Amikor a Vezető Testület a javasolt átrendezésekről tárgyalt, az alelnök közvetlenül hivatkozott a haldokló Rutherfordnak erre a megbízatására. Nem vonom kétségbe, hogy Fred Franz úgy érezhette, hogy egy bizonyos „palást átadása” történt meg. Mint ahogy az már mondva volt, Rutherford halála után Nathan Knorr követte őt az elnöki hivatalban. Knorr felkérte Hayden Covingtont a nagyhírű texasi jogászt, aki sok esetben védte Jehova tanúit az Egyesült Államok Legfelsőbb bírósága előtt, hogy vállalja el az alelnöki tisztséget, annak ellenére, hogy nem vallotta magát a „felkent osztályhoz” tartozónak. (Ez azt mutatja, hogy eredetileg sem Rutherford, sem Knorr nem érezték a „felkentség” fontosságát, mint a világméretű mű irányításának a feltételét). Covington a Walsh-perben, Skóciában tett tanúvallomása mutatja, hogy ez nem volt így egészen addig, amíg pár évvel később nem érkezett valami levél azzal a kérdéssel, hogyan lehetséges, hogy ő és Knorr is arról beszéltek, hogy nem „felkent”, és így Covington úgy döntött, hogy visszalép [1]. Egy idő után a két ember közötti viszony megromlott, míg végül Covington elhagyta a Központot, és magánpraxist nyitott [2]. Covington lemondása után, 1944-ben, Fred Franz lett az alelnök.

[1] Hivatalos bírósági okiratból, 387, 388. oldal.

[2] Covington nehéz harcot vívott alkohol függőségével, és elvonókúrának is alárendelte magát, amikor még a Központban szolgált. A következőt a Daytoni (Kentucky) Speers korházban, miután hetvenes években már ki volt közösítve, és ekkor végre győzött a problémája fölött. Ismét visszavették, és tagsága a haláláig tartott.

Holott a Rutherford halálos ágyánál átadott felelősség (ami mellesleg azt mutatja, hogy nem létezett Vezető Testület) három örököséből most már csak ketten maradtak, nyilvánvaló biztonsággal érezhették, hogy továbbra is érvényben van a prófécia beteljesítésének a feladata. Amikor 1978-ban egy nagyméretű kongresszuson Cincinetti-ben (Ohio), felkérték Fred Franzot, most már mint elnököt, hogy kb. 30 ezer ember előtt beszéljen élettapasztalatairól mint tanú, úgy döntött, hogy értekezésének nagyobb részét az elhunyt Nathan Knorr-hoz fűződő viszonyának szenteli, külön kiemelve Rutherford bíró utolsó, hozzájuk intézett szavait. Való igaz, hogy Fred Franz előadása hálabeszédnek tűnt, amikor Knorr értékeit leírta, és kihangsúlyozta, hogy a végsőkig kitartott Nathan Knorr mellett, „pontosan úgy, ahogy azt a Bíró akarta”, és kijelentette, hogy ő büszke erre.

A „palást átadásának” ezt a szemléletét talán még jobban megvilágította az a kijelentése, ami ugyanabban az évben, a Vezető Testület akkori Írói Bizottságának (Writing Comitee) ülésén hangzott el. Jelen voltak: Lyman Swingle, Ewart Chitty, Lloyd Barry, Fred Franz és én. Ed Dunlap magyarázatot írt Jakab leveléhez, és Fred Franz javításokat eszközölt Dunlap értekezéséhez, ahol a 3. fejezet első versében a tanítvány ezt mondja:

„Ne legyetek sokan tanítok, testvéreim, hiszen tudjátok, hogy mi súlyosabb ítéletet fogunk kapni.”

A Dunlap által elkészített anyagban az volt írva, hogy ez feltehetően figyelmeztetésként szolgált tudatlan egyének részére, akik puszta fontosságból akartak tanítok lenni. Fred Franz írásban kérte az anyag többségének a kiiktatását anélkül, hogy bármilyen különösebb magyarázatot adott volna, ezeken a kérdéseken kívül:

„Jézus, ha így határozott, hogy némelyek tanítók legyenek, akkor mennyit határozott meg? És, ha ezt Jézus határozta meg, akkor Jakab miképpen mondhatta: ne legyetek sokan tanítok? Maga Jakab, hogyan lett tanító?”

