Elárvult lelkek örvényben
A hit kárvallottjai
Válságban van? Úgy érzi, kicsúszott a lába alól a talaj? Spirituális élményre vágyik? Elege van az egész világból, fojtogatja a társadalom közönye, nincs egy közösség, ahová tartozhat?
Nincsenek barátai, akikkel őszintén elbeszélgethetne? Akivel így áll a dolog, annak jó esélye van arra, hogy csatlakozzék valamely kisegyházhoz, új vallási mozgalomhoz. Ha emellett kissé instabil, kevéssé kiforrott személyiség, van némi hajlama az önfeladásra is - annál inkább.
"Mária szülei korán elváltak, a lány - bátyjával együtt - az édesanyához került, ám nem sok örömet talált benne. Édesapját ritkán látta, édesanyja pedig ridegen bánt vele, vajmi keveset foglalkozott személyes problémáival. Sokat volt egyedül, sem általános, sem középiskolában nem tudott komolyabb kapcsolatokat kialakítani, és amikor egy fiú végre kiszemelte, a szexuális viszony nem sok örömet, inkább szégyent és bűntudatot okozott neki. Négy hónap után a fiú otthagyta, mert "bizonyos dolgokat" megtagadott tőle az ágyban. Mária levertté vált, egyszerű fizikai munkáját sem volt képes ellátni. Épp akkoriban az egyik Amerikából indult keresztény vallási mozgalom tagjai meginvitálják egy összejövetelükre. Élénk és meghitt társasági élettel ismerkedik meg, az otthoni légkör után valóságos felüdülés neki, úgy érzi, végre hazatalált.
Ezek után egyre több időt tölt a közösségben. Külön lakásba költözik, egy lakótelepre, ahová - a közösség szabályai szerint - maga mellé vesz egy szegényebb fiatal lányt, hogy ezzel is segítsen neki. Mivel a környéken több bűncselekmény is történt, a lakásban egyre rosszabbul érzik magukat, s mikor épp nem dolgoznak, a közösségben időznek. Máriát más probléma is aggasztja: a szigorúan tiltott gyümölcs, a szexualitás kezdi foglalkoztatni. Megvallja bűnét egy idősebb "nővérének", aki enyhe büntetéssel sújtja. Néhány nap múlva ismét észleli magán a "tüneteket", ám ezúttal egy idősebb testvér elé kerül, aki "démonikus befolyásra" gyanakszik. A késztetés nem múlik, az imák nem segítenek elűzni a kísértést - a lányból nemsokára maga a gyülekezet vezetője kísérli meg kiűzni a sátánt. Hipnózissal próbálkozik, de nem jár sikerrel. Máriát kikiáltják az Antikrisztus előfutárának, majd kizárják a gyülekezetből. Ezt követően több hónapig kezelik a pszichiátrián."
És ez csak egy dr. Süle Ferenc esettanulmányai közül, amely szemlélteti, hogy a vallási és személyiség-lélektani kérdések helytelen kezelése mekkora rombolást képes véghezvinni a személyiségben.
Valamennyi vallásnak az ősidőktől kezdve megvan a gyógyító, személyiséget kibontakoztató jellege. Ennek során viszont számos téves, sőt veszélyes utat is kitapostak, több destruktív formát is megalkottak - mondja a valláspatológus, aki 1991-től a hely bezárásáig, 1999-ig vezette az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) valláspatológiai osztályát.
Az osztályra mintegy ötven beteg feküdt, és százötven járt be évente; legtöbben olyan lelkileg sérült vagy labilis emberek, akik támaszt és menedéket reméltek az általuk választott egyháztól.
"Klára szülei korán meghaltak, testvére nem volt, magánya csak fokozta az amúgy is bizonytalan, szorongó alkat nyugtalanságát, ami odáig fokozódott, hogy már munkáját sem tudta ellátni, állás nélkül maradt, anyagilag nehéz helyzetbe került. Végül a természetgyógyászathoz fordult segítségért: végső tartalékait felélve fél év alatt több mint tizennyolc módszert tanult ki, ám a tanfolyamok csak még inkább összezavarták."
A második legnépesebb csoport olyan hívekből áll, akik vallásuk gyakorlása közben törtek meg lelkileg. "A mélyen vallásos Éva - férjével együtt - több gyermeket szeretett volna. Egyetlen fiuk született. A gyerek a család szeme fénye volt. Nem sokkal tizennyolcadik születésnapja után autóbalesetben elhunyt. Éva hite megrendült, elveszítette a gondviselésbe vetett bizalmát, s depresszív neurózisba zuhant."
Néhány pácienst közösségük belső életének torzulása tett beteggé. Ők csaknem kizárólag valamelyik történelmi egyház tagjai, és súlyosan csalódtak lelki vezetőjükben. Az egyik lelkésznek például - felesége mellett - egyéb nők is akadtak az életében, olykor egyszerre több is, s mikor ez a gyülekezetébe járó idősebb asszonyok tudomására jutott, a gyengébb idegzetűek nem voltak képesek feldolgozni.
A történelmi egyházakban történtek is kiválthatnak patológiás tüneteket - szögezi le Süle. - Tudomásul kell vennünk, hogy a vezető lelkész is csak ember, olykor neki is lehetnek hibái; ám egy-egy képviselőjének esendősége csak az embert minősíti, nem magát az egyházat.
