehát vissza a hét királyhoz.

A tábla sumer időkből származik, és kb. i. e. 2600-ra datálják.
Egy térdelő hőst ábrázol, aki egy hétfejű szörnnyel küzd.
Az egyik fej ütést vagy vágást kapott, és lelóg.
A hétfejű vadállat ősi szimbólum. Vö. Jel. 13:3

A „vadállat” a mélységben

Azok, akik a Jelenések könyvét az i. sz. 90-es évekre szeretnék datálni, szembesülnek azzal a problémával, hogy hogyan lehet, hogy csak öt király bukott el, amikor Domitianus valójában Augustustól számítva a tizenegyedik császár volt! Számos különböző számítási módszert javasoltak, amelyek azt feltételezik, hogy néhány császárt ki kell hagyni. Azonban minden ilyen javaslat önkényesnek tűnik.

Egy másik probléma, hogy hogyan lehetett az „vadállat” - a Római Birodalom - „a mélységben” az i. sz. 90-es években. Gyakran hivatkoznak a Nero Redivivus-mítoszra, azaz azokra a pletykákra, amelyek szerint Nero nem halt meg 68-ban, hanem elmenekült Parthia-ba, és hamarosan visszatér, hogy újra átvegye a hatalmat. De ezek a pletykák nem voltak igazak. Nero soha nem jött fel „a mélységből”, se a 90-es években, se bármikor máskor.

Azonban erős alapokon állítható, hogy az „vadállat” egy rövid időszakra „a mélységben” volt az i. sz. 60-as évek végén. A bizonyítékok a következők:

Nero császár utolsó tíz évi zsarnoki uralma végül átfogó felkelést váltott ki, amely az egész Birodalomban elterjedt és káoszt okozott, amit a római történetíró, Tacitus „majdnem Róma bukásának” nevezett (Historiae I:11). Ez a zsidók római elleni háborújának közepén történt. Nerót a szenátus halálra ítélte, és ő 68-ban, június 9-én öngyilkosságot követett el. Három császár követte egymást rövid idő alatt, anélkül, hogy képesek lettek volna ellenőrizni a birodalmat: Galba, akit hét hónap után, 69. január 15-én gyilkoltak meg; Otho, aki három hónap után öngyilkosságot követett el, miután legyőzte Vitellius-t, aki cserébe nyolc hónap uralkodás után, 69. december 21-én, lincselés áldozata lett. A történész, Kenneth Wellesley színes összefoglalást ad 69-ről:

„Egyetlen ésszerű megfigyelő sem gyanakodhatott volna az istenek haragjára… Hogy Itáliát kétszer megszállják a római hadseregek, hogy városait és fővárosát vihar rázza meg, hogy három egymást követő császár haljon meg merénylet, öngyilkosság vagy lincselés következtében, és hogy a birodalom egésze, Walestől Assouanig, a Kaukázustól Marokkóig megrendül és összezavarodik, ezek elképzelhetetlenek vagy sejthetetlenek voltak. Több mint egy évszázaddal a rossz republikánus idők után azonban a hosszú és egyetlen év, amely most kezdődik, katasztrófát, kitartást és túlélést fog nyújtani, amelyek Róma történetében addig páratlanok voltak.” (Kenneth Wellesley, The Long Year A.D. 69, London, 1975, 1. oldal)

3 méter magas szobor, ami Nero kezét ábrázolhatja.
Vatikáni Múzeum

Csak Vespasianus trónra lépése 69-ben tette lehetővé a lázadások leverését és a rend helyreállítását a Birodalomban. Így mondható, hogy a római „vadállat” újraéledt és feljött „a mélységből”. Ha császár Galba volt a „hatodik király”, akkor Otho volt a hetedik, aki „csak rövid ideig maradt fenn” (Jel. 17:10). Csak három hónapig uralkodott, rövidebb ideig, mint bármelyik másik császár. Ha viszont Nerót tekintjük a hatodik királynak, akkor Galba lesz a hetedik. Természetesen az ő hét hónapja hatalmon is „csak rövid idő” volt, összehasonlítva az elődei uralkodási idejével.

De ha a „vadállat” a Római Birodalom volt a császáraival, akkor ki volt a „parázna”, a „Nagy Babilon”, aki a hátán ült? Az angyal magyarázata szerint a „asszony” egy város volt, a „nagy város” (Jel. 17:18), amelyet a „vadállat” megtámad és „tűzben eléget”. (Jel. 17:16). Melyik város lehetett ez? Mit jelképzett akkor az asszony, aki a látomásban először a vadállat hátán ült, majd a vadállat támadásának áldozatául esett?

