„Kiközösítettek azért, mert köztudottá tettem a vérátömlesztésre vonatkozó álláspontomat.”

            Tényleges szakításomat Jehova Tanúival az váltotta ki, amikor egy fiatal gyerek – akinek vérátömlesztésre volt szüksége – nagyszülei megkérdeztek, mit tennék én, ha az én gyermekem állapota kívánná meg ezt. Azt feleltem, én ráhagynám a döntést az orvosra. E miatt a válasz miatt a Főhivatal bírói bizottsága behívatott, hogy egy meghallgatás keretében mondjam el a történteket az üggyel kapcsolatban a Brodheadsville-i Királyságteremben. Kiközösítésem végső oka a vérátömlesztés kérdése volt. Ennek különleges jelentősége van, és néhány részlet magyarázatra szorul ezzel kapcsolatban.

             Az Őrtorony 1945. július elsejei száma tette közzé a vérátömlesztés megtiltását. A cikk megfelelő bekezdését teljes egészében idézem:

Tekintve azt, hogy a Legfelségesebb és Szent Isten világos előírásokat adott a vér felhasználására nézve, összhangban a Noéval és minden leszármazottjával kötött örök

- 57 -

szövetséggel; és tekintve, hogy a vér felhasználására oly módon adott engedélyt, hogy az életet adjon az emberiség számára, és ez a felhasználás a bűnért való vezeklés és engesztelés célját szolgálta; valamint tekintve, hogy ezt az ő szent oltárán vagy a kegyelem helyén, a szövetségládánál kellett megtenni és nem úgy, hogy az ilyen vért közvetlenül bele kellett juttatni az emberi testbe; következésképpen Jehova minden imádójának, aki örök életet szeretne az igazságosság ezen új világában, kötelessége, hogy tisztelje a vér szentségét és összhangba hozza életét Isten igazságos rendelkezéseivel, amelyek erre a létfontosságú kérdésre vonatkoznak. (201. old.)

            A vérátömlesztésre vonatkozó tiltás világos volt apósom és az ő unokatestvére, Hayden számára, úgyhogy ők elmagyarázták a Társulat tanítását a gyülekezet egyik testvérnőjének, Mae Altemose-nak, aki azt mondta, hogy ha neki lenne szüksége vérátömlesztésre, ő elfogadná azt. Szőnyeg szélére állították, és azt mondták neki, ha elfogadja a vérátömlesztést, kiközösíthetik. Ami igazán képmutató volt ebben, az az, hogy 1949-ben Joan nagyapja, William Kimmel, a 144.000 egyik tagja (a „felkentek”, akik a mennybe jutnak – a ford.) elfogadta a vérátömlesztést, és Joan apja, Carl Howell, az elnöklő felvigyázó és Joan nagybátyja, Hayden Howell mindketten adtak vért neki, és a szomszédjaikat is arra bíztatták, hogy ugyanazt tegyék. Ők megtették ezt, noha tudták, hogy a nagypapának leukémiája van. (fehérvérűség, a vér „rákja”, akkoriban gyors halálhoz vezetett – a ford.)

            Amikor Joan apját később szembesítették „Isten igazságos rendelkezéseinek” eme megsértésével, ő kijelentette, hogy a tanítás „nem volt elég világos számára abban az időben.” Én azt feleltem: „Az nem volt elég világos, amikor Jehova Tanúi elnöke és más vezetők eljöttek a farmodra és az asztalodnál ettek? És ha nem volt világos, nem tudtad volna felhívni telefonon Brooklynt, amint azt más kérdések esetében meg szoktad tenni?” Aztán ezt mondtam Carlnak: „Én soha nem adtam vért és nem fogadtam el vérátömlesztést. Kiközösítettek azért, mert köztudottá tettem a vérátömlesztésre vonatkozó álláspontomat.” Azokat, akik érintettek voltak a Joan nagyapja által kapott vérátömlesztés ügyében, még csak meg se feddték, habár az ügy közismert volt.

„Kiközösítésem valószínűleg életem második legfontosabb napja volt.”