Megbíztak, hogy őrködjem a magyarázat tervezetének a fejlődése felett, ezért a bizottság ülésén megkértem Fred Franzot, magyarázza meg ellenvetéseit, és mondja meg nekünk, ő mit gondol, milyen szándékkal íródott a szöveg. Kijelentette, hogy hite szerint azt jelenti, Isten akarata, hogy az egész keresztény közösségben csak néhány férfi legyen, akik joggal nevezhetik magukat „tanítónak”. Megkérdeztem, ki lehetne az a mi időnkben. Nagyon csendesen válaszolt:

„Hiszem, hogy én vagyok az. Több mint 50 éve vagyok a Központban, és az idő nagyobb részében az írás és a kutatás területén vontak be a munkába, ezért hiszem, hogy én vagyok az. És van még a Földön pár testvér.”

Ez a válasza egy további olyan eseménynek minősült, melynek hatása olyan meglepő volt, hogy szavait az emlékezetembe véstem. Nem voltam egyedüli tanúja, mert az Írói Bizottságnak további három tagja előtt hangzott el. A földkerekség csak egyetlen tanítóját azonosíthattuk megjegyzéséből: Fred Franzot. Kik voltak a továbbiak, az saját találgatásainkra maradt. Több alkalommal is elmondtam Lyman Swingl-nek, sajnálom, hogy nem folytattam, és nem kérdeztem meg a további „tanítók” nevét, de ezzel a válaszával belém fagyott a szó.

Ugyanabban az anyagban, amiben fenntartásait közölte Ed Dunlap anyagával szemben, Fred Franz elnök, javasolta a magyarázatba való következő pontok beiktatását (idézve az írásos megjegyzéseinek a 2. oldalától):

„Jakab hogyan lett tanító, nem tudhatjuk, csak azt, hogy féltestvére Jézus, a feltámadása után megjelent neki.(1Kor 15:7, Csel 1:14). Nem minden önátadott, megkeresztelt keresztény akar "tanító" lenni önző és nagyravágyó célokból. Az egyik ilyen igazságos indíttatású tanító, 1879 júliusában, a Sioni Őrtorony 27 éves "szerkesztő-kiadója", Jézus Krisztus jelenlétének a hírnöke volt.”

Ez emlékeztetett a Gileád iskola végzőseihez intézett beszédéhez 1975-ben, amikor meggyőződését fejezte ki, hogy Jézus Krisztus személyesen emelte ki Russel pásztort, hogy a különleges feladatokat elvégezze. Ez az anyag, három évvel később azt mutatta, hogy Franz elnök úgy érezte, hogy az ilyen egyének, személyesen Jézus általi kiválasztása még tovább folytatódik, azzal az eredménnyel, hogy csak néhány kiválasztott lett előléptetve a közösség különleges „tanítójává” [3].

[3] A Vezető Testület tanácskozásai, Karl Klein több alkalommal is úgy utalt Fred Franzra, mint a Szervezet sokévi „jövendőmondójára” (oracle). Ezt ugyan többnyire mosolyogva mondta, de a kijelentés állandó ismételgetése többet jelzett, mint csupán viccelődést.

De a fent javasolt anyag, mely behozta Russelt a képbe, nem lett felhasználva, és az  információk a Szövegmagyarázat Jakab leveléhez kiadványban, amiket én írtam, hogy eleget tegyek Franz kifogásainak, felcserélték Dunlap eredeti anyagát a 99. oldaltól, egészen a 102. oldal kezdetéig. Bizonyos értelemben, az elnök elképzeléseinek a fordítottja volt, mert Jézus szavai a Máté 23. fejezetének 8. versében: „titeket azonban ne hívjanak rabbinak, mert egy a ti tanítotok, ti pedig mind testvérek vagytok”, fordítottja volt annak a gondolatnak, miszerint számban csak nagyon kevés férfi alkotja majd a külön kiválogatott „tanítóknak” - néhány kiválasztottnak - a meglehetősen kivételes csoportját. A behelyettesítő anyagot, amit előterjesztettem a bizottság jóváhagyta, és ki lett adva.