„Amiknek rövidesen meg kell történniük”

Az a tény, hogy a Jelenések könyvének látomásai már akkori keresztények számára is aktuálisak voltak, kiderül a könyv bevezetéséből, ahol olvassuk, hogy Isten ezt a kijelentést adta Jézus Krisztuson keresztül „hogy feltárja a rabszolgáinak azokat, amiknek rövidesen meg kell történniük.” (Jel. 1:1) A 3. versben boldogoknak vagy szerencséseknek nevezik azokat, akik akkor elolvasták vagy hallgatták meg a próféciát, „mert a meghatározott idő közel van.” A boldogságuk oka tehát az volt, hogy hamarosan láthatják a prófécia beteljesedésének kezdetét. A „rövidesen” és a „közel” kifejezések nem jelenthetik azt, hogy évszázadok vagy évezredeknek kellett volna eltelniük, mielőtt átélhették volna a látomások beteljesedését. Ha ilyen egyszerű és könnyen érthető szavakat ilyen módon kezdenénk el értelmezni, elveszítenék minden jelentésüket és teljesen értelmetlenné válnának.

Az utolsó fejezetben még egyszer hangsúlyozza, hogy a próféciában megmutatták, aminek „hamarosan meg kell történnie” (Jel. 22:6), és hogy Jézus „hamarosan” eljön, hogy végrehajtsa azokat az ítéleteket, amelyekről a látomások előre jeleztek (22:7, 20). A János által a 10. versben kapott utasítást aligha lehet félreértelmezni:

„Ne pecsételd le e tekercs próféciájának a szavait, mert a meghatározott idő közel van.” - Jelenések 22:10

Ez pontosan az ellenkezője annak, amire Dániel prófétát utasítottak, hogy tegyen azokkal a próféciákkal, amelyeket az északi gonosz királyról kapott:

„Te pedig, Dániel, tartsd titokban ezeket a szavakat, és pecsételd be ezt a könyvet a vég idejéig.” - Dániel 12:4

A „lepecsételés” és az „eltitkolás” egy dokumentumban azt jelentette, hogy az eredeti dokumentumot pecsételjék le és rejtsék el, azaz archiválják és tartsák meg jövőbeli felhasználásra, még ha olvasható másolatok is rendelkezésre álltak. (Dr. E. J. Young, Daniel próféta, 1949, 257. oldal) Hasonló utasítást adtak a Dániel 8. fejezetében szereplő 2300 „estének és reggelnek” próféciájával kapcsolatban is:

„Te azonban tartsd titokban a látomást, mert olyan időre vonatkozik, amely sok nap múlva jön el.” - Dániel 8:26

Több évszázadnak kellett eltelnie, mielőtt Dániel 8., 11. és 12. fejezeteinek jelenetei beteljesedtek volna. Ezért ezt a tekercset le kellett pecsételniük és archiválniuk, amíg aktuálissá válnak. János látomásaival azonban nem így volt. Azok beteljesülésének ideje közel volt. Ezért az ő jeleneteit tartalmazó írását nem pecsételték le és nem rejtették el valamilyen archívumban, hanem azonnal használatba vették, terjesztették, másolták, felolvasták és tanulmányozták a gyülekezetekben. (Jel. 1:3)

Lepecsételt papirusztekercs i. e. 300-ból, melyet a Jerikótól nem messze található Wadi Daliyeh barlangban találtak

„Az asszony titka”

A Jelenések 17:1 szerint egy angyal megmutatta Jánosnak „a nagy parázna ítéletét”. Tehát ez a következő látomás témája. A vadállaton ülő asszony látomásában látta, hogy a homlokán egy név volt írva, „egy rejtély”: „Nagy Babilon, a prostituáltaknak és a föld utálatosságainak anyja”. (17:5) A név „rejtély” volta azt mutatja, hogy nem a szó szerinti Babilon városáról volt szó. Mi rejtőzhetett tehát a név mögött?

A 7. vers szerint az angyal megígérte, hogy „elmondja... az asszony rejtélyét”. Ezt meg is tette, bár talán úgy érezzük, hogy magyarázata túlságosan szűkszavú. De valószínűleg elegendő volt Jánosnak és korabeli olvasóinak. Miután megadta a vadállat azonosításához szükséges nyomokat, az angyal a asszony kilétére vonatkozóan a következő felvilágosítást adta:

„Az asszony pedig, akit láttál, azt a nagy várost jelenti, mely a föld királyai felett uralkodik.” - Jelenések 17:18

Az „asszony” tehát egy város volt. Hangsúlyozni kell, hogy ez volt az angyal magyarázata. Nem helyettesítette az „asszony titkát” egy új titokkal, egy „várossal”, amely nem várost jelent, hanem valami egészen mást. Akkor ez nem magyarázat. A szöveg jelen időben fogalmaz - ő „a nagy város”, amely „uralkodik” a királyok felett - ráadásul azt mutatják, hogy a város akkor létezett. Tehát azt kérdezzük: Melyik nagy város volt János korában, amelynek „uralkodott a föld királyai felett”?

