Néhány olyan személy történetét szeretném megmutatni, akikkel személyesen is volt szerencsém találkozni. Bár elmondható, hogy nincs két teljesen egyforma eset, ez a bepillantás a "hitehagyottak" világába nagyban árnyalhatja a róluk festett képet.
(1Teszalonika 5:21)

Név: Sefatias (Kovács István),
19 évig voltam tanú,
6 éve kiközösítettek

Milyen gyerek volt a "Kis Kokó" és hogy kerültél kapcsolatba a tanúkkal?

Én kisgyerekkorom óta hittem istenben. Nem is emlékszem olyanra, hogy kérdés lett volna számomra Isten létezése. Már sokat gondolkoztam azon, hogy mi értelme az életnek, és már akkor úgy gondoltam, hogy a halál nem valami jó dolog. Sokat imádkoztam istenhez 8-10 éves koromban, hogy oldja meg, hogy ne kelljen senkinek meghalni. Úgy éreztem, hogy az élet akkor lenne igazán boldog, ha soha nem kellene senkinek meghalni. Ezek a gondolatok elég mélyen benne voltak az akkori jellememben. Aztán mikor bekopogtak Jehova Tanúi, és az örök életről beszéltek, amit Isten akar adni, akkor az elevenembe vágtak. Erre még rájött több, amúgy szintén régóta bennem élő dolog, és így nagyon szimpatikus lett a tanúk tanítása.

Mit láttál másképp, miután bentről tapasztaltad meg a közösséget? A beállított kép, és a megélt tapasztalatok közti különbség menyi idő után és miben jelentkezett?

Hát nem kellett sok idő a csalódáshoz. Hamar megtapasztaltam, hogy a keresztényi jellemvonások nem feltétlenül velejárói a kereszténységnek. Hamar rájöttem, hogy a vének nem csupán szellemi vezetők, hanem urak, akiknek a parancsait teljesíteni kell. Aztán szép lassan kirajzolódott, hogy az, amiért a közösség tagja akartam lenni, nem megvalósítható. Ma már látom, hogy ideális keresztény közösség létrehozása lehetetlen. nincs rá mód. Hogy ennek mi az oka, az megérne egy misét(vagy egy bejegyzést) Szerintem kb másfél évre volt szükségem, hogy rájöjjek arra, hogy itt nem úgy mennek a dolgok, mint képzeltem.

Ezt akkor is megfogalmaztad magadban, vagy csak utólag visszatekintve látható? Mi tartott ott a következő 17 évben?

Hát, ha néha ki is nyílt a szemem, hamar jött valami magyarázat, ami újra betompította az agyam. Ebben annak is szerepe volt, hogy viszonylag korán elköltöztem egy szomszéd városba, ahol néhány barátommal, és helyi testvérrel alkottunk egy kis csoportot. Így a gyülekezeti élettől, és annak negatívumaitól elszakadtunk. A helyi körülményeket meg magunk formáltuk olyanná, amilyenné szerettük volna. A vének ugyan többször kifejezték nem tetszésüket, amiért különutasok voltunk, de mivel sok terhet levettünk a vállukról, így nem igazán szóltak bele. Ennek köszönhetően évekkel el tudtuk tolni, hogy a kialakuló kis gyülekezetünkben felmerüljenek az akkor már más gyülekezeteket súlyosan megfertőző problémák. A mi gyülekezetünk egy idilli kis sziget volt a többi között. Tehát a problémák, amelyek más gyülekezetekben már komoly gondokat okoztak, minket csak sok évvel később értek el. Így nekem sem okozott különösebb problémát abban a 10-15 évben örömmel szolgálni a közösséget. Bár 2007 környékén már éreztem a szelét annak, hogy gondok lesznek.

A szelek viharokat hoztak?

Nem is kicsiket. Ez vezetett végül oda, hogy feladtam mindent, ami addig fontos volt nekem

Számítottál készültél rá, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat?

