A Szent Tetragrammaton (JHVH) – Isten Ószövetségben kijelentett neve – különleges jelentőséggel bír mind a zsidó, mind a keresztény hagyományban. A név négy mássalhangzója („Jahve”, közkeletű, de pontatlan formában „Jehova”) Isten lényegét sűrítetten fejezi ki. A tetragrammaton héber jelentése az „Örökkévaló Lét” vagy „Aki Van” (vö. Kiv 3,14: „Én vagyok, aki vagyok”), utalva arra, hogy Isten önmagában való, örök Létező. E név mind az Ószövetség kinyilatkoztatásában, mind a keresztény teológiában fontos: rámutat Isten szuverén voltára és arra a titokzatos kapcsolatra, amely a Szentháromság második személyéhez (az Fiúistenhez, Jézushoz) fűzi. A jelen tanulmány célja, hogy a katolikus nézőpontból vizsgálja a tetragrammaton szerepét és értelmezését, szembeállítva azt a Jehova Tanúi által vallott felfogással. Az elemzés teológiai, filológiai és történeti szempontokat egyaránt figyelembe vesz, idézve a témában releváns forrásmunkákat és a csatolt dokumentumokat. Külön figyelmet fordítunk a Jehova Tanúi érvelésének kritikájára a következő kérdések mentén: vajon követelmény-e a név kimondása; Jézus és az apostolok használták-e azt; mit jelent az „ő neve” kifejezés az Újszövetségben; tartalmazták-e az újszövetségi autográfok a tetragrammatont; Biblia-hamisításnak minősül-e a „Jehova” név elhagyása; mennyire torzít a „Jehova és Jézus” szóhasználat; illetve Ézsaiás 43:10 valóban a Jehova Tanúira vonatkozó prófécia-e. A tanulmány végén összegző konklúzió erősíti meg a katolikus tanítás legitimitását és teológiai megalapozottságát Isten nevének helyes tiszteletét és Krisztus istenségét illetően.

Isten nevének jelentése és használata az Ószövetségben

Az Ószövetség tanúsága szerint Isten személyes neve a JHVH (י-ה-ו-ה) Tetragrammaton, amelyet a szakirodalom gyakran „Jahve” alakban ejt (a korábban elterjedt „Jehova” forma a mássalhangzók téves pontozásából keletkezett). Jelentése: maga Isten fejtette ki a név értelmét Mózesnek a csipkebokornál: „Éhje áser éhje” – „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Ez a kifejezés Isten önmagában való létét, változhatatlan, örökkévaló létezését hangsúlyozza. A név hordozza mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott önmagáról: hogy léte szükségszerű, minden más létezés forrása és fenntartója, és hogy hűségesen beteljesíti ígéreteit. Ezt a jelentést fejezi ki a hagyományos értelmezés szerint a tetragrammaton, így válhatott a zsidó hit és identitás központi elemévé.

Kiejtése és kimondása: A második parancsolat („Az Úr nevét hiába fel ne vedd!” – Kiv 20,7) nyomán a zsidó vallási hagyományban kialakult az Isten neve iránti különös tisztelet gyakorlata. A babiloni fogság utáni időszakban egyre ritkábbá vált a tetragrammaton kimondása, helyette a hívek többnyire az „Adonáj” (= Úr) szót használták. A Kr.u. 1. századra már általánossá vált az a kegyes szokás, hogy a Szentírásban Isten neve láttán nem azt olvasták fel hangosan, hanem körülírták (pl. Adonáj vagy Elohim szóval). Ezt a gyakorlatot a későbbi maszoréta szövegjelölések is tükrözik: a héber Biblia másoló tudósai a mássalhangzós JHVH tetragrammatont a „Adonáj” magánhangzójeleivel látták el, jelezve, hogy így kell ejteni. Ez a pontozási rendszerbeli keveredés eredményezte a középkorban a „Jehova” alakot (a JHVH betűk az Adonáj magánhangzóival kiegészítve). A zsidók tehát sohasem ejtették ki a „Jehova” formát, és a modern bibliatudomány is egyetért abban, hogy ez a kiejtés pontatlan. A helyes kiejtés valószínűleg „Jahve” lehetett, bár teljes bizonyossággal ma senki sem tudja rekonstruálni. Az isteni név kimondásától való tartózkodás nem babonás félelemből eredt, hanem abból a mély tiszteletből, amely félt attól, hogy bárki esetleg méltatlanul, üresen vagy rossz célból használja Isten szent nevét. E hagyomány tiszteletben tartotta Isten nevét azáltal, hogy körültekintően, csak a megfelelő kontextusban – például imában vagy ünnepélyes áldásban – utalt rá, hétköznapi beszédben viszont mellőzte.

Szerepe a kinyilatkoztatásban: A Tetragrammaton ~7000 alkalommal fordul elő a héber Ószövetségben, ami jól mutatja központi jelentőségét Izrael hitében. Isten ezzel a névvel köt szövetséget választott népével (vö. Kiv 6,3; 2Móz 3,15: „Ez az én nevem mindörökre”). A prófétai irodalomban is gyakori formula: „Így szól Jahve...”, amely Isten szuverén tekintélyét hirdeti. Ugyanakkor a próféták rámutattak arra is, hogy Isten nevének tisztelete több, mint annak kiejtése: „Nevemet szüntelenül gyalázzák tetteikkel” – inti Izaiás a hűtleneket (Ézs 52,5), jelezve, hogy Isten nevének megszentelése az ő parancsai szerinti életet követeli meg. A zsidó hagyományban a „név” fogalma gyakran Isten személyének, jelenlétének szinonimája: a templomot is azért tisztelték, mert „ott lakik az Ő Neve” (vö. 5Móz 12,11). Összefoglalva: az Ószövetségben Isten neve kinyilatkoztatás tárgya, amely kifejezi Isten identitását, és a nép részéről hitbeli válasz – tisztelet és engedelmesség – tárgyává válik

A tetragrammaton a keresztény hagyományban

A név átöröklődése és fordítása

A keresztény egyház átvette a zsidó Szentírást (Ószövetséget), így az Isten neve iránti tisztelet hagyományát is. A Septuaginta (LXX), a héber Biblia ókori görög fordítása többféleképpen járt el a tetragrammatonnal: egyes régi kéziratokban héber (vagy paleó-hebraikus) betűkkel hagyták benne JHVH nevét, míg a legtöbb példányban a görög Κύριος (Kyrios, jelentése: Úr) szóval helyettesítették. Az Újszövetség görög nyelven íródott, és az apostolok, amikor Ószövetséget idéztek, követték az akkor elterjedt görög szöveghagyományt: az Ószövetségből vett idézetekben a JHVH nevet „Úr”-ként (kyrios) adták vissza. Például Jóel 3,5 (LXX szerint 2,32) próféciáját – „aki segítségül hívja az Úr nevét, menekülni fog” – Szent Pál így idézi görögül: „aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (Róm 10,13), ahol az „Úr” (Κύριος) szó áll az eredeti JHVH helyén. E fordítási gyakorlat nem a Név semmibevétele volt, hanem tiszteletben tartotta a zsidó írásolvasási hagyományt, és meg is könnyítette a pogányoknak az egyistenhit elfogadását: a görög nyelvű emberek számára a Kyrios (Úr) szó jelentette Izrael Istenét, akit a keresztények hirdettek. Figyelemre méltó, hogy amikor az első századi zsidók a pogány császárkultusszal szemben hitük lényegét akarták kifejezni, ők maguk is azt hangsúlyozták: egyetlen Úr van, a menny Ura (JHVH), nem pedig a császár. Az „Úr” címet tehát tudatosan használták Isten neve helyett, hogy kifejezzék: kizárólag az egy igaz Istent ismerik el Úrnak.

A latin egyház ugyanezt a gyakorlatot folytatta: Szent Jeromos Vulgatája a legtöbb helyen „Dominus” (Úr) szót használta a tetragrammaton fordítására. A keresztények számára Isten neve szent maradt, de – akárcsak a zsidók – ritkán ejtették ki, nehogy a mindennapi használatban elhomályosuljon szentsége. A katolikus hagyományban a liturgiában nem használjuk a „Jahve” név közvetlen kimondását, hanem helyettesítjük a „Uram” vagy „Isten” megnevezésekkel. Ezt a szemléletet a modern egyház is megerősítette: a vatikáni Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2008-ban kiadott körlevele kifejezetten megtiltotta a JHVH név kimondását a liturgiában, javasolva helyette az „Úr” használatát – ezzel tiszteletben tartjuk a zsidó hagyományt és kerülünk minden esetleges visszaélést. Ennek megfelelően a katolikus hívek imáiban Istenhez Atyaként vagy Úrként fordulnak, ahogyan maga Jézus tanította („Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved…” – Mt 6,9). A „Te neved” itt Isten személyét jelenti, akit Atyaként szólítunk meg; a keresztény kegyességben az Istent megszólító személyes viszony (Atya-Fiú kapcsolat) került előtérbe, nem pedig a kifejezett név használata. 

