- 48 -
4. Udvarlás
Még a fentebb említett ima előtt volt, hogy apáék a szokásos események között beszámoltak róla, hogy volt náluk ebédre egy anyuka a két gyerekével, akik egy helyi testvérnőnél vendégeskedtek. Mondták viccesen, hogy a fiú pont a húgomhoz, a lány meg pont hozzám való. Talán ekkor volt, hogy apa így nyilatkozott: „hát, mindenesetre figyelemre méltó lány”. Mondták, hogy meghívták őket magukhoz is, és talán a télen eljönnek egy pár napra.
Hát én úgy időzítettem a hazautazásomat, hogy egybe essen a látogatásukkal, egy szombat este érkeztek, decemberben. Kíváncsi voltam, hogy ugyan milyen lehet ez a „figyelemreméltó” lány, megterítettünk a vacsorához és izgatottan vártam, hogy mikor érkeznek már meg. Be is futottak, bemutatkoztunk egymásnak, a többieket már ismerték, engem meg képről láttak.
Úgyhogy most élőben is találkozhattunk, és hogy, hogy nem Márti mellém került, tőlem balra, én az egyik asztalfőn ültem. Örültem a helyzetnek, és mint utólag kiderült, ő is, sőt talán nem is teljesen véletlen volt, hogy odaült. Próbáltam óvatosan „kóstolgatni”, kértem, hogy ezt-azt adjon ide, és nem vonakodott, készséges volt. Az eddigi hozzáállása szimpatikus volt, nem tűnt elkényeztetett, nyafogó lánynak, akik közül sokat lehetet akkoriban látni.
Vacsora után Activity társasjátékot játszottunk közösen, és gondoltam magamban, hogy én önmagamat fogom adni a játék során, nem fogok tetszelegni, ha tetszik neki a stílusom, úgy, ahogy vagyok, akkor tetsszen, ha meg nem, akkor derüljön ki. Mint utólag kiderült, tetszett neki a stílusom, (sőt azt mondja, még a mai napig is tetszik). Jót játszottunk, kérdeztük, hogy mi a tervük holnapra, és mondták, hogy még nem tudják melyik gyülekezetbe fognak menni, a sárospatakiba-e vagy az újhelyibe.
Hát másnapra kiderült, hogy szívesen csatlakoznak hozzánk, és a mi gyülekezetünket választották. Nagyon örültem neki. Vasárnap este elbúcsúztunk egymástól, és meghívtam őket a Bételbe, hogy ha arra járnak, akkor jöjjenek be, és körbevezetem őket. Abban maradtunk, hogy majd tavasszal úgyis jönnek Csepelre kongresszusra, és akkor telefonálnak.
Én hétfő hajnalban visszaindultam a Bételbe, ők meg még maradtak egy jó pár napot. Anyáék kérdezték, hogy hogy tetszett a „csaj” mire mondtam
Memoire 30
|2010.
- 49 -
nekik, hogy eddig szimpatikus, majd lehet, hogy tavasszal újra találkozunk, egyelőre semmi több. A hét vége felé azonban újra beszéltünk, és mondták, hogy baj van, mert az anyuka elmesélte, hogy milyen komoly szívműtéten esett át a lánya, úgyhogy sajnos „nem jó a lány”. Kicsit csodálkoztam, hogy ezt ilyen kategorikusan kijelentik én helyettem, de elengedtem az egészet a fülem mellett.
Teltek múltak a hetek, hónapok, néha – néha gondoltam Mártira, de azért nem ő kötötte le minden gondolatomat. Egyszer a bátyja Stefi felhívott és vele hosszasan elbeszélgettünk. Majd eljött a március. Felhívtak, hogy melyik hétvégén lesznek itt, és egyeztettük a találkozót, egy szombat délelőtt bejöttek a Bételbe és körbevezettem őket. Talán aznap délután meghívtak egy italra és ott négyesben elbeszélgettünk. Másnap, vasárnap volt Csepelen nekik a kongresszus, és mondtam nekik, hogy lehet, hogy az ebédszünetben ki tudok menni, még nem vagyok biztos venne. Persze ki tudtam menni, újra találkoztunk, és telefonszámokat cseréltünk.