A legritkábbak az olyan betegek, akiknek korábban semmiféle kapcsolatuk nem volt a vallással, ám betegségük során vallásos eszméket kezdenek hangoztatni. Általában nincs valódi vallási élményük, s a tüneteket hosszan tartó kóros konstelláció előzte meg. Egy középkorú férfi például magának az Úrnak képzelte magát, s mint ilyen, rövidesen az OPNI-ben kötött ki. Ott kiderült: a "Jóisten" civilben jámbor papucsférj volt, otthon egy zsarnok természetű asszony, plusz három lánygyermeke dirigálta naponta - amíg fel nem lázadt.
Ebben az esetben nyilvánvanlóan kompenzációs mechanizmusról volt szó... - teszi hozzá Süle. - A "Jóisten" amúgy okozott némi fennakadást az osztályon: mikor egy alkoholista páciensről kiderült, hogy ő a "pápa", dirigálni kezdte, mint feljebbvalója, a "pápa" meg kis híján felpofozta. Úgy kellett szétválasztani őket...
A gyülekezetek, ahonnan a betegek kikerülnek, különféleképpen reagálnak az esetekre: akadnak közösségek, melyek képviselői rendszeresen bejárnak testvérükhöz a kórházba, illetve maguk irányítják orvoshoz a zavarodott hívőtársaikat, s akadnak olyanok is, amelyek minden kapcsolatot megszakítanak a "megtévedt báránnyal", mihelyst orvosi kezelés alá kerül; nem ritka az sem, hogy "szabályosan" kiátkozzák.
Ennél a pontnál világosan megmutatkozik, melyik közösség destruktív, s melyik nem az. Igazi egyházi működés elképzelhetetlen a másokért végzett karitatív munka, szolgálat nélkül, s egyes közösségek saját megbetegedett tagjaiknak is megadják ugyanezt az ápolást. Ezek nem minősíthetőek destruktívnak, sőt - állítja Süle doktor.
Nem úgy az egyes szekták, illetve új vallási mozgalmak. Az a fiatal lány, akit hat hónapig kellett kezelni, mert a közösség, melyhez csatlakozott, korábban sosem látott férjet jelölt ki számára, és házassága körülményeibe belezavarodott, egy destruktív szektából érkezett. Férjét a számítógép választotta ki egy e célra kidolgozott program segítségével, Lengyelországból. Esküvőjük napján találkoztak először; és a gyülekezet szabályai szerint házasságuk első három évében tilos volt nemi életet élni. Ez idő alatt az asszonynak úgy kellett bánnia a férjével, mint ha a fia volna, míg a második három évben épp ellenkezőleg: a férjet apaként kellett volna kezelni. A lány érzelmileg labilis lett, és a diagnózis nagyfokú akaratgyengeséget állapított meg nála...
A szekták beolvasztják az egyéniséget, a privát szférának nem hagynak elég helyet és időt; a "betagoláshoz" általában kimerítéses és alvásmegvonásos technikákat alkalmaznak. Az egyén választási szabadsága minimálisra csökken, önálló döntés meghozatalára nincs módja, viszont az ezért vállalt felelősség súlya is lekerül a válláról - elemzi a destruktív szekták csoportdinamikáját Süle, hozzátéve, hogy a szekták az alsóbb társadalmi rétegekben és a nők körében a legvonzóbbak, és általában 20-25 év közötti, labilis vagy lelki zavarokkal küzdő fiatalok lépnek be az ilyen közösségekbe. Az ott elszenvedett lelki torzulások leginkább az alapító egyéni lélektanára vezethetőek vissza.
A destruktív szekták alapítói általában ügyesen menedzselik magukat, ugyanakkor megalomániás vagy paranoid skizofrének, akik saját patológiájuknak megfelelő "komplementer" partnereket vonzanak maguk köré. E körülmények között sajátos örvénydinamika indul be: a vezető - általában azzal az indokkal, hogy a tag Istennek engedelmeskedik, nem neki - "bárányára" kényszeríti akaratát, aki a dresszúra hatására engedelmeskedik. A folyamat végpontjaként a vezető válik istenné a tag számára, a gyülekezet feje pedig - valós visszacsatolás hiányában - még inkább mindenhatónak képzelheti magát, ami csak fokozza megalomániáját.
- Az ilyen személyiségek által megzavart tagokat csak hosszú izolációt követő, erős énerősítő terápiákkal lehet meggyógyítani. Egy-egy kezelés minimális ideje fél év, de akadnak évekig tartó terápiák is - állítja Süle. Arra, hogy a vallási közösségek teszik-e beteggé a tagokat, vagy ellenkezőleg, azok már betegen lépnek be a gyülekezetbe, egyelőre nincs megnyugtató válasz. Egy 1990-ben Amerikában készített felmérés kimutatta, hogy Jehova Tanúi között háromszor annyi a skizofrén és négyszer annyi a paranoid skizofrén, mint az átlagpopulációban - ám a feltett kérdésre nem terjedt ki a vizsgálat.
S hogy miként lehetne a valláspatológiás esetek számát csökkenteni? Süle a jelenség okát a korszellemben látja, s nem túl optimista. Szerinte maguk a vallási vezetők sem ismerik fel, ha egy lelkésztársuk vagy valamelyik hívük lelki zavaroktól szenved, mert hiányzik ehhez a szakértelmük.
- A vallási vezetőket valláslélektani képzésben kéne részesíteni, melynek anyagába a klinikai pszichológiai ismeretek is beépülnének. Amíg ez nem valósul meg, a helyzet csak romlani fog. Szent Ágoston meglátása ugyanis - "Hogy az emberi természet mennyire szereti a tudást, s mennyire nem akar tévedni, az onnan is érthető, hogy inkább akar valaki ép elmével panaszkodni, mint háborodottan örvendezni" - egyre kevésbé igaz.
Forrás: Heti Válasz
Cikk letöltése word dokumentumként: A hit kárvallottjai
Utolsó kommentek