Van itt egy másik oka is a nyilvánvaló ellentétnek bizonyos túlhangsúlyozott és hatékony kijelentések között, amik nyomtatásban megjelentek (mint pl. ’A farok csóválja kutyát’ c. cikkben), és a viszonylag félénk és éretlen valóság között. Ennek oka az volt, hogy a Társulatok képviselői azt képzelték, hogy az aránylag jelentéktelen behelyettesítő képviselete a változásnak, vagy újításnak, elegendő pótlása, vagy „jelzése” lesz egy nagyobb, igazi és értelmes változásnak.

Pusztán az a tény, hogy például 1971-ben Knorr elnök úgy döntött, feladja asztali elnökletének kizárólagosságát, és osztozni fog az igazgatói tanács többi tagjával, vagy az, hogy döntésével lehetővé tette a rendszeres váltakozást a Vezető Testületi tanácskozás elnökleténél, mindez úgy volt értelmezve, mint annak a bizonyítéka, hogy a Társulatok (és képviselői), a Vezető Testület által vannak irányítva, annak alárendeltjei, és hogy ’a kutya valóban csóválja a farkát’. Semmi kézzelfogható nem történt, semmilyen alapvető változás a szervezet elrendezésében.

Az, hogy Fred Franznak voltak ilyen elképzelései, főleg a több mint húsz év előtti időszakból látható, amikor 1944-ben cikkeket írt az Őrtorony részére, melyek alapinformációkat tartalmaztak a vénekről, felvigyázókról úgy, ahogyan az a Segítség c. könyvben megjelentek [4]. Ennek ellenére, abban az időben a gyülekezeti elrendezésben semmiféle változás nem történt. De ki volt mondva, ki lett adva, és ez elegendő volt.

[4] Őrtorony, 1944. október 15.

Ezekben az időkben az 1944-es év úgy volt bemutatva, mint bibliai prófécia által megjelölt év, főleg azért, mert meg lett szavazva az a változás, aminek köszönhetően a szavazati jog a társulatban már nem volt kötve 10 dolláros hozzájáruláshoz, úgy mint azelőtt. Helyette legfeljebb a Társulatok által gondosan kiválasztott 500 embernek volt joga a szavazáshoz. Mindenki, aki meglátogatta a Társulat évi közgyűlését, amikor igazgatókat választanak, tudta, hogy rendkívül rutinosak, és a szavazás puszta formalitás. A szavazó tagok többsége tulajdonképpen semmit sem tud a Szervezet belső menetéről, és nincs sem befolyása, sem joga hozzászólni, vagy ellenőrizni a Szervezet politikáját és programját. A tanácskozás érdemi része rendszerint nem tart tovább egy óránál, és ezután egy évig nem történik semmi.

Mégis, ennek a szavazótagokat érintő függeléknek az elfogadása, amit az Őrtorony 1971. december 1-jei számában megjelentettek (Fred Franz írta), olyan nagyjelentőségű eseménnyé duzzadt, hogy fókusza lett a Dániel 8:14 próféciájának a magyarázatához, ami a 2300 napot érinti, miután „a szent hely az eredeti állapotába lesz helyezve”. Kétségeim vannak, ha ma a sok ezer tanúból, egynek megmutatnák ezt a verset, hogy összefüggésbe hozná-e, az 1944-es esztendővel, és az akkor végrehajtott változásokkal a Társulatban. Mégis, a mai napig, ennek a próféciának ez a hivatalos magyarázata. Ez további példa arra a képességre, amikor egy viszonylagosan jelentéktelen eseményt szimbolikus értékekkel ruháznak fel, mintha egy óriásméretű, nagyjelentőségű esemény lett volna.