Ettől a pillanattól kezdve elindult az sms küldözgetés, telefonálgatás, és elindult a lavina. Tisztáztuk rögtön az elején, hogy udvarlási céllal tartjuk a kapcsolatot, és szeretnénk egymást minél jobban megismerni esetleges házasságkötés céljából. Nem semmi volt ilyen komoly dolgokról beszélni 3 nappal a csepeli kongresszus után, de hát mindketten komolyan gondoltuk. Valami miatt a következő héten is Csepelen voltak, így szombaton meghívtam Mártit a Csepel Plázába egy italra.
Jó volt elbeszélgetni vele, és így személyesen elmondta, hogy szeretné velem rögtön az elején ismertetni az egészségi állapotát, közölte, hogy babakorában aortaműtétje volt, gyerekkorában pedig ballonos szívbillentyű tágítást végeztek rajta, és enyhe epilepsziás rosszullétek miatt gyógyszert szed, ami gyógyszeres kezeléssel tünetmentes. Elmondta, hogy ha emiatt úgy érzem, hogy nem akarom tovább folytatni a kapcsolatot, akkor nyugodtam mondjam meg, elfogadja.
Mondtam neki, hogy nagyjából, elmondás alapján tudok az egészségügyi dolgairól, és nem szorgalmaztam volna a találkozást, ha ez problémát jelentene nekem. Kérdeztem, hogy gyereket tud-e vállalni, mire mondta, hogy az orvosok még buzdították is rá. Ezek után beszéltünk a korábbi kapcsolatainkról, szerelmeinkről, és úgy búcsúztunk a beszélgetés végén, hogy mindketten szeretnénk tovább folytatni az ismerkedést.
Örömmel beszámoltam a fejleményekről a szülőknek, és apa elmondta, hogy „aggódással tölti el Márti egészségi állapota”, mert ez a helyzet nagyon rossz hatással lehet a jövőbeni házasságunkra. Én a saját részemről
Memoire 30
|2010.
- 50 -
az egészségügyi helyzettel kapcsolatos kérdést teljesen tisztázottnak és eldöntöttnek tartottam, mert sokszor gondolkodtam rajta december és március között. Mondtam neki, hogy ha engem erősnek, Mártit pedig gyengének gondol, akkor Jézus tanítása jut eszembe, hogy „hordozzuk a gyengék terhét”. Azt mondta, ez nem erre a helyzetre vonatkozik.
Szóval a szülők nem voltak elragadtatva a fejleményektől, de túlzottan ez nem érdekelt, végre a saját életemet szerettem volna élni, és olyan irányba kormányozni, amilyen irányba én szeretném, és nem volt szükségem arra, hogy ők is meg legyenek győződve olyan dolgokról, amiről én meg voltam.
Azt hiszem a csepeli találkozó után két héttel volt, hogy vasárnap egy virágcsokorral az anyósülésen elkocsikáztam Hajósra, lánynézőbe. Az út során kb. fél órát beszéltem telefonon a szülőkkel, mondtam nekik, hogy merre járok, és kifejezték, hogy mennyire nem örülnek, hogy a kapcsolat erősödni látszik. Rossz érzés volt ezt hallani, de hát erőt adott a találkozás öröme. Nagyon kedves és szívélyes fogadtatásban volt részem, az anyósjelölt nagyon kitett magáért, volt ott sült kacsa, chilis bab, többféle sütemény, minden mi szem-szájnak ingere. Kellemesen telt a nap, beszélgettünk négyesben is, hármasban is, és ami a legfontosabb és legkellemesebb volt, kettesben is.
Mindketten szimpatikusnak találtuk egymást, és egyre szorosabb kötelék fűzött minket össze. Az udvarlást nyíltan felvállaltuk, és úgy gondoltam, hogy egyenes dolog, ha a Bétel „főnöknek” Karlheinznak is elmondom a helyzetet. Tájékoztattam, hogy van egy lány, akinek udvarolok, mutattam róla képet, elmondtam az egészségügyi állapotát, minden lényeges dolgot, ő köszönte, hogy tájékoztattam, és ezzel lezárult a beszélgetés. Ezután az egész Bételben elterjedt az udvarlás ténye, mert hát ott ugye csak az titok, amit az ember nem oszt meg senkivel. Ha már egy valakinek is elmondja, akkor azt mindenki tudja.
Többször meghívtam Mártit a Bételbe vendégszobába, együtt töltöttünk hétvégéket, együtt voltunk az angol gyülekezetben, nagyon jól éreztük együtt magunkat, én azt kívántam, hogy bárcsak sohase kellene tőle többet elbúcsúznom. Jó lenne mindig vele lenni. Valahogy még a mai napig így gondolom. A szabad hétvégéimet ezentúl már nem Sárospatakon töltöttem, hanem jobban preferáltam az alföldi tájat, és péntek esténként a Wartburg nem kelet, hanem délfelé indult 17:01-kor.
Ez nagyon nem tetszett a szülőknek, és apa egyre erőteljesebben kifejezte, hogy mennyire nem helyesli ezt a kapcsolatot. Részletesen kifejtette, hogy a szex az akkor jó, ha erőnlétileg két egymáshoz hasonló ember végzi, és ez a mi esetünkben nyilvánvalóan nem így van, és ebből problémáink fognak adódni. Meggondolatlannak, és felelőtlennek nevezte a
Memoire 30
|2010.
- 51 -
hozzáállásomat. Én akárhányszor ilyesmit hallottam, mondtam neki, hogy köszönöm a véleményét, de én ezt a kapcsolatot tovább szeretném folytatni, mert szeretem ezt a lányt, és vele szeretnék élni. Látta, hogy komolyan gondolom, és kifejezte, hogy ha ez a kapcsolat tovább folytatódik, annak „beláthatatlan következményei lehetnek”. A soron következő események arról tettek tanúbizonyságot, hogy apa újabb taktikához folyamodott.
Mivel gyakoriak voltak nálunk a vendégek a Bételből, ezért bőven adódott lehetőség a velük folytatott beszélgetésre. Érdekes volt megfigyelni, hogy miután egy pár napot a szüleimnél töltött Besuden Andy, az angol gyülekezet felvigyázója és felesége Erika, visszaérkezésük után szerettek volna velem beszélni barátilag. Érdekes, hogy soha azelőtt nem hívtak meg a szobájukba. Most valami miatt a sárospataki tartózkodásuk után hirtelen fontos lett számukra a jövőm, és ők is hangot adtak neki, hogy a szüleimnek mindenképpen több tapasztalata van, mint nekem, és buzdítottak rá, hogy alaposan vegyem fontolóra a szüleim aggodalmát az udvarlásommal kapcsolatban.
Az ilyen és ehhez hasonló „segítségnyújtási” megnyilvánulás egyre gyakoribb lett, és egyre nehezebb volt megőrizni a tisztánlátásomat. A Deák nagyapám például úgy kezdte az egészet, hogy „reméli, hogy Márti a valóságban szebb, mint a fényképen”. Nagymamám azzal érvelt, hogy a Tisza-parton látott egyszer egy epilepsziás embert, aki rosszul lett, és 1 méterre pattogott fel a földtől a görcsei miatt, és hát reméli, hogy nem gondolom komolyan ezt az egészet. Amikor már eljegyeztem Mártit, akkor meg azzal érvelt, hogy „ó hát az eljegyzést, azt még fel lehet bontani”.
