A következő történet nem nálunk történt, de nagyon tanulságos. Kedves vének! Ha elolvassátok, többet tanulhattok belőle, mint az új véneknek szóló könyvből, és ez csak egy tapasztalat, maga az élet...

Öngyilkosság a gyülekezetünkben

Abban az évben már felvigyázói feladatokat láttam el a gyülekezetben, amikor életem egyik legmegrázóbb gyülekezettel kapcsolatos negatív tapasztalata ért. Mai napig is beleborzadok ha végiggondolom az egészet. Előzményként csak annyit, hogy több éves aktív kisegítőszolgai és könyvtanulmányozásvezetői tapasztalat volt a hátam mögött, valamint másfél év általános úttörőszolgálat. A gyülekezet legtöbb tagjával jó volt a kapcsolatom, sokaknak bizalmasa is voltam. Lehetett bármilyen kérdés, nemcsak beszélgetni lehetett rólam vele, hanem segítettem is a problémákban. Véntársaimnak ez egy kényelmes helyzet volt, mert számomra az egész egy pásztori szolgálat volt, míg ők felszabadultak más tevékenységek elvégzésére. Teljesen természetes volt nekem az a tudat, hogy a gyülekezet tagjai is lehetnek lelki betegek, mert családomban több testvér és testvérnő volt szakorvosi kezelés alatt a múltban, és akkoriban is néhány testvérnő rendszeresen járt pszichológushoz is. Szolgálatom során különösen azokat részesítettem figyelemben, akik csendesek és visszahúzódó egyéniségek voltak. Én is ilyen vagyok, ezért nagyon bele tudom élni magam abba, hogy milyen érzés ha senki nem vesz észre. Ezek a személyek nagyon örvendtek a plusz figyelemnek és kibontakozó tehetségeik még ma is a gyülekezet hasznára vannak.

Az egyik ilyen csendes testvérnő nagyon nehéz életkörülmények között élt. Két férje volt, de mind a kettőtől elvált és mind a kettő egy-egy gyermeket hagyott neki hátra. A testvérnő, M. testvérnő, a nővére hatására lett Jehova Tanúja aki sokat szeretett volna segíteni depressziós testvérének. M. testvérnő ugyanakkor keresztelkedett amikor én is. Emlékszem, hogy két kicsi gyermekével milyen szorgalmasan járta az összejöveteleket. Pár év múlva azt hallottam, hogy sírva panaszkodott az egyik vénnek, hogy a fia többé nem akar járni gyülekezetbe, aki még nem is volt csak 11 éves. Fiával ekkor beszélgettem először, aki jogosan azt sérelmezte, hogy sem édesanyjával, sem hugocskájával, sem pedig vele nem beszélget vagy foglalkozik a gyülekezetben. Nagyon igaza volt, mert szinte észre sem vettem őket magam sem. Őket annak a testvérnek az édesanyja tanította aki az én tanítóm édesanyja volt. Bizalmam volt irányába, de közösen sem tudtunk semmi megoldást találni. M. testvérnő szerinte annyira zárkózott természet, hogy lehetetlen vele kapcsolatot teremteni.

Pár év múlva M. testvérnő nagyon nagy szeretettel viseltetett irántam, amikor az újonnan született gyermekem részére adott valamilyen ruhácskát amit ő kötött. Akkor tudtam meg és meg is éreztem, hogy ő mennyire szeret minket. Megkérdeztem a fia felől, de csak annyit mondott, hogy nehezen bír vele és most magukhoz vették a nagymamát aki segít gondoskodni a családról. A nagymamát jól megismertem, mert amikor a házukba a postaládához vittem az újságot, mindig nagy szeretettel fogadott. A nagymama nem akart sok Jehova Tanújával kapcsolatot teremteni, de velem mindig kedves volt. Ha M. testvérnővel találkoztam a postaládáknál mindig felhívott a családjához és nagyon ritkán el is fogadtam az 5 perces meghívást, egy üdítő vagy egy pohár víz erejéig. Rá egy évre egy testvér újságolta nekem, hogy udvarol M. testvérnőnek és nagyon örültem neki. Bár házasság nem lett belőle, a testvérnő visszanyerte női önbizalmát, mert érezte, hogy tetszhet egy férfinek.

Már általános úttörő voltam amikor a körzetfelvigyázóval munkálkodtam és az utcai szolgálat közben egy fiatal tizenéves fiút megszólítottunk. Nagyon jó beszélgetés volt, de szégyenemre a végén kiderült, hogy ismerjük egymást! M. testvérnő fia volt, akivel annak idején egyszer beszélgettem. Karjain tűszúrásnyomok voltak, szemén látszott a drogok hatása. Volt köztünk 10 év az én javamra, de a fiú arcbőre legalább az enyémnél is egy tízessel több volt. A gyülekezetben ekkor mentem oda M. testvérnőhöz akinek könnyezett a szeme. Ő semmit nem mondott, de másoktól tudtam meg mennyire erőszakos a fia vele. Rendszeresek otthon a veszekedések, állítólag még tettlegességre is sor került.