Az „ötök bizottsága” 1975. augusztus 15-én, végre bemutatta megállapításait és ajánlásait. A bizottság nevében elkészítettem egy 45 oldalas dokumentumot, amiben megmagyaráztam az ajánlások történelmi, de főleg bibliai okát, hogy a lényegében egyeduralmi elrendezés megváltozzon, és ráadásul még külön oldalon leírtam a Vezető Testület bizottságainak a rendszerét, többfajta tevékenységi területének az irányításához. Az okirat bevezető része ezzel a fejezettel ért véget:

Az ötök bizottsága minden megfontolása, sok imádság, és gondos mérlegelés végeredménye. Őszintén reméljük, hogy Isten Szelleme vezetett bennünket a végkövetkeztetésekhez, és imádkozunk, hogy a Vezető Testület segítségére legyenek döntéseiknél. Reméljük, hogy a javasolt kiigazítások, amennyiben jóvá lesznek hagyva, hozzájárulnak a még szebb, nyugodtabb viszonyhoz a Vezető Testület tagjai között, és segítenek eltávolítani a feszültséget, ami találkozásainknál jelen volt. (Zsolt. 133:1; Jak. 3:17, 18) Úgyszintén reméljük, hogy a javasolt kiigazítások, amennyiben jóvá lesznek hagyva, Jézus Krisztus vezetésének a kihangsúlyozására, még nagyobb jelentőségének a kiemelésére, és a tanítványai közötti „béke megőrzésére” fognak szolgálni - Márk 9:50.

Ezek a szavak őszinte érzéseimet és reményimet fejezték ki. Nem értem, miért lettek úgy értelmezve, mint kihívás, Jézus Krisztus gyülekezeti Fősége ellen [5].

[5] A Leo Greenlees által írt kísérőlevél ezt a kijelentést tartalmazta: „Ajánlásainkat nem a mű eddigi irányításából eredő elégtelenség motiválta, de főleg annak az érdeke, hogy a Biblia és az Őrtorony írások szerint legyen irányítva. Hisszük, hogy amint az ügyben érvényesülni fognak a bibliai alapelvek, nyilvánvaló lesz az irány, amit követnünk kell.”

A Vezető Testület elé került az anyag, és az 1975. szeptember 10-ei gyűlésen nyilvánvaló volt, hogy a tagok többsége hajlik a javasolt alapvető változások felé. De létrehoztak egy újabb „ötök bizottságát”, hogy tegyenek végső kiigazításokat [6]. A Vezető Testület sem az elnököt, sem az alelnököt nem választotta be a bizottságba, mivel világosan kinyilvánították ellenvetéseiket.

[6] A második „ötök bizottságát” Milton Henschel, Ewart Citty, Lymen Swingle, Lloyd Barry és Ted Jaracz alkották.

Az elnök megjegyzései főleg a változások gyakorlati részét kérdőjelezték meg. De az alelnök érthetően tudtunkra adta, hogy a javaslatokat úgy értelmezi, mint az „elnöki tisztség elleni támadást”. Amikor felolvasták neki az elnök saját nyilatkozatát, azt válaszolta, hogy ezt a kijelentését Knorr testvér „nyomás alatt” tette.

Lyman Swingle kifejezte saját érzéseit, amikor azt mondta, hogy a Vezető Testület tagjai tisztelettel vannak az elnök iránt, és nem tekintik őt tehetetlen, merev arcú bábfigurának egy tétlen társulat élén, miközben Fred Franz szavait használta a végzősök előtt elhangzott beszédéből. Hangsúlyozta, hogy a javasolt elrendezés után, az elnök továbbra is kamatoztathatja erőteljességét, szorgalmát és kezdeményező képességét. A vita későbbi szakaszában, az alelnök kitartott amellett, hogy az ötök bizottságának a dokumentuma azt eredményezte, amit ő mondott. Kijelentette, hogy az elkövetkező évi közgyűlésen a Társulat uralmának a folytatása mellet fog szavazni, majd hozzátette, hogy a Gileád iskola végzősei előtt elhangzott beszédével úgy érezte, kötelességének tett eleget, értesíteni a testvéreket arról, ne legyen olyan érzésük, hogy valaki „viccet csinál” belőlük.

Miután a második bizottság befejezte ajánlásait, és 1975. december 3-án előterjesztette jóváhagyásra, végső szavazásra került sor [7]. Az elnöklő felszólította a tagokat, emeljék fel a kezüket. Kettő kivételével mindenki felemelte a kezét a javaslat bevezetésének az érdekében. A kettő, akik nem emelték fel a kezüket, az elnök és az alelnök volt.

