- 56 -
5. Házasságkötés után
Nászutunk leteltével alig kellett 30 kilométert utazni és már otthon is voltunk. Érdekes érzés volt egy idegen városban, idegen környezetben kezdeni az életünket, a társunkkal, akivel nagyon szeretjük egymást, de még soha azelőtt nem éltünk együtt, és nem tudjuk, hogy mi is az a házasság valójában. De hát járt már így más is, igyekezetünk feltalálni magunkat, és kialakítani az életritmusunkat.
Legfontosabb sürgető feladatnak a pénzszerzést találtam, mert lakásunk volt, az egy nagy előny, de hát élni is kell valamiből. Elmentem hát munkát keresni, autószalonokba, hotelekbe, gondoltam ezekhez a dolgokhoz értek valamennyit, de nem volt túl sok visszajelzés.
Más módon kellett hát megközelíteni a dolgokat, fel is adtunk hirdetéseket, hogy vállalunk kertrendezést, fű- és sövénynyírást, jöttek is megrendelések, amivel többet lehetett keresni, de kiábrándító volt, hogy egy nagyon kemény munkanap után, amit a tűző napon görnyedve végeztünk, elmentünk bevásárolni, és pár napra való alapvető élelmiszerekre el is fogyott az aznapi kerestünk.
Gondolkodtunk hát, hogy mi van még a tarsolyunkban, és eszembe jutott, hogy elég jól tudok angolul, és biztos sokan vannak, akiknek segíteni tudnék a nyelvtanulásban. Szépen be is indult a nyelvoktatási vonal, ahol nem kellett fizikailag elfáradni, és fizettek is érte. Később elkezdtem fordítási szolgáltatást is nyújtani, amivel szintén jól lehetett keresni, így a megélhetési feladatainkat el tudtuk látni.
Egy másik fontos eleme volt az életünknek a gyülekezeti szolgálat. Engem többször megkértek előadások tartására, többször tartottam 45 perces, vagy rövidebb előadásokat is, és többen kifejezték értékelésüket és elismerésüket azért a szolgálatért, amit nyújtok. Akkoriban Márti sok időt töltött a prédikáló szolgálatban, havonta 50, majd később 70 órát is.
A Bételben érzett „partra vetett hal” érzésem a soproni életünk során jelentősen csökkent, mivel a mozgásterem, szabadságom sokkal nagyobb volt, és többek között régi álmom is valóra válhatott – ugyanis csatlakozott hozzánk a sárgásbarna szőrű érzékeny, intelligens, négylábú barátunk, a Brúnó kutya. Nagyon szerettük mindketten, és bár nem kényeztettük, de igyekeztünk megtenni mindent, hogy jól érezze magát. Emlékszek az egyik testvérnő meg is jegyezte, hogy ő úgy szeretne nálunk kutya lenni.
Memoire 30
|2010.
- 57 -
A korábbi, mindig is meglévő kételyeim azonban nem hagytak nyugodni. Előadásokra való felkészülésnél többször találkoztam olyan vázlatpontokkal, amelyekkel nem tudtam egyetérteni, ilyenkor általában lerövidítettem az előadásnak azt a részét és inkább több időt szántam olyan dolgokra, amelyekkel egyetértettem. Mert hát ilyen is van bőven, főleg ha Jehova és az ő szeretete van a középpontban és nem kiélezett emberi tanítások.
A gyülekezeti hangulat nem volt építő. Számtalanszor volt, hogy gyülekezet után hazaértünk, és fájó fejjel levetettem magam hanyatt az ágyra, hogy ilyen nincs, ezt a feszültséget én nem bírom elviselni. Sokszor ilyen esetben segített egy kis jó soproni Kékfrankos. A gyülekezetben fejetlenséget tapasztaltunk és szeretetlenséget.