Az „asszony” Róma volt?

A válasz nyilvánvalónak tűnhet: „A nagy város” biztosan Róma, a Római Birodalom fővárosa, nem? Ez az a következtetés, amit a modern bibliamagyarázók többsége levont, bár vannak olyan kutatók is, akik eltérő véleményen vannak.

Igaz, hogy Róma abban az időben nagy város volt, nemcsak jelentősége, hanem lakossága szempontjából is. János korában a lakosságát hozzávetőleg egy millióra vagy annál többre becsülik. Róma azt is mondhatná, hogy „uralkodik a föld királyai felett”, ha a „földet” korlátozzuk a Földközi-tenger környéki országokra és Európa részeire, azaz arra a területre, amit akkor a Római Birodalom uralma alatt tartottak.

I. sz. 64. júliusában nagy tűzvész pusztított Róma központi részeiben. Hogy eloszlassák azokat a pletykákat, miszerint a tüzet császár Nero gyújtotta, a keresztényekre hárították a hibát, ami nagyszabású üldözéseket és tömeges kivégzéseket eredményezett. Róma tűzvészét a Jel. 17:16-ban megjövendölt előrejelzéshez kapcsolták, miszerint a „vadállat” megtámadja és tűzben égeti el a „paráznát”.

Vannak azonban súlyos problémák ezzel az értelmezéssel. A 16. vers szerint nem csak a „vadállat”, hanem a „tíz szarv” is - amelyeket a „tíz királyként” (v. 12) magyaráznak - gyűlölni és elpusztítani fogja a „parázna asszony”. De nincs bizonyíték arra, hogy Nero vagy bármely más császár utálta volna Rómát és szövetségesei királyokkal együtt támadta volna meg és égette volna fel a várost.

Ezenkívül nagyon valószínűtlen, hogy Nero állt volna a 64-es tűzvész mögött. Ő maga sem volt Rómában, amikor a tűz kitört, és a tűzvész után gyorsan intézkedéseket hozott a megrongált kerületek tisztítása és újjáépítése érdekében. A tűzvészek nem voltak ritkák Rómában és más nagyvárosokban. Róma központi részeit 69-ben és 80-ban is súlyos tűzvészek pusztították.

Egyik katasztrófa sem felelt meg a „nagy város” elpusztításáról szóló próféciának. Egyes értelmezők ezért hivatkoztak a gótok és a vandálok római fosztogatásaira az i. sz. 400-as és 500-as években, amikor a város már rég elvesztette pozícióját az birodalom fővárosaként. Mások a pápai Rómára alkalmazták a próféciát, amikor a város a kereszténység központjává vált. De ezek az értelmezések nem veszik komolyan azokat a szövegeket, amelyek hangsúlyozzák, hogy az idő közel volt, a prófécia hamarosan beteljesedik. Van-e más alternatíva?

„A város, ahol az ő Urukat is megfeszítették”

Nem biztos, hogy János Rómára gondolt, amikor az angyal kijelentette, hogy az „asszony” a „nagy város”. Meg kell jegyeznünk, hogy az angyal határozott névelőt használt, mintha a „nagy város” már ismert lett volna János számára, és ezért nem szükséges részletesebben leírni. Valójában a „nagy város” már többször szerepelt korábban János látomásaiban. Már az előző fejezetben említést tettek a „nagy város” elpusztításáról:

„A nagy város három részre szakadt, és a nemzetek városai elestek. És Isten nem feledkezett meg Nagy Babilonról, hanem neki adta dühödt haragja borának a poharát.” – Jelenések 16:19

A „nagy város” itt, valamint a 17-18. fejezetekben, a „Nagy Babilonhoz” kapcsolódik. Korábban, a Jelenések 14:8-ban, egy angyal hirdette Babilon bukását (lásd 18:2). Az első alkalom, amikor a „nagy város” említésre kerül, a Jel. 11:8-ban van. A helyszín Jeruzsálem a templomával és oltárával (11:1). Isten ott ad parancsot „két tanújának”, hogy prófétáljanak 1260 napig, zsákszövetben, míg a „szent várost” ugyanennyi idő alatt (42 hónap) pogányok tapossák (11:2-3). Ezután a „két tanút” megöli a „vadállat, amely a mélységből származik” (11:7). Ezek az események a „nagy városban” játszódnak le, amelyet a következőképpen azonosítanak a 8. versben:

„Holttestük a nagy város utcáján hever majd, amelynek neve lelki értelemben Szodoma és Egyiptom, ahol az ő Urukat is megfeszítették.” - Jelenések 11:8.