[7] Az első „ötök bizottsága” ajánlásaiban az egyedüli változás, amit a második ötök bizottsága javasolt az volt, hogy az elnöklők váltakozásán kívül a Vezető Testület bizottságaiban legyen egy állandó koordinátor.

A következő napon ismét összejött a Vezető Testület. Az alelnök azt mondta, az előző napi vitában azért nem vett részt, mert „nem akarta, hogy valami köze legyen az egészhez”, és ha részt vett volna, „mintha támogatná” de „ezt elvből nem tehette meg”.

Ismételten Nathan Knorra hivatkozott, mint a Szervezet végrehajtó igazgatójára („chief executive”), az emberiség Urának földi végrehajtó igazgatójára, és azt mondta, hogy „Jézus Krisztus most nincs itt a Földön, ezért használja helyetteseit, hogy végrehajtsák az ő akaratát.”

Daniel Sydlik, darabos, szláv eredetű, mély hangú ember azt mondta, hogy „szívesen látnám Knorr és Franz testvért a Bibliához, vagy netán az Őrtoronyhoz fordulni hozzáállásuk támogatásáért, de ebben az esetben ez nincs így”. Leo Greenlees megjegyezte, hogy ha szívesen alávetik magukat a Vezető Testület irányításának a gyülekezetek, akkor a Társulat miért nem?

Az elnök lényegesen korlátozta hozzászólását azzal a megjegyzéssel, ő úgy gondolta, a Társulatok a Vezető Testület mellett fognak működni, és nem a javasolt elrendezés szerint, amely alárendeli a Társulatokat, és hozzáfűzte „ami valószínűleg így helyes”. Az alelnök azt mondta, szintén úgy gondolta, hogy két szervezet fog egymás mellett működni (talán mint Antiokia és Jeruzsálem), és hozzátette: „Sohasem jutott volna az eszembe az, amit a Vezető Testület most akar csinálni.”

Az elnök és az alelnök természetesen ellenzékben maradtak. Lloyd Barry feszült hangon, reszkető megindultsággal, azt kérte, ne hozzanak egységtelenséget a dolgokba, amikor nyilvánvaló, hogy úgyis jóvá lesz hagyva.

Megtörtént a következő szavazás, és most Knorr elnök is felemelte a kezét, és az alelnök követte őt.

Négy évvel később, 1979-ben a Vezető Testület tanácskozásán Fred Franz, akkor már mint elnök, kijelentette, hogy abban az időben „nyomás alatt” szavazott a változások javára. Ezzel egyetértek. Amikor Nathan Knorr engedett, Fred Franz kényszerítve érezte magát csatlakozni. Továbbá azt mondta, hogy nem hajlott a változások felé, és attól kezdve „csak várt”, milyen végeredménye lesz.

Innen hiányzik egy körülbelül másfél oldalnyi rész 106-107. oldal, ettől a résztől: „Contrast the above information with the idealistic picture….” Egészen idáig: „…does not speak well for the moral standards of those knowing the reality.”

A mellékelt ábra, a második ötök bizottsága által készített elrendezést mutatja, amely 1976. január l -én lépett hatályba:

x – elnök

+ - koordinátor

John Booth, az első „ötök bizottságának” a tagja, aki életének korai szakaszában farmer volt New York állam északi részén, mély érzésű úriember, akinek azonban nehézségei voltak gondolatai közlésével, talán a legtalálóbban írta le azt, ami akkor a Társulattal történt. Az „ötök bizottsága” egyik legelső összejövetelén ezt mondta:

„A Társulat jogi eszköz. Olyan, mint az asztalon heverő íróeszköz. Az íróeszközt, ha használni akarom, felemelem. Amint befejeztem, leteszem, amíg újfent nem lesz rá szükségem.”

Ilyen helyzetbe jutott most az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat és leányvállalatai. Ez szükségszerűen azt jelentette, hogy az elnöki joghatalmat megtizedelték, és lényegében eltűnt úgy, hogy ez a hivatal most csupán jogi tisztséget töltött be.