Hát ez érdekes. Az igazság az, hogy már nem sokkal keresztelkedésem után, amikor először észleltem az elmélet és a gyakorlat között a különbséget, már felmerült bennem, hogy ebből gond lesz. Már akkor tudtam, hogy lesz később problémám a jellemem miatt, és  ki fognak közösíteni, vagy el fogok különülni.

Aktív vénként, a szervezeti útmutatások és a jó lelkiismeret közti egyensúly megtartása, vezetett konfliktusokhoz véntársakkal, körzetfelvigyázokkal?

Alapvetően egyetértettem a szervezeti útmutatásokkal. Tehát ezek miatt nem voltak komoly konfliktusaim. Főleg, mivel elég jól ismertem őket, és így, ha valaki ellenkezett velem, akkor elég volt az orra alá dörgölni az aktuális levelet, vagy az ügyeljetek könyvet. Ilyenkor általában még a körzetfelvigyázó is behúzta a féket. Nagyon ritkán volt olyan, hogy egy szervezeti utasítással nem értettem egyet. De ilyenkor sem volt konfliktus, mert a gyülekezetemben a vének nem voltak olvasottak, így nem is igazán ismerték a szabályokat. Egy esetre emlékszem, mikor egy család érdekében a saját szempontjaim alapján csavartam a szabályokat, kijátszva az egyiket a másik ellen, rájátszva arra, hogy a többi vénnek fogalma sincs, mit kell csinálni, és így mindenki nyugodt lelkiismerettel hagyott figyelmen kívül egy amúgy bírói bizottságot igénylő esetet. Csak én tudtam, hogy ott súlyos bűnről van szó, és, hogy milyen kezelést igényel, és így a vének, és az ügy szereplői is békében élték tovább az életüket. Ez olyan eset volt, ahol sok ember életét tettem ezzel könnyebbé, és mentesítettem őket komoly következményektől úgy, hogy erről nekik fogalmuk sem volt. Akkor a lelkiismeretem azt diktálta, hogy a szeretet, a béke, az emberek és a gyülekezet nyugalma érdekében meg kell tennem ezt a lépést. És bár így egy súlyos bűn nem lett szabályszerűen kezelve, nekem nem volt emiatt lelkiismeret furdalásom.

Ha azoknak, akik ismertek téged, tippelni kellett volna, ki fogja hamarosan elhagyni a szervezetet, nem valószínű, hogy a top 100-ban bent lettél volna! Általános meglepetésként ez mégis megtörtént. Mi vezetett ehhez?

Nehéz erre pontos választ adni. Ha ma visszagondolok arra az időszakra, akkor zavartság, tanácstalanság, ellentmondások, depresszió az, amire emlékszek. Egyszerre voltak tudatos, és tudattalan lépések. Még ma is nehezen határozom meg, hogy pontosan mi miért történt akkor. Nehéz meghatároznom azt a pontot is, amikor az egész folyamat megkezdődött. De az egyértelmű, hogy a véni tisztségből történő leváltásom fontos állomás volt a szervezet elhagyásához vezető úton. Az a bánásmód, amivel engem és az ügyemet kezeltek egyértelmű jel volt számomra, ahhoz, hogy megértsem: itt Isten semmibe nem szól bele. Bár ezt addig is tudtam, konkrétan még magamban sem mondtam ki. Ennek pontos megfogalmazása önmagam számára nagyon fontos volt ahhoz, hogy tudat alatt érezzem, hogy az örökkévalóság szempontjából nem lehet negatív következménye annak, ha valaki a szervezet elvárásaival ellentétesen cselekszik. De annak meghatározása, hogy milyen gondolatok tették lehetővé számomra, hogy elhagyjam a szervezetet nehezen megfogalmazható. Jó lenne azt mondani, hogy voltam olyan okos, bátor és őszinte, hogy felismertem azt, hogy Jehova Tanúi nem az igaz vallás, vagy, hogy felismertem bizonyos tanítások hamisságát, tévedését, de semmi ilyen nem volt. Én teli ellentmondásokkal, sodródtam tudatosan a szervezet elhagyása felé. Határozott és egyben bizonytalan lépésekkel haladtam, miközben fogalmam sem volt, hogy mi vár rám, ha elhagyom az egyedüli megmentő szervezetet. Azért hagytam el az egyházat, mert élni akartam, miközben úgy tudtam, hogy a szervezet elhagyása halálos következményekkel jár.