Teológiai értelmezés: Krisztus és a tetragrammaton 

A keresztény tanítás szerint Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Így amikor a Fiúisten megtestesült, Isten teljes lényege jelent meg benne. Ennek fényében a tetragrammaton által kifejezett isteni önazonosság Jézusban is jelen van. A Jézus korabeli zsidók is értették ezt a kijelentést: amikor Jézus azt mondta: „Mielőtt Ábrahám lett, Én Vagyok” (Jn 8,58), istenkáromlásnak tartották és meg akarták kövezni, mert úgy vették, hogy a JHVH nevet (az „Én Vagyok”-ot) tulajdonítja magának. Az Egyház hittételeiben megvallja, hogy Jézus Krisztus egylényegű az Atyával, tehát osztozik annak istenségében és méltóságában – így Isten neve is megilleti. Ezt jelképezi, hogy a keleti keresztény ikonográfiában Krisztus glóriájába beleírják a görög „Ho Őn” (ὁ ὢν) szavakat – jelentése: „Aki Van”, utalva Kiv 3,14-re –, mintegy kinyilvánítva, hogy benne maga a Létező Isten van jelen. Amikor tehát a Szentírás azt mondja Jézusról, hogy Ő „Úr” (Kyrios), a keresztény olvasat számára ez nem kisebb cím, mint az Ószövetségben Istenre alkalmazott Úr, hanem éppen annak beteljesedése. Az apostoli igehirdetés Jézust Úrnak és Istennek nevezi (vö. Jn 20,28: „Én Uram, én Istenem!” – mondja Tamás apostol a feltámadt Jézusnak). Szent Pál azt írja, hogy az Atya „felmagasztalta [Krisztust], és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek” (Fil 2,9). Ez a „minden név felett álló név” – bár konkrétan Jézus nevére (Iésús) utal, mely előtt minden térd meghajol – teológiailag értelmezhető úgy is, hogy Jézus részesedik Isten isteni nevének dicsőségében és hatalmában. Más szóval: Krisztusban nyilvánította ki Isten legteljesebben a nevét, önmagát. Amikor Jézus a főpapi imában azt mondja az Atyának: „kijelentettem a Te nevedet az embereknek” (Jn 17,6), akkor nem pusztán egy szó (JHVH) megtanításáról beszél – hiszen hallgatói, az apostolok zsidóként ismerték már ezt a nevet az Írásokból –, hanem arról, hogy feltárta előttük Isten igazi arcát, atyai szeretetét és üdvözítő szándékát. A „név kijelentése” itt Isten teljes kinyilatkoztatását jelenti Jézus személyében. Ezt támasztja alá, hogy a bibliai nyelvezetben a „név” gyakran a személy helyettesítője: pl. amikor az Apostolok cselekedeteiben Péter kijelenti, hogy „nincs üdvösség senki másban, mert nem adatott más név az ég alatt, mely által üdvözülhetnénk, csak Jézus Krisztus” (vö. ApCsel 4,12 és 4,10), akkor a „név” Jézus személyére utal. Hasonlóképpen, a Miatyánk első kérése „szenteltessék meg a Te neved” (Mt 6,9) azt jelenti: váljék nyilvánvalóvá Isten szentsége, legyen Ő maga (az Ő Neve = Ő maga) szentül tisztelve az egész teremtésben. A katolikus teológia tehát úgy tartja, hogy Isten nevét tiszteljük, amikor magát Istent – az Atyát, Fiút, Szentlelket – imádjuk, és amikor életünkkel tanúskodunk szentségéről. A név kiejtése nem mágikus formula; Isten névvel való illetése akkor nyeri el értelmét, ha hit és hiteles istenkapcsolat társul hozzá.

A katolikus egyház gyakorlata

A hagyományos katolikus álláspont az isteni név használatában egyensúlyt képvisel. Egyrészt elismeri, hogy a Tetragrammaton szent és tiszteletreméltó – templomainkban is találkozhatunk vele díszítőelemként vagy liturgikus szövegekben (pl. húsvéti vigílián az Ószövetség olvasmányában) –, másrészt azonban mértéktartó a kimondását illetően. A Katolikus Egyház soha nem mondta, hogy tilos volna a tetragrammatont kiejteni; a tudományos és kateketikai kontextusban a „Jahve” név használata elfogadott, sőt a biblikus nyelvészet része. Ugyanakkor liturgikus és imanyelvi szinten a katolikus hívek az Istent inkább a kinyilatkoztatás beteljesedett fényében szólítják meg: Atya, Úr, Isten stb. Ennek teológiai oka, hogy Jézus megtanított bennünket Istenre Atyaként tekinteni, és az Ő nevében, Jézus nevében imádkozni (Jn 14,13). Amikor tehát imádkozunk, Jézushoz vagy az Atyához fordulunk, és ezzel máris Isten nevét szenteljük meg a helyes módon – elismerve, hogy Ő a mi Urunk és Atyánk. E felfogást tükrözi a Biblia számos katolikus fordítása is: a legtöbb magyar katolikus Bibliában az Ószövetségben „az Úr” (Nagy Ú kezdőbetűvel) jelöli a tetragrammatont, az Újszövetségben pedig a régi zsidó-keresztény hagyomány szellemében szintén „Úr” olvasható mindenhol, még ott is, ahol az Ószövetségből vett idézetben eredetileg JHVH állt. A Jeruzsálem Biblia és néhány modern katolikus fordítás ugyan visszaadta a „Jahve” nevet az Ószövetségben, de a liturgiában ezekben az esetekben is rendszerint „Úr”-nak ejtjük. Ez a gyakorlat – bár a Jehova Tanúi kritikájának gyakori célpontja – a Szenthagyományon és szentírás-magyarázaton alapszik. Sem Jézus, sem az apostolok nem hagytak arra vonatkozó utasítást, hogy Isten nevét kötelező lenne hangosan hangoztatni; ehelyett arra tanítottak, hogy Istenre úgy tekintsünk, mint szerető Atyára, akinek nevét tiszteljük és ne éljünk vele vissza. 

Összességében a katolikus egyház tanítása szerint Isten neve szent, de szentségét nem a puszta kiejtés őrzi meg, hanem az a tisztelet és hit, amellyel Őt övezzük. A következőkben rátérünk a Jehova Tanúi által vallott eltérő szemléletre és annak kritikájára a fenti történeti-teológiai háttér fényében. 

Jehova Tanúi felfogása Isten nevéről 

A Jehova Tanúi vallási mozgalom egyik alaptanítása, hogy Isten személyes nevét – Jehova – minden lehetséges alkalommal használni kell az imádatban és a bibliafordításban. Úgy vélik, hogy ők „egyedülálló módon” képviselik Isten nevét a földön, mert igen gyakran használják a „Jehova” nevet a prédikációban, irodalmaikban és újabban az általuk készített Új világ fordítás (ÚVF) nevű Bibliában. Szerintük Isten nevének hangsúlyos használata az igaz istentisztelet ismertetőjele, míg a történelmi egyházak – amelyek kerülik a „Jehova” név kimondását – valamiképp letértek az igazság útjáról. Jehova Tanúi érvelése több fő állítást tartalmaz, melyek közül kiemeljük a legfontosabbakat: 

