A gyülekezeti vének kinevezését körülveszi valami misztikum. Főleg azoknak, akik csak ismerkednek Jehova Tanúival. A társulat a vénekkel egyetemben szeretnék elhitetni a gyülekezet tagjaival, hogy a kinevezés Isten szelleme által, közvetlenül Jehovától származik. Vajon tényleg részt vesz Isten a gyülekezeti vének kinevezésében?
Ebben a posztban a saját tapasztalataimat szeretném leírni. Évekkel ezelőtt már írtam erről a blogomon, aki olvasta azokat az írásaimat, azoknak lehet, hogy ismerős lesz néhány momentum. De most kifejezetten a vének kinevezésének módjáról szeretnék írni. Erre azért van szükség, mert segíthet felismerni benne az isteni, vagy az emberi közbenjárást.
Először is kezdjük azzal, hogy miként történik egy kinevezés. (Az információim lehet, hogy már elavultak, mivel már 5 éve nem ápolok kapcsolatot a gyülekezettel.) A körzetfelvigyázó látogatása előtt, a vének megbeszélik, hogy kit lehetne ajánlani vénnek, vagy kisegítőszolgának. Erre a megbeszélésre felkészülve, a kérdést alaposan átgondolva kell elmenni. Ekkor a vének testülete átgondolja, átbeszéli, hogy kit lát alkalmasnak arra, hogy tisztséget kapjon a gyülekezetben. A kiválasztott férfiakat a körzetfelvigyázó látogatásakor újból átbeszélik, és ha pozitív kritikát kap az ajánlás, akkor felküldik a fiókhivatalba, ahol ha elfogadják azt, lepecsételve visszaküldik a kinevezést. A társulat szerint ezt a folyamatot kíséri figyelemmel, és befolyásolja a szent szellem, az isteni akaratnak megfelelően. A végső döntés pedig egyértelműen az Isten véleményét tükrözi vissza.
De vajon tényleg nincs emberi döntéshozó ebben a folyamatban? Nézzük először az én kinevezésemet. Amikor 1999 nyarán megkaptam a kinevezésemet, nagyon örültem. A körülmények furcsák voltak, de ezen akkor nem akadtam túlságosan fenn. Szükségterületen éltem, ahol alakulóban volt egy kis gyülekezet. Ám az elnöklőfelvigyázóval igencsak hűvös volt a viszonyom. Nem is számítottam kinevezésre addig, amíg ő vén. Aztán 1999 elején elköltözött, engem pedig a többiek ajánlottak, és meg is kaptam a kinevezést. Már akkor meggyőződésem volt, hogy ha az a vén nem költözött volna el, akkor nem neveznek ki.
A kinevezésemet követő KÖF. Látogatás előtt már részt vettem a következő ajánlások megbeszélésén. Egy olyan testvért ajánlottak vénnek, akinek igen zaklatott volt a családi háttere, de mivel velem együtt korábban kineveztek egy olyan srácot vénnek, akit majdnem elhagyott a felesége előtte, ezért ez már nem volt komoly szempont. A testvért elsősorban az új elnöklőfelvigyázó ajánlotta, aki nagy köztiszteletnek örvendett. Arról volt ismert, hogy nem nagyon mert ellenkezni vele senki. Nekem volt egy gyenge próbálkozásom, de a több évtizedes tapasztalat ellen labdába se rúghattam. Gyakorlatilag az az egy vén ajánlotta, és senki nem mert felszólalni ellene. Az ajánlás ment, kinevezés jött. Így már két vén volt a gyülekezetben, akikre nem lehetett családról szóló előadást bízni.
Nem sokkal ezután külön gyülekezetté alakultunk, melyben hárman szolgáltunk vénként. Két néhány éves tapasztalattal bíró, de soha semmit nem csináló vén, és én a fiatal húszas éveinek közepén járó csikó. A két vén semmittevése és az én határozott tennivágyásom egyre több konfliktust szült a testületben. Mitagadás volt, hogy este sírva aludtam el a két vénnel folytatott harcom miatt. Az egyik kisegítőszolga barátommal beszéltem meg ezeket a problémákat, aki ugyanúgy látta a helyzetet, mint én. Mivel egyre nagyobb teher volt rajtam a két vénnel folytatott konfliktus, ezért nem bántam volna, ha őt is kinevezik vénnek. A baj az volt, hogy még kisegítőszolgának is teljesen alkalmatlan volt. Bár emberileg nem volt vele gond, az életvezetése, rendszeretete kritikán aluli volt. Nem tudtam volna ajánlani.
Ám egyszer az elnöklőfelvigyázó felvetette, hogy ajánljuk vénnek. A harmadik vén mindig az a „nekem mindegy” álláspontot képviselte. Soha nem volt véleménye, neki mindig minden mindegy volt. Lényeg, hogy neki ne kelljen csinálni semmit. Én csodálkoztam azon, hogy felmerült a barátom kinevezése, de magamban fenntartásaim voltak. De végül én is ajánlottam őt abból a megfontolásból, hogy ismertem a véleményét a gyülekezeti dolgokról, és abban reménykedtem, hogy ha kinevezik, akkor megembereli magát, és a vének testületében egyenlő arányban lesznek a semmit tevők és a tenni vágyók. Ez jelentősen könnyített volna a rajtam lévő feszültségen. Közben az elnöklőfelvigyázó elmondta, hogy azért merült fel benne a barátom ajánlása, mert bár tudja, hogy teljesen alkalmatlan, mégis egy esetben látta, hogy határozottan járt el.
Az ajánlás elment, a kinevezés megjött a vének testülete pedig rosszabb lett. A barátom „nem tudok dönteni” tipusú vén lett, és ő sem csinált soha semmit. Persze ez boritékolható volt. Később az elnöklőfelvigyázó bevallotta, hogy nagyon megbánta azt hogy kierőszakolta a kinevezést.
Később, mikor már komolyabb tisztségeim is voltak, részt vettem egy megbeszélésen, ahol két körzetrész körzetkongresszus szervezetébe a különböző osztályok felvigyázóit, és a helyetteseiket neveztük ki. A merítési lehetőség nagyon kicsi volt. A megbeszélés során olyan nevek merültek fel, amelyekre a fejemet fogtam. Sokuk még kereszténynek is necces volt, nemhogy vénnek, vagy épp osztályfelvigyázónak. Olyanok lettek kinevezve, akik valójában nem voltak sem méltók, sem alkalmasak.
Szóval hol van a szent szellem ezekben az esetekben? Én azt hiszem sehol. A kinevezések pillanatnyi emberi érdekek függvényei, gyakran csupán a testületen belüli hatalmi harcok eszközei, vagy épp a hirtelen felmerült szükség kielégítésére szolgálnak, a minőség figyelembe vétele nélkül.
Valójában a vének egymás kinevezését sem tarják Istentől eredeztethetőnek. „Tapasztalataik” arról győzik meg őket, hogy rajtuk kívül senkit sem Isten nevezett ki vénnek.
Ha mégis úgy gondolod, hogy Istennek köze van a vének kinevezéséhez, akkor nincs más dolgod, mint elidőzni egy kicsit a véneid jellemén, viselkedésén.
Sefatias
Utolsó kommentek