Lehet részleteket tudni arról mi történt pontosan?

A blogomon részletesen leírtam a sztorit. "A saját utam 2. rész"

A bejegyzés szerint távozásod elsődleges okai a gyümölcsök voltak. Hogy terelődött a fára a figyelem?

Amikor az egyház elhagyása mellett döntöttem, akkor abban az elsődleges indok az volt, hogy képtelen voltam már abban a közegben élni, amelyet, egy cseppet sem tartottam keresztényinek. De ekkor én még nem kérdőjeleztem meg az egyház státuszát. Úgy gondoltam, hogy Jehova ezt az egyházat használja fel, csak valamilyen számomra ismeretlen okból, homokszem került a gépezetbe. A kiközösítésem után még több mint egy évnek el kellett telni, hogy elkezdjem megfogalmazni és bevallani magamnak, hogy Istennek ehhez a közösséghez semmi köze. Azok, akik végig kísérték az ámokfutásomat ezen a blogon, azok emlékezhetnek rá, hogy hosszú hónapokig viaskodtam a tanúkért, és védtem az egyházat. Már rég megvolt a saját blogom, mikor még nem váltam a szó tanús értelmében hitehagyottá. Az olvasmányaim, és a saját írásaim döbbentettek rá, hogy a "fa" ugyanolyan rohadt, mint a gyümölcsei. Elég nehéz időszak volt ez is.

Ez ott és akkor megnyugtató vagy inkább felkavaró volt?

:) Először felkavaró. Kegyetlenül felkavaró. Aztán pedig megnyugtató. Rendkívül megnyugtató!

Érdekelne melyik téma átrágása után éreztél úgy először, hogy a tanúk hitelessége összedőlt? Gondolom sokszor óva intetted a testvéreket a "hitehagyott" irodalmaktól! Mikor rádöbbentél, hogy ez egészen más tartalommal bír, mint ahogy a társulat beállította, éreztél felelősséget azon testvérek iránt, akiket védeni próbáltál az érem másik oldalától? Egyáltalán mihez tudtál kezdeni az új információkkal?

Már nem emlékszem a nagy felismerésre. Abban sem vagyok biztos, hogy volt ilyen. Inkább egy folyamatként emlékszek vissza rá, ami párhuzamos volt azzal, hogy őszinte vagyok magamhoz. És ez a folyamat most is tart. Én vénként egyébként semmit sem tudtam a hitehagyásról. Szinte nem is hallottam róla, hogy van ilyen. És a gyülekezetünkben sem merült fel ebből probléma. Amikor közel egy évvel a kiközösítésem után rábukkantam erre a blogra, nem is igazán értettem, hogy mi folyik itt.

Megrázó volt, hogy saját magad voltál az első hitehagyott, akivel találkoztál? :)

Elég jóban vagyok magammal. Sosem megrázó az önmagammal való találkozás :)

A blogodon lényegében jól nyomon követhető gondolkodásod formálódása, aminek további lehetőségét most is nyitva tartod.
Összefoglalnád hol tart pillanatnyilag a teológiai világlátásod?