• (1) Követelmény-e a keresztények számára a tetragrammaton használata? – Igen, szerintük a hívőknek használniuk kell Jehova nevét, hiszen „Istennek is van személyneve, amelyet segítségül lehet, sőt kell hívnunk”. Úgy tartják, hogy Isten maga nyilatkoztatta ki ezt a nevet és azt akarja, hogy a hívők ezt a nevet ismerjék és dicsőítsék. Hivatkoznak rá, hogy Jézus a Miatyánk ima elején Isten nevének megszentelésére tanít (Mt 6,9), illetve hogy az apostoli kor keresztényeit úgy jellemezte Jakab apostol: „Isten nevének szerzett nép” (ApCsel 15,14). Jehova Tanúi szemére vetik a történelmi egyházaknak, hogy „nincs különösebb kifogásuk” ugyan Isten neve ellen, mégsem használják rendszeresen.
• (2) Jézus és az apostolok kiejtették-e a tetragrammatont? Bírálták-e a zsidó hagyományt, amely nem ejtette ki? – A Tanúk szerint Jézus semmiképp sem követte volna a „babonás és írásellenes” hagyományt, amely tiltja a név kimondását. Úgy érvelnek, hogy amikor Jézus a názáreti zsinagógában Ézsaiás könyvéből olvasott fel (Lk 4,16-21), biztosan kiejtette az isteni nevet, nem helyettesítette „Úr” szóval – mert ha mégis kerülte volna kimondását, az azt bizonyítaná, hogy a farizeusok emberi hagyományát többre tartotta volna Isten Igéjénél. Értelmezésükben Jézus minden bizonnyal szabadon használta a Jehova nevet, ellentétben a korabeli vallási vezetőkkel, akik elhallgattatták azt. Ugyanígy feltételezik, hogy az apostolok, amikor idézték az Írásokat vagy tanítottak, kiejtették JHVH nevét, és csupán a későbbi egyházi cenzúra tüntette el ezt a Szentírás lapjairól.
• (3) A „név” (onoma) említése az Újszövetségben vajon a tetragrammatonra utal-e? – A Jehova Tanúi gyakran úgy értelmezik, hogy ahol az Újszövetség Isten „nevéről” beszél (pl. Jn 17,6: „megjelentettem a te nevedet”; Mt 6,9: „szenteltessék meg a te neved”), ott konkrétan a Jehova névre kell gondolni. Szerintük Jézus küldetésének része volt, hogy visszaadja Isten nevét a helyes pozíciójába és ismertté tegye azt tanítványai körében, hiszen az akkori zsidók állítólag már nem használták. Úgy vélik továbbá, hogy az első századi keresztények Isten névhasználata terén is különböztek a zsidóktól: ők „Isten nevének a népe” lettek, ami szerintük arra utal, hogy a Jehova név zászlaja alatt egyesültek.
• (4) Az újszövetségi eredeti iratok (autografák) tartalmazták-e a tetragrammatont, és csak későbbi másolók hagyták ki azt? – Ez a Jehova Tanúi talán legmarkánsabb filológiai állítása. Úgy gondolják, hogy az eredeti görög újszövetségi kéziratokban benne volt JHVH neve (esetleg héber betűkkel írva), de a Kr.u. 2–3. században az „hitehagyott” egyház eltávolította azt, mindenhol a görög „Küriosz” (Úr) vagy „Theosz” (Isten) szavakkal helyettesítve. Ennek következtében – érvelnek – a későbbi nemzedékek már nem látták viszont Isten nevét a Keresztény Görög Iratokban (Újszövetségben), és ez szerintük súlyos torzuláshoz vezetett: Jézus és Jehova „összetéveszthető lett” a bibliaolvasók számára. A Tanúk azt állítják, hogy ezzel az eltávolítással az egyház előkészítette a terepet a Szentháromság-tannak, mivel amikor az „Úr” szót olvassák mindenhol, az emberek nem tudják megkülönböztetni, mikor van szó az Atyáról (Jehováról) és mikor a Fiúról (Jézusról). Ennek alátámasztására a Társulat kiadványaiban utalnak bizonyos forrásokra: például hogy a Szeptuaginta néhány töredéke a tetragrammatont tartalmazza héber betűkkel, vagy hogy bizonyos korai keresztény írók ismerték a héber nevet. Az Új világ fordítás 237 helyen „állítja vissza” a „Jehova” nevet az Újszövetség szövegébe, olyan vershelyeken, ahol a fordítók véleménye szerint eredetileg Jézus vagy az apostolok Isten nevét használták. Ezt a beavatkozást a Társulat nem tartja hozzáadásnak, hanem helyreállításnak: úgy érzik, jogosan „javítják ki” azt, amit a későbbi másolók elrontottak vagy megmásítottak.
• (5) Bibliahamisításnak minősül-e, hogy sok bibliafordítás nem használja a „Jehova” nevet? – Jehova Tanúi retorikájában gyakran elhangzik, hogy a történelmi egyházak és a fordítók „elrejtették” Isten nevét a nagyközönség elől, sőt egyes szélsőséges vádjaik szerint ez szándékos torzítás, Isten Szavának hamisítása. Úgy érvelnek, hogy mivel Isten neve közel 7000-szer szerepel az eredeti Bibliában, annak kihagyása a fordításokból (főleg az Újszövetségből) súlyos mulasztás vagy félrevezetés. Ezen logika mentén a Jehova Tanúi úgy gondolják, hogy az egyházak valójában gyűlölik Isten nevét, nem akarják használni azt, ezért hagyták el. Példaként gyakran említik, hogy a legtöbb Bibliafordítás (katolikus, protestáns egyaránt) kevés helyen, vagy sehol sem írja le a „Jehova” szót, hanem helyette általános címeket ad (pl. ÚR, Örökkévaló stb.). Számukra ez a tény egy újabb bizonyíték arra, hogy csak ők veszik komolyan Isten nevének ismertté tételét.
• (6) „Jehova és Jézus” szóhasználat kontra biblikus „Atya és Fiú” formula – vannak-e teológiai következmények? – A Jehova Tanúi szóhasználatában feltűnő, hogy Istent következetesen „Jehovának” nevezik, és gyakran emlegetik együtt „Jehovát és Jézust”, mint két különálló személyt. Például kiadványaikban ilyen kifejezések olvashatók: „Jehova Isten és az ő Fia, Jézus Krisztus” tették ezt vagy azt. A hagyományos keresztény megfogalmazás ezzel szemben inkább „az Atya és a Fiú” viszonylatában beszél. A különbség nem pusztán szavakban áll: a Tanúk terminológiája azt sugallja, hogy Jehova = az Atya Isten, míg Jézus nem azonos vele, hanem egy alárendelt teremtmény. E szóhasználatukban az Atya–Fiú bensőséges viszonya helyett egy hivatalosabb hangzású „Jehova–Jézus” páros jelenik meg, ami jól tükrözi teológiájuk lényegét (Isten nem Szentháromság, Jézus nem Jahve). Szerintük az „Atya” megszólítás hangsúlyozása könnyen vezet a Szentháromság eszméjéhez, míg a „Jehova” név használata világosan elválasztja a legfőbb Istent a Fiútól.
• (7) Ézsaiás 43:10 próféciája a „Jehova Tanúi” névre (1931) – A Jehova Tanúi 1931-ben vették fel hivatalosan a „Jehova Tanúi” nevet J. F. Rutherford vezetése alatt. Rutherford azt hangoztatta, hogy ez a név maga Jehova Isten szájából ered, Ézsaiás 43,10 alapján: „Ti vagytok az én tanúim – úgymond Jehova…”. E verset, valamint Ézs 62,2 és Jel 12,17 szakaszát a mozgalom a saját elnevezésének isteni igazolásaként idézte. E felfogás szerint Ézsaiás próféciája több mint 2500 évvel előre, jelképesen utalt arra, hogy az utolsó időkben Isten igaz imádói az Ő nevéről fognak elnevezkedni („Jehova Tanúi”). Emellett érvelnek azzal is, hogy a „keresztény” név mára elvesztette megkülönböztető jellegét – hisz sokféle, tanításában eltérő egyház viseli –, ezért indokolt egy külön, bibliai prófécián alapuló nevet felvenniük, amely kizárólag rájuk vonatkozik. 

A fenti pontokban összefoglalt Jehova Tanúi-nézetek jelentős eltérést mutatnak a katolikus és tágabban a történelmi keresztény felfogástól. A továbbiakban részletes kritikát nyújtunk ezekkel a nézetekkel szemben, rámutatva a mögöttes téves feltételezésekre és a katolikus álláspont megalapozottságára. 

Kritikai elemzés a Jehova Tanúi értelmezéséről 

Követelmény-e a tetragrammaton kiejtése az Újszövetség népe számára? 

A keresztény kinyilatkoztatás fényében nem találunk olyan parancsot vagy elvárást, hogy Jézus követőinek kötelezően használniuk kellene Isten Személynevét imádatuk során. Jézus soha nem utasította tanítványait, hogy imáikban a „Jahve” nevet szó szerint ejtsék ki – ehelyett arra tanított, hogy „Mi Atyánk”-ként forduljanak Istenhez (Mt 6,9). Az Újszövetség írói sehol nem róják fel a zsidóknak, hogy nevet mondanak helyette Urat, noha más emberi hagyományokat (pl. a szombati gyógyítás tilalma, kézmosási előírások stb.) Jézus és az apostolok többször is kritizáltak. Ha Isten neve kiejtésének mellőzése valóban Írás-ellenes lett volna, Jézus nyilvánította volna ki nemtetszését. Ennek ellenkezőjét látjuk: Jézus a korabeli zsinagógai gyakorlatnak megfelelően olvasta a Szentírást. Például Lukács evangéliumában (Lk 4,16-21) olvassuk, hogy Jézus a názáreti zsinagógában felolvasott Ézsaiás próféta könyvéből. A szöveg, amit olvasott (Ézs 61,1-2), a héberben tartalmazza JHVH nevét, ám a beszámoló szerint Jézus felolvasása nem váltott ki semmiféle különös megütközést hallgatóságából. Ha Jézus ott hirtelen kiejtette volna a rég nem használt szent nevet, az várhatóan sokkot vagy legalább élénk reagálást vált ki a hallgatókból (hiszen még a főpap is istenkáromlásnak ítélte, amikor Jézus a Mindenhatóval azonosnak mondta magát – vö. Mt 26,64-65). Lukács viszont leírja, hogy a zsinagógában minden szem rá szegeződött, figyelték őt, és Jézus további magyarázó szavait is „pozitívan fogadták egy darabig” (Lk 4,20-22), míg végül nem a név kimondása miatt, hanem a pogányokra vonatkozó kijelentése miatt háborodtak fel. Ebből logikus következtetés, hogy Jézus nem ment szembe a kegyes hagyománnyal a név ügyében – feltehetően Ő is „Adonáj”-nak mondta Isten nevét olvasáskor, ahogy a többiek. Ez összhangban van azzal, amit a korabeli Törvénytanítók vártak: ha valaki felolvasta a Szentírást, mindenki tudta, hogy a JHVH láttán „Adonáj”-t kell mondani. Jézus tehát nem bélyegezte meg ezt a hagyományt, és semmi jelét nem adta, hogy ezen változtatni kívánná tanítványai között. 