Nekünk kellett volna erősíteni a gyülekezetet, de a meglévő kételyeim mellett erre én sajnos nem voltam képes. Meg többször gondoltam magamban, hogy mire jó ez az egész? Mi hasznom van nekem mindebből? Hiányzik nekem ez a fejfájás?! Érdekes azonban megjegyezni, hogy sohase szerettem a prédikáló szolgálatot, de ezen évek alatt volt, hogy Mártival közösen az egyik emlékünnepi hónapban vállaltam azt, hogy 50 órát töltsek prédikálással.
Óriási segítség volt azonban, hogy most már volt kivel megbeszélni az érzéseimet, és volt kinek elmondani a kételyeimet, aki megértette, és nem esett kétségbe, amikor olyasmi jutott eszembe, hogy írok egy levelet a véneknek, amiben elkülönülök Jehova Tanúi szervezetétől. Úgy éreztem valami nincs rendben az életemmel, a felszínen minden OK, van lakásunk, szép kocsink, szeretjük egymást, meg tudunk élni, lehetőségünk van utazgatni, de valami nincs rendben.
Volt egy kedves idős házaspár Pista bácsi és Panni néni Fertőszéplakon, akikhez rendszeresen vittük az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat, és egy idő után szinte barátokként fogadtak bennünket. Pista bácsi utálta a papokat és az egyházat a képmutatásukért, és pénzszeretetükért, és Isten létezésében is kételkedett, vagyis leginkább azt nem értette, hogy ha tényleg létezik, akkor miért engedi meg ezt a sok szenvedést. Panni néni rendszeres templomba járó volt, ő is tisztában volt a vallási képmutatással, de inkább igyekezett szemet hunyni felette, és inkább talán saját lelkiismerete megnyugtatása és Isten szeretete miatt járt rendszeresen a templomba. Aranyos pár voltak.
Pista bácsi fodrász volt, így próbáltam elmagyarázni neki a vitakérdést azzal a hasonlattal, hogy ő mit érezne, ha egy tanulója azt mondaná, hogy
Memoire 30
|2010.
- 58 -
sokkal jobb frizurát tud készíteni, mint maga Pista bácsi, aki a mestere. Hát azt mondja, mondanám neki, hogy mutassa meg, mit tud. Na mondom, hát a Biblia szerint Isten pontosan ezt teszi, és megadja a lehetőséget Sátánnak, hogy bizonyítsa, mire képes a Föld feletti uralmával. Azért engedi meg Isten a szenvedést, hogy bebizonyosodjon, hogy csakis Ő képes megfelelően uralkodni az emberek fölött.
„Hááát Gáábor nem tudom. Nagyon nem tudom. De hát az a sok ártatlan gyerek, …. hát hogy tudja azt elnézni? Most mondja meg nekem Gábor, hogyan?”- válaszolta. Minden esetre bíztattam a Biblia olvasására, és nagy meglepetésünkre nem sokkal később bevallotta, hogy ő ám elkezdte a Bibliát olvasni, jó sok oldalt el is olvasott esténként, de egyvalamit mondjon meg Gábor:
„Hát én, most őszintén mondom Gábor, higgye el, hogy nem bírtam tovább olvasni a Bibliát” – mondta. „Hogyhogy nem, Pista bácsi?” – kérdeztem tőle meglepetten úgy, hogy közben én lehet, hogy egész életemben nem jutottam el odáig a Bibliaolvasással, ameddig ő. „Hát most mondja meg Gábor, én ennyi vért el sem tudok képzelni, amennyi vért ott ontottak. Egymást ölik, Isten nevében harcolnak, sőt Lót odaadja a szűz lányait, hogy a város férfijai végigmenjenek rajta. Hát ez az Isten???” – kérdezte őszinte csalódottsággal, aki bízik benne, hogy tudok neki értelmes választ adni.