Hát nem tudom, hogy képes vagyok-e erre normálisan és érthetően válaszolni. A teológiai látásmódom bonyolult és tele van ellentmondásokkal, és emiatt elég egyszerű kezelni, de nehéz elmagyarázni. Egyértelműen keresztény beütésű teista vagyok, aki a dogmákat, keresztény tanításokat csak jó szórakozásnak tekinti, ami izgalmas elfoglaltságot ad. Semmiképpen nem tekintem a dogmákat emberek fölötti tényezőnek. Nem gondolom, hogy egy ember megítélése attól függ, hogy hisz-e a háromságban, vagy várja-e Krisztus második eljövetelét. Az ember megítélése attól függ, hogy miképpen bánik a felebarátaival. Aztán itt vége is.  A teológiában pedig úgy foglalkozok a témákkal, hogy nem foglalok állást a vélemények mellett. Én például egy háromsághívőáriánus vagyok, egy materialista idealista, agnosztikus és deista vagyok. tökéletesen megférnek a fejemben az egymásnak ellentmondó nézetek, de ezek nem okoznak problémát, inkább szintetizálnak. Elsősorban ember vagyok, és csak sokadsorban keresztény.

Mint "elsősorban ember" milyen lehetőségeid vannak a keresztény beütésnek megfelelő megnyilvánulásokra?

A lehetőségeket nem kell keresni. Sajnos olyan világban élünk, ahol a szegénység, az elkeseredettség, és más problémák könnyen előfordulnak. Hamar megtalálom a módját, hogy miként lehet könnyíteni valakinek a nehéz sorsán. A baj, hogy ez általában csak rövid életű megoldás.

Érezhetően bátran nyúlsz tabu témákhoz. Sokaknak ilyen a bibliakritika is. A te gondolkodásod fejlesztette/alakította ez a témakőr?

Természetesen. Rájöttem, hogy nem lehet olyan konkrétan kijelenteni valamit, mint ahogy azt én gondoltam. Rájöttem, hogy azok, amiket én bizonyítéknak hittem valójában csak félinformációk, következtetések. És hogy attól, hogy valami logikusnak tűnik, még nem biztos, hogy igaz is. Minden témáról vannak vélemények, melyek egy sajátos oldalról megközelítve egymásnak ellentmondva is megállják a helyüket. A bibliakritika nem negatív tudományág. Sőt! A biblia kritika komoly erőfeszítést tesz azért, hogy bizonyos kérdéses bibliai részek elfogadható magyarázatot kapjanak, és ne csak a tudatlansággal párosuló vakhit legyen magyarázat rá, ami szégyent hoz a kereszténységre.

Mondanál egy példát?

Ez nehéz. Szerintem csak úgy tudnék példát mondani, ha belemennék egy témába, de az szétfeszítené ennek az interjúnak a kereteit. Inkább itt van erről egy posztom: "Tényleg ördögi dolog a bibliakritika?"

Mit tekintesz bizonyítottnak?

Bizonyítottnak azt tekintem, ha valami cáfolhatatlan. Például azt, hogy az ember nem képes segédeszközök nélkül víz alatti életre. Vagy ha nem veszel levegőt, meghalsz. Vagy, hogy az ember emlős. Tehát bizonyítottnak csak a tapasztalt, kézzelfogható dolgokat tekintem. Amik ellenőrizhetőek. Rengeteg dolog van az életben, amit épeszű ember nem kérdőjelez meg. A teológiában nagyon kevés az olyan állítások száma, ami bizonyított és cáfolhatatlan. És ezt általában figyelmen kívül hagyják. Illetve inkább úgy fogalmazok, hogy vannak biztos állítások, de azokra nem építenek. Jó példa erre az éppen ezen a blogon folyó vita a zsidókhoz írt levél szerzőségéről. Már a második században nem tudták pontosan megmondani, hogy ki az írója. Ám bizonyos érdekköröknek az volt a célja, hogy Pált nevezzék meg íróként. És a köztudatban ez terjedt el általánosként. Vannak érvek, következtetések Pál szerzősége mellett, de bizonyíték egy sem. Ennek ellenére mégis állíthatunk biztosat a zsidókhoz írt levélről, olyat, amit nem lehet megcáfolni. Méghozzá azt, hogy: Nem tudjuk ki írta. Ám az ilyen válaszok nem felelnek meg a kereszténység bizonyos köreinek, mert úgy érzik, hogy ha elfogadják azt, hogy nem tudjuk ki írta, akkor ezzel aláássuk a Biblia ihletettségébe vetett hitet. Ezért inkább bizonyítékoknak nem nevezhető következtetésekre építve kijelentenek egy dogmát, amire azután más tanításokat építenek. Ezek a tanítások pedig így nem létező bizonyítékra épülve befolyásolják a hívőt. Ezt nevezném Jézus szavaival fövenyre épített háznak. A hívő valójában olyan dologban hisz, ami nem létezik. Sok ilyen van. Ezzel szemben, ha valaki elfogadja azt a tényt, hogy nem tudjuk ki írta ezt a levelet, akkor az ebből levont következtetései a valóságra épülnek.És a további következtetései alapjául egy bizonyított tény szolgál, míg a páli szerzőségben bízónak egy bizonyítatlan állítás.