Alig néhány hét múlva egy nagyon konzervatív testvérnővel prédikáltunk az utcán amikor M. testvérnő sietve lépett oda hozzánk. Majdnem egy órát beszélgettünk, pontosabban a két testvérnő. A társam arról győzködte őt, hogy legyen határozottabb a gyerekeivel, legyen férfi. M. testvérnő sokszor tiltakozott, hogy ő erre nem képes, mert nem férfi, hanem nagyon is nő, de a társam nem hallotta meg. Csak azt éreztem, hogy a társam elbeszélt M. testvérnő mellett. Amikor egy hét múlva M. testvérnő odajött hozzám a gyülekezetbe, nagyon különlegesen viselkedett és nagyon szokatlan kéréssel fordult hozzám. Egy érdeklődőt szeretett volna átadni. Semmilyen racionális magyarázatot nem adott arra, miért szeretné átadni, amikor szeretik egymást és szeret is hozzá járni. Ideje pedig bőven van rá.

Csak pár napom volt ezen gondolkodni. Akkor szintén az utcán prédikáltunk egy véntársammal. Meglátta M. testvérnőnek a fiát. Nagyon slamposan volt öltözve, kicsit ijedt arccal éppen, hogy csak halványan suhant a járókelők között, kezében furcsa zsák volt. Ha lehetőségem van rá akkor meg kell szólítanom - határoztam el magamban, miközben a társamnak intettem, hogy jöjjön velem, mert valakit kinéztem magunknak. Az a fiú, P.-nek nevezem most, amikor meglátott nagyon megörült nekem. Szaladt felénk és már valami nem volt érthető a helyzetben. Köszönés után F. T. testvér telefonszámát kérte, aki az egyik véntársunk volt a gyülekezetben. (ez a testvér vajon kicsoda lehet???) Elővettem a füzetemet, hogy megkeressem, miközben megkérdeztem esetleg nem tudunk-e mi is a segítségére lenni. P. a közelről nézve átlátszó zacskóra mutatott, amiben egy elég koszos, kicsit vérfoltos ruhadarab volt begyűrve. A zacskó után nyúltam, gondolva arra, hogy azt kellene odaadni F. T. testvérnek. Biztos valami különleges ruha. P. visszahúzta a zacskót és hóna alá csapta:
- Nem, nem kell neki odaadni. Meghalt anyukám!
Nagyon nagy önuralommal mondta el, hogy baleset történt az édesanyjával és mire kiértek a mentők meghalt. Nem hiszek az okkult dolgokban, de aznap a korai órákban különleges álmom volt. Azt álmodtam, hogy egy magas helyről zuhanok le és túlélem. Ám miután lepuffanok a földre nem bírok felkelni és meghalok. A feleségem rázott fel az álomból, mert már forgolódtam, kiabáltam és szakadt rólam a víz. Nem akartuk P.-t faggatni, mert nagy meglepetésünkön még nem is lettünk úrrá mire ő továbbment. Csupán P.-vel egy másnapi találkozót beszéltem meg. Társam nagyon meghatóan eszembe juttatta, hogy biztosan nem véletlen, hogy aznap arra mentünk a szolgálatban. (kiemelés tőlem)

Társam aznap dolgozni ment és pedig haza. Otthon elsírtam magam. Fájt és szinte kiabálni tudtam volna, mert M. testvérnő nagyon fiatal volt (35-40 között) és ezt igazságtalannak éreztem. Nem bírtam megbékélni. Értesítettem véntársaimat is amint lecsillapodtam. Mindenkinek csak üzenetet tudtam hagyni. Órákon belül csengettek a kapumon amikor az egyik üzenetre reagálva azonnal elugrott hozzám az egyik korombeli vén. Elmeséltem nekik, hogy P. mit mondott, miszerint M. testvérnőnek halálos balesete volt. Amíg vele beszéltem a másik két vén is felhívott további információkért, de nem tudtam semmi konkrétat mondani. Arra a megállapodásra jutottunk, hogy az egyik arrafele lakó vén elmegy és megkeresi a hozzátartozókat egy gyors pásztori látogatásra és megbeszélni a temetést (az illető mindenben ilyen gyakorlatias volt).