A nagy várost itt „Szodomához” és „Egyiptomhoz” hasonlítják. De az utolsó megjegyzés, miszerint ez a „város, ahol az Urukat is megfeszítették”, magyarázatként tűnik fel, nem mint újabb allegória. Nehéz megérteni, hogyan lehetett volna Jézust bármilyen értelemben megfeszíteni Rómában. Az egyetlen ésszerű következtetés, hogy a „nagy város” Jeruzsálem.

„Babilon” - Rómára utaló fedőnév?

Az Jelenések könyvében a „Jeruzsálem” nevet kizárólag az „új Jeruzsálemre” használják, amely Krisztus „hűséges követőinek” a „mennyasszonya”. (Jel. 21:2, 9-10) Az ó-Jeruzsálemet viszont olyan átírások jellemzik, amelyek a város hanyatlását és gonoszságát ábrázolják. A Jelenések 11:8-ban a várost Szodomához és Egyiptomhoz hasonlítják. Nem okoz meglepetést, hogy ugyanezt a várost később, a Jelenések 14:8; 16:19 és a 17. és 18. fejezetekben Babilonnak is nevezik.

Az Ószövetségben is többször leírják a hanyatló Jeruzsálemet mint Szodomát. (Ézs 1:10; 3:9; Jer 23:14; Ez 16:46-48) Babilon és Egyiptom az istentiszteletet és az elnyomást jelentette, ami szintén jellemezte a hanyatló Jeruzsálemet. (Vö. Sof 3:1f.) Az apostolok idején Jeruzsálem összefogott Róma képviselőivel a keresztények elnyomására, üldözésére és megölésére. (ApCsel. 8:1f.; 12:1f.; 23:12f.)

Azon az állásponton, hogy a „Nagy Babilon” Rómára utal, gyakran hivatkoznak arra, hogy „Babilon” János idején beceneve volt Rómának. Ekkor hivatkoznak 1 Péter 5:13-ra és néhány apokrif írásra, Baruch 2. Könyvére 67:7 és a Szibillai jóslatokra 5:143. Azonban nincsenek bizonyítékok arra, hogy Péter Rómában volt, amikor „Babilonból” köszöntött. Írhatott Babilonból is, ahol akkor legalább 600 000 zsidó élt. Ha „Babilont” álnévként használta, akkor leveleit akár Jeruzsálemből is írhatta!

A fent említett apokrif írások ugyan valóban Rómát nevezik „Babilonnak”, de későiek, az i. sz. 100-as évekből származnak, így nem befolyásolhatták a „Babilon” nevet a Jelenések könyvében. A rendelkezésre álló néhány példa sem mutatja, hogy „Babilon” széles körben használt elnevezés lett volna Rómára nézve, amikor ezek az apokrifok születtek.

„A nagy város”

Igaz, hogy az apostolok idején Jeruzsálem nem volt különösen nagy a lakosság száma tekintetében. A becslések 55 000 (Joachim Jeremias) és 250 000 (A. Edersheim) között változnak. A három nagy éves ünnep alatt a lakosság száma megsokszorozódott és valószínűleg meghaladta az egy milliót. (Anthony Byatt, „Josephus and Population Numbers in First Century Palestine”. Palestine Exploration Quarterly, vol. 105, 1973, old. 56-58)

Jeruzsálem viszont nagy volt a helyzete és jelentősége szempontjából, mint a zsidóság központja. Már Jeremiás „nagy városnak” nevezte Jeruzsálemet, amikor megjövendölte, hogy sok nép a hanyatló város feletti ítélet után meg fogja kérdezni: „Miért cselekedett így az ÚR ezzel a nagy várossal?” (Jer. 22:8-9). Még Iosephus is „nagy városnak” nevezte Jeruzsálemet, amikor a város i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulása után leírja Eleazárt, a Masszáda sicarius-ainak vezetőjét, a zsidók utolsó erődítményét, majd leírja, hogy mi maradt a városból:

„És hol van az a nagy város, a zsidó nép fővárosa, amelyet annyi fal vett körül, amelyet annyi bástya és hatalmas torony védett, hol a város, amelybe alig fért bele a rengeteg hadianyag és amelynek százezerszámra voltak hős védelmezői? Hová lett a város, amelyet Isten kegyesen lakóhelyéül választott? Földig rombolták és az egyetlen emlék, ami megmaradt belőle, azoknak a laktanyája a rom felett, akik elpusztították. Tehetetlen öregek fetrengenek a templom üszkein s néhány asszony, akiket az ellenség a maga szennyes gerjedelmeinek kielégítésére tartogat.” (Iosephus Flavius - A zsidó háború, VIII. fejezet)