Meglátásod szerint a hitnek ilyen konkrét bizonyítékokra van szüksége, vagy lehet következtetésre, közvetett bizonyítékra is építeni?

Hát be kell ismerni, hogy a transzcendenssel kapcsolatban nem lehet bizonyítékokra várni. Ám az előző válaszomban mutatott példa mutatja, hogy nem lehetetlen. Csupán alázatosabban és őszintébben kell vizsgálnunk a kérdéseket. Tehát, ha az ember nem fogadja el bizonyított tényként a hamis következtetéseket, akkor leszűkül a tények száma, és a hívő véleménye közelebb lesz a valósághoz.  És én ezt tartom megfelelő lépésnek. A hitem minél közelebb legyen a valósághoz. De a következtetések, közvetett bizonyítékok ugyanúgy fontos szerepet játszanak a hívő ember életében. Nélkülük nem lehet tovább haladni, fejlődni. De nagyon nem mindegy, hogy ezeket minek tekintjük. A kereszténység legnagyobb hibája és emberéletekbe kerülő bűne, hogy szubjektív következtetéseket, teológusok által bemutatott közvetett bizonyítékokat fogadtak el szilárd alapnak, figyelmen kívül hagyva a jogos ellenvetéseket, kötelezővé téve a híveknek azok átgondolatlan elfogadását, és kirekesztve azokat, akik nem értettek egyet. A szubjektív emberi véleményt annak kell tekinteni ami: szubjektív véleménynek. Nem lehet azt állítani, hogy egy következtetés csak igaz lehet. Amikor valaki azt mondja, hogy bizonyos dolgokból következtet valamire, akkor óriási hiba lenne azt hinni, hogy a következtetése tévedhetetlen. Még akkor is, ha logikus. Mert a logika nem jelenti azt, hogy biztos. Amíg valamire nincs konkrét bizonyíték, addig emberek elleni bűn gőgösen hirdetni valamit igazságként. Mi ennek a blognak az olvasói már tudjuk mivel jár ez, de hajlamosak lehetünk megfeledkezni róla. Sajnos sok vita van itt abból, hogy az egyház bizonyítékok nélküli dogmáit elhagyó testvérünk, beleesik egy másik bizonyítatlan eszme csapdájába és hirdeti azt igazságként. Persze ez nem új dolog. Így megy ez közel kétezer éve. Ezért is van a kereszténység ebben a végtelennek tűnő örvényben, amiből nem tud kikecmeregni. Újra meg újra belegabalyodik ugyanazokba a problémákba. És ugyanazokkal a már többször kudarcot vallott megoldásokkal próbál kikecmeregni belőle sikertelenül.

A volt gyülekezetedben úgy tartanak számon, mint "veszélyes aktív hitehagyott"!
Tudsz valami biztatót mondani a gyülekezetért aggódó, álmatlan éjszakáktól szenvedő, egykori véntársaidnak?

