- 61 -
6. Gran Canaria
Egy vasárnap kora reggel érkeztünk, és az álmatlan éjszaka után, a reptéren kibéreltük a legolcsóbb autót, és elindultunk először a sziget északi része felé, de nem tetszett a főváros, így délre kanyarodtunk a turista övezet felé. Először Playa del Inglésen kerestünk kiadó lakásokat, majd Puerto Rico felé vettük az utunkat, és itt kivettünk egy szobát, mondtuk a recepciósnak, hogy 2-3 napra szeretnénk, de lehet, hogy tovább is.
Kis pihenés után nekiláttunk céltudatosan olyan lakás keresésének, ahol hosszabb ideig lakhatunk. Nem túl sok keresés után meg is találtuk azt a komplexumot, amiben a mai napig lakunk. Találtunk egy eladó régi Mazdát is, amit sikerült 1500-ról 1100 Euróra lealkudni. Az eladó kérdezte, hogy van-e zöld kártyánk – azt se tudtuk, hogy mi az – mire mondtuk, hogy nincs. Mivel el akarta nagyon adni a kocsiját, ezért segített kiváltani, így egy héten belül lett lakásunk, kocsink és lett zöldkártyánk is (NIE szám), amivel vállalhattunk munkát, és gyakorlatilag teljes jogú polgárok lettünk, csak nem szavazhatunk. Még maradt is pár száz eurónk, úgyhogy most már csak munka kellett.
Elindultunk mindketten munkát keresni, Márti boltokba, én hotelekbe, és rövid időn belül mindkettőnknek volt munkánk. Ezenkívül a fordításból is volt bevételünk, úgyhogy a kezdeti pénztelenség után kényelmesen meg tudtunk élni. Nagyon élveztük az éghajlatváltozást, a kezdetben idegen, de barátságos kultúrát, és a helyiek pihent, jellemzően stressztől mentes életvitelét, valamint a sok napsütést és a gyönyörű kilátást a teraszunkról. A lakásunk kicsi, egyszerű, de inkább választjuk a kilátást, mint egy jobban felszerelt, nagyobb lakást kilátás nélkül.
Én egy hotelben dolgoztam jellemzően délutánonként 16-24 óráig, és a 8 órából kb. fél óra alatt el tudtam látni a munkámat, a többi időben a recepcióban kellett ülnöm, de nem volt más dolgom, mint taxit hívni, a vendégekkel beszélgetni, úgyhogy sok időm maradt internetezni, olvasni, nem tudtam magammal mit kezdeni. Az egyik este Márti megjött a munkából és odajött a recepcióba, mondta, hogy vett egy terhességi tesztet. Bement a WC-be, elvégezte a tesztet, ami egyértelműen pozitív volt, akárhogy nézegettük is, nem volt kérdéses a teszt eredménye.
Hát utána kiderült, hogy a teszt valóban pontos volt, és valaki úgy döntött, hogy csatlakozni szeretne hozzánk. Nagyon örültünk neki, vettünk is finom gyümölcsöket, joghurtokat, amit az anyukája jóízűen megevett,
Memoire 30
|2010.
- 62 -
hogy nehogy éhezzen odabent a kis családtag. 2007. július 22-én vasárnap reggel ébredés után egyértelmű jeleit láttuk annak, hogy a pici szeretne napvilágot látni, így elindultunk a Las Palmas-i kórházba. Este 10 óra körül meg is érkezett Vanessa, sok örömet, felelősséget hozva az életünkbe.
A költözésünk sok tekintetben javított az életérzéseinken, de a legnagyobb dilemma, a vallási hovatartozás kérdése és a mögöttes vívódás még erősebben tört rám apukaként. Mit fogok mondani a gyermekemnek, miért vagyok Jehova Tanúja? Mert az édesapám így akarja? Min alapul a hitem? Arról tudok neki beszélni, hogy min alapul az Istenbe vetett hitem, de, hogy miért vagyok Jehova Tanúja? Mondjam neki, hogy hát nálunk tudod ez így szokás, nekem már a dédnagyapám is Jehova Tanúja volt, úgyhogy neked mindenképpen ezt kell tenned?