Ami az apostolokat illeti, az ő igehirdetésükről és írásaikról is elmondható, hogy nem hangsúlyozták túl Isten nevének formális kimondását. Az Apostolok cselekedeteiben és az apostoli levelekben sehol nem olvasunk olyan utasítást a keresztény közösségek felé, hogy kezdjék el hangosan használni a „Jahve” nevet. Ehelyett azt látjuk, hogy az apostolok Jézus nevét hirdették mindenütt (ApCsel 4,10-12), és a pogány misszió során Isten általános megnevezéseit alkalmazták, hogy a hallgatóság megértse az egyetlen Istenről szóló tanítást (ApCsel 17,23 – „Az ismeretlen istennek” oltáránál Pál nem a JHVH nevet kiáltja, hanem elmagyarázza az egy igaz Isten természetét). Jakab apostol Jeruzsálemben valóban mondta, hogy Isten „népet szerzett az ő nevének” a pogányok közül (ApCsel 15,14), de a katolikus értelmezés szerint ez nem azt jelenti, hogy a pogányoknak meg kell tanulniuk a héber nevet, hanem hogy Isten tulajdonába, személyéhez tartozó népet gyűjtött magának. A „név” szó a héber gondolkodásban ugyanis sokszor a személyt magát jelöli. Így Jakab kijelentése értelme: Isten kisajátított magának egy népet, amely az Övé, hozzá tartozik – nem pedig az, hogy a nép az Ő nevét mint címkét viseli magán. 

Ezzel szemben a Jehova Tanúi gyakran azt sugallják, hogy a keresztények hanyagságot követnek el, amiért „nem ragaszkodnak” Isten személynevének használatához. Ám megállapíthatjuk, hogy a keresztényeknek nincs tiltakozásuk Isten neve ellen – maga a Katolikus Egyház tanítja, hogy Isten nevét tisztelni kell, és katekézisében nem kerüli a tetragrammaton említését sem. Egyszerűen arról van szó, hogy nem ír elő kötelező névhasználatot. A megszentelt katolikus gyakorlat szerint, ahogy fentebb is láttuk, Isten nevét nem tabuként, hanem szent kincs gyanánt kezeljük: nem dobálózunk vele, de imádattal tekintünk rá. Ez a gyakorlat teológiailag alátámasztott, és Jézus példája is ezt támasztja alá. Amikor a Miatyánkban imádkozunk, hogy „Szenteltessék meg a te neved”, akkor sem azt kérjük, hogy mindenki hangosan ejtse ki azt a négy betűt – hiszen „Isten neve önmagában is szent, nem tudjuk szentebbé tenni” –, hanem azt, hogy az emberek ismerjék fel, milyen szent Isten, és úgy tiszteljék Őt, ahogyan Ő megérdemli. A név szentségének megőrzése tehát nem a mennyiségi használatától függ, hanem attól, hogy akik ismerik Istent, azok valóban neki szenteljék az életüket. 

Használta vagy bírálta-e Jézus a tetragrammatont a földi szolgálata során?

A történelmi és szövegi adatok alapján Jézus nem tett olyat, hogy nyilvánosan kimondja JHVH nevét, sem olyat, hogy ezért megfeddje a zsidó vezetőket. A Jehova Tanúi érvelése azt feltételezi, hogy a tetragrammaton kiejtésének mellőzése „írásellenes hagyomány” volt, amelyet Jézus biztosan elutasított volna. Csakhogy magában az Írásban – az Ószövetségben – sincs parancs a név közönséges használatára; a „Ne vedd hiába” parancsolat inkább a visszaélés tilalma, semmint az ismétlés előírása. A farizeusok sok emberi szabályát Jézus elítélte, amikor azok ellentmondtak Isten törvényének (lásd Mk 7,8-13). A tetragrammaton kiejtésének ügye viszont nem került nála terítékre – nyilván azért, mert nem látta úgy, hogy Isten akarata sérülne e hagyomány által. Jézus Istent Atyjának hívta, sőt arám nyelven meghitt módon „Abba”-nak (Mk 14,36) szólította – ezzel is azt mutatta, hogy a kapcsolat a lényeg, nem egy hangalak mechanikus kiejtése. Amikor a zsidó vezetőket ostorozta (Mt 23), olyan bűnöket rótt fel nekik, mint a képmutatás, jogtiprás, kapzsiság – de sosem mondta: „amiért nem ejtitek ki Jahve nevét, rosszul teszitek”. Nyilvánvaló, hogy ha Isten szemében ez bűn lett volna, Jézus nem hallgatott volna róla. 

Fontos az is, hogy Jézus korában a tetragrammaton kiejtését nem egy maroknyi papság vagy szekta tiltotta, hanem a nép vallásos meggyőződése őrizte így Isten nevét. Nem arról volt szó, hogy a farizeusok elvették Istent a néptől azzal, hogy nem engedték kimondani a nevét – hiszen maguk a farizeusok is ugyanezt a tiszteletet gyakorolták. Ha Jézus az „Írás elleninek” bélyegezte volna ezt a szokást (amit a Tanúk állítanak), akkor minden bizonnyal nyoma maradt volna ennek a konfliktusnak az evangéliumokban. Ezzel szemben azt látjuk, hogy Jézus és tanítványai gond nélkül idézték az Ószövetséget a közismert módon. Például Péter pünkösdi beszédében (ApCsel 2,14-36) több helyen idéz a Szentírásból – köztük Jóel prófétától (2,32), ahol JHVH neve szerepel. Péter görögül adja ezt elő a jeruzsálemi népnek, mégpedig úgy, hogy „az Úr nevét” mondja (2,21). Senki nem kiált közbe, hogy „Mondd ki Jehova nevét!” – ugyanis ott és akkor mindenki értette, hogy Küriosz = Izrael Istene. 

Az egyházatyák írásai is megerősítik, hogy az apostoli hagyomány nem tartalmazott külön utasítást a tetragrammaton kiejtésére. Origenész, Jeromos és mások is beszélnek Isten nevéről, de egyikük sem említ olyat, hogy az Újszövetség eredetileg tele lett volna JHVH-val, csak aztán kivették volna. Ehelyett arról írnak, hogy a pogányokhoz szóló Szentírásban Isten neve lefordítva szerepel. Jeromos például feljegyezte, hogy némely görög kézirat a tetragrammatont PIPI betűkkel (a héber karakterek görög utánzatával) próbálta jelezni, amit azonban a görög olvasók „pipi”-nek olvastak, nem értve, miről van szó. Ez is mutatja: a név érthetetlen lett volna a görögül tudó nemzetek számára, ha változtatás nélkül hagyják. A Szentlélek ihletése alatt író apostolok minden bizonnyal úgy adták tovább Isten kinyilatkoztatását, hogy az a kor embere számára érthető és befogadható legyen – így lett a JHVH-ból Κύριος, „Úr”. Ez nem degradálás, hanem a jelentés hű közvetítése, hiszen az Úr szó pontosan azt fejezte ki: Ő a szuverén, a Mindenható. 

Összegezve: a vád, miszerint Jézus és az apostolok hibáztatták volna a zsidókat Isten nevének kerüléséért, alaptalan. Maga Jézus mondja a főpapi imában: „kijelentettem nekik a te nevedet” (Jn 17,6) – ezt a Jehova Tanúi úgy értelmezik, hogy Jézus kimondatta a tanítványaival a „Jehova” nevet. Ám gondoljuk meg: az apostolok zsidók voltak, egész életükben ismerték a tetragrammatont a Szentírásból, nem kellett nekik „újra felfedezni”. Amit nem ismertek addig, az Isten igazi természete volt, amelyet Jézus tárt fel nekik (Jn 1,18: „Az egyszülött Isten jelentette ki [az Atyát]”). Tehát Jézus Isten nevét új tartalommal töltötte meg – megtanította apostolait arra, hogy mit jelent az Atya szeretete, irgalma, hogy valóban „Abba” lett számukra Isten. Ez sokkal több, mint négy betű kimondása. Ennélfogva Jézus nem bírált egy olyan hagyományt, amely a név tiszteletéből fakadt; inkább beteljesítette a név kinyilatkoztatását azáltal, hogy megmutatta Isten valódi arcát. 

Mire utal az „Ő neve” az Újszövetségben? (Mt 6:9; Jn 17:6 és más helyek) 

A „név” (görögül onoma) fogalma az Ó- és Újszövetségben egyaránt túlmutat a puszta lexikai néven. Amint már utaltunk rá, a héber gondolkodásban a „név” sokszor a személy teljes valóját és tekintélyét jelenti. Ennek fényében tekintsük át a kérdéses újszövetségi verseket: 