Most, amikor visszatekintek személyes élményeimre és tapasztalataimra, úgy érzem, hogy kiközösítésem valószínűleg életem második legfontosabb napja volt. A legfontosabb nap az volt, amikor átadtam életemet Istennek. Miért volt a kiközösítésemnek ilyen következménye? Azért, mert előidézte azt, hogy elszakadjak egy olyan szervezettől és rendszertől, amelyet többé nem tudtam elfogadni. Ide-oda sodródtam aközött, amiről tudtam, hogy igaz, és amit elvártak tőlem, hogy Tanúként elhiggyek. Ugyancsak megszabadított a kiközösítés attól a feszültségtől, hogy megpróbáljam megtartani kedves Tanú-barátaimat, akiket kedveltem, azáltal, hogy a látszat kedvéért hamis tanításokat fogadok el, amiket nem kedveltem. A nélkül a törés nélkül, amit a kiközösítésem okozott, képmutató életet kellett volna élnem, amelynek kiábrándító gyakorlatát mutatja sok mai Tanú.

- 58 -

               Az az állítás, hogy sok Tanú képmutató életet él, nemcsak az én véleményem, de olyan állítás, amit világosan alátámasztottak saját tapasztalataim és az általam ismert Tanúk megfigyelései. Például legalább hat Tanú-barátom jött el hozzám, miután kiközösítettek, és mondott valami ehhez hasonlót: „Bill, csak mondd azt, hogy egyetértesz velük a vérátömlesztés ügyében; én sem hiszek el mindent, amit tanítanak.” A gyülekezet egyik szolgája (felvigyázója mai szóhasználattal – a ford.) azt mondta: „Higgy, amit akarsz, Bill, de maradj velünk.” Az évek során számos Tanú fejezett ki más dolgokban szellemi fenntartásokat a Társulat tanításaival kapcsolatban.

              Számos alkalommal – túl hosszú lenne ezeket itt részletezni – nyilvánvaló volt számomra, hogy a Tanúkat gyakran nem érdekelte, hogy mit gondolna Jehova Isten egy cselekedetről, csak arra vigyáztak, hogy nehogy felhívják más Tanúk figyelmét bármi olyan gondolatukra, amely ellentétes lehetne a Társulat álláspontjával. Nyilvánvalóan a Társulat jóváhagyása többet jelentett, mint Isten jóváhagyása.

            Egy további tapasztalat, amely tipikus volt ebben a formájában, megerősíti a fentebbi kijelentéseket. Az egyik szolga abban a Királyságteremben, ahol én tag voltam beszélt nekem egy tanulmányozásról, (Bibliatanulmányozás – a ford.) amelyet egy bizonyos családdal ő vezetett már körülbelül két éve. Alkalmam nyílt meglátogatni ugyanazt a családot és kifaggattam őket a testvérrel kapcsolatban. Közölték, hogy ők már hónapok óta nem látták a testvért és ez alatt nem is vezetett tanulmányozást ott. Ez a testvér úgy „vezetett” Bibliatanulmányozást, hogy egyszerűen kitöltötte róla a szolgálati jelentést. Vasárnaponként kiment a szántóföldi szolgálatba, ami annyit jelentett, hogy beült egy helyi kávézóba, megreggelizett és elolvasta az újságját. Rájöttem, hogy sok szolgálati jelentése vagy hamis volt, vagy fel volt duzzasztva. Könnyű volt és ma is az, hogy kitöltünk egy szolgálati jelentést anélkül, hogy ténylegesen eltöltenénk annyi időt, mint amit beírunk, különösen akkor, amikor bizonyos mennyiségű szolgálat meg van követelve. (pl. „úttörőknél” évi 840 óra – a ford.)

„Ha elhagynánk, hová máshová mehetnénk?”

            Meg vagyok győződve róla, hogy sok Jehova Tanúja, aki tudja, hogy a Társulatban sok dolog rossz és helytelen, tart attól, hogy elhagyja azt. Behálózza és kelepcébe csalja őket az a kérdés, amit a Társulat gyakran feltálal nekik: „Ha elhagynánk azt, hová máshová mehetnénk?” (Az Őrtorony 1973. július 1-i száma, 404. old.) Néhányan, akik elhagyják a szervezetet, azok, akik nagyobb mértékben a Biblia felé fordulók, hamarosan rátalálnak Krisztusra, mint az ő Megmentőjükre. Legalább egyvalaki, aki elhagyta a Bételt, később a Billy Graham-féle szervezetnek dolgozott, mások pedig evangéliumi egyházakban vezetők lettek. Ezek a legelítélendőbbek a Társulat Vezetése számára. Inkább azt szerették volna, ha a mozgalmat elhagyva ezekből szkeptikusok vagy ateisták lettek volna.