Egyre erőteljesebb kétségek gyötörtek, és mivel a Kanári-szigetekre kedvező vám- és jövedéki adó törvények vonatkoznak, olcsón lehet alkoholhoz, és dohányárúhoz jutni, többször fojtottam „bánatomat” az italba, és bár sohase voltam dohányfüggő, többször dohányoztam is, amivel ki akartam fejezni elsősorban önmagam részére, hogy függetleníteni akarom magam azoktól a befolyásoló tényezőktől, amiktől félek.
Például féltem a kiközösítéstől, ezért dohányoztam eleinte titokban. Aztán elgondolkodtam, hogy normális ember vagyok én? Saját családom, saját munkám van, távol vagyok az országomtól, és nem merek nyilvánosan elszívni egy szál cigit, vagy szivart? Ledöbbentem a felfedezésemtől. Honnan „szalajtottak” engem, hogy ennyire degenerált vagyok?
Ekkortájt volt, hogy a húgomék eljöttek meglátogatni Vanessát, és az egyik vacsora alatt az alkohol hatására elkezdtem panaszkodni nekik arról, hogy milyen sérelmeim vannak a neveltetésemmel kapcsolatban, és annyira felhergeltem magam, hogy a kishúgom sírni kezdett a „balhé” miatt. Elmondásuk szerint egyszer a férje látott is cigizni. Ezzel kapcsolatban a hazautazásuk előtt jelezték, hogy ugye tudom, hogy nekik kötelezettségük jelenteni az elkövetett szervezeti kihágásaimat. Mondtam nekik, hogy igen tudom, rájuk bízom, hogy mit tesznek. Hazautazásuk után el akarták kérni az itteni felvigyázók címét, hogy levélben tájékoztassák őket a „bűntettemről”, de én nem adtam meg nekik, gondoltam magamban, ha már annyira jelenteni akarják a dolgokat, akkor dolgozzanak meg érte.
Pár hónappal ezután csörgött is a telefon, a gyülekezet egyik felvigyázója volt, és mondta, hogy szeretnének beszélni velem. Mondtam neki, hogy
Memoire 30
|2010.
- 63 -
tudom, miről van szó, de én nem érzem se kötelességemnek, se vágyamnak, hogy velük erről beszéljek, így nem akarok megjelenni a beszélgetésen. Nagyon kedves és tisztelettudó volt, és mondta, hogy ők segíteni szeretnének, ami megütette a fülemet. Gondoltam magamban, ha az én helyzetemben valaki segítséget tud adni annak, nagyon örülnék, és mondta, hogy adjak nekik egy esélyt, hogy segíthessenek. Jól van gondoltam, miért is ne? Mit veszíthetek vele? Úgyhogy jó pár nap múlva 3 felvigyázóval találtam magam szembe a Királyság-terem kistermében.
Közölték, hogy arról kaptak tájékoztatást, hogy én egyszer lerészegedtem és cigarettáztam is, és szeretnének megkérdezni ezzel kapcsolatban. Mondtam nekik, hogy ez így van, elismerem, de sokkal fontosabbnak tartanám arról beszélni, hogy milyen okok rejlenek e mögött. Elmondtam nekik az érzéseimet őszintén, hogy úgy érzem bele lettem kényszerítve ebbe a helyzetbe, hogy Jehova Tanúja legyek, és mindig is voltak kételyeim pl. a hű és értelmes rabszolga működésével és más tantétekkel kapcsolatban is.
Olyan jó érzés volt, hogy ennyi idő után végre hangot adhattam a kételyeimnek, a helyzetemnek, és már ez önmagában nagy segítség volt. Vagyis hát ennyi volt a gyakorlati segítség. A felvigyázók felajánlották, hogy ha akarom, akkor lehetőség van arra, hogy az egyikükkel kettesben folytatott beszélgetések alkalmával megbeszéljük ezeket a kételyeket. Mondtam, hogy rendben, miért is ne, hátha végre sikerülne rendezni ezt a helyzetet. Kérdeztem, hogy a beszélgetések után újra össze ülünk-e, mire mondták, hogy nem látják szükségesnek.
Találkoztam is 2-3-szor egy egyik felvigyázóval, aki eleinte úgy tűnt, hogy tényleg megérti a helyzetemet, de az utolsó beszélgetésünk abból állt, hogy gyakorlatilag tartott egy 30 perces monológot, aminek a végén megkérdezte, hogy „ugye logikus, amit mondtam?” Igen, mondtam, persze, hogy az. Ott tartottunk ahonnan elindultunk. Tettünk egy kanyart, de újra el kellett volna fogadnom olyan tanításokat, amivel nem tudok egyetérteni. Ezt nem akartam. Nagyon nem. Magamban lezártam a dolgot. Vége, ennyi volt.
A beszélgetést követő vasárnap a felvigyázó küldött egy sms-t, hogy hiányoztunk az összejövetelről. Erre én küldtem neki egy e-mailt, amiben leírtam, hogy az ilyen jellegű „buzdító” sms-ektől feláll a hátamon a szőr, és szeretném befejezni a vele folytatott beszélgetéseket is, mert nem látom értelmüket.
Memoire 30
|2010.
- 64 -
Ezután felhívott, hogy ugye tudatában vagyok annak, hogy egy bírói eljárás van folyamatban velem kapcsolatban, ami nincs lezárva, és szeretnének újra találkozni velem. Mondtam, hogy én semmi értelmét nem látom újból találkozni, és nem fogok megjelenni a beszélgetésen.
A felvigyázó buzdított, hogy jelenjek meg, ki lett tűzve a megbeszélés időpontja, én mondtam neki, hogy rendben, átgondolom, és még a megbeszélés előtt fel fogom hívni és tájékoztatom a döntésemről. Így is lett, közöltem vele, hogy továbbra sem látom értelmét a találkozásnak, és nem leszek ott a megbeszélésen. Mondta, hogy sajnálja, hogy így döntöttem, és akkor is össze fognak ülni, ha én nem leszek ott. Mondtam neki, hogy semmi kifogásom ellene, azt tesznek, amit jónak látnak.
Fel is hívott nemsokára, hogy a bizottság úgy döntött, hogy ki vagyok közösítve, és 7 napon belül fellebbezhetek a döntés ellen. Kérdeztem, hogy mi a kiközösítés oka, amire zavarba jött, és habogni kezdett. Jószívűségem megint megmutatkozott, és kisegítettem, hogy „megbánás nélküli bűnök elkövetése, és Írásellenes nézetek vallása” az ok? Mire mondta, hogy igen pontosan az. Mondtam, hogy nem akarok fellebbezni, és ezzel lezártuk a beszélgetést. Úgy 10 nap múlva küldtem neki egy sms-t, amiben kérdeztem, hogy be lett-e már jelentve a gyülekezetnek a kiközösítésem híre, mire jött a rövid válasz, hogy „igen”.
Ezt követően rövidesen közöltem édesapámmal a kiközösítésem tényét, mire így nyilatkozott: „bánd meg bűneidet, Fiam, és élj”. Jól beleillett a képbe ez a válasz. Szándékosan csak is neki mondtam el, kíváncsi voltam, hogy egy ilyen „hír” milyen úton halad. Nem mintha nagyon érdekelt volna, de ilyen lehetősége nem gyakran adódik az embernek. Úgy kb. 1 hónapon belül az egész ország területéről érkeztek visszajelzések, hogy tényleg igaz-e a hír.
A kiközösítés magával vonja azt, hogy a korábbi Tanú ismerősök elvileg nem tarthatnak velem kapcsolatot, sőt nem is köszönthetnek. Ezt a helyzetet több korábbi ismerős esetében még előnyként is élem meg, mert volt egy pár fárasztó ismerős, akinek nagyon nem hiányzik a társasága. Azonban van egy pár olyan személy is, akivel nagyon szívesen tartanám a kapcsolatot.
A családi életünk a kiközösítés után is ugyanolyan mederben folyt, mint korábban, erőfeszítéseim nagy részét a régóta tervezett vállalkozás beindítása kötötte le. Erre áldoztuk megtakarított pénzünket, és teljes
Memoire 30
|2010.
- 65 -
erőnket, energiánkat. Bár nagyon szeretném, ha a szervezet által régóta ígérgetett „Armegeddon” minél hamarabb eljönne, és világosan látom, hogy a világ színtere gyorsan változik egyre kiszámíthatatlanabb irányba, mindenképen úgy tervezzük az életünket, hogy ne érjen csalódás, ha halálunkig nem jön el ez a nap. Ezért hát célom, hogy fiatalon megalapozzuk anyagilag az életünket, és önfenntartó módon gondoskodjunk a nyugdíjas éveinkről, nem a társadalombiztosításra támaszkodva.
Memoire 30
|2010.
Vissza a 5. Házasságkötés után című fejezethez
Utolsó kommentek