• Mt 6,9 – „Szenteltessék meg a Te neved”: A Miatyánk első kérése nem Isten nevének kiejtésére szólít fel, hanem arra, hogy Isten neve (azaz Ő maga, illetve mindaz, amit róla gondolunk) szent legyen, megszentelt legyen az emberek között. A katekizmus és a teológusok egybehangzóan úgy értelmezik e verset, hogy imádkozunk: Isten mutassa meg erejét, lépjen közbe a világban, hogy teremtényei elismerjék nagyságát és szentségét. Isten neve már most is szent, de itt azt kérjük, hogy az emberek ismerjék el ezt a szentséget. A „szenteltessék meg” passzív szerkezet Istent implikálja cselekvőként (tehát: „szenteld meg a Te nevedet” – Isten tegyen olyan lépéseket, amelyek révén neve dicsőíttetik). Látható, hogy ez nem a hívőkre ró feladatot a névhasználat terén, hanem Isten cselekvését kéri, továbbá a hívő attitűdjét (tiszteletét) feltételezi. Nincs utalás arra, hogy ezt a kérést úgy kéne érteni: „legyen mindenki köteles kimondani Jahve nevét”. Ezt erősíti a közvetlen folytatás is: „jöjjön el a Te Országod, legyen meg a Te akaratod…” – ezek is Isten műveire vonatkoznak, melyek által az Ő Neve megdicsőül a földön.
• Jn 17,6 – „Kijelentettem a te nevedet azoknak, akiket nekem adtál”: Jézus főpapi imájában többször említi az Atya nevét (vö. Jn 17,26: „megismertettem velük a te nevedet és ezután is meg fogom ismertetni”). Mivel a Tanúk azt feltételezik, hogy Jézus itt szó szerint Isten nevének megtanítására utal, érdemes megvizsgálni a kontextust. Az apostolok, akiknek Jézus „kijelentette” a nevet, nyilvánvalóan tudták már, hogy Izrael Istenét Jehovának/Jahvénak hívják – gyermekkoruktól hallgatták a Tórát és a prófétákat zsinagógában. Nem arról van tehát szó, hogy Jézus egy ismeretlen szót közölt volna velük. Inkább arról, hogy Jézus eljuttatta őket a Név valódi megértésére. A János evangélium prológusa mondja: „Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú (vagy Isten), aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Ez a kijelentés Jézus egész működésére vonatkozik: szavaira, tetteire, szeretetére, engedelmességére a kereszthalálig – mindez feltárta, ki az Atya, milyen Ő. Jézus tehát az Atya teljes kinyilatkoztatását adta át apostolainak. Ez az értelmezés egybecseng azzal is, amit a „név” szimbolikájáról tudunk: a név kijelentése = a személy megismertetése. Jézus nem egyszerűen azt érte el, hogy tanítványai kiejtsék „Jehovának” Istent, hanem azt, hogy megértsék Isten igazi természetét, és így hívják segítségül Őt. Ezt támasztja alá, hogy közvetlenül a 6. vers után Jézus így folytatja: „...és megtartották a te igédet. Most már tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tőled van...” (Jn 17,6-7). Vagyis a név kijelentésének eredménye az, hogy a tanítványok felfogták Jézus küldetésének isteni forrását. Isten nevének ismerete itt tehát mély hitbeli megértést jelent, nem pedig egy szó használatának gyakoriságát.
• Egyéb újszövetségi utalások: Sok helyen találkozunk a „Isten nevéért” való cselekvéssel (pl. hirdették Jézust „az ő nevéért”, sőt szenvedtek „az ő nevéért”). Ezekben a kontextusokban „név” alatt mindig Isten vagy Jézus munkáját, ügyét, személyét értjük. Amikor az Apostolok azt mondják, „Jézus nevére” kereszteltek meg valakit, vagy hogy „az ő nevében” gyógyítanak, ott sem pusztán a kimondott név erejéről van szó, hanem arról a hatalomról, amelyet Jézus Krisztus képvisel. Hasonlóképp, amikor a Jelenések könyve látomásában azt írják a hű követőkről, hogy a homlokukon ott van az ő [az Atya] neve (Jel 14,1; 22,4), az nem egy tintával felírt szó, hanem azt jelenti: teljesen Istenhez tartoznak, az Ő tulajdonai, és ezt mindenki számára nyilvánvalóvá tette Isten. E példák azt mutatják, hogy az Újszövetségben a név teológiai fogalom, nem pedig hangsúlyozottan a tetragrammaton szó szerinti jelenléte. A Jehova Tanúi ezen a ponton túl szó szerint értelmezik a „név” kifejezést, figyelmen kívül hagyva a mögöttes zsidó gondolkodást és nyelvhasználatot. 

Összefoglalva: sem a Miatyánkban, sem Jézus főpapi imájában, sem másutt nem kötelezi a Szentírás a hívőket a tetragrammaton konkrét ejtésére. A „név” tisztelete és megszentelése természetesen parancs számunkra, de ezt a katolikus hit a hitvallással, a szentségekben való részvétellel, az Istennek szentelt élettel valósítja meg – nem pedig azzal mérjük le, hogy hányszor mondjuk ki azt a szót, hogy „Jahve” vagy „Jehova”. A név szívünkben és életünkben legyen jelen, mert „nem mindenki, aki azt mondja Uram, Uram, jut be az Országba…, hanem aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21). Ez a krisztusi tanítás arra emlékeztet, hogy a puszta megszólítás helyett a engedelmes cselekvés a döntő Isten nevének dicsőítésében. 

Tartalmazták-e az újszövetségi autografák a tetragrammatont? 

A Jehova Tanúi azon állítása, miszerint az Újszövetség eredeti kézirataiban szerepelt volna JHVH neve, amelyet utólag eltüntettek, a tudományos kutatások fényében nem tartható. Vizsgáljuk meg ezt a kérdést filológiai-historikus szempontból:

• Kéziratok: Jelenleg több ezer újszövetségi kézirattöredékkel és kódexszel rendelkezünk, amelyek a Kr.u. 2. századtól kezdve tanúsítják a szöveget. Egyik fennmaradt görög újszövetségi kéziratban sincs nyoma a tetragrammaton négy héber betűjének. Ezt a tényt maguk a Jehova Tanúi is kénytelenek elismerni: a Társulat is tényként ismeri el, hogy nem létezik olyan görög kézirat, amely tartalmazná a יהוה héber betűket. Ez azt jelenti, hogy ha valóban benne lettek volna az autografákban (az eredeti iratokban) a héber betűk, akkor egy teljes körű és az egész keresztény világra kiterjedő szándékos eltávolítást kellene feltételeznünk, amely nyom nélkül, egységesen ment végbe minden másolói vonalon. Ez igen valószínűtlen forgatókönyv. Gondoljuk csak meg: az ősegyházban nem létezett központi nyomdai hivatal, amely ellenőrizte volna a Biblia másolását. A szövegek másolása decentralizáltan történt, sokszor különböző földrajzi központokban (Alexandria, Róma, Konstantinápoly, Antiochia stb.). Ha valaki „ki akarta volna irtani” a tetragrammatont, azt az összes példányban meg kellett volna tennie, szinte egyszerre, még azelőtt, hogy a kéziratok másolatai elterjedtek. Erre semmi bizonyíték nincs, sem történeti feljegyzés formájában, sem rejtett tipográfiai nyomként.
• Nyelvi-kulturális érv: Ahogy korábban említettük, jó okkal hiányozhatott a tetragrammaton az újszövetségi iratokból: az evangélium üzenete immár egyetemes, minden népnek szóló volt, ezért a koine görög nyelvet használta. Egy görög nyelvű dokumentumban pedig a négy héber betű megjelenése idegen test lett volna. Nem várható el a görög és más anyanyelvű hívőktől (rómaiaktól, görögöktől, „barbároktól”), hogy ismerjék a héber ábécét. Szent Jeromos beszámolója szerint léteztek ugyan olyan Szeptuaginta-változatok, amelyek a héber betűket meghagyták, de azokat a görög olvasók „pipi”-nek olvasták, nem értve jelentésüket. Azt is tudjuk, hogy a bibliafordítók a későbbi századokban (pl. a gót, örmény, kopt fordításokban) lefordították vagy megfeleltették a tetragrammatont a saját nyelvükön megfelelő kifejezéssel. Ez teljesen természetes folyamat a fordítástudományban. Ha pedig az újszövetségi szerzők eleve görög nyelven írtak, akkor minden jel arra mutat, hogy ők maguk is a görög Κύριος vagy Θεός szavakat használták, amikor Istenre vagy az Úrra utaltak. Például amikor Pál apostol az Ószövetséget idézi, gyakran theosz (Isten) szót mond ott, ahol a héberben JHVH áll – tehát még csak nem is mindig Kyrios-t (Úr) használja. Az 1Kor 3,19-ben Pál Jób 5,13-at idézi, ahol a héberben JHVH van, de Pál görögül mégis ho Theosz-t, „Isten”-t ír. Hasonló módon a Zsidókhoz írt levél 1,10–12 a 102. zsoltárt idézi: a zsoltárban JHVH imádása szerepel, a Zsidókhoz levélben pedig ugyanez az üzenet Krisztusra alkalmazva jelenik meg anélkül, hogy a tetragrammatont megnevezné. Ezekből az esetekből is látszik: az apostolok szabadon bántak az Ószövetség szövegével, és nem tartották szükségesnek a tetragrammaton betű szerinti megtartását a görög szövegben.
• A „két jelentésű Úr” problémája: A Tanúk egyik érve az, hogy a tetragrammaton eltávolítása miatt az „Úr” szó kétértelmű lett: néha az Atyára, néha Jézusra vonatkozik, és ez „összezavarta” az embereket, végül a háromságtanhoz vezetett. Ez az állítás azonban figyelmen kívül hagyja azokat a teológiai szándékokat, amelyek az Újszövetség szövegében rejlenek. Az apostolok ugyanis tudatosan alkalmazták az Ószövetség Urakról szóló passzusait Jézusra, ezzel is jelezve, hogy Ő az Úr (Kyrios), azaz részesedik Isten istenségében. Például a Róm 10,13-ban Pál a Joel 2,32-t alkalmazza Jézusra: „aki az Úr nevét hívja segítségül, üdvözül”. Pál görög szövegében „Kyrios” áll, és a kontextus alapján egyértelmű, hogy Jézusra gondol (mert előtte azt mondja: „ha száddal Úrnak vallod Jézust...” Róm 10,9). Ha Pál eredetileg leírta volna a JHVH nevet, akkor Joel próféta szavát közvetlenül az Atyára kellene érteni, és a mondat nem kapcsolódna Jézushoz ugyanígy. Pál azonban szándékosan nem tesz különbséget: Krisztust Úrként vallva ugyanaz az üdvösség adatik, mint Jahve segítségül hívásakor – implikálva Krisztus istenségét. Az Újszövetség nem fél attól, hogy az „Úr” címet megossza az Atya és a Fiú között, sőt bizonyos helyeken a Szentlélekre is alkalmazza (lásd 2Kor 3,17: „Az Úr pedig Lélek” – a Tanúk ezt a problémás verset angolban „Jehova pedig a Szellem” formában adják vissza, hogy a Szentlélek ne tűnjön Jézusnak vagy Jahvénak egyszerre). A Jehova Tanúi tehát, amikor 237 helyen beszúrják a „Jehova” nevet az Újszövetségbe, valójában saját teológiai prekoncepcióik alapján döntenek arról, hol gondolják úgy, hogy a szöveg „Jehovára” vonatkozik. Ez számos helyen mesterséges megkülönböztetést hoz be az Újszövetség szövegébe, amely az apostolok eredeti szándékában nem állt fenn. Az NWT (New World Translation, az ÚVF angol eredetije) készítői maguk írják, hogy azért állítják vissza a Jehova nevet a Keresztény Görög Iratokban, mert szerintük „következetlenségnek tűnik”, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnik a név a Bibliából. Csakhogy amint rámutattunk, ennek megvan a logikus magyarázata: nem eltűnés ez, hanem Isten új szövetségének univerzalizmusa, ahol a név tisztelete más formát ölt.
• Történeti bizonyságok: Meg kell jegyeznünk, hogy ha a tetragrammaton kivétele valóban a 2–3. századi „hitehagyott” egyház műve lett volna, akkor a későbbi egyházatyák bizonyára vitáztak volna erről a kérdésről. A korai egyház tele van hitvitákkal apróbb dogmatikai kérdésekről is – de sehol egy szó arról, hogy bárki hiányolta volna Isten nevét a kéziratokból. Sőt, az újfehérítők (donatisták), a bibliafordító Szent Jeromos, az eretnekmozgalmak (ariánusok, stb.) közötti polémiákban sincs nyoma annak, hogy az isteni név eltávolításának vádját bárki felhozta volna. Ez erősen utal arra, hogy a név soha nem is szerepelt a görög iratokban, így nem is volt mit eltávolítani. A Jehova Tanúi hipotézise – mely szerint egy proto-trinitárius csoport kitörölte Jahve nevét – gyakorlatilag egy összeesküvés-elmélet, amelyet semmilyen pozitív bizonyíték nem támaszt alá, csupán a „miért is nem szerepelne” kérdésből levezetett gyanú. Ám a fenti nyelvi és kulturális érvek megválaszolják ezt: azért nem szerepel, mert az apostolok a név jelentését és teológiai súlyát vitték tovább, nem a nyelvi formáját. 