Az egész udvarlásra rányomta a bélyegét az a tudat, hogy a családom egyesült erővel, mindent megtesz, hogy a házasság létrejöttét megakadályozza. Apa odáig is elmenet, hogy kijelentette, hogy amennyiben én minden józan ítélőképességet nélkülözve tovább folytatom ezt a kapcsolatot, úgy ő megvon tőlem mindenfajta támogatást, beleértve az anyagi támogatást is. Mondtam neki, hogy ha így látja jónak, nyilván szabadon dönthet így. Igyekeztem mindig tisztelettel és higgadtan beszélni vele, de ez sokszor igen nagy erőfeszítést igényelt.
Érdekes háttér információ, hogy anyát gyermekkorában meg akarták műteni a szívére, ez csakis azért maradt el, mert nagyapám megrögzött híve annak, hogy műtétre csakis akkor kerüljön sor, ha már végképp nincs más megoldás, abszolút végső esetben.
Különösen nehéz volt az egész lelki terhet egy ilyen zárt közösségben hordozni, ahol mindenki tud mindenkiről mindent, és sok esetben
Memoire 30
|2010.
- 52 -
jóindulatúan kérdeztek Márti felől, én pedig pl. 2 perccel azelőtt beszéltem apával, aki gőzerővel meg akarja akadályozni a házasság létrejöttét. Nehéz volt jó pofát vágni az egészhez, és tudtam jól, hogy a szülők, mindenki előtt befeketítik Mártit, akivel tartják a kapcsolatot a Bételben, és kifejezik, hogy mennyire ellenzik ezt a kapcsolatot.
Szinte láttam az emberek szemében, hogy ki mit gondol, és egy-egy kérdés, vagy mosoly mögött mi lapul valójában. Mindenesetre elmondtam Mártinak, hogy mindentől függetlenül nagyon szeretem, és szeretném, ha a feleségem, lenne. Azt mondta, hogy ő is szeretne a feleségem lenni, és ez a tény sokkal, de sokkal többet ért, mint a sok fondorlatos piszkálódás és ellenszenv. Sajnos a nehézségek tovább erősödtek.
Nehéz volt magamban feldolgozni azt a tényt, hogy szinte egy egész világ (legalábbis azok, akik addig fontosak voltak nekem, és akikről azt hittem, hogy én is fontos vagyok nekik) egyöntetűen ellenezte a szándékomat, ami felől én teljesen biztos voltam. Ott motoszkált a fejemben, hogy biztos nem tévedek? Ha ennyi ember egyöntetűen állít valamit, annak biztos lehet valami oka. Az elmebaj határán voltam, és sajnos a lelki állapotom olyan mélyre süllyedt, hogy nem voltam képes dolgozni. Otthon maradtam a szobámban, több napig alig ettem, csak gyümölcsleveken éltem.
Ekkor volt, hogy apa felajánlotta, hogy feljön Pestre, és beszéljünk Karlheinz testvérrel, akire közösen tekintélyként néztünk fel. Azt mondta szeretnének segíteni, hogy rendeződjön a helyzet. Én naivan még nem tanultam meg a korábbi „segítségnyújtásokból”, hogy mit is jelent a szó valójában, mondtam, hogy OK, akkor jöjjön. Azonnal fel is jött és rövid időn belül a tárgyalóban találtuk magunkat hármasban.
Karlheinz kérdezte, hogy miben segíthet, mire apa elmondta, hogy szeretné, ha segíteni tudnának nekem belátni, hogy miért nem lenne jó ebbe a házasságba belemenni. Úúú gondoltam magamban, most mi vár rám, éreztem, hogy ez egy sorsdöntő beszélgetés lesz, így tudtam, hogy „viharvert” állapotban is most kell összeszednem minden erőmet.
Karlheinz elkezdte a tőle megszokott stílusban a mondanivalóját, aminek igyekszek visszaadni a hangulatát: „Ez aa Mártaa ez a jóóó testvérnőő, ez jóó testvérnő. Ez aaa baaj ez a betegség, ez aaaa szííív betegség. Mert tee Gábor, te vagy egy erőős ember és gondold el ez a csííírkecomb. Ez milyen fínom szeretjük enni csíírkecombot, és ez milyen jó enni a csíírkecombot. De most képzeld el tee Gábor, egy idő után nem ehetni csíírkecomb. Előtte eszik csíírkecomb, szereti a csíírkecomb, és utáná vége és nem ehet töb csíírkecomb. Ez nem jóó dolog. Ez naagyon rossz. Most
Memoire 30
|2010.
- 53 -
Gáábor képzeld el ez aa Márta most nincs beteg, dee később beteg. És ez a szexx ez olyan, minta csíírkecomb egy ideig van, és utána nincs, akkor az rossz. Az nagyon rossz. ÉÉs één ezért akarom ezt elmondani neked, mert akarom, hogy ez a te élet az jó legyen.”
Erre válaszul mondtam neki, hogy köszönöm szépen az idejét és a tanácsát, de arról volt szó, hogy segíteni akarnak, és ez a kérdés már régen eldöntött, ez nekem nem segítség, hogy idejemúlt kérdésekkel foglalkozzunk. Erre odafordult Karlheinz apához és valami ilyesmit mondott: „Hát apuka, én úgy látom, hogy ezaa kérdés ez már el van döntve.” Erre apa kisfiúsan csóválni kezdte a fejét, és kifejezte, hogy sajnálja, hogy raboltuk az idejét, és ha ezt tudta volna korábban, akkor nem is kért volna időpontot tőle, nagyon sajnálja. Kb. 3 perc alatt végeztünk.
Utána beültünk a kocsiba, és ott beszélgettünk tovább, mondtam apának, hogy a döntésemhez mindenképpen ragaszkodok, és tiszteletben tartom az álláspontját, ha nem is támogat bennünket semmivel, de nem engedem, hogy bármi is eltérítsen a tervünktől, mert én meg vagyok győződve róla, hogy ezt szeretném, és ez nekem jó.
Akkor éreztem rajta először, hogy kezdi belátni, hogy a házasság megkötésére reális esély van. Volt, hogy perceken keresztül meredten bambult ki a szélvédőn, én meg ott ültem mellette. Mondtam neki, hogy most ilyenkor mi van? Az őrület határán voltam. Ha akar még mondani valamit, akkor meghallgatom – gondoltam magamban – ha meg nem, akkor mennék inkább a szobámba.
Szobámba visszaérve egy levelet találtam az asztalon, a nagynéném írta, Editke, amiben kifejezi, hogy nagyon jól gondoljam meg a házasságkötést, mert anyáék jó házasságban élnek, és nekik lehet adni a szavukra, és ha nem látják jónak, akkor annak biztos alapos oka van, és hogy ő csak jót akar nekem. Harcedzetten már szinte „fenn sem akadtam” a levélen, összetéptem jó apróra és kidobtam. Azért nem esett jól. Ennyire hülye lennék, vagy rajtam kívül ilyen sokan hülyék – gondoltam magamban. Egyik változatot sem tartottam valószínűnek, de hát akkor mi zajlik itt?
Egy-két nap múlva felépültem annyira, hogy újra tudtam dolgozni menni, egy kicsit lesoványodva, megviselt arccal, és újra szembe kellett nézni a 80 emberrel reggelinél, ebédnél, akik jóindulatúan kérdezték, „na Gábor beteg voltál? Nem láttunk egy pár napig, hogy van Márti?” vagy „Képzeld láttuk apukádat egy pár napja, tényleg ő volt itt?” Nem volt más választás, mindenkinek megválaszolni a kérdését: „igen beteg voltam egy pár napig.
Memoire 30
|2010.