P.-vel másnap találkoztam aki akkor nekem mindent elmesélt. Az egész család otthon volt amikor általa nem részletezett okokból vita támadt. Anyukája nagyon kiborult, kiabált és azzal fenyegetőzött, hogy megöli magát. P. mondta neki, hogy vegye be a gyógyszerét és feküdjön le aludni. Aztán mai napig nem tudható miért, de M. testvérnő kiment a folyosóra, felszaladt a 4. emeletre (ezt már a szomszédok is látták) és a terasz korlátjához érve ledobta papucsát és leugrott. Valami halk, de erősödő sikolyszerű töltötte be a rémülettől megnémult folyosót, majd egy nagyon erős puffanás. Mindenki odarohant a terasz korlátjához. Testvérnőnk még élt és a ház kapuja felé húzta magát a kezével, mert a lábát nem bírta használni. Aki csak tudott leszaladt, az egyik öreg szomszéd mentőért telefonált. P. is elsők között rohant a földszintre, de már hugocskája és a nagymama is ott álltak mereven. P. és néhány lakó az időközben a lépcsőházba bemászó testvérnőnket a hátára fordította. Próbáltak beszélni hozzá, de csak pislogott és valamiket mondogatott. Szegénynek senki nem figyelt a szavára. M. testvérnő még körülbelül 2 percet volt eszméleténél, de a mentők még sehol. Nagyon soknak tűnt a jegyzőkönyv szerinti 7 perc amennyi a riasztástól a helyszínre érkezésig eltelt. A mentősök újraélesztéssel próbálkoztak, de hiába. Nem sikerült. A boncoláson kiderült, hogy csak a bordája 16 helyen törött el és az egyik borda belső vérzéseket is okozott. A baleset körülményei miatt a rendőrség is a helyszínen volt. Aznap a házra mély szomorúság költözött.

P.-vel történt beszélgetés nagyon megrázó volt. Nem értettem addig, hogy M. testvérnővel hogyan történhetett ilyen igazságtalanság, hogy ilyen fiatalon haljon meg. Most már sokkal jobban fájt, hogy hogyan nem vettük észre. Még én sem. Ott a szemünk előtt épült le szegény. Azt sem tudtuk, hogy pszichológushoz jár és ideggondozói kezelés alatt áll, erős gyógyszereket szedve. Azt tudtuk mennyi gondja van, de nem segítettünk rajta soha. Valahol ez a mi felelősségünk is! Akkor amint P. összeszedte magát, más testvéreknek is elmondta mi történt. A család is mondogatta mindenkinek, egyesek hozzá is tették: „pedig Jehova Tanúja volt!". Egyszerűen nem fért elméjükbe bele, hogy egy Tanú öngyilkos lehet. Az enyémbe se!!!!

Napokon belül minden vén megbeszélte, hogy mit kell tennünk. A gyülekezetnek nem mondjuk meg, hogy öngyilkosság történt. A bejelentésben is úgy fogalmaztunk, hogy tragédia történt. A testvéreknek azt mondtuk, hogy M. testvérnő leesett valahonnan, többet nem tudunk. Szégyelltük az egészet. Vádolva éreztük magunkat.

A temetés volt a legnehezebb. A család kérte a Tanú temetést amit mi biztosítottunk is, tekintve hosszú évek alatti szolgálatát. Nagyon sokan voltunk, mert M. testvérnő halálhíre sokakat megrázott. Esett az eső, de senki sem akart hazamenni, pedig a szertartás végig a szabad ég alatt volt. Mindenki megrendülten állt és nem tudta felfogni mi is a halál. Szívet tépő volt látni a kislányának a sírását aki csak állt és nézett maga elé. Könnyeinek megadva magát csendben zokogott. Elvesztette saját édesanyját, az egyetlen biztos pontot az életében. Miközben odamentünk részvétet nyilvánítani, arrébb álltunk a parcellától. P. azt kérte, hogy a tanú-szertartás legyen rövidebb, mert egymaga szeretne búcsút venni édesanyjától. Egészen addig jó messziről figyelte a parcellát, kezében egy csokor virággal. Egy véntársammal együtt odamentünk hozzá. Alig szólt egy szót. Messziről figyeltem, hogyan teszi oda a virágot és omlik össze a tizenéves fiúcska édesanyja előtt. Már későn. P.-t azóta is ismerem, azóta felnőtt. Ott a temetőben megfogadta, hogy soha életében nem fog droghoz nyúlni és becsületesen ember lesz belőle, és eltartja, felneveli hugát, haláláig gondozza a nagymamát ha szükséges. Ennyivel tartozik a családjának. Közülünk senki sem tett semmilyen fogadalmat, pedig utólag kiderült, mindannyiunkat még a halála előtt megkeresett M. testvérnő. Valami nagyon határozatlan, csendes módon tudatta velünk mire készült. Ez volt az ő természete. Csendes.

A temetőből kifele azzal a testvérnővel mentem aki tanította őt. Éreztük a bűntudatot egymáson is. Együtt sírtunk a kapuig. Pár hét múlva senki nem beszélt az esetről. Lassacskán a gyülekezet elkezdett beszélni az esetről, P. és a kislány elkezdte elmondani mi történt igazából. Azóta nem hallom azt a szót a gyülekezetben: „öngyilkos". Félünk kimondani. Óriási a szomorúság, a lelki teher és a fájdalom. M. testvérnő lányát egy év múlva a gyülekezet egyik gazdag családja örökbe fogadta, P. elment külföldre dolgozni a nagymama pedig a gyülekezetünkben keresett vigaszt. Ez most happy end is lehetne. Pedig nem az! Nem vagyok jó író, nem erősségem szavakkal érzelmeket festeni, de legalább leírhattam ami évek óta nyomasztotta a lelkemet.

Forrás: http://bikbak.uw.hu/