            Személy szerint nagyon kiábrándult vagyok Jehova Tanúi korábbi vezetőivel kapcsolatban, akik többé nem fogadják el a Társulat néhány tantételét. Ahelyett, hogy állást foglalnának azzal szemben, ami rossz, semleges álláspontra helyezkednek, mivel félnek attól, hogy kiközösítik őket.(3) A Biblia beszél erről a kérdésről: „Aki azért tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak.” (Jakab 4:17; Károli Újonnan Revideált Kiadás)

- 59 -

           A Társulatban jelentős beosztást betöltő személyekként ezek a férfiak beszédeket tartottak és cikkeket írtak. Arra bíztattak másokat, hogy visszautasítsák a vértranszfúziót és fogadják el azt az állítást, hogy „Csak Egy Igaz Vallás Van” – Jehova Tanúié. Azóta ezek a vezetők megváltoztatták irányvonalukat, de nem fogják nyilvánosságra hozni nézeteiket. Úgy tűnik, megbénítja őket a tehetetlenség, az inkább attól való félelem, hogy mit tehet velük a Társulat, s nem a félelem a végső elszámolástól, amit Jehova Isten előtt kell majd megtenniük.

            Hová mehet valaki, amikor elhagyja a szervezetet? Valójában a választ az Írásnak az a része adja meg, amelyet a Tanúk gyakran idéznek, amikor felteszik ugyanezt a kérdést, a János 6:66-68:

            Ettől fogva sokan visszavonultak a tanítványai közül, és többé nem jártak vele. Jézus meg is kérdezte a tizenkettőt: Vajon Ti is el akartok menni? Simon Péter így válaszolt: „Uram, kihez mehetnénk? Örök élet beszéde van tenálad.” (Károli Újonnan Revideált Kiadás)

            Hová mehet valaki? Mit tehet valaki? Az, aki őszintén keresi, mehet közvetlenül az Úr Jézus Krisztushoz és kérhet Tőle vezetést. Olvashatja a Bibliát úgy, ahogy azt megírták, szervezeti értelmezések, magyarázatok nélkül, kérve Isten Szent Szellemét, hogy vezesse őt „minden igazságra”, (Károli Újonnan Revideált) épp úgy, ahogy Jézus megmondta, hogy Ő ezt fogja tenni.

            Mikor „születtem újjá” én? (János 3:3,5,7) Úgy hiszem, ez 1937-ben történt, amikor átadtam magam Istennek Jézus Krisztus által. Akkor nem azért imádkoztam Istenhez, hogy Jehova Tanúja legyek. Elismertem magamról, hogy bűnös vagyok és ráeszméltem, hogy szükségem van Jézus Krisztusra, mint az én Megmentőmre. Meg akartam tenni mindent, amit Isten akart tőlem, hogy megtegyek. Abban az időben nem fogtam fel azt az elégséges, kielégítő gondoskodást, amit Krisztus megtett értem a Kálvárián bekövetkezett halálával. Egy olyan gondoskodást, amit csak egyszerűen a hiten keresztül tehettem a magamévá.

            Hol állok most? Úgy hiszem, meg vagyok mentve a Jézus Krisztus értem történt halálába vetett hit által. A megmentés Isten ajándéka (Ef 2:8,9), nem azon alapul, amit én tenni tudok, hanem sokkal inkább azon, amit Krisztus már megtett. A megmentés nem egy szervezetben van, hanem egy személyben. Arra alapozva, amit a Biblia világosan kijelent, én tudom, hogy örök életem van. (1Ján 5:13) Egy Jehova Tanúja nem mondhatja el ezeket, mert ő nem lát megmentést a szervezeten kívül.