- 54 -
Márti is jól van, köszönöm (persze az idegei neki se ilyesmire vannak kitalálva). Igen jól láttátok, valóban apa volt itt egy pár napja, igen, még mindig az a kék kocsija van…”
Húú, sikerült az ebédlőből az irodába eljutni, ott már csak max. 1-2 ember kopog be a hasonló, vagy még durvább kérdéseivel. „Gabikám, rossz bőrben vagy, bajok vannak anyucival?” – kérdezi viccesen, kaján vigyorral örök agglegény cimborám. „Jaj Zsoltikám, majd később megbeszéljük, jó? Most lécci hagyjál békén.” – válaszoltam. Akkor valami magyarázatot kitalálni az osztályfelvigyázónak, ami azért igaz is, de hát részleteibe menően nem hiszem, hogy bárki is azonnal meg tudja érteni ezt a helyzetet, úgyhogy ésszerű a mondanivalót a legminimálisabbra lerövidíteni.
Szóval nem lehetett felhőtlennek mondani az udvarlást, de hát igyekeztünk felülkerekedni a nehézségeken. Anyósjelöltem nagyon örült volna, ha szép eljegyzést tartunk, úgyhogy meg is szerveztük gondosan. Amikor apának mondtam, hogy szeretnénk meghívni őket az eljegyzésre, azt reagálta, hogy „hát nem tudom, mi értelme lenne”. Mai napig nem tudom, hogy ezalatt pontosan mit értett, de azt azért elég biztosan ki lehet jelenteni, hogy nem úszott örömmámorban. Az eljegyzés egyébként jól sikerült, mindenki szépen felöltözött, finomat ettünk, még verset is mondtunk egymásnak. A hangulat erőltetett volt, de hát nem számítottunk másra. Alig vártuk, hogy együtt élhessünk, mert úgy azért jobban tudjuk egymást támogatni, mint egymástól távol, telefonon.
Az eljegyzés után az esküvő és a közös élet tervezése kötötte le az energiánkat. Az esküvőt is elég nehéz volt megszervezni, mert ugye többeket szerettünk volna meghívni a Bételből, ugyanakkor illetlennek tartottam volna, ha a kiközösített apósom társaságáról le kellene mondani (elvileg Jehova Tanúi nem ehetnek egy asztalnál kiközösítettel), különösen úgy, hogy egy lakással ajándékozott meg bennünket, amit ott vehettünk meg, ahol akartuk. Sikerült azonban megoldást találni, külön asztalnál ettünk, ültetett állófogadás volt, így kikerülhettük a közös imát, és mindenkinek nyugodt lehetett a lelkiismerete.
Miután megvettük a karikagyűrűket, beültünk az autóba, és a Pet Shop Boys „Go West” című száma szólt a rádióban, és mindketten egymásra néztünk, mert az terveztük, hogy Magyarország nyugati részén telepszünk le. Sok időt töltöttünk azzal, hogy meglátogassuk a nyugat-magyarországi városokat, megnézzük, milyen áron lehet lakáshoz jutni, és a választásunk a Sopron, Vasvári P. u. 22. szám alatti negyedik emeleten lévő lakásra esett. A házasságkötésünkre sikerült teljesen kitapétázni, bebútorozni,
Memoire 30
|2010.
- 55 -
leszőnyegezni, úgyhogy ifjú házasokként a nászutunk után egy teljesen kész, szépen felújított lakásba költözhettünk be, aminek nagyon örültünk. Ábel öcsém úgy nyilatkozott, hogy olyan a lakás, mintha már régen itt laknánk.
Az esküvővel tehát lezárult egy életszakasz, úgymond „célba értünk” és kezdődhetett egy új fejezet. Nagyon kellemes, megnyugtató két hetet töltöttünk nászútként a röjtökmuzsaji Szidónia Kastélyszállóban, ahol szinte megállt az idő, finom ételek, italok, teák, wellness programok és koktélok egészítették ki egymás társaságát. Érdekes volt, hogy két hét ilyenfajta lazítás után félelmetes sebességnek éreztem, ahogy az autónk felgyorsult 70 km/órás sebességre.
Memoire 30
|2010.
Vissza a 3. Bétel-szolgálat című fejezethez
Utolsó kommentek