A kellemetlen igazság az, hogy életét számos olyan cselekedet mentén éli, amelyeket pusztán amiatt tesz meg, mert bizonyos korábbi cselekedeteket is végrehajtott. Nem akarja hülyének érezni magát, ezért nyomja tovább a gombot. Nem csak azokkal van ez így, akiket valaki más próbál irányítani. Valójában a legtöbben korábbi tetteink rabszolgái vagyunk.
 
A befolyásolás
Az 1960-as évek egyik leghíresebb szociálpszichológiai kísérletét Milgram végezte a Yale Egyetemen. Nyugodtan keressenek rá a nevére a Google-ban, nem egy elhanyagolható figuráról van szó. Ez a fickó rámutatott arra, hogy az ember bizony sok olyasmit megtesz valaki más utasítására, ami ellen egyébként, ha csak úgy megkérdeznék, kézzel lábbal tiltakozna. Nem szeretnék titokzatoskodni: gondolta volna, hogy az emberek 68%-a, azaz a kétharmaduknál is többen megölnének valakit egy másik ember utasítására? Ehhez persze bizonyos körülményeknek fenn kell állniuk. Nézze meg velem, melyek azok!
 
Az engedelmesség okai
A vizsgálati helyzet (amit hamarosan le is fogok írni, egyelőre izgalmasabb így, általánosságban beszélni) kiváltotta az engedelmesség normáját, amely az adott helyzetben az egyetlen megfelelőnek hitt eszköz. Ezek után pedig kellemetlen lett volna a vizsgálatvezető sokadik kívánságának ellent mondani, ha már idáig követtük őt.
A kísérlet, röviden, a következőképp nézett ki. Milgram újsághirdetésben toborzott önkéntes tanárokat, akik a segítségére lennének egy, a büntetés és a tanulás összefüggését vizsgáló kutatásban. A nagy napon az önkéntes tanárt bevezették egy szobába, ahol egy fehérköpenyes, szemüveges úrral találkozott, aki elmondta a vizsgálat menetét. Megmutatta neki, hogy a szomszéd szobában ül egy ember, ő a tanuló. Szópárokat fognak neki tanítani, és amennyiben hibázna, úgy a tanár előtt lévő harmincgombos kapcsolótáblán megnyomják az első gombot, amelyik alá 15 Volt van írva, és az: „enyhe áramütés”. A lényeg, hogy minél többet hibázik a tanuló, a tanárnak úgy kell egyre erősebb áramütést adnia. A szomszéd szoba ajtaját bezárták, és ettől kezdve csak egy hangszórón keresztül hallották a tanuló hangját. A fehérköpenyes úr megnyugtatta a tanárt, hogy semmilyen felelőssége nincs, mindenért a vizsgálatvezető felel. Ezek után gondolhatja, mi történt: az résztvevők kétharmada a tanuló felszisszenései, nyögései, kiabálása és elhallgatása után is továbblépett a gombsoron, egészen a nyilvánvalóan halálos, három x-szel jelölt 450 Volt feszültségig. A tanárok általában nagyon rosszul viselték, amit tettek, de a fehérköpenyes úr mindig megnyugtatta őket, hogy a kutatás érdekében folytatniuk kell, és ne aggódjanak semmiért.
A fehérköpenyes fickó a legitim hatalom, neki engedelmeskedünk. Hogy ki számít legitimnek, azt mindig a csoport határozza meg. Általában például az orvosnak engedelmeskedünk, még akkor is, ha magunk jobban értünk a saját problémánkhoz, mint ő. Itt is hasonló történt: a vizsgálati helyzetben az önkéntes tanárok törvényes hatalomnak fogadták el a vizsgálatvezetőt. Hát ezért voltak ott, végül is, nem igaz?
Mit csinált még a fehérköpenyes fickó? Vállalta a felelősséget. Amit csinálunk, az jól van így, annak így kell lennie, és nagyon-nagyon fontos, hogy megtegyük. Ettől kezdve az önkéntes tanár csupán eszközként tekinthetett magára, melyben egy nagyobb terv részeként elvégezte a rá kimért feladatot, és kész. A saját viselkedés irányítására egyszerűen nem kell tovább odafigyelni, lehet úszni az árral.
Ha esetleg valaki mégis kétségbe merte vonni, hogy jó dolgot tesznek-e, akkor a fehérköpenyes fickó újra és újra emlékeztette őket az engedelmesség normájára: „magának ez a dolga, folytatnia kell”. A többi normát viszont igyekezett kikapcsolni a kísérletből. Annál, jobb, minél kevesebb egyéb norma hozzáférhető. (Például a társas felelősség normája, azaz hogy igenis törődnünk kell a másikkal, a másmilyen emberrel is.) Ráadásul megvizsgálták, hogy minél közelebb állt a vizsgálatvezető az önkéntes tanárhoz, annál inkább kényszerítőleg hatott a parancsa. 
 