Amikor Nathan Knorr meghalt, a Vezető Testület mérlegelte az utód személyét. A legvalószínűbb jelöltek Fred Franz és Milton Henschel volt, aki szorosan együttműködött Knorral a vezetésben. Henschel azt javasolta, hogy legyen az elnök Fred Franz, és ezt így egyhangúlag el is fogadták. Amikor Knorr Kiadói Bizottságban elfoglalt koordinátori helyének a pótlásáról volt szó, úgy tűnt, hogy követője Henschel lesz, de Fred Franz, most már, mint elnök, Lloyd Barryt támogatta. A Knorr és Henschel közötti viszony az utóbbi években megromlott, és az első „ötök bizottsága” egyik beszélgetése közben Knorr jelezte, ha szükség lenne rá, Lloyd Barry vehetné át az ő (elnöki) munkáját. Fred Franz ezt akkor abban a megvilágításban látta, mint Rutherford utasítását a halálos ágyán, és helyénvalónak érezte, valamilyen „palástot átadni” Barrynak, de a Vezető Testület erre a helyre Henschelt szavazta meg.

A Time folyóirat abban a cikkben, amiben hírt adott Frederick Franz elnökké választásáról, ezt írta:

„Bár nagyon kevesen ismerik a nevét, nagyobb hatalmat szerzett, mint a pápa, több mint 2,2 millió lélek felett az egész világon.” [8]

[8] Time, 1977. június 11., 64. oldal.

Ez az állítás sohasem volt távolabb az igazságtól, mint most. Egy évvel ezelőtt talán igaz volt, de annak ellenére, hogy az elnöki hivatal még mindig komolysággal és fontossággal bírt, már nem volt az az alapjában világméretű hatalom, amilyen azelőtt. A Vezető Testületen kívül csak kevés ember tudta felmérni, milyen drasztikus változások történtek.

Az elnöknek, ha valóban olyan szerteágazó hatalma lett volna, mint a pápának, persze a pápaság pompája és fényűzése nélkül, akkor a fiókhivatalok felvigyázói ténykedésük területén - mindegyik a „kereszténység elnöklő szolgája volt azon a területen, ahová kijelölték” – egyenlőek lettek volna az érsekkel [9]. Itt is változás jött létre, amikor ezt a feladatot átvették a fiókhivatali bizottságok.

[9] Idézve a „A fiókhivatalok ügymenete” akkor érvényes kézikönyvéből az 5 és a 6. oldaláról.

Az 1976-os, és 1977-es évek kellemes pillanatokat is hoztak. A nemzetközi Központban érezhetően megváltozott a légkor, több testvéri szellem, nyíltság, és egyenlőség volt jelen. Voltak, akik ahhoz az „ablakhoz” hasonlították, amit XXIII. János pápa nyitott ki a Katolikus Egyház részére, hogy „lehetőséget adjon egy kis friss levegőt szívni”.

A Vezető Testület új bizottságai érvénybe léptettek sok változást a Bétel-család körülményeinek javítására úgy Brooklyn-ban, mint a több mint 90 fiókhivatalban. Nagyobb figyelmet szenteltek az úgynevezett „sortagok” pénzügyi szükségleteire, az asszonyok és korban idősebbek szükségleteire. Az 1976-os év folyamán sorozatos találkozásokat hoztak létre elismert és tekintélyes férfiakkal különböző kategóriákból: először a fiókhivatalok képviselőivel az egész világból, majd az utazó szolgákkal az Egyesült Államokból, és végül meghívták Brooklyn-ba a világ bizonyos részeit képviselő gyülekezeti véneket [10]. Minden esetben a szabad beszélgetés és megnyilvánulás lehetősége felüdülést jelentett, oly eltérőt, mint ami a múltban volt.

[10] A meghívottak között volt Peter Gregerson is, az alabamai Gadsdenbol. Évekkel később a mi közös ebédünk szolgáltatta az okot a kiközösítésemre.

