Hogyan lett egy ausztrál újságcikkből Jehova Tanúi‑körökben újabb bizonyíték arra, hogy „még a pápa is minket igazol” – és miért dől össze az egész mese, ha ránézünk az adatokra? 

Amikor 2005. áprilisában a bajor származású Joseph Ratzingerből XVI. Benedek néven pápa lett, a világsajtó természetesen vadászott minden személyes szálra. Az ausztrál Canberra Times ekkor rántotta elő a Cooma nevű poros kisvárosban élő, hetvennyolc éves Stefanie Brzakovicot. A cikk szerint a derűs nagymama – Jehova Tanúja – „első unokatestvére” a frissen megválasztott pápának. Állítólag ötven év hallgatás után hívta fel őt a Vatikánból, s a telefonba azt mondta:

„Steffie, én vagyok, az öreg Ratzinger‑Pepi. Ti Tanúk végzitek azt a munkát, amit nekünk kellene. Nálatok kicsik a termek, de telve vannak; a mi katedrálisaink viszont üresek.”

A történet annyira „cukros‑mázos” volt, hogy alig akadt újságíró, aki leizzadt volna a tényellenőrzéssel. Négy évvel később, amikor Benedek 2008‑ban Ausztráliába látogatott, az olasz Il Giornale és pár osztrák lap újramelegítette a sztorit – immár azzal a módosítással, hogy Brzakovic valójában már csak „másodunokatestvér”. Az információ viszont továbbra is ugyanarra az egyetlen forrásra, magára az idős asszony elmondására támaszkodott; se egy új dokumentum, se egy vatikáni megerősítés nem jelent meg.

A legenda születése: Canberra, 2005

• Ki? Stefanie Steffie Brzakovic (született Blabst, 1927 – 2013), Cooma (NSW, Ausztrália) lakója, Jehova Tanúja.
• Mit állított?
1. Első (!) unokatestvére XVI. Benedek pápának.
2. A választás után pár nappal személyes telefonhívást kapott tőle.
3. A pápa a hívás során így búcsúzott:

„Nálatok kicsik a termek, mégis tele vannak. Mi­nek nagy katedrálisai üresek. Ti végzitek a munkát, amit nekünk kellene.”

• Hol és hogyan jelent meg? A Canberra Times 2005. áprilisi írása („Pope remembers Steffie”) lelkes helyi tudósításként futott, fotóval, kongresszusi kitűzős Tanú nagymamával.

Mi csúszik meg elsőre? A genealógia – A családfa rideg logikája

Benedek pápa anyai ágát – a Rieger‑, Peintner‑, Tauber‑ és Reiss‑családokat – bajor és tiroli plébániai könyvek bőségesen dokumentálják egészen a 18. századig. A láncolat kristálytiszta:

• Maria Peintner Rieger (1884–1963) Oberaudorfban született, Isidor Rieger (1860–1912) egyetlen gyermekeként.
• Isidor apja, Johann Nepomuk Reiss (1831–1908) és anyja, Maria Anna Rieger (1829–) Weldenben éltek.
• A fiúágon semmi, de semmi jel nem utal testvérre, unokatestvérre, elhajló mellékágra, ahol egy Berger vagy Bartl név feltűnhetne.

Ehhez képest Brzakovic anyját, Katharina Berger‑t a garmischi Szent Márton plébánia 1894. augusztus 20‑i keresztelési bejegyzése azonosította: szülei Johann Berger és Barbara Bartl. Ezek a vezetéknevek egyszer sem bukkannak fel a pápa családfájában. Márpedig ha nincsen közös dédszülő, akkor nincs másodunokatestvérség – pont.

Következtetés: genealogiailag a „másodunokatestvér” rokonság lehetetlen.

A térkép sem kegyelmez

A Ratzinger család gyermekkora Traunstein vidékéhez kötődik – Tittmoning, Aschau am Inn, majd Hufschlag. Brzakovic asszony állítása szerint „mindössze ötven kilométerre” laktak egymástól, és gyakran „jártak át játszani” Weilheimbe. A valóságban Traunstein és Weilheim madártávban is majdnem 90, közúton pedig kb. 100 kilométerre fekszik egymástól, méghozzá a korabeli Bajorország két ellentétes szegletében: az egyik az Inn‑vidéki keleti peremen, a másik München nyugati oldalán. A harmincas években egy falusi családnak ez legalább fél nap vonatozás‑gyaloglás kombó lett volna, oda‑vissza pedig szinte egész napos túra – nem a „délutáni játék” kategóriája. Sem a plébániai, sem az iskolai, sem a vásári jegyzékekben nincs nyoma, hogy a két família egyetlen eseményen is találkozott volna, így a földrajzi távolság ugyanúgy cáfolja a történetet, mint a családfa.

„Pepi” – egy rossz becenév mindent elárul

Aki valaha beszélt bajor dialektust, tudja: a Joseph gyerekből Sepp vagy Sepperl lesz. A cikkben idézett „Ratzinger‑Pepi” viszont osztrák‑bécsi becézés, Traunstein környékén igen szokatlan. A pápa élő rokona, Erika Kopper is úgy nyilatkozott: „Mi mindig Seppnek hívtuk.” Ha valaki igazi gyerekkori játszótárs volt, aligha téveszti el ezt. Tehát Bajorországban ban a Joseph beceneve Sepp / Sepperl. A hölgy következetesen „Ratzinger‑Pepi”‑t emleget.