Hát nem tudom mennyi álmatlan éjszakát okoztam nekik. Az egyik vén, akit azóta már leváltottak, valóban sokat szenvedett miattam. Érezte, hogy súlyos hibát követett el ellenem. Ő bocsánatot is kért. Bár ennél, nem mert tovább menni. Nem állt ki a véleménye mellett, inkább a homokba dugta a fejét. Megijedt attól, hogy ha kimondja a véleményét, akkor ezzel a saját szervezet isteni vezetésébe vetett hitét cáfolja meg. A másik, akit szintén leváltottak azóta, ráadásul miattam, azóta is konokul kitart amellett, hogy én egy gonosz ember vagyok, akinek az eltávolítása mindent megért. Még az ő hazugságait, tévedéseit, embertelen bánásmódját is. Mindkettőjüknek komoly magánéleti gondjaik vannak, amelyek elsősorban az egyház rossz működésére vezethetők vissza. Nekik azt üzenem, hogy egyszer szívesen beszélgetnék velük. És akár még segítenék is. Annak pedig, aki a főkolompos volt a leváltásomban, aki hazugságot hazugságra halmozva őrizte meg a véni tisztségét, azt üzenem, hogy egyszer mindenki szembetalálja magát önmagával. Szeretnék tanúja lenni annak, amikor ő is.

Érzel késztetést a tanúk meggyőzésére arról, hogy tévúton járnak?

Egyáltalán nem. Valakinek megingatni a hitét nagyon nagy felelősség. És én nem kívánok ekkora felelősséget a nyakamba venni. Bárkinek szívesen segítek, aki hozzám fordul, de én magam nem kezdeményezem.

Szenvedtél el valláskárosultságot a tanúk között, és ha igen, mi segített kigyógyulni belőle?

Hogyne. Évekig szenvedtem valláskárosultságból eredő depresszióban, és más lelki eredetű betegségekben. A sztrókom után mondta az orvosom, hogy tegyem helyre az életemet, mert a szervezetem nem bírja feldolgozni a problémáimat. Azt mondta, hogy ha nem változtatok, akár meg is halhatok. Ekkor döbbentem rá (illetve fogalmaztam meg magamnak), hogy minden problémám abból eredt, hogy nem a saját vágyaim hajtják az életemet, hanem a másoknak való megfelelési kényszer, vallásos szabályok betartása. Akkor döntöttem úgy, hogy ezentúl nem érdekel kinek mi a véleménye rólam, úgy élek, ahogy akarok, azt teszem, amit szeretnék és még önmagamhoz is megpróbálok őszinte lenni. Annyiszor hazudtam magamnak, és olyan könnyen elhittem! Onnantól kezdtem bátran kimondani a véleményemet, megkérdőjelezni megkérdőjelezhető tanításokat, és viselkedni, öltözködni úgy, ahogyan azt én valójában szeretném. Akkor kezdtem el tetováltatni, és újra teleaggattam magam ékszerekkel, mint mielőtt tanú lettem. És onnantól merek tabu témákat feszegetni. Időm nagy részét az olvasáson kívül a basszusgitározás tölti ki, és a munkámon, a családomon és a basszusgitározáson kívül semmit sem veszek komolyan. Valójában még ezeket se :)  Most elmondhatom, hogy olyan életem van, amiről korábban nem is gondoltam volna, hogy van ilyen.

A  vallási "függőségek" elengedését az idő is hozta volna magával, vagy mindenképp kell egy trauma és erős tudatosság?

Az én esetemben kellett a trauma. Én nem voltam olyan okos, bátor, és önálló, hogy magamtól elhagyjam az "igaz" vallást. De biztos vagyok abban, hogy valakinek ez megy trauma nélkül is.

Bár máshonnan közelíted meg az életet, hétköznapjaidban mégis folyton tetten érhetők a Krisztusi alapelvek. Van ebben valamilyen tudatosság?

Nem nagyon. Az életem egyre kevésbé tudatos, vagy tervezett. Amit csinálok, azt azért teszem, mert szeretem csinálni, zsigerből jön.

