Kedves Testvérek!

A segítségeteket szeretnénk kérni, egy hónapok óta húzódó bírói eljárás miatt, mely kezd felemészteni szellemileg, érzelmileg és fizikailag egyaránt mind engem, mind pedig a feleségemet!

Feleségemmel fél éve kötöttünk házasságot. Mindketten elváltak vagyunk, előző házastársaink korábban szintén testvérek voltak, de erkölcstelen viselkedésük miatt kiközösítésre kerültek. Tragikus helyzetünkben ismerkedtünk meg egymással. Mindkettőnk számára egyértelművé vált, hogy házastársaink hűtlenek voltak hozzánk, így nyugodt lelkiismerettel kötöttünk házasságot, a kiadványok gondos tanulmányozását, valamint vén barátaink tanácsait is figyelembe véve.

Sajnos a feleségem gyülekezetének felvigyázói nem így látták a dolgokat, és ezt az esküvőnket megelőző napon hozták tudomásunkra. Figyelmeztetésüket megelőzte egy kérésük, kb. egy hónappal korábban. Azt mondták, akkor tekintik őt szabadnak a házasságra, ha írásban nyilatkozik arról, hogy volt férje elismerte neki a házasságtörést. Az aláírt nyilatkozatot néhány napon belül el is juttatta hozzájuk a feleségem. Ennek ellenére, az esküvőnket megelőző napon mégis azt mondták, hogy a feleségem nem szabad az újraházasodásra. Döbbenten értesültünk erről a változásról. Nem értettük, hogy ami több héttel ezelőtt elfogadott volt, az most hirtelen mitől változott meg! Szerettük volna megtudni, hogy eddig miért nem szóltak, mi az a hű és értelmes rabszolga általi – számunkra is elérhető – kiadvány, ami erre vonatkozóan állít fel Szentírási alapon szabályt, de erre nem kaptunk konkrét választ. Elkeserítő volt azt hallani, hogy érzéketlenül arról tájékoztatnak, 1 nappal az esküvő előtt, hogy mondjuk azt le. Sem az általunk felhozott bizonyítékokat, sem azt amit ők kértek és korábban el is fogadtak, ettől kezdve nem tekintették érvényesnek, csak azt hajtogatták, hogy ha két vagy három tanúval igazoljuk a hűtlenséget, akkor szabadul fel a házassága alól. Pedig már hosszú ideje nyilvánvaló volt a bűn elkövetése (a véneknek is), hiszen ki is kiközösítették a volt házastársat, mert rendszeresen a barátnőjénél aludt, együtt nyaraltak, stb. A vének ennek ellenére azt szerették volna, ha a paráznaság tényét tanúk is bizonyítják, azaz in flagranti. 

Megkérdeztünk más véneket, majd egy körzetfelvigyázót is az ügyben, akik azt mondták, hogy szerintük nincsen írásszerinti akadálya annak, hogy összeházasodjunk, ezért a meggyőződésünk és a rendelkezésre álló bizonyítékaink alapján nyugodt lelkiismerettel összeházasodtunk. Néhány hét múlva este 21:15-kor telefonon közölték a vének, hogy bírói meghallgatásra kell mennie a feleségemnek, majd néhány nap múlva éjszaka 22:05-kor ismét hívtak telefonon ez ügyben. Feleségem szerette volna, ha én is ott lehetnék a megbeszélésen, amitől először a bizottság elnöklője mereven elzárkózott, de végül is megengedte. Az időpont egyeztetéssel voltak nehézségek, mert az idő tájt hétköznap külföldön dolgoztam. A vének azonban annyira szerették volna az ügy mielőbbi lefolytatását, hogy a felajánlották, a vasárnapi összejövetelt alatt, a feleségem lakásán „gyorsan” elintézik az ügyet. Azért merem ezt írni, hogy „gyorsan”, mert később amikor végre sor került a bírói meghallgatásra, mindössze 12 perc (!) alatt elítélték és ki is közösítették őt.

Kértünk segítséget más körzetfelvigyázótól is még az első bírói meghallgatást megelőzően, amikor az én gyülekezetemben volt látogatáson, de sajnos még egy mondatot (!) sem tudtam elmondani, mivel félbeszakított és nagy vehemenciával kioktatott bennünket, hogy “mindent tud az ügyről, ő maximálisan megbízik a bíró bizottság tagjaiban, és ezt követően arról beszélt, hogy Jehova mennyire gyűlöli a válást. Tette ezt úgy, hogy meg sem hallgatott bennünket, és ezt az összejövetel végén a Királyság-terem közepén, fennhangon, úgy, hogy a kioktató beszédét mások is hallották! Nagyon kellemetlenül, és megalázottan éreztük magunkat. Már az is egy méjütéssel ért fel, hogy „mindent tud az ügyünkről”, holott még bírói eljárás le sem zajlott. A diszkréciónak ez a megsértése csak egy volt a további keserű csalódások sorában.

Az előzményekből szinte borítékolható volt számunkra, hogy kiközösítés lesz a döntés. Persze ezt nem tudtuk elfogadni, mivel roppant igazságtalannak, irgalmatlannak és elfogultnak éreztük. Megfellebbeztük a döntést. 10 nap múlva volt a 2., immáron fellebbviteli bizottsággal való találkozás. Megpróbáltunk mindent elmondani az ügyről, és további bizonyítékokat is bemutattunk. Úgy tűnt, hogy a fellebbviteli bizottságnak sokkal egyértelműbb a dolog, és legalább elfogadják a bizonyítékokat, bár akkor nem hoztak semmilyen döntést. Majd eltelt közel 2 hónap, anélkül, hogy bárki egy szót is közölt volna velünk az ügyünkben. Egy véntestvért, aki korábban körzetfelvigyázó is volt, felhívtam, hogy mi a helyzet ilyenkor, meddig kell várni. Ő csodálkozott az ügy elhúzódásán, ezért felajánlotta, hogy felhívja az egyik fellebbviteli bizottsági tagot, és rákérdez arra, hogy hol áll az ügyünk. Másnap a fellebbviteli bizottság elnöklője jelentkezett is a feleségemnél, és tájékoztatta, hogy a bizottság szeretné még egyszer meghallgatni őt. Időpontot egyeztettünk. Ismét egy maratoni hosszúságú, késő éjszakába nyúló beszélgetés következett, ahol engem már teljesen ki akartak iktatni a beszélgetésből. Nagy nehezen megengedték, hogy jelen legyek, de hátul (nem a feleségem mellett) foglalhattam csak helyet, és csendben kellett lennem. Némileg ugyan hozzá tudtam szólni – bár igen korlátozottan –, hogy a feleségem védelmére tudjak kelni. Sajnos ekkor már korántsem voltak olyan együttérzők a fellebbviteli bizottság egyes tagjai sem, mint korábban. Feleségemet végig úgy kezelték, mint egy bűnöst, bár az továbbra sem lett világos számunkra, hogy mivel követtünk el olyan súlyos dolgot, ami miatt így kell bánni velünk, és az egyértelmű bizonyítékainkat miért nem fogadják el. Az egyik vén annyira elragadtatta magát, hogy egy alkalommal hosszasan kiabált velünk. Bár később elnézést kért, de azzal bagatellizálta el a tettét, hogy ő nem kiabált, csak határozott volt és ilyen a hangja. Én akkor félve meg is jegyeztem, hogy nem hiszem, hogy Jehova szelleme az, ami jelen van a meghallgatáson. 

Egyedül egy idős véntestvér volt, aki kedvesen, méltóságteljesen viselkedett velünk szemben, aki szerette volna megérteni az érveinket. Ő volt az, aki egyedül érdeklődött kedvesen irántunk, és azt a szelídséget mutatta fel, amiről a kiadványok is beszélnek. Nem vádolt, nem beszélt nyersen, gorombán, nem oktatott ki, nem emelte fel a hangját.