Összességében tehát a katolikus álláspont az, hogy nincs szükség a tetragrammaton utólagos „visszaírására” az Újszövetségbe, hiszen eredetileg sem ott volt a helye, és az evangélium üzenete nem szenvedett csorbát e nélkül. Ellenkezőleg, a Jézus Krisztusról szóló örömhír éppen így jutott el hatékonyan minden nemzethez: az „egy Úr, egy hit, egy keresztség” (Ef 4,5) hirdetésével. Ennek az Úrnak a személyében – Jézusban – a keresztények felismerték a láthatatlan Atya Isten képmását, s benne tisztelték Istent, anélkül hogy különválasztották volna a „Jehova” és „Jézus” kategóriákat. 

Még egy gondolat: ha a Jehova Tanúi logikáját követnénk, akkor felmerül a kérdés, miért csak Isten nevét kellett volna eltüntetni az Újszövetségből? Az apostolok számos más zsidó sajátosságot is átültettek görög fogalmakra (pl. messiás -> Krisztosz; Saul -> Paulus; Jéshua -> Iészusz; betlehemiek -> magoi stb.). Ha a név átírása hamisítás lenne, akkor következetesen annak tartandó mondjuk Jézus nevének görögös formája is, hiszen a Názáreti valódi neve héberül Jesua/Jehosua volt. Mégis, az evangéliumok görögül „Ιησούς” alakban adják vissza – és ezt mindenki elfogadja, a Jehova Tanúi is. Nincs tehát szó hamisításról, amikor a Bibliát a célnyelv terminológiájával adják vissza. A „Jehova” név elhagyása a legtöbb fordításban nem hamis szándék, hanem annak belátása, hogy a fogalmat máshogy kell visszaadni. A maszoréta hagyomány nyomán a zsidók is így olvasták évszázadokig, és ettől még a hitük tiszta egyistenhit maradt. 

E ponton kijelenthetjük: a Bibliafordítók nem vádolhatók hamisítással azért, mert tiszteletben tartják a Szent Szerzők által is követett gyakorlatot. Sok modern fordítás jegyzetben vagy bevezetőben meg is említi Isten nevét, magyarázza jelentését – semmi jel nem utal arra, hogy bármelyik nagy felekezet „gyűlölné” vagy titkolná Jahve nevét. Épp ellenkezőleg, a teológiai irodalomban rengeteg elemzés és tanulmány szól róla (pl. Huber Lipót említett műve, lásd irodalomjegyzék). A katolikus egyház tanítása szerint Isten nevét tisztelni kell, és a II. Vatikáni Zsinat után a liturgikus reform részeként a hívek nyelvén is imádkozzuk a zsoltárokat, amelyekben ott van az „Úr” (JHVH fordítása). Tehát semmi olyasmi nem történt, hogy Isten nevét kitörölték volna a katolikus hagyományból – csupán a kiejtés módja más, de a Jelentés megmarad és él. 

„Jehova és Jézus” vs. „Atya és Fiú”: nyelvhasználat és teológia 

A keresztény Szentírás elsődleges módon Atya és Fiú terminológiával írja le Isten és Jézus kapcsolatát. Jézus isteni identitását sem egy különálló tulajdonnév (Jahve) révén fedte fel, hanem azon keresztül, hogy kijelentette: Ő Isten Fia, egy az Atyával, és „aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14,9). Az Atya-Fiú kifejezések használata a Szentírásban a személyes viszonyt és a közös isteni természetet hangsúlyozza. Amikor a keresztény hagyomány arról beszél, hogy „az Atya Isten és a Fiú Isten” (és a Szentlélek Isten) – természetesen nem három Istenről, hanem egy Isten három személyéről –, akkor ezzel utal arra a mély teológiai igazságra, hogy Jézus nem valami független, különálló entitás Jahvétól, hanem az egy Istennél maradva az Atyával egylényegű. 

Ezzel szemben a Jehova Tanúi következetesen két külön alanyként beszélnek „Jehováról és Jézusról”. Például azt mondják: a végidőkben „Jehova és Krisztus” megsemmisíti a gonoszokat; vagy hogy „Jehova és Jézus” irányítják a szervezetüket. E szóhasználat mögött az a tanítás áll, hogy Jézus Krisztus nem Jahve, nem osztozik Vele egyenrangúan az istenségben, hanem Jehova első teremtménye, alárendeltje. Így a Tanúknál a „Jehova” szó lényegében az Atya neve, míg Jézust sosem nevezik Jahvénak (Istennel csak „isteni természetű lényként” hajlandóak őt illetni, de nem azonos szinten). Teológiai torzítás rejlik ebben, több okból is: 