Még más, Biblián kívüli írók is gyakran leírták Jeruzsálemet mint „nagy” várost. David E. Aune hivatkozik kommentárjában az Jel. 11:8-ra, többek között a Sib. Or. v.154, 226, 413; Apoc. Elijah 4:13 és Plinius' Hist. Nat. v. 14. 70. (Jelenések 6-16. 52b kötet a Word Biblical Commentary-ben, Nashville 1998, 619. oldal)

„Uralkodik a föld királyai felett”

Mit jelenthetett tehát, hogy Jeruzsálem „uralkodik a föld királyai felett”? Egyes fordítások „uralmat gyakorol” jelentéssel fordítják, de mint W. E. Vine megjegyzi az Expository Dictionary of New Testament Words című művében, az eredeti szöveg szó szerint „királysága van”, ami különbséget mutat a misztikus Babilon szuverenitása és a szokásos uralkodóké között. (951. oldal) Hogyan érthette János, zsidó és bibliai hátterével, Jeruzsálem leírását a „föld királyaihoz” való viszonyában?

Az Ószövetségi írók szerint Jeruzsálem „Isten városa” volt, ahova végül minden nemzet fordulna tanításért. (Zsolt. 48:2; 68:17; Ézs. 2:1-3; 60:3, 10-14; Jer. 3:17) Ezért a rabbinikus Exodus Rabbah (23:10) szerint Jeruzsálemet „a világ fővárosaként” határozták meg. Vallási szempontból Jeruzsálem, „a nagy Király városa” (Zsolt 48:3; Máté 5:35), valóban „királysággal rendelkezett a föld királyai felett”.

Ez a nézet Jeruzsálem különleges helyzetéről tükröződik például Jeremiás panaszában a város 587. évi pusztulása felett, amikor azt mondja, hogy Jeruzsálem a „népek között első” volt és az „országok királynője”:

„Mily magányosan ül most a város, mely egykor tele volt emberekkel! Özvegyasszonyhoz lett hasonló, ő, aki népes volt a nemzetek között. Kényszermunkára fogták a tartományok fejedelemnőjét.” – Sir. 1:1

Megfigyelhetjük, hogy a Jelenések 18:7 ugyanazt a nyelvet használja annak leírására, hogyan veszti el a „Nagy Babilon” magas rangját:

„Mert folyton ezt mondja magában: »Királynőként ülök, és nem vagyok özvegy, és soha nem fogok keseregni.« Ezért érik egyetlen napon a csapások: halál, kesergés és éhínség”.

A nyelvezet itt kétségtelenül Ézsaiás leírásából származik az ősi Babilonról, mint a „királyságok királynőjéről”, aki gőgösen gondolja: „Mindig úrnő leszek, örökké!”, és aki „szívében azt mondja: 'Nem leszek özvegy, és sosem fogom megtudni, milyen elveszíteni egy gyermeket'”. Babilont hirtelen „gyermektelenség és özvegység” sújtja. (Ézs. 47:1-9) De ahogy láttuk, Jeremiás gyakorlatilag azonos szavakkal írhat le Jeruzsálemet.

Végül meg kell említeni, hogy Jeruzsálem nem csak a zsidó gondolkodásban, hanem a Római Birodalomban is egyedülálló helyzetet foglalt el. Azt becsülik, hogy az apostolok idején körülbelül 8 millió zsidó élt a Római Birodalomban, akik közül 2-3 millió Palesztinában élt. A többi 5-6 millió zsidó a Római Birodalom minden részén szétszórtan élt, és a birodalom népességének 10-15 %-át tették ki. (W. A. Meeks, The First Urban Christians, 1983, 34. oldal) Jeruzsálem a világ zsidóinak fővárosa volt, ezért mondhatta, hogy „sok vízen ül” (Jel. 17:1), amit az angyal úgy értelmezett, mint „népek, sokaságok, népcsoportok és nyelvek”. (Jel. 17:15; vö. ApCsel. 2:5, 9-11) Július Caesar idejétől kezdve az összes zsidónak, ahol csak éltek, különleges kiváltságokat biztosítottak vallásuk miatt. Mentességet kaptak a katonai szolgálattól. Nem kellett részt venniük a császárkultuszban. Saját bíróságaik voltak, a jeruzsálemi főpap mint központi hatalommal. Engedélyt kaptak a templomi adó befizetésére (Iosephus Flavius: A zsidók története, XIV. fejezet). Egyetlen más nép sem részesült ilyen előnyökben a birodalomban.

A város, amely „parázna” lett

Az Ószövetségben Isten és Izrael közötti szövetséget házassághoz hasonlítják. (Ézs. 54:5f.; Jer. 2:2) Amikor a nép elpártolt Istentől és megszegte a törvényszövetséget, ez törvénytelen szexuális aktusnak és házasságtörésnek tekinthető. A pogány nemzetek és városok, amelyek soha nem voltak szövetségben Istennel, nem pártolhattak el tőle. Az Ószövetségben ezért többnyire Izraelt, Júdát és Jeruzsálemet hasonlítják paráznákhoz és házasságtörőkhöz. (Ézs. 1:21; Jer. 3:1-20; 5:7; Ézs. 16:23; Hos. 2:1-5; 3:3; 4:10-12; Mik. 1:7) Már Ézsaiás próféta kiáltotta ki a hűtlen Jeruzsálemről a saját idejében:

„Szajhává lett a hűséges város!” - Ézsaiás 1:21

Csak két esetben használják a „parázna” kifejezést pogány városokra: Tiruszra (Ézsaiás 23:15-18) és Ninivére (Náhum 3:4). De mindkét város szövetséget kötött Izrael Istenével, Tirusz Salomonnal kötött szövetségén keresztül (1Kir. 5:12; Ám. 1:9), Ninive pedig a Jónás által hirdetett Istenhez való megtérése során (Jónás 3:5-10). János idején Róma városa soha nem állt semmiféle szövetségi kapcsolatban Izrael Istenével, ami további érv arra, hogy nem lehetne a „parázna” a Jelenések könyve 17. fejezetében. Jeruzsálem volt, nem Róma, amelyet Jézus megbélyegezett hűtlensége és megtérési hajlandóságának hiánya miatt. (Máté 23:37-38)

A „tíz szarv”

Kik voltak a „tíz szarv”, akik a római „vadállat” mellett támogatták Jeruzsálem elleni támadást? A magyarázat a 12. vers szerint a szarvak „tíz királyt jelent, akik még nem kaptak királyságot, de egy órára hatalmat kapnak, hogy királyként uralkodjanak a vadállattal.”

A királyok, akik „még nem kaptak királyságot”, nem lehetnek független uralkodók saját birodalmaikban. A legegyszerűbb magyarázat az, hogy ők vazalluskirályok, kormányzók országokban, amelyek Rómának alárendelt államai voltak. Ők olyan királyok voltak, akiknek nem voltak saját birodalmaik, mert Róma megbízásából uralkodtak azok felett. I. Heródes ilyen király volt Palesztinában Jézus születésekor.

A Római Birodalom nagy részét provinciákra osztották, amelyeket római helytartók irányítottak. De a keleti mediterrán térségben több olyan állam volt, amelyeket királyságként hagytak fenn, helyi vazalluskirályok irányítása alatt, Róma felügyelete alatt. Ezeket a legtöbbet Vespasianus megszüntette a 70-es évek elején, de a 60-as években még tucatnyi ilyen alárendelt királyság létezett.

A rómaiak 67-70 közötti háborújában a zsidókkal szemben a legtöbb ilyen vazalluskirály segélycsapatokat küldött Róma oldalán. Amikor Titus 70 tavaszán ostrom alá vette Jeruzsálemet, az ő csapatai a Józsefus szerint négy római légióból álltak, mindegyik 6 000 fővel. De a környező alárendelt királyságokból érkező segélycsapatokkal együtt az erők több mint a duplájára nőttek, túllépve a 60 000 főt. (War VII.17-19) Tehát Róma több királlyal együttműködött - „tíz” lehet egy lekerekített szám, de Józsefus szerint majdnem tucatnyi királyság volt bevonva - amikor Jeruzsálemet 70-ben elfoglalták és lerombolták.

A 60-as években lévő vazallus államok a keleti mediterrán térségben:
(Az Eliezer Paltiel, Vassals and Rebels in the Roman Empire, 1991, oldalak 321-330 alapján)
Bosporus Királyság, Pontus, Örményország, Kis-Örményország, Commagene, Cilicia, Iturea, Homs, Arqa (Libanon), Nabataeus királyság

„A nagy parázna ítélete”

„A nagy parázna” ítélete röviden így hangzik a Jelenések 17:16-ban:

„A tíz szarv pedig, melyet láttál, és a vadállat meg fogják gyűlölni a prostituáltat, kifosztják és meztelenné teszik, megeszik a húsát, és teljesen elégetik őt.”