Elvesztegetett időnek erőfeszítésnek érzed a tanúként élt életed?

Hát ezt nehéz megmondani. Közel 20 évet nyomtam le. De eközben sokat tanultam, illetve a kikerülés is olyan tapasztalat volt, ami különleges tudást, képességeket adott. Ha kapok még az élettől 40-50 évet, akkor talán kompenzálni tudom. De összességében nem tartom elvesztegetett időnek. Nem vagyok hátrébb azokhoz képest, akiknek ez kimaradt. De azért nem bántam volna, ha csak 10 év lett volna.

Abban a nagykönyvben amit "odafent" vezetnek, milyen bejegyzésre számítasz a "lenyomott 20 évvel" kapcsolatban?

Szerintem pozitívra. :) Úgy gondolom, hogy az emberekért végzett szolgálatom nem hagy kivetni valót maga után. Igyekeztem sok jót tenni másokért. És bár csináltam néhány hülyeséget, összességében pozitívnak érzem a mérlegemet.

Ha valaki tanúként eljut oda, hogy már nem tud azonosulni a társulat hitnézeteivel, mit tartasz a legkevésbé rossz megoldásnak?

Úgy kell elhagyni az egyházat, hogy az ember méltósága megmaradjon. Győztesként kell lelépni és nem vesztesként. Ehhez persze arra van szükség, hogy az ember már nagyjából tisztában legyen a társulat tévedéseivel. Úgy látom, hogy a mai vallásosság egyik legfontosabb célja az emberi egyéniség sárba tiprása. Olyan gyakorlatokat alkalmaznak, amely méltóságában sérti az egyént. Ezt nem szabad engedni. Az ember önbecsülése maradjon meg. Sajnos ez nekem nem sikerült, és felesleges megaláztatásokon mentem át a leváltásomtól a kiközösítésemig, ami miatt teljesen tönkrement az egészségem, és majdnem meghaltam. Ezt mindenki kerülje el, aki tudja, és emelt fővel hagyja ott az egyházat.

Nem kevés kritikát fogalmaztál meg egyházakkal, és általánosságban a kereszténységgel kapcsolatban. Mi az, ami köré érdemesnek látsz közösséget építeni?

Talán a Máté 7:12 ilyen. E köré talán érdemes közösséget építeni.

Létrejöhetnének olyan körülmények, amelyek közt visszamennél a tanúk közé?

Természetesen létrejöhetnének. Én, ha választani lehetne, visszamennék a móri gyülekezetbe. Persze nem gondolom, hogy Istennek lennének ilyen elvárásai. És nem is neki szeretnék tetszeni azzal, hogy megteszek egy ilyen lépést. Csupán magamnak és a barátaimnak tennék jót vele Szerettem azokat az embereket. Valóban testvéreimnek és barátaimnak tekintettem őket. Ma is megvan minden bennem, hogy segítsek nekik. Természetesen ehhez gyökeres változásra lenne szükség. Az utópiás posztjaimban leírtam, hogy milyen közösségben tudom elképzelni magam. Jehova Tanúi gyülekezetei nem ilyenek. De ha mégis változnának a viszonyok, nem látnám akadályát, hogy visszamenjek.

A hátadra tetováltattad, hogy az "igazság szabaddá tesz"! Nyilvánvaló, hogy ez fontos gondolat számodra!
Nem tudom kikerülni a Pilátusi kérdést: Mi az igazság?

Hát, hogy mi az igazság azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy szabaddá tesz. :)

Gyakorlati következtetéseket vonsz le ebből?

Igen. Szubjektív véleményem és döntésem, hogy az igazság szabaddá kell, hogy tegyen. Elfogadom Jézus ezen állítását és teljesen egyetértek vele, Éppen ezért nem vagyok hajlandó alávetni magam semmilyen dogmának, elrendezésnek, szervezetnek, amely ebben a szabadságomban korlátozna. Fontosak számomra Pál szavai: "A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket."