Így „a jelenléte hiányával feltűnő” Vezető Testületet minden szempontból beárnyékolta a Társulat. Soha senki sem ajánlotta, hogy a misszionáriusokat úgy küldjék ki, mint „bizottságot”, vagy hogy „átvegyék a munkát” a kijelölt országokban, ezért ez így csak eszközként szolgált a „bizottság” , és a javasolt felfogás megkérdőjelezéséhez.

A beszéd tovább folytatódott Fülöp evangélistáig, és ismételten felhangzott a kérdés: „Ki csinált belőle evangélistát, vagy misszionáriust?” [1] Az alelnök a Cselekedek 6. fejezetére hivatkozott, amikor az apostolok szükségesnek látták a hét férfi kijelölését, Fülöpöt is beleértve, hogy gondoskodjanak az eledel szétosztásáról, gátat vetve a zúgolódásoknak bizonyos özvegyek elhanyagolása miatt. Azután azt mondta:

„Tekintsetek bele McClintock és Strong Egyháztudományi Enciklopédiájába, és megállapíthatjátok, hogy a munkát, amire az apostolok kijelölték azt a hét férfit, úgy hívják, hogy „félvilági munka”. Az apostolok nem akartak foglalkozni a „félvilági munkával”, ezért átruházták a hét férfira, és ezt mondták: Ti ezzel fogtok törődni, mi pedig az imának és a szó szolgálatának szenteljük magunkat”. Jézus Krisztus 12 apostola azáltal, hogy elhárították maguktól az asztali felszolgálás felelősségét, csupán bábfigurák lettek volna Isten és Jézus Krisztus gyülekezetének az élén? Természetesen - nem lettek csupán bábfigurák, mivel a szellemi dolgokra összpontosítottak.”

[1] Lásd Cselekedetek 8:5-13; 21:8.

A Vezető Testület azon tagjainak, akik hallották az elnök kijelentését, hogy a Vezető Testület csak szigorúan „szellemi dolgokkal” törődjön, a többit elvégzi a Társulat, az alelnök szavai nem voltak ismeretlenek. A furcsa csak az volt, hogy a Vezető Testület tagjainak több, mint a fele, a napi nyolc óra 45 percét pontosan ilyen „félvilági munkával” töltötte el. Dan Sydlik és Charles Fekel a termelésben dolgoztak; Leo Greenlees a biztosítási és hasonló ügyek beszerzésével foglalkozott a pénztári titkár irodája részére. John Booth a Bétel-konyhára felügyelt; Bill Jackson a jogi ügyekkel és okiratokkal foglalkozott. Grant Suiter naponta a pénzügyekkel, beruházásokkal, részvényekkel és a tervezetekkel volt lefoglalva; Milton Henschel, és maga az elnök is(aki ezeket a munkabeosztásokat ellenőrizte) többfajta „félvilági munkával” kötelezték el magukat a közigazgatásban, amiről az alelnök azt mondta, hogy másokra kellene hárítani.

The vice president’s exposition now took a strange turn, one that actually contradicted the official teaching as to the divine authority for a governing body from the first century onward. Továbbá Pál, azaz Saul története volt bemutatva, aki megtérése után, amikor Jeruzsálembe ment, csak néhány apostolt talált, és nem az egész testületet, majd eljutott a szíriai Antiokiába. The history of Paul, the converted Saul, was first related; that, after his conversion, when he went to Jerusalem he saw only two of the apostles, not the whole body of them; how he eventually came to Antioch in Syria. Having remarked that, in selecting and appointing Saul of Tarsus, Christ “took direct action without consulting any man or body of men on earth,” the vice president now presented a sort of “Tale of Two Cities,” in which the role of Antioch was set over against that of Jerusalem as regards the missionary activity of Paul and Barnabas. In what follows, keep in mind the existing official Watch Tower teaching that there was a governing body based in Jerusalem that exercised supervisory direction over all congregations of Christians in all places and that in this it was the model for the present-day governing body of Jehovah’s Witnesses.

Amikor az alelnök Pál és Barnabás, a szent Szellem által történt misszionáriusi munkára való elhívatásukról beszélt, szüntelenül hangsúlyozta, hogy mindez az Antiokiai gyülekezeten keresztül történt (tehát nem Jeruzsálemen keresztül, ahol az apostolok testülete volt) [2]. Ezt mondta:

„Egyszerre csak a szíriai Antiokiában, és nem Jeruzsálemben szolgált (Pál) … a Szent szellem miért az Antiokiai gyülekezetnek mondta „Válasszátok külön nekem mindenki közül Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket”. És az Antiokiai gyülekezet így tett, rátették a kezüket Pál (vagy Saul) és Barnabás fejére, majd kiküldték őket … és ők a szent szellem segítségével, aki az Antiokiai gyülekezeten keresztül hatott, kimentek első missziós útjukra.

Láthatjátok Jézus Krisztust, mint a gyülekezet Fejét cselekedni, közvetlenül hatni, a világon senkivel sem tanácskozva arról, hogy mit tehet, és mit nem. És így cselekedett, ami Pált és Barnabást illeti, mindketten pedig az Antiokiai gyülekezet apostolai voltak.”

[2] Ne feledjük, hogy a Tanúk tanításának az egész alapja a „Vezető Testület általi elrendezésről” és tekintélyről, abból ered, hogy az ilyen elrendezés a bibliai időkben Jeruzsálemből volt irányítva.

Emlékszem, az alatt az idő alatt én csak ott ültem, és azt mondtam magamban: Tudja ez az ember, hogy mit beszél? Tudom, mire megy ki a játék - eltávolítani a hangsúlyt a Vezető Testületről úgy, hogy a Társulaton és annak elnökének a hatalmán maradjon a hangsúly, de felfogja a következményeit annak, amit mond? A célja elérésének az érdekében aláássa az egész tanítást az első században működött vezető testület létezéséről, amely világméretű tekintélyével Jeruzsálemből felügyelte és irányította az igaz keresztények gyülekezeteit mindenhol és minden ügyben az egész világon? Azt a felfogást, amelyet a Szervezet épített fel Jehova tanúi elméjében, saját kiadványain keresztül, és amely mellett legtöbbje ma is kitart?

De az alelnök még nem fejezte be, és még nagyobb erővel tovább szárnyaltatta gondolatait. Pál és Barnabás első missziós útja befejezésének a leírásánál feszültséggel és drámai erővel folytatta:

„…és hová mentek, hol jelentkeztek ? Itt van a feljegyzés, olvassátok el a Cselekedetek 14. fejezetének a befejező versében. Visszatértek Antiokiába az ottani gyülekezethez, és itt az van leírva, hogy mindenről aprólékosan beszámoltak a gyülekezetnek, amely Isten ki nem érdemelt jóságából elküldte őket cselekedni a művet. Tehát itt jelentkeztek.

A feljegyzés azt is mondja, hogy rövid időre Antiokiában maradtak. Mi következett? Valami történt, és Pál Barnabással hirtelen elmentek Jeruzsálembe. Nos, mi történt? Mi hozta őket Jeruzsálembe?

Az apostolok testülete és a jeruzsálemi gyülekezet más vénei lettek volna azok, akik beidézték őket, és azt mondták volna: „Nézzük csak! Hallottuk, hogy ti ketten missziós útra mentetek, és visszajövet nem jöttetek el Jeruzsálembe jelentést tenni nekünk. Tudjátok kik vagyunk mi? Mi vagyunk a jeruzsálemi zsinat. Nem ismeritek el Jézus Krisztus vezetését? Ha elég gyorsan nem jöttök ide, fegyelmi eljárást indítunk ellenetek!”

Erről szól a beszámoló? A valóság az, ha így bántak volna Pállal és Barnabással csak azért, mert annak a gyülekezetnek számoltak be, amelyik a szent szellem által kiküldte őket, akkor az apostolok jeruzsálemi zsinatja, és más zsidó gyülekezetek vénei, Urunk Jézus Krisztus Fősége fölé helyezkedtek volna.”

A következtetései lényegében helyesek voltak. De egyúttal merő ellentétben álltak a Szervezet kiadványaiban megjelent felfogással, mely úgy vonultatta fel Jeruzsálem képét, mint a Vezető testület székhelyét, akik Krisztus közvetítőjeként az egész kereszténység irányítói és ügyintézői voltak, és Isten tekintélyének cselekvői. Nincs kétség felőle, hogy ez a beszéd, eltérve az alelnök más előadásaitól, miért nem volt sohasem felhasználva, mint tanulmányi anyag az Őrtoronyban.

Bármelyik más Tanúnál az ilyen érvelés bemutatását úgy ítélték volna meg, mint eretnek és rebellis beszédet. Ha szavait szó szerint vesszük, azt jelentené, hogy akármelyik gyülekezet, ha hisz Krisztusban és a szent Szellem elrendelné, saját misszionáriusait küldhetné ki, előzetes megbeszélés nélkül bárkivel, legyen az Brooklyn, vagy a fiókhivatal. Egy pillanatra sem kételkedtem, milyen gyors és kedvezőtlen visszhangot váltana ki a szervezet Központjában és irodáiban. Mint tekintélyük veszélyeztetését értelmeznék, és a gyülekezettől, amelyik így tenne, megkérdeznék: „Tudjátok kik vagyunk? Hát nem ismeritek el Jézus Krisztus vezetését, amely rajtunk keresztül működik?” Minden, amit a beszédében elmondott, igaz volt, való igaz. Nyilvánvalóan a legkevésbé sem volt arra hivatva, hogy ez érvényesüljön is, mint a néhány évvel ezelőtt elhangzott „a farok csóválja a kutyát” előadása. Kivéve persze az Antiokiai utalásokat, amikor egymás mellé próbálta helyezni a Vezető Testülettől függetlenül működő Társulatot.

A beszéd folytatódott, rámutatva a valódi okára, miért ment el Pál és Barnabás Jeruzsálembe, ahogy az fel van jegyezve a Cselekedetek 15. fejezetében. A valódi oka az volt, hogy maga Jeruzsálem volt az Antiokiai gyülekezet nehézségeinek a forrása. A Jeruzsálemből érkezett férfiak viszályt szítottak a törvény betartása, és a körülmetélkedés kérdései miatt. A Jeruzsálemi utazásnak tehát az volt a célja, hogy megfelelő mederbe tereljék a nehézségeket okozó jeruzsálemiek tanításait.

Érveléseit folytatva, Pál és új társa Silas második missziós útjával foglalkozott, megint kiemelve, hogy az Antiokiai gyülekezetből indultak, és így "ismét az Antiokiai gyülekezet volt felhasználva, hogy a Biblia történelmének legkiválóbb misszionáriusait küldje ki." Visszatértek Antiokiába, és Antiokiábol indult el Pál harmadik missziós útjára. A Cselekedetek könyvének beszámolójából az alelnök ezt következtette:

„Tehát, ha ezeket a feljegyzéseket tanulmányozzuk a Biblia történelmének két legnagyszerűbb misszionáriusairól, megállapítjuk, hogy Urunk Jézus Krisztus által voltak kiküldve, az egyház Feje által, mely tényt az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat is elismeri, és megalakulása óta kitart mellette. Tehát, az Úr Jézus Krisztus az egyház Feje, és joga van közvetlenül intézkedni, tekintet nélkül bármilyen további más szervezetre, függetlenül attól, ki képviseli. Ő az egyház Feje. Nem támadhatjuk meg azt, amit Ő cselekszik.”

Az alelnök által kimondott utolsó három mondat, a mai napig sok Tanú nézetét képviseli. Az ilyen nézet elfogadásáért jelenleg „hitehagyottnak” bélyegzik őket.

Azonban ezek a kijelentések ismételten nem úgy voltak gondolva, ahogyan kicsengtek. Abban az időben, megtámadni az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat elnökének a tekintélyét, az alelnök számára annyit jelentett, mint megtámadni az Úr Jézus Krisztust. Nem hitte el, hogy a Vezető Testület által létrehozott „ötök bizottsága” megfontolásai és cselekedetei bármilyen módon, az egyház Feje általi vezetést képviselhetnék, abból az egyszerű okból, hogy Jézus Krisztus döntött a Társulat megalapításáról azért, hogy Ő rajta keresztül cselekedhessen. Ez a fejtegetés nekem zavarosnak tűnt…

A beszédének a nyomatéka pontosan ezen volt, azt abból is látni hogy - a dolog magvához közeledve - most mindezeket a jelen időre használta fel. Beszélt Charles Taze Russel kiemeléséről, az új Őrtorony folyóirat kiadási nehézségeiről, és arról, hogy „ki hatalmazta fel ezt a férfit, hogy mindezt cselekedje.” Majd a Sioni Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat, Russel általi megalapításához hozzáfűzte:

„Tudatosítsák, barátaim, hogy amikor megalapította az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulatot, nem tétlen szervezetet, vagy társulatot alapított.”

Azt mondta, hogy Urunk Jézus Krisztus és Isten szelleme kiemelték Russelt, és támogatták a Társulatnak, „ennek a tevékeny szervezetnek” a megalapítását. Majd az alelnök leírta a Gileád iskola kezdeteit; hogy ez a Társulat elnökének az ötlete volt; hogy amikor megalakult, élvezte az igazgatói tanács támogatását, és az elnök felügyelte az iskolát. Az alelnök előadása alatt, Nathan Knorr az emelvényen ült, és Fred Franz a soron következő észrevételeinél egy kézmozdulattal rámutatott:

„Láthatják, kedves barátaim, hogy a New York-i és a pennsylvaniai Társulatok igazgatói tanácsa úgy, ahogy az meg volt határozva, tiszteletben tartotta az elnöki hivatalt, és a társulatok elnökét nem tartotta mozdulatlan bábfigurának, aki merev arcával elnököl a tétlen Társulatok fölött.”

Már az előadás kezdetétől fogva gondoltam, hogy ez a célja, ezért nem lepődtem meg, bár a nyelvezete, amit használt meglepett. Ettől kezdve beszédhangja megnyugodott, és folytatta, hogy kiemelje azt a konkrét napot, 1975. szeptember 7-ét, és ezt mondta:

„És tudjátok, mit jelent ez? Miért eme naptár szerint (a kezében tartott kis könyvre mutatott), Izrael földjének héber naptára szerint, miért pont az 1976-os holdév Tisri hónapjának a második napja ez, és tudjátok milyen jelentsége van? Miért pont ezen a napon, tanulmányaitok befejezésének a napján van az emberiség földi létezése hetedik évezredének a második napja? Nem jelent ez valamit? Nem valami nagy dolog ez (taps), hogy az emberiség létezése hetedik évezrede bevezető napjának az a jelentősége, hogy az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat működik, és rendszabályai alapelveinek az összhangjában küldi ki a Gileád misszionárius iskola 59. osztályát?

Jehova Isten bizonyára megáldotta őket, és gyümölcsük révén úgy lettek ismertek, mint jóváhagyott képviselők Jehova Isten kezében, ezért nem kellene megkérdőjelezni ennek a Társulatnak a jogát és tekintélyét, hogy misszionáriusokat küldhet ki.

Figyeljétek meg, barátaim, hogy pontosan úgy, mint ahogy Isten felhasználta az Antiokiai gyülekezetet a két legnagyszerűbb prédikátor, Pál és Barnabás kiküldetésére, most ugyanúgy használja fel a pennsylvaniai Őrtorony Biblia és Traktárus Társulatot a New York-i Társulat közreműködésével a további misszionáriusok kiküldetésére, akiket arra jelöltek ki, hogy betartsák ezt az irányvonalat. Ez nagyon örvendetes dolog.” [3]

[3] Ez után az előadás után, Knorr elnök szolalt fel, láthatóan megrendülve és majdnem képtelen a beszédre. Nagyra értékelte azt, ami elhangzott, és biztos vagyok benne, hogy az érzései teljesen őszinték voltak. Ezek után felüdítő előadást tartott a „beszéd hasznosságáról”.