A képi nyelvezet ismét az Ószövetségből származik. Ezékiel próféta ugyanezekkel a szavakkal beszélt a saját korabeli Jeruzsálem ítéletéről. Ő is egy paráznához hasonlította a saját korában élő Jeruzsálemet, akit meztelenre vetkőztettek és tűzben égettek meg, ami akkor történt, amikor Nabukodonozor elfoglalta és lerombolta a várost i. e. 587-ben. (Ez. 16:36-43; 23:22-29, vö 1Móz. 38:24; 3Móz. 21:9)

Amikor Jeruzsálemet 70 őszén elfoglalták, a Templomot felgyújtották, és a várost a földdel tették egyenlővé. Iosephus Flavius tanúskodik arról, hogy mennyi gyűlöletet mutattak a vazalluskirályok segélycsapatai a háború alatt. (Iosephus Flavius - A zsidó háború, II. fejezet) Ebben az értelemben ugyanaz volt a „szándékuk” és a „szemléletük” mint a rómaiaknak. Nem kényszerítették őket a háborúba való bekapcsolódásra. A „tíz király” önként hozzájárult a csapatokhoz és alárendelte őket Róma hatalmának. (Jel. 17:13, 17)

A Jel. 17:12 szerint ezek a királyok „egy óráig” kaptak hatalmat a vadállattal. Mennyi idő ez? A görög szó, amely az „óra” kifejezést jelenti, gyakran rövid időszakra utal. Az az „óra”, amíg a „tíz király” hatalmat kapott, az a rövid időszak, amikor mint Isten eszközei (17:17) hatalmat kaptak, hogy együttműködve Rómával végrehajtsák Isten ítéletét a paráznán. Ugyanezt az időszakot említi a Jelenések 14:7, mint „az ő [Isten] ítéletének órája”, és a 18:10-ben, ahol olvasható: „egyetlen óra alatt végrehajtották rajtad az ítéletet”. (Vö. 18:17, 19)

A rómaiak ostroma Jeruzsálemben i. sz. 70-ben
(Bible Readings for the Home Circle, London 1896, 398. o.) 

„Menjetek ki belőle, népem”

Az Jelenések 18:2-ben egy angyal hirdeti a „Nagy Babilon” bukását. Prófétikusan ábrázolja a várost egy romvárosként, ahol csak gonosz szellemek és tisztátalan madarak találnak menedéket. Az Isten népét arra ösztönzik, hogy meneküljenek: 

„Menjetek ki belőle, népem, ha nem akartok a bűntársai lenni, és nem akartok kapni a csapásaiból!” - Jelenések 18:4.

Régen a vidéki lakosok hajlamosak voltak a megerősített városokba menekülni háborús időkben. De egy pusztulásra ítélt városban ez csapdává vált. Ezért Isten népét arra buzdítják, hogy előre hagyják el a várost, hogy életüket megmentsék. Jézus hasonló felszólítást tett a Jeruzsálem pusztulásáról szóló próféciájában:

„Ám amikor látjátok, hogy Jeruzsálemet letáborozott seregek veszik körül, biztosak lehettek benne, hogy közel van a pusztulása. Akkor akik Júdeában vannak, meneküljenek a hegyekbe, és akik bent vannak a városban, menjenek ki, akik pedig vidéken vannak, ne menjenek be abba, mert az igazságszolgáltatás napjai ezek, hogy beteljesedjen mindaz, ami meg van írva.” - Lukács 21:20-23

Euszebiosz az Egyháztörténelmében (III. 5.1-7) beszámol arról, hogy a jeruzsálemi keresztények követték ezt az utasítást és biztonságban voltak, mielőtt Jeruzsálemet a „megtorlás” érte. Ez ráadásul kétszeresen sújtotta a várost, a Jelenések 18:6 szerint: „Kétszeresen fizessétek vissza neki, amit tett.” A kétszeres megtorlás az Ószövetségben csak Jeruzsálemre és Izraelre vonatkozik (Ézs. 40:2; Jer. 16:18; 17:18), ami megerősíti a következtetést, hogy a város Jeruzsálem.

„A város, amely megöli a prófétákat”

A Jelenések 18:11-19 szerint a „nagy Babilon” megsemmisítése komoly veszteséget okozott a várossal kereskedő kereskedőknek. Annak ellenére, hogy Jeruzsálem a helyzetéből adódóan nagy kereskedőváros volt. Különösen a három nagy éves ünnep alatt, amikor a város lakossága megsokszorozódott, nagy volt az üzleti forgalom. (Lásd: J. Jeremias, Jerusalem in the Time of Jesus, 1969, oldal 1-57) Az említett kereskedelmi áruk (vv. 12, 13) mind jellemzőek voltak a korabeli keleti városokra. Ezek közül a legtöbbet Iosephus is említi Jeruzsálem hatalmas gazdagságainak leírásában. (A zsidó háború, VI-VII. fejezet)