1. Eltér a bibliai beszédmódtól: Az Újszövetség sosem használja a „Jehova és Jézus” formulát. Egyszer sem fordul elő, hogy Jézus Krisztust úgy említenék, mint aki mellett ott áll „Jehova” nevű másik személy. Az apostoli köszöntésekben például ez áll: „Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól” (Róm 1,7 stb.). Vagy: „Áldott legyen az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja” (1Pét 1,3). Jézus maga is mindig Atyának nevezte Istent, sosem Jahvénak. Tehát a Biblia következetesen Atya-Fiú szóhasználatot alkalmaz, különösen amikor kettős alakban beszél róluk. A „Jehova és Krisztus” formát kizárólag a Tanúk irodalma honosította meg. Így már nyelvileg is látható egy eltérés: a Tanúk ragaszkodnak egy ótestamentumi név újbóli bevezetéséhez az Újszövetség kontextusába, miközben az Újszövetség tudatosan az Atya-Fiú kapcsolat kinyilatkoztatására koncentrál.
2. Személytelenebb és távolságtartóbb: Az „Atya” megszólítás olyan közelséget és szeretetkapcsolatot sugall, ami a keresztény élet lényege. „Jehova” ezzel szemben – bár tiszteletreméltó név – inkább egy felségcímet juttat eszünkbe. Amikor a Tanúk Istent folyton „Jehovának” nevezik, sokan közülük óvakodnak is „Atyámnak” hívni őt (imáikban is rendszerint „Jehova Istenünk…” formulával élnek). Ezzel paradox módon a távolságot növelik Isten és ember között, holott Jézus kereszthalála épp arra szolgált, hogy ezt a távolságot áthidalja, és Isten gyermekeivé fogadjon minket (Róm 8,15: „a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abba, Atya!”). Teológiailag ez nem mellékes: a fiúság lelkülete az üdvrend lényege, míg a puszta név használata nem pótolja a személyes kapcsolatot.
3. A Fiú istenségének homályban tartása: A Tanúk kerülik, hogy Jézust Teljes jogú Úrnak és Istennek nevezzék. Inkább mondják róla: „Jehova elsőszülött fia” vagy „Jehova eszköze”. Így amikor „Jehovát és Jézust” emlegetik, óhatatlanul azt a benyomást keltik, mintha két külön Istenféléről lenne szó: egy nagyobb Isten (Jehova) és egy kisebb isteni lény (Jézus). Ez már az ő unitárius (vagy ariánus) teológiájuk direkt kifejezése. A bibliás megfogalmazás – „Atya és Fiú” – ezzel szemben implicit módon jelzi a kettő egységét. Hiszen apa és fia ugyanazon család része, közös természetűek (embernél ember a fia; Istennél Isten a Fiú). Persze a Fiú öröktől fogva születése misztérium, de a lényege, hogy az Atya sosem létezett a Fiú nélkül, és viszont – vagyis egymást feltételezik, ezért egylényegűek. A „Jehova és Jézus” szókapcsolatból ez a finom, de fontos teológiai igazság nem érződik; sőt, mást sugall. Így mondhatjuk, hogy a Tanúk szóhasználata teológiailag félrevezető, mert az egyszerű hívő számára két különálló entitást tükröz, nem pedig a Szentírásban megjelenő Atya-Fiú egységet.
4. A Szentháromság harmadik személyének kihagyása: Érdemes megfigyelni, hogy a Tanúk által favorizált formula sosem trinitárius, mindig csak kettős. A Biblia viszont az Atya, Fiú és Szentlélek nevére keresztel (Mt 28,19), Pál apostol áldásmondása is hármas (2Kor 13,13: „Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atya Isten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”). A Tanúk teológiájában a Szentlélek személy volta tagadva van, ezért ők sosem mondanák, hogy „Jehova, Jézus és a Szentlélek”. Ehelyett „Jehovára és Jézusra” szűkítik le a diskurzust. Ez a két név állandó párosítása tehát tudatosan mellőzi a Szentlelket, még nyelvi szinten is. Így a teljes istenkép csorbul: a szeretetközösségben létező Háromság helyett egy monolitikus Jehova és egy alárendelt Jézus képe rajzolódik ki. A hatás az, hogy a hívek kevésbé értik meg Jézus valós nagyságát és Isten atyai jóságát, mert minden az „irányító”, parancsoló Jehova és az engedelmes végrehajtó Jézus viszonyára egyszerűsödik. 

Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy a „Jehova és Jézus” szembeállítása a biblikus „Atya és Fiú” formulával nem csupán terminológiai különbség, hanem mély teológiai jelentőséggel bír. A katolikus egyház – és a legtöbb keresztény felekezet – ragaszkodik az Atya-Fiú-Lélek hármasság és egység hangsúlyozásához, mert ez óvja meg a kinyilatkoztatás teljességét: hogy az egy Isten közösség (Szentháromság), és hogy a Fiú valóban Isten (János evangéliuma pedig egyértelmű: „Az Ige [Fiú] Isten volt” – Jn 1,1). A Jehova Tanúi szóhasználata ezzel szemben a saját tantételüket sulykolja, és eltávolítja híveiket attól, hogy Jézusban Jahve megnyilvánulását ismerjék fel. A Biblia nem azt tanítja, hogy „Jehovát és Jézust” kell szeretnünk – hanem hogy higgyünk az egyetlen Istenben, és az Ő küldöttjében, Fiában, Jézus Krisztusban (vö. Jn 17,3). Ha valaki Jézust megismeri és követi, az Atyát is tiszteli (Jn 5,23: „aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát sem, aki küldte őt”). Így a Tanúk ragaszkodása a „Jehova” névhez paradox módon csökkentheti Jézus tiszteletét, ami súlyos hitbeli hiányosság, hiszen „az Atya azt akarja, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogy az Atyát” (vö. Jn 5,23). 

Ézsaiás 43:10 és a „Jehova Tanúi” név (1931) 

Ézsaiás 43,10 így szól: „Ti vagytok tanúim – úgymond az Úr (JHVH) – és szolgáim, akiket kiválasztottam…”. A Jehova Tanúi Rutherford vezetése alatt 1931-ben erre a versre hivatkozva vették fel a „Jehova Tanúi” nevet, azt állítva, hogy ez „az a név, amelyet Jehova Isten szája nevezett, és amelyen ismerni akar minket”. Magyarán, Rutherfordék azt állították, hogy maga Isten prófétai úton rendelte el, hogy Krisztus követői ezt a megjelölést viseljék, és így különüljenek el minden más vallási csoporttól. 

Ezt a magyarázatot azonban sem a szöveg közvetlen értelme, sem az újszövetségi kinyilatkoztatás nem támasztja alá. Elemezzük több szempontból: 

• Szövegkörnyezet Izajásnál: Ézsaiás próféta könyvének 43. fejezete Isten és Izrael peres jelenetét tartalmazza. Isten a népe elé tárja, hogy Ő az egyetlen szabadító, nincs más isten, és felhívja Izraelt, hogy legyen tanúja ezen igazság mellett a nemzetek előtt (Ézs 43,9-12). Tehát Izrael népe kollektíven Jehova tanúja, mivel megtapasztalta szabadításait (pl. a kivonulást Egyiptomból, a babiloni fogságból való hazatérést stb.). A szöveg semmilyen utalást nem tartalmaz arra, hogy ez a „tanú” elnevezés később más közösségre szállna át. Pláne nem sugall olyat, hogy keresztények csoportneve legyen – hiszen amikor Izajás írt, a kereszténység még messze jövő volt, és a próféciát a visszatérő foglyok idején már beteljesedettnek látták (Iz 43,14-21 a babiloni kivonulásról szól). A Tanúk érvelése szerint 2600 évvel később kap csak új értelmet ez a vers, de ezt semmi nem támasztja alá, csak az ő saját utólagos névválasztásuk.
• Újszövetségi gyakorlat: Az Apostolok Cselekedetei 11,26 világosan megjegyzi: „Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek”. Ez a név (christianos) pogány környezetben született, de az Újszövetség szerint is általánosan elfogadott lett a hívők megjelölésére (ApCsel 26,28; 1Pét 4,16). Sőt, a Jehova Tanúi Új világ fordítása is úgy adja vissza ApCsel 11,26-ot, hogy „isteni gondviselés folytán nevezték a tanítványokat először keresztényeknek”. Vagyis maguk is elismerik, hogy a „keresztény” név Isten szándékából lett az első századi hívek elnevezése. Innentől fogva fölmerül a kérdés: Milyen alapon cseréli le bárki ezt az isteni gondviselés nyomán kapott nevet egy másikra? Rutherford azzal érvelt, hogy a „keresztény” név elvesztette jelentését, mert sok hamis vallás is felvette. Ám ha egy nevet sokan viselnek, attól az még nem válik érvénytelenné – ellenkezőleg, a valódi Krisztus-követőknek kellene megtölteni tartalommal. A névváltoztatás logikája inkább olyan, mint amikor egy új szekta megalapozza saját identitását egy distinktív névvel (ahogy lettek baptisták, adventisták, mormonok stb.).
• Biblikus-teológiai szempont: Krisztus tanúinak elsősorban Krisztusról kell tanúskodniuk. Jézus utolsó parancsa a mennybemenetel előtt ez volt: „Tanúim lesztek Jeruzsálemben... és a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). De kiknek a tanúi? Ezt a mondat eleje tisztázza: „…tanúim lesztek nekem” – azaz Jézusnak a tanúi. Az apostoli igehirdetés központja nem egy név hangoztatása volt, hanem Jézus halála és feltámadása. Jézus azt akarta, hogy „az ő nevében prédikáljanak bűnbánatot…” (Lk 24,47) – itt is nyilvánvalóan Krisztus nevében, nem Jahve nevében, hiszen a bűnbocsánat Jézus váltságművéhez kötődik. A Jehova Tanúi név felvétele lényegében eltolja a hangsúlyt Krisztusról az Ószövetségre. Olyan nevet választottak maguknak, amelyből hiányzik Krisztus, sőt amelyet a zsidó vallás ihletése alatt vettek át. Raymond Franz, a Társulat egykori vezető testületi tagja így ír erről: milyen jogon dönthet úgy bárki, hogy a Krisztus által megadott „keresztény” név helyett egy másikat vesz fel, ráadásul olyat, amely nem tesz tanúságot Krisztusról? Mert gondoljuk meg: a „Jehova Tanúja” névben nincs benne Jézus, a Messiás, a Kereszt, semmi kifejezetten keresztény tartalom – ez a név akár egy judaizáló szekta neve is lehetne a II. századból, amely Jahve egyedüli fontosságát hirdeti.
• Ézsaiás 62,2 és Jel 12,17: Rutherford még ezeket is említette. Ézs 62,2 szerint: „új néven fognak hívni téged, melyet az Úr szája határoz meg”. Ez Sionra (Jeruzsálemre) vonatkozik a prófétánál, a messiási idők dicsőségét jelezve (62,4: „Nem hívnak többé elhagyottnak…” – tehát képletes új neve lesz: „Gyönyörűségem teljessége” stb.). Ezt a Tanúk a saját nevükre veszik, de ez súlyos eiségesis (belemagyarázás). A Jel 12,17-ben pedig a sárkány által üldözött asszony többi magzatáról van szó, „akik megtartják Isten parancsait és Jézus bizonyságtételét” – Rutherford ezt is a Tanúkra alkalmazta. Ám itt sincs szó semmilyen névről; ha valamire, hát a hűséges keresztényekre vonatkozik általában, felekezeti határ nélkül. 