• Pepi = osztrák‑bécsi alak, Dél‑Bajor falusi környezetben (Traunstein) szinte ismeretlen.
• A pápa élő rokonsága (pl. Erika Kopper) „Sepp‑ként” emlékezik rá.

Őrtorony‑déja vu: ismerős szöveg, ismerős dramaturgia

A kijelentés, miszerint a Katolikus Egyház kényelmes, üres templomokkal bámulja a Tanúk zsúfolt Királyság‑termeit, nem új. A szenzációs mondat – „Ti végzitek a munkát, amit nekünk kellene.” – tűpontos mása több, évtizedek óta keringő Őrtorony‑anekdotának. Szóról szóra ugyanez olvasható több Jehova Tanúi kiadványban:

• Őrtorony 1993/06/15 – pünkösdi lelkész: „Irigyellek benneteket, mi alvó óriás vagyunk.”
• Ébedjetek! 1982/02/08 – protestáns lelkész szintén „bevallja”.
• Őrtorony1997/01/01: „Miénk a Szent Szellem, de ti végzitek a munkát!”

Véletlen egybeesés? Aligha.
A toposz univerzális: a Tanúk mindig találnak egy papot, aki – legalább négyszemközt – elismeri, hogy ők az „igaziak”. Brzakovic állítólagos telefonbeszélgetése tökéletesen illik e mítoszgyártó sémába.

Különösen beszédes, hogy az Őrtorony hivatalos kiadványaiban soha egyetlen sor sem jelent meg erről az állítólagos „pápai telefonhívásról”. Elképzelhetetlen, hogy a brooklyni szerkesztőség ne találkozott volna a hírrel – a Társulat sajtófigyelő rendszere az efféle egyházi témájú cikkeket rendszerint azonnal begyűjti. A hallgatás valószínű oka egyszerű: a történet nem volt hitelt érdemlően igazolható, s ha keközölték volna, rögtön özönlött volna a kritika, amely a családfa‑adatok alapján pillanatok alatt szétfújta volna a lufit. Így maradt a „fű alatti” terjesztés, a gyülekezeti suttogó propaganda: ott nincs szerkesztői felelősség, nincsenek forráskritikus olvasók, csak a jól csengő tanulság, amelyet senki sem mer vagy tud utánanézni – és éppen ezért él tovább makacsul a legenda.

A Vatikán hallgatása és a bizonyíték hiánya

Ha a pápa valóban felhívott volna egy rokont, annak lenne nyoma: hívásnapló, sajtóközlemény, meghívó a sydney‑i pápalátogatásra, bármi. Semmi ilyesmi nem került elő – se akkor, se azóta.

• Nincs telefon­napló, hangfelvétel, audiencialista, sem hivatalos cáfolat – egyszerűen semmi.
• A Szentszék – ha valódi rokont talál – minimum privát találkozót szervez, sajtóközleményt ad; itt csend.

Miért kapott mégis szárnyra a történet a magyar Tanú‑közegben?

A suttogó propaganda logikája egyszerű:

1. Celeb‑hitelesség – Ha „még a pápa is” elismer minket, biztosan igazunk van.
2. Áldozat‑narratíva – „Szíve mélyén ő is Tanú, csak a pénz, a karrier, a vatikáni aranylánc visszatartotta.”
3. Motiváció – A sztori tökéletes muníció egy országos kongresszuson elbeszélve: lám, a világ vallási óriása is belátja, hogy üres boltozatok alatt szolgál.

Magyarországon, ahol kevesen ismerik Benedek családfáját, a történet könnyen csúszik: „Hallottad? A pápa rokona Tanú volt, és őt is megerősítette!” – s máris nő az önbizalom a királyságtermi folyosón.

1. Suttogó lánc: „Hallottad? A pápa rokonát hívta, elismerte, hogy üresek a katolikus templomok!”
2. Érzelmi ütés: Hétköznapi Tanú = fontosabb, mint a pápa – az igazság bennünk van.
3. Igazolási spirál: Ha kétség merül fel → „Biztos a Vatikán titkolja … pénzükbe került volna, hogy áttérjen.”

Magyar gyülekezetekben is rendre felbukkan a toposz: „még Benedek pápa is tudta, hogy miénk az igaz út, csak hát a karrier…” – a történet így szolgál motivációs mese gyanánt.

Összegzés – mi marad a legendából?

• Dokumentum nincs.
• Családi kapcsolat: kimutathatatlan.
• Nyelvészeti részlet: sántít.
• Földrajz: nem stimmel.
• Idézet: Watchtower‑klisé.

Ami marad: egy idős asszony (valószínűleg jóhiszemű) visszaemlékezése, amely tökéletesen illeszkedik a Tanúk önigazoló narratívájába, de sem történeti, sem genealogiai vizsgálatot nem áll ki. 

Innentől a döntés az olvasóé: elhiszi‑e, hogy a Katolikus Egyház hajdani „hitvédelmi cárja”, a katolikus dogma élharcosa („Isten rottweilere”) négyszemközt elismerte egy anti‑trinitárius csoport felsőbbrendűségét – vagy inkább arra jut, hogy a sztori jóindulatú emlékfoszlányokból és vallási propaganda‑törésekből készült „hitmesekönyv”.

Aki tehát legközelebb azzal jön, hogy „még a pápa is elismerte, hogy Jehova Tanúi az igazak”, nyugodtan kérdezzen vissza: Mutasd a családfát, a telefon­jegyzéket, a vatikáni protokollt! A válasz többnyire csak zavart vállvonogatás lesz – és a legenda mehet a többi Őrtorony‑mese közé a fiókba.