Kétségtelenül, az alelnöknek valaki „kesztyűt dobott” a képzeletében, párbajra hívta az elnökséget. Ezzel az előadásával gondosan és élesen felvázolta a harcvonalat. A Társulatnak meg volt a saját felségterülete, és az a Vezető Testület határain kívül volt. A szomorú az volt az egészben, hogy az alelnök több tagtársát a Vezető Testületből egyértelműen a támadó (agresszor) szerepébe sorolta, és nyíltan rájuk mutatott, mintha nem ismernék el az Úr Jézus Krisztus tekintélyét, amelyet az általa jóváhagyott képviselőjének - a társulatnak kölcsönzött.

A jelenlévő vendégek, szülők, és a végzősök barátai ámulatba estek (misztifikálva voltak) sok dologtól, amit mondott, egész beszédének szenvedélyes nyomatékától, helyenként elharapott szavaitól. A Bétel-család tagjainak, az elnök és az alelnök asztali elnökléte alatt tett megjegyzéseiből, már volt felületes fogalma a nehézségekről, de most megerősödött bennük a gyanú, hogy a Vezető Testületben valóban viták zajlanak, egyértelmű hatalmi harc dúl.

Ennél nagyobb ellentmondás, mint a mostani, és a négy évvel ezelőtti „a farok csóválja a kutyát” előadások között már nem lehetett. Mindkét előadást ugyanaz a férfi adta elő, mégis úgy tűnt, hogy merőben fordított irányban halad. Nem lennék őszinte, ha nem vallanám be, hogy aznap a lelkem mélyén ziláltan, és többé-kevésbé szerencsétlenül hagytam el az előadótermet. Mintha Isten szava valami olyasmi lenne, amit úgy lehetne felhasználni, hogy az adott helyzetben az egyik állításnak feleljen meg, vagy ha a körülmények úgy kívánják, akkor a fordítottjának. Ez jobban nyugtalanított, mint a dolgok bármelyik más oldala.

Úgy mint Nathan Knorr esetében, most is bizonyos körülmények segítettek megértetni velem Fred Franz tettét. Rutherford bíró 1942 végén, a halálos ágyához, Beth Sarimba hívatott három férfit: Nathan Knorrt, Fred Franzot és Hayden Covingtont. Közölte velük, azt akarja, hogy halála után „tovább folytassák” és „tartsanak össze”. Ez Russel pásztor „végrendeletére” emlékeztetett, holott szóbeli, és nem írásos kijelentés volt. Húsz évvel később, 1961-ben Fred Franz a „Szenteltessék meg a te neved” című könyvben célzott erre az eseményre, az Illésről szóló értekezésében, amikor a próféta átadja a palástját (az Új világ fordítás szerint „prófétai ruháját”) követőjének, Elizeusnak (2Királyok 2:8, 11-14.). Úgy mutatta be, mint próféta-drámát, és felemlítette:

Rutherford ágyhoz volt kötve a csendes-óceáni parton, amikor 1941. december 7-én az Egyesült Államokat belehajszolták a második világháborúba. Két férfit a „felkent maradékból” (az egyik 1913-tól, a másik 1922-tól), és egyet a „más juhokból” (1934-től), elhívtak a Brooklyn-i Központból Rutherford betegágyához a Beth Sarim-nak nevezett házba a kaliforniai San Diego-ba. Ennek a három embernek 1941. december 24-én végső utasításokat adott. Évekig remélte, hogy meglátja a hűséges profétákat, Illést és Elizeust, feltámasztva és bevezetve „a világ fejedelmeinek” a Királyságába, Isten új világában (Zsolt.45:16). De csütörtökön, 1942. január 8-án Rutherford 72 éves korában elhunyt, mint Jehova Isten hűséges tanúja, és Isten királyságérdekeinek a teljeshitű önátadottja. Bátorságát igazolta Jehova oldalán, az egész világ feletti uralom döntő vitájában.

Mai szemszögből nézve ez úgy nyilvánul meg, mint mikor Illés befejezte művét, és Elizeus műve következett. Olyan volt, mint amikor a Jordán vizének szétválása után átmentek a keleti partra, és közösen várták Illés „elragadtatását”. [4]

- - - - - - - - - -

Elizeus lett az örököse Illés prófétai ruhájának, amely lehullott róla. Vele átszáll az ereje is.

[4] Szenteltessék meg a te neved (Let Your Name Be Sanctified), kiadva 1961-ben, 335, 336. o.

TOVÁBB