A 18. fejezet azzal zárul, hogy leírja a város hatalmas vérgyilkosságát, amely a rá kiszabott ítélet fő oka:

„Igen, próféták és szentek vérét találták benne, és mindazokét, akiket legyilkoltak a földön.” - Jelenések 18:24

Ez a vád a Jézus által a korabeli Jeruzsálem és annak vallási vezetői ellen felhozott vád ismétlése:

„Így hát rátok száll minden igazságosnak a vére, amelyet kiontottak a földön, az igazságos Ábel vérétől Zakariásnak, Barakiás fiának a véréig, akit a szentély és az oltár között gyilkoltatok meg. Higgyétek el, mindezek eljönnek erre a nemzedékre. Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Milyen gyakran akartam összegyűjteni a gyermekeidet, ahogyan a tyúk a szárnya alá gyűjti a csibéit! De ti nem akartátok.” - Máté 23:35-37 (Vö. Lukács 11:49-51; 13:33; ApCsel. 7:52)

Ha minden igaz ember vére, amelyet a földön kiöntöttek, a korabeli Jeruzsálemre és annak lakosaira száll, és ha a „Nagy Babilon” ugyanazért a vérbűnért kap büntetést, akkor nem lehet kérdés, hogy két különböző városról van szó. A logikus következtetés, hogy mindkét szöveg ugyanarról a városról beszél.

Hangsúlyozni kell, hogy Jézus próféciája egy bizonyos generációra és zsidó kategóriára vonatkozott, akik abban az időben éltek. Azóta élő zsidó generációk természetesen nem tehetők felelőssé azért, amit ők tettek.

„A Bárány lakomája”

A „nagy paráznának” ítélete a Jelenések 19:1-10-ben zárul. A város pusztulása után, mintha egy nagy tömegből jövő hatalmas hang dicséri Istent igazságos ítéleteiért az égben. János megtudja, hogy „eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya”. (Jel. 19:7) Felszólítják, hogy írja le: „Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!” (Jel. 19:9)

Az áruló „parázna” ítélete után tehát megjelenik egy új „menyasszony”, aki felkészült. A régi Jeruzsálemet felváltja az „új Jeruzsálem”, a „Bárány menyasszonya”. (Vö. Jel. 21:2, 9-10) A „Bárány lakomájának” legközelebbi párhuzama Jézus példázata a lakodalomról a Máté 22:1-14-ben:

Egy király lakodalmat tartott volna a fiának, ezért küldött ki szolgákat, hogy hívják meg a meghívottakat a lakodalomra. De ők figyelmen kívül hagyták az ünnepséget, és néhányan közülük megragadták a szolgákat, bántalmazták és megölték őket. „Akkor a király haragra gerjedt, kiküldte a katonáit, és megölette a gyilkosokat, leégetve a városukat.” Ezután a szolgák ki lettek küldve, hogy hívjanak meg másokat, akikkel csak találkoztak, amíg a lakodalomszoba megtelt vendégekkel.

A példázat jelentése nyilvánvaló. Az elsőként meghívottak, a zsidók, nem akartak jönni, hanem megölték a küldötteket. Városukat, Jeruzsálemet, felégették, és a meghívás a lakodalomba másokhoz, a pogányokhoz irányult. 

A párhuzam a Jelenések 17-19-ben lenyűgöző. Egy méltatlan várost tűz éget fel, majd eljön a lakodalom ideje, és a vendégeket meghívták az étkezésre. Mindkét esetben „a Bárány mennyegzőjéről” van szó. A város, amely mindkét szövegben tűzben ég el, tehát aligha lehet más, mint Jeruzsálem.

Van-e nagyobb beteljesülése a próféciának?

Az a látomás, hogy az „asszony a vadállaton” beteljesült János idejében, nem jelenti azt, hogy már nem lenne aktuális. Láttuk, hogy János a „parázna ítéletéről” szóló leírásában az Ószövetség próféciáinak nyelvét kölcsönözte, amelyek Isten ítéleteit írták le az Ószövetség idejében létező gonosz városok felett. Ezek a próféciák beteljesültek, de üzenetük még mindig aktuális és alkalmazható.

Ez nem jelenti azt, hogy János látomásainak dupla beteljesülése lenne. Semmi sincs a szövegben, ami erre utalna. De semmi sem akadályozza meg, hogy újrahasználjuk a nyelvét, hogy leírjuk a mai istentagadást és az Isten szavától való elpártolást. Hűtlen „paráznák” vannak még a mai napokban is.

Carl Olof Jonsson / Göteborg