„Neeeem Gáábor, ne haragudjon, de ezt én nem tudom így elfogadni. Hát a gyomrom fordul fel! Én felneveltem négy gyereket, tisztességgel, szegénységben, kitaníttattam őket, senkivel semmi rosszat nem tettem, hát a templomküszöböt kellene rágni nekem is, mint a Mamának, az tetszene az Istennek?? Csókolgatni a pápa kezén a nagy plecsni gyűrűt? Szidolozni a templomkorlátot?? Én itt vagyok, ha van Isten akkor jöjjön ide, és ítéljen meg! Nem félek Gábor! Nincs mitől félnem! Ítéljen meg, büszkén állok elé!” – monda egyre jobban felhergelve magát, utána pedig a szívéhez nyúlt és mélyeket lélegzett, hogy lenyugodjon. „Na! Papa! Hagyd már abba, hát tudod, hogy nem szabad így beszélni!” – csitította Panni néni vékony hangon, legbelül talán egyetértve a papával. „Na Mártika, hát egyen már még egy süteményt, tegnap sütettem, még friss! – folytatta szelídebb vizekre terelve a beszélgetést.
„Hát Pista bácsi megértem, de…….” – választoltam. A „de” kérdésre azonban önmagam részére se tudtam meggyőző választ adni. Akkor meg minek járok én téríteni? Hova? Legyen Pista bácsi Jehova Tanúja? Akkor majd örökké fog élni? Így meg meg fog halni? Való igaz egy süti mellett el tudunk kellemesen beszélgetni, de hát több
Memoire 30
|2010.
- 59 -
hasznot hajtunk, ha ennyi idő alatt inkább céltudatosan, mondjuk egy árvaházban lévő gyereknek mesét olvasunk. Vagy más módon segítünk az embereknek.
Nem tudom. Nem tudtam akkor se, és nem tudom most sem. Mindenesetre egyre nagyobb erőfeszítés volt olyan munkát, szolgálatot végezni, amelynek az alapjairól nem vagyok meggyőződve. A Bételben érzett kényszerpálya érzés újra egyre erőteljesebben tört rám. De hát ki kényszerít arra, hogy ezt csináljam? Tényleg ez jó kérdés. Hát az apám az biztos nem örülne, ha abbahagynám. Ez biztos, tényleg ez jó gondolat. De hát egy pillanat, most az életemet magam (vagy magunk) miatt élem, vagy az apámért?
De hát akkor is, ez csúnya dolog lenne. Miért lenne csúnya dolog? Hú, de hát a sok ismerős, most ha elkülönülnék, akkor mit gondolnának, mert hát ugye Gábor az olyan rendes, jószívű gyerek volt, vajon mi lehet vele? Ilyen és ehhez hasonló kérdések motoszkáltak a fejemben, és egyre nagyobb erőfeszítést jelentett előadásokra felkészülni, és programokat tartani.
Ekkortájt kért meg apósom, hogy fordítsak már le neki angolról egy biogáz motor leírást. Szívesen megcsináltam, és felajánlottam neki, hogy amennyiben szeretné, szívesen segítünk neki a biogáz projekt előkészítésében; egyrészt érdekelt, hogy közelebbről megnézzem, mivel foglalkozik, és valamennyire adósnak is éreztem magam azért, hogy kaptunk egy lakást tőle. Így kerültünk hát 2005-ben Kunbajára, ahol közel egy évig végeztünk különböző munkálatokat a birtokon, ott is sokat traktoroztam, fát vágtunk, állatokkal foglalkoztunk, generátorokat gyártottunk. Sok élményre és tapasztalatra tettem szert, de hosszú távon nem tudtuk elképzelni ott sem az életünket.
Érdekes volt, hogy az ott tartózkodásunk alatt az egyik bácsalmási felvigyázó, Piller József szeretett volna beszélni velünk, ezért össze is hoztunk egy találkozót. Elbeszélgettünk mindenféléről, és a végén azért figyelmeztetett minket, hogy vigyázzuk, mert veszélyes dolog egy kiközösített személlyel (apósommal) ilyen szoros kapcsolatot ápolni. Veszélyes? Még a végén Gáborka esetleg a családjától eltérő értékrendet közelebbről is szemügyre vehet? És esetleg lehetősége lesz saját tapasztalatai alapján eldönteni, hogy hogyan is szeretné élni a saját életét? Később kiderült, hogy apa felvette a kapcsolatot Piller Józseffel, aki az ő hatására kezdeményezte a beszélgetést.
Ekkortájt lehetett, hogy egyszer amikor Sopronban voltunk az ottani felvigyázó Horváth Lajos is kezdte firtatni ugyanezt a kérdést, és közölte hogy a budapesti fiókhivataltól kapott egy levelet, amit meg is mutatott, és olyasmi állt benne, hogy „tudomást szereztünk róla, hogy Német Gábor, aki a gyülekezetetekben kisegítőszolgaként szolgál a kiközösített apósával
Memoire 30
|2010.
- 60 -
közeli kapcsolatot tart fenn, és kérjük, hogy vizsgáljátok felül, hogy alkalmas-e erre a kiváltságra”. Én mondtam, neki, hogy egyáltalán nem ragaszkodok a kiváltságomhoz, sőt – gondoltam magamban – egy nyűgtől szabadulnék meg. Érdekes volt azonban, hogy a beszélgetésünk végén megkérdezte, hogy „Gábor nem gondolod, hogy az apukád van a dolgok hátterében?” „Szerinted ő lenne?” – kérdeztem meglepetten. „Hát én nagyon úgy gondolom” – válaszolta.
Szomorúsággal, és aggodalommal töltött el a tudat, hogy édesapám még házasemberként is „utánam nyúl” és alattomosan próbálja irányítani az életemet. Ez normális dolog? – kérdeztem magamtól. Ezt nekem szó nélkül tűrnöm kell? Mit tehetek? Ilyen kérdések foglalkoztattak, és egyre erősödött bennem az érzés, hogy ez ellen tenni kell valamit. Nem akarom az ő kénye kedve szerint élni az életemet, mert ezt egészségtelennek és veszélyesnek tartom. A saját életemet élem, vagy az édesapám alattomos korlátai szabályozzák a mozgásteremet, amit sokszor észre sem veszek?
Úgy éreztem az emberi méltóságom szenved csorbát, ha ezt tovább eltűröm. Még ha az ő általa képviselt nézetek, értékrendek az én érdekeimet szolgálják is, nem tartottam egészségesnek, hogy olyan dolgokban, amiről én nem vagyok meggyőződve pusztán az ő elvárásai miatt tegyek úgy, ahogy az neki tetsző.
A megkeresztelkedésem mögötti motiváció is egyértelműen az ő személyéhez kötődik. Inkább választottam a megkeresztelkedést, mint azt, hogy kitegyem magam édesapám erre irányuló fokozott „buzdításának”. Jehovát mindig is szerettem, a testvéreket is, viszont a „kolbászt lógató” és fenyegetőző szervezetnek sohase tudtam magam őszintén alárendelni, csak felszínesen. Tanácsos lenne ezt így tovább folytatni? – kérdeztem magamtól. Tenni akartam valamit, és rendezni ezt a helyzetet. De mik a lehetőségeim? Mik a lehetőségeink? Hogyan tovább? Nem igazán találtuk a helyünket se Sopronban, se az alföldön, igazából sehol. Vajon velünk van a baj? Valószínű.
Ilyen érzések közepette vásároltunk egyszer egy Metro áruházban, és csak úgy beledobtam egy Gran Canariáról szóló DVD-t a kosárba, mert le volt árazva. Hazaérve megnéztük a filmet, ami nagyon tetszett, és így szóltam Mártihoz: „Költözzünk oda!” „Jól van” – mondta. „De én most komolyan mondom”- válaszoltam. „Én is komolyan” – jött a bíztató válasz. Felcsillant bennünk a remény. Vajon a jelenlegi helyzetünkre megoldást nyújthatna egy ilyen költözés? Megvalósítható lenne?
Egy hónap múlva már az Air Berlin Bécs – Las Palmas járatán ültünk egy oda irányú jeggyel, 3000 Euró készpénzzel, 3 táskával és tele ambícióval.
Memoire 30
|2010.
Vissza az 4. Udvarlás című fejezethez
Utolsó kommentek