           3./ Számos korábbi Jehova Tanúja számára a kiközösítés megrázó tapasztalat lehet. Ha az olvasó ebben a helyzetben van, avagy később kerülhet erre sor, rá kell jönnie, hogy valójában nincs kiközösítve, mivel bárkivel közösséget vállalhat, akit erre kiválaszt. A Tanúk azok, akik nem vállalhatnak közösséget az ex-Tanúval – ők azok, akik valójában ki vannak közösítve!

- 60 -

            Isten megáldotta családunkat, mert mi szó szerint mindent otthagytunk, hogy kövessük őt: vallást, barátokat, szülőket, örökséget, otthont, munkát. Isten kielégítette minden szükségletünket, amiért állást foglaltunk amellett, ami helyes. Felhasználta a mi munkánkat arra, hogy megszabadítson más Tanúkat a szervezetből.

            Gyakran megkérdeztem magamtól, miért engedte meg nekem Isten azt, hogy a Tanúk befolyása alá kerüljek és az Őrtorony hibás tanításainak csapdájába zárva maradjak olyan sok éven keresztül. Jó néhány lelkész és mások is azt sugallták, és én arra jutottam, hogy az Őrtorony Társulatnál szerzett tapasztalataim mások javát szolgálták, akiknek segíteni lehetett és meg lehetett szabadítani a velem való kapcsolat és ismeretség következtében. Imádkozom és minden erőfeszítésemet ennek a célnak a szolgálatába állítom. Bárcsak Jehova Isten és az Úr Jézus Krisztus meg lenne dicsőítve ebben a szolgálatban.

* * * * *

            Amióta 1962-ben elhagytam a Társulatot, sok korábbi Jehova Tanúja sürgetett, hogy tegyem közzé életem eme kellemetlen eseményeit és azokat a tapasztalatokat, amelyeket az Őrtorony Főhivatalban történtekkel kapcsolatban szereztem. Kezdeti tartózkodásom ettől főleg abban a nézetben gyökerezett, hogy minden ember tökéletlen, következésképpen elkövet tökéletlen cselekedeteket. Mindazonáltal rá kellett mutatni arra, hogy az Őrtorony vezetői magukra vállalták azt a felhatalmazást, hogy a Mindenható Isten képviselőiként beszéljenek, és ennek a kijelentésnek a nyilvánvaló elbizakodottsága és hamissága elsöpörte minden fenntartásomat a közzététellel kapcsolatban.

            Egyik kulcsfontosságú oka annak, hogy most, ebben az időben elmondom a történteket egy olyan kérdés, amely életről és halálról szól. Jehova Tanúit és gyermekeiket, szembekerülve a véradás szükségességével nem kellene engedni, meghalni az Őrtorony vértranszfúzióval kapcsolatos beteges tantételei miatt. Részben tehát jó lelkiismeretem megőrzésének ügyéről van szó: ha néma maradok, lényegében segítséget nyújtok egy olyan hitnézetnek, amely a szükségben levő emberek életét kockáztatja. Nem akarom, hogy ártatlan gyermekek halála terhelje a lelkiismeretemet.

            Miután elolvassák beszámolómat, sokan kényelmesen el fogják vetni a legnagyobb részét annak, amit mondok, mint olyat, ami nem igaz. Ha az olvasónak ez a következtetése, meghívom és felhívom arra, hogy vizsgálja meg ezeket a dolgokat saját maga. Sok volt Jehova Tanúja van, aki segítségére lehet, és azokban a kérdésekben, amelyekkel az én történetem nem foglalkozik, sok jó könyv érhető el további tanulmányozás céljából. (Lásd a Bibliográfiát.) ( A könyv végén… a ford.)

­* * * * *

Fordította: Tikikus

Az Edmund C. Gruss - Elhagytuk Jehova Tanúit - Személyes bizonyságtételek sorozat korábbi részei

A 7. rész, William Cetnar bizonyságtételének első része

A 7. rész, William Cetnar bizonyságtételének második része

A 7. rész, William Cetnar bizonyságtételének harmadik része

A 7. rész, William Cetnar bizonyságtételének negyedik része

A 7. rész, William Cetnar teljes története PDF formátumban közzétéve