A fentiek fényében Ézsaiás 43,10 nem jövendelte meg a Jehova Tanúi mozgalom nevét. E vers üzenete – ha a keresztény olvasó magára is akarja vonatkoztatni – inkább általános értelemben igaz: Isten népének mindig tanúskodnia kell Isten mellett a világ előtt. De a keresztény egyház ezt a tanúságtételt Krisztus hirdetése által teszi meg. A katolikus egyház sosem érezte szükségét, hogy Istent valamiféle marketing-szempontú névvel népszerűsítse; sokkal fontosabbnak tartotta Jézus Krisztus személyét és az Ő megváltó művét középpontban tartani. Ezért hívjuk magunkat keresztényeknek, Krisztusról nevezve. A „Jehova Tanúi” sajátos terminológiája ezzel szemben inkább az ószövetségi séma felé mozdul vissza, figyelmen kívül hagyva, hogy Isten az Újszövetségben új módon mutatkozott be: Fiában, kinek nevére (Jézus nevére) kell hajolnia minden térdnek (Fil 2,10). 

E névválasztásuk további következménye – amint arra Raymond Franz is rámutat – hogy beállnak a különféle szekták sorába, amelyek mind egy külön nevet vettek fel maguknak, elkülönülve a „keresztény” gyűjtőnévtől. Ezzel akaratlanul is azt igazolják, hogy ők is csak egy újabb felekezet, nem pedig az egyetemes kereszténység eredeti, folytonos vonala. A katolikus egyház ragaszkodik ahhoz, hogy Krisztus egyháza vagyunk, ezért nem viselünk más nevet, mint amit az apostolok is használtak (keresztény, katolikus – az utóbbi éppenséggel „egyetemes”-t jelent). Ebben a hűségben is megnyilvánul a katolikus hagyomány legitimitása. 

Konklúzió: A katolikus tanítás védelme Isten nevéről és Krisztus istenségéről 

A fenti vizsgálódás során áttekintettük a Szent Tetragrammaton bibliai és történelmi szerepét, a katolikus egyház hagyományát a név használatával kapcsolatban, valamint szembesítettük ezeket a Jehova Tanúi alternatív értelmezéseivel. Összegzésképpen a következő megállapítások tehetők:

• Isten szent neve valóban kiemelkedő jelentőségű kinyilatkoztatási elem. A katolikus egyház ezt mindig is elismerte, és mélységes tisztelettel viseltetik iránta. A tetragrammaton jelentése – „Aki Van” – a katolikus teológiában Isten metafizikai és személyes valóságára utal, amely Jézus Krisztusban teljesedett ki. Ezért a katolikus tanítás szerint a tetragrammaton nem csupán az Atyára vonatkozik, hanem Isten egész valóságára, így a Fiúra és a Szentlélekre is, amennyiben ők is az egy igaz Isten. Krisztus istensége biztosítja, hogy amikor Őt Úrnak valljuk, akkor a benne jelenlévő Istent, azaz végső soron Jahvét imádjuk – anélkül, hogy terminológiailag ezt minden pillanatban kifejtenénk.
• A név kiejtése és használata: A katolikus egyház jogfolytonosságot mutat Jézus és az apostolok gyakorlatával abban, hogy nincs előírva a tetragrammaton kiejtése. A név kimondásának kerülése nem a gyávaság vagy a hitehagyás jele, hanem egy ősi hagyomány tisztelete, amelynek Jézus sem mondott ellent. Ezzel párhuzamosan az egyház hangsúlyozza, hogy mindenkor szenteljük meg Isten nevét – de ezt a liturgiában épp azzal tesszük, hogy imádattal ejtjük ki: „Szent vagy, Szent vagy, Szent vagy mindenség Ura Istene…”. A „mindenség Ura” itt Jahve istenségét jelöli, anélkül, hogy a tetragrammatont kimondanánk. Ez a mód nem hamisítás, hanem hódolat: elismerjük, hogy Isten olyan fenséges, hogy még a nevét is körültekintéssel kezeljük. 2008 óta a liturgikus előírások is tiltják a „Jahve” név kiejtését a misékben – nem azért, mintha az ördögtől volna, hanem mert ezzel kifejezzük az élő zsidó hagyomány és a keresztény hagyomány folytonosságát, és elkerüljük Isten nevének esetleges profanizálását (például dalokban). A hívő ember személyes imájában természetesen megszólíthatja Istent akár a YHWH néven is, de az egyház bölcsessége abban mutatkozik meg, hogy a közösségi imádás nyelvét oltalmazza. Ez a hozzáállás teológiailag kiegyensúlyozott: sem a név fetisizálása, sem elhallgatása nem történik, hanem a megfelelő helyen kap teret.
• Krisztus istensége és a név: A katolikus tanítás szilárdan vallja Jézus Krisztus istenségét. Ezért számunkra nem probléma, hogy az Újszövetség Kyrios címet alkalmaz rá, amely az Ószövetségben Jahve neve helyén állt. Éppen ellenkezőleg, ez a hitünk sarokköve: Jézus Úr, mindenek felett álló. A Jehova Tanúi ezzel szemben tagadják Jézus egylényegűségét az Atyával, így számukra gondot okoz, hogy az Újszövetség Jézust is „Úr”-nak nevezi ott, ahol az Ószövetség Jahvéról beszél. Az ő „név-helyreállításuk” ennek a problémának a kiküszöbölését célozza, de történetileg és filológiailag megalapozatlan. A katolikus álláspont védhető mind a kéziratos bizonyítékok, mind a teológiai konzisztencia alapján: nincs jele annak, hogy bárki kitörölte volna Isten nevét az Újszövetségből, viszont számos jel utal arra, hogy Isten maga akarta Fia által megismertetni magát az emberekkel. Ebből következik, hogy a Fiú nevének megvallása (Jézus = Jahve Szabadító) lett a keresztény identitás alapja, nem pedig a tetragrammaton zsoltározása.
• Jehova Tanúi kritikája: A tanulmány rámutatott a Tanúk érvelésének több gyenge pontjára. Egyrészt, nincs bibliai parancs a tetragrammaton kötelező használatára a keresztényeknek; másrészt nincs történelmi bizonyíték a név utólagos eltávolítására az Újszövetségből. Az a vád, hogy a keresztények „hamisították” a Bibliát a név kihagyásával, visszájára fordítható: éppen a Tanúk azok, akik bizonyítékok nélkül adnak hozzá a szöveghez 237-szer egy szót. Továbbá a Tanúk szóhasználata („Jehova és Jézus”) eltér a Bibliáétól, és aláássa a Fiú isteni státuszát, valamint a hívő Istennel való atyai kapcsolatát – ezek súlyos teológiai következmények. Végül, a Tanúk saját névválasztásának (Jehova Tanúi) önigazolása Ézs 43,10-cel kiragadott és erőltetett értelmezés; a keresztények elnevezése kezdettől fogva a Krisztus-központúságot tükrözi (“keresztény”), míg az övék inkább az Ószövetséghez nyúl vissza, figyelmen kívül hagyva Jézus példáját. A korai egyház nem véletlenül nem nevezte magát „Jahve tanúinak”; ők Krisztus tanúi voltak, tele Szentlélekkel. 

Konkluzív tételként megállapítható, hogy a katolikus tanítás legitim és megalapozott módon viszonyul Isten szent nevéhez. Tiszteletben tartja azt, elmélyült teológiai reflexió tárgyává teszi (Isten lényegének kifejezője, akit dicséret illet), ugyanakkor nem esik abba a hibába, hogy a betűt az értelem elé helyezze. A katolikus egyház jogosan hangsúlyozza: „Ne vedd hiába Isten nevét” – vagyis ne üresítsd ki sem szívedben, sem ajkadon. E parancs pozitív olvasatban azt jelenti: Isten nevét hittel, hódolattal és szükség szerint hívd segítségül. Ebben a szellemben az egyház nem tiltja, de nem is erőlteti a tetragrammaton kiejtését, hanem a kinyilatkoztatás teljességét szem előtt tartva imádja Istent „lélekben és igazságban” (Jn 4,24). Krisztus istensége pedig a záloga annak, hogy az Istentől kinyilatkoztatott név – Jahve, az „Aki Van” – örökre fennmarad és beteljesedik: Jézus kijelenti magáról: „Én vagyok az Alfa és az Omega..., aki van, aki volt és aki eljövendő: a Mindenható” (Jel 1,8). A katolikus hit e szavak fényében egyszerre tiszteli az Atyaistent, aki kinyilatkoztatta a nevét Mózesnek, és imádja Jézust, aki ezt a Nevet magára vette istenségében. Így Isten nevét nem csak ajkunkkal, hanem egész lényünkkel tiszteljük. Ez a felfogás hitelesen őrzi meg az isteni név szentségét és Krisztus dicsőségét, szemben minden olyan emberi újítással vagy szűkkeblűséggel, amely a kinyilatkoztatás eme kincsét félreértené.