Azt érezzük, hogy most már nem csak 3, hanem 6 tagú bírói bizottsággal vagyunk szemben. Szeretnénk megérteni azt is, hogy ha hibáztunk, akkor hol hibáztunk, milyen világos, egyértelmű szempontokat nem vettünk figyelembe. De eddig sajnos a legalapvetőbb kérdésekre sem kaptunk teokratikus választ. Próbáltunk érvelni a kiadványokból, de csak mindig azt a választ kaptuk – ha egyáltalán végighallgatták –, hogy az nem a mi esetünkre vonatkozik. Ezzel szemben ők egyetlen alkalommal sem mutattak nekünk kiadványokból erre vonatkozó világos útmutatást. Csak számunkra megfoghatatlan, elérhetetlen levelekre utaltak, olyan részleteket említettek, amik sok esetben arról beszélnek, amiről mi is. A Szentírást is csak akkor használták, amikor megvádoltak az 1., majd a 2. meghallgatás legelején! Pedig nekünk fontos lenne, hogy megértsük ezeket a dolgokat, mert így egyelőre még azt sem látjuk, hogy bűnösök vagyunk-e. Sőt, bennünket a kiadványok pont az ellenkezőjéről győztek meg, és ezt nem csak mi látjuk, hanem más rajtunk kívülálló érett személyek is. Ezért is vagyunk teljesen összezavarodva. És higgyétek el, nem a hatalom iránti tiszteletlenség szól belőlünk! Ezek az érzéseink, a meggyőződésünk, amik számunkra nagyon is valóságosak! És a küzdelmünk a szellemi életünkért van! Ezért is reménykedünk a segítségetekben!

Kedves Testvérek! Nagyon félünk ettől az eljárásmódtól. A legutóbbi, 3. meghallgatás óta ismét eltelt egy hónap, és várjuk a 4-et. Félünk, mert már az én gyülekezetem felvigyázói is furcsán viselkednek velünk. Kerülnek bennünket, a helyzetünket is érintő helyi szükségletet tartanak anélkül, hogy bármiről is tájékoztatnának, és ha mégis leállnak velünk beszélni, akkor is csak azért, hogy faggatózzanak. Egyébként meg azt sem kérdezik meg tőlünk, hogy vagyunk. Sajnos azt tapasztaljuk többszörösen is, hogy a vén mindig védi a másik vént, függetlenül attól, hogy milyen súlyos hibákat követnek is el az ügyünkkel kapcsolatosan, amit persze ők lekicsinyelnek. És ha ezt szóvá tesszük, akkor pedig tiszteletlenséggel vádolnak. De vajon a tiszteletnek nem kölcsönösnek kellene lennie? Vajon nem példájukkal kellene előljárniuk? És ezt érezzük a körzetfelvigyázó részéről is, aki ki is jelentette az ügy alaposabb ismerete nélkül, hogy maximálisan megbízik a vénekben.

Nagyon kérünk benneteket, hogy segítsetek, mert szeretjük Jehovát, szeretnénk Őt továbbra is szolgálni, és szeretnénk a gyermekeinket is Jehova útjaira nevelni, akik már így is komoly sérülést szenvedtek érzelmileg. Szinte mindennapos küzdelmet folytatunk, hogy meg tudjuk tartani őket az igazságban. Az édesapja – aki testvér volt – folyamatosan azt sulykolja belé, hogy ez a lehető legrosszabb vallás, és soha ne legyen Jehova Tanúja. Ugyanakkor a gyermekeink is és a testvérek is látják rajtunk a szomorúságot, fájdalmat, csalódottságot, elkeseredettséget, holott ez az időszak – mint új házasokként is – az életünk egyik legörömtelibb időszaka kellene, hogy legyen. Nem tudunk rendesen összpontosítani az összejövetelekre, nincs erőnk már szellemi dolgokkal sem foglalkozni, mert folyamatosan fennáll ez az igazságtalan és megalázó, feszült helyzet, mindig ez jár a fejünkben. Feleségemmel együtt depresszió gyötör, ami már a világi munkánkra is rányomja a bélyegét. Sajnos még a depressziónkat is megkérdőjelezik egyes vének, ami további szomorúsággal tölt el bennünket, hiszen számunkra ez nagyon is valóságos, és nagyon nagy terhet, küzdelmet, kínlódást okoz. Már nagyon fáradtak vagyunk!

Kedves Testvérek! Természetesen nagyon sok mindent nem tudtam még leírni, hiszen erről egy könyvet is lehetne írni, de bízunk abban, hogy bölcs hozzáállásotokkal tudtok valamilyen megoldást, javaslatot, segítséget nyújtani.

Kérünk Benneteket erre, és arra is, hogy imádkozzatok értünk, mert már nagyon el vagyunk fáradva és keseredve!

Testvéretek: „Ártatlan” és „Ártatlanné”