Kétségeim vannak, hogy ebből bármit megéreztek volna gyülekezeti szinten, mivel ezen férfiak több javaslata semmilyen érdemleges mértékben nem volt kivitelezve. Mindenesetre sok tanú értékelte, hogy a kiadott anyagok, legalább egy időre jobban kihangsúlyozták az Írások tekintélyét és Jézus Krisztus vezetését, és kevésbé az emberi Szervezet tekintélyét. Jóval mérsékeltebb, kiegyensúlyozottabb, könyörületesebb felfogást érzékeltek. Mint ahogy azt egy sokéves tanú mondta: „Eddig azt éreztem, hogy valamit muszáj tennem, most azt kezdem érezni, hogy ezt tenni akarom.”

A Vezető Testület találkozásai szintén a közhangulat bizonyos fokú változásáról vallottak. Az, hogy az 1975-os év elmúlt az ezeréves kegyes év eljövetelének reményteljes várakozásával, vitán kívül kicsit megalázó hatással volt az érezhetően lazuló dogmatizmusra. A szavazások visszatükrözték a nagyobb körültekintést az emberek élete iránt az új rendelkezések bevezetésénél, és kisebb hajlamot besorolni bizonyos cselekedeteket a „kiközösítést eredményező kihágások” közé, habár ez sohasem működött tokéletesen.

Az év folyamán (1976) Nathan Knorr egészsége romlani kezdett. Ennek ellenére, ha képes volt rá, részt vett, közreműködött a megbeszéléseken, holott nem volt öröme a véghezvitt változásokból, de együttműködött és segített. Kijelentései néha segítettek a szélsőséges vélemények áthidalásánál. Az igaz, hogy ritkán voltak alátámasztva az Írásokkal, a dolgokhoz való hozzáállásából a józan észt tükrözték vissza. Abban az időben Fred Franz csak ült, és hallgatott, csak alkalmanként vett részt a vitában, és azzal, amit mondani akart majdnem kizárólagosan az értekezlet végére, a szavazás előtt jelent meg. Abban az időben érezhető volt az általános egyesség a gondolkodásmódban (az egyes hozzászólások szerint), és az ő megjegyzései sokszor ellentétben voltak a többség véleményével. Talán semmi sem szemlélteti jobban a Vezető Testületnek abban az időben megváltozott gondolkodásmódját, mint az a tény, hogy az utolsó percben tett alelnöki megjegyzésekre bár voltak eltolódások, a szavazások pont az ő kijelentéseinek az értelme ellen történtek. Főleg megfontolásait nem adta tudtunkra addig, amíg nem érkezett el a megszokott felhívásnak az ideje, és ahogy ez fel van jegyezve a hivatalos jegyzőkönyv (Minutes) szerint, sok esetben a szavazás állása: „16 (vagy bármilyen szám) mellette, egy tartózkodott”. Az „egy” az alelnök szokott lenni. Ez rendszerint akkor történt, amikor annak az alapelvnek a megváltoztatásáról volt szó, ami az úgynevezett „közösségből való kizárás dolgait” érintette. A világi, vagy félvilági jellegű dolgoknál (tulajdonszerzés, hivatalos ügyek), vagy a fiókhivatali bizottságba való kinevezésnél rendszerint egyhangú volt a szavazás.

Amikor megszavazták az új átépítést, nehéz volt elhinni, hogy ilyen széleskörű változások történtek a közigazgatás elrendezésében, kivált ami az erős ellenállást illeti a Szervezet magas beosztású férfiai és közeli munkatársai részéről, akik a Vezető Testületen kívül álltak. Komolyan reménykedtem, hogy a változás „kiegyensúlyozó”, és kiegyenlítő hatása megengedi a nagyobb mérsékeltséget, a dogmatizmus korlátozását, a nagyobb érdeklődést az egyén egyedi körülményei és problémái iránt, és talán egy napon, az autoritatív hozzáállás kizárását, ami oly sok rendeletet teremtett, és oly nagymértékben kisajátított ellenőrzési felületet az emberek magánéletében.

Mint ahogy azt már említettem, ebből valami megvalósult. Egy darabig ki is tartott. Majd két éven belül, mint fagyos őszi szél, amely a még nagyobb hideget jelzi, újra és újra kezdtek felbukkanni a nagyon élesen körvonalazott visszahátrálás bizonyítékai.

TOVÁBB