Az önbefolyásolás
De történt valami, ami legalább annyira fontos, mint a fent leírtak! A fehérköpenyes fickó, ahogy mondani szokták, alacsony labdát dobott az önkéntes tanárnak. Egyrészt a tanár már elköteleződött a vizsgálat végigvitelére, másrészt meg az a 15 Volt igazán semmiség egy embernek, főleg akkor, ha ezáltal az egész emberiség valami új tanulási módszerhez juthat hozzá. Arról nem is beszélve, hogy a tanulónak álcázott személyek békések és teljes mértékben együttműködőek voltak a fehérköpenyessel. És végül: miért lenne rosszabb a 60 Voltot nyomni, mint a 45-öt? Az ember, kimondatlanul persze, így logikázik: csak nem vagyok olyan hülye, hogy már a 45 Volt megnyomásával is hibát követtem el! Eldöntöttem, hogy megnyomom, és kész. Most a 60 Volt következik. Ha a 45-öt a legjobb döntésem szerint nyomtam, akkor a 60-at is meg tudom nyomni. Csak nem vagyok olyan hülye, hogy az előbb hibáztam volna!
Ráadásnak pedig a tanár mindig nyugtathatta magát azzal, amit a vizsgálatvezető mondott neki: megérdemelte az áramütést, ha szándékosan csökönyösködik. Azaz hibáztatni kezdték az ártatlan áldozatot. Sokszor teszünk így a hétköznapokban is: szeretnénk hinni, hogy a világ igazságos, és ezért mindenki azt kapja, amit érdemel. 
 
Következtetés?
Azt érdemes még tudnia, hogy a vizsgálat közben nem sérült meg senki, és az önkéntes tanárok utólag informálása után teljes mértékben megnyugodtak. Biztos, ami biztos, Milgram ezen kísérlete után nemzetközileg tilos előzetes informálás nélkül pszichológiai vizsgálatot végezni embereken.
Ezt az írást az egyik legáltalánosabban elterjedt, Magyarországon is kapható szociálpszichológiai tankönyv alapján írtam meg. Számos aprósággal lehetne még bővíteni, de a célom nem az, hogy bevezessem az olvasókat a pszichológia világába. Sokkal inkább azt szeretném, ha analógiákat, párhuzamokat keresnének saját életük, döntéseik, kitartásuk és a kísérlet egyes elemei között. Ha gondolják, kezdjenek el beszélgetni bármiről, ami eszükbe jut a fentiekről. Felőlem akár szidhatják is a pszichológusokat, érezhetik úgy is, hogy ismét megerősítést nyert az ellenszenvük irántuk. Ezek is rendkívül fontos érzések. Akkor majd idővel azon is elgondolkoznak, honnan, miből táplálkozik ez az ellenszenv.
Zárszóként még annyit mondanék, hogy magam is hiszek benne: az ember alapvetően jó.

 
A szerző keresztény pszichológus, több pszichológiai társaság és egyesület tagja