Az Őrtorony gyermekmolesztálási gondjai
Kb. 1991 vége felé, Harry megosztott néhány részletet, melyek ennek az Ébredjetek! cikknek a jóváhagyásához és megírásához vezettek. Megtudtam, hogy Harry volt az, Lloyd Barry hozzájárulásával, aki felhatalmazta az írói csoport egyik tagját, ifjabb Lee Walterst a cikk megírására. Lee arról volt ismert, hogy egy együttérző személy, aki különösen érzékeny a kisebbségi csoportok szükségletei és jogai iránt. Harry elmondta, hogy Lee-vel együtt elolvastak egy írást, melynek címe: Továbblépés, Segítség Tanúknak a bántalmazás és áldozatiság problémáinak kezelésében az életükben (www.silentlambs.org), mely anyagot a Tanúk maguk között terjesztették az Egyesült Államokban 1989-90 körül. Azt nem tudnám megmondani, hogyan jutott ez az anyag az Írói Osztályra, de az tény, hogy mély benyomást tett. Egy Tanú írta, Mary Woodard, aki a gyermekmolesztálás hatásait saját maga és más Tanú nők tapasztalatai alapján járta körbe. Maryvel kapcsolatba léptek egy floridai vénen keresztül, és meghívták az Írói Osztályra abból a célból, hogy Harryvel és Lee-vel megbeszéljék a témát, és végül ez a beszélgetés szolgált alapul az 1991. október 8-i Ébredjetek! molesztálásról szóló cikkeinek.
2003-ban egy hosszabb beszélgetést folytattam Maryvel, akiről Harrytől megtudtam, hogy öngyilkosságot kísérelt meg korábban 1992-ben, nem sokkal azután, amikor az Írói Osztályra való meghívást elfogadta. Olyan magánleveleket mutatott nekem, melyeket Lee küldött neki, miközben a cikke előkészületein dolgozott.
Ez az Ébredjetek! cikkében ugyan nem lett megemlítve, de elég nagy aggodalomra ad okot, hogy a molesztált áldozatok közül jelentős számban voltak azok, akik szerint az elkövetőik Jehova Tanúi voltak. Ahogyan később tudomásomra jutott, Jehova Tanúi gyülekezeteiben kifogásolták azt, ha valaki egy molesztálásos vád ügyében a hatóságokhoz fordult. Ennek ellenére, senkit - beleértve saját magamat - nem ismertem az Írói Osztályról, aki nemtetszését fejezte volna ki amiatt, hogy az esetek nem lettek bejelentve, hiszen mindannyian abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy “Isten szervezete” sokkal jobb megoldást tud nyújtani erre a problémára, mint bármelyik világi kormányzat hatósága.
Ezenkívül tudatában voltunk annak, hogy ami a hatóságokhoz kikerül, és megszellőztetik a szennyest, az bizony foltot hagyna a Jehova Tanúi szervezetének hírnevén. Ezek a vádak leginkább a gyülekezetek bírói bizottságaiban voltak kezelve titkosan. (Amikor a gyülekezeti véneknek tudomásukra jut egy ilyen vád, akkor összeülnek, és kijelölnek legalább 3 személyt arra, hogy alakítsanak egy bírói bizottságot az ügy kezelése céljából.) De abban az esetben, ha az áldozat vádjában kételkedtek, a pedofíliával vádolt személy nem részesült fegyelmezésben, és az ezzel elégedetlen Tanúkat arra kérték, hogy tartsák meg maguknak a véleményüket, vagy ők lesznek megfegyelmezve. “Várj Jehovára” mondták az ilyen elégedetlen személyeknek, “mert Ő majd letöröl minden könnyet az eljövendő Paradicsomban”.
Mivelhogy az Őrtorony történelem könyvével kapcsolatos munkámat befejeztem 1991 vége felé, a Művészeti Osztályra jelöltek ki, kutatási céllal, de csupán néhány hónapon belül Jack Barr keresett fel az irodámban azzal, hogy Harrynek és az Ébredjetek! más íróinak szükségük lenne a segítségemre a kutatásaikban. Ezen írók munkájába belelátva, 1992 folyamán még többet tudtam meg a gyermekek szexuális molesztálásának súlyos problémájáról a Jehova Tanúi gyülekezeteiben szerte a világon.
Nem sokkal ezután Lloyd Barry jóváhagyott egy másik cikket is ebben a témában, mely az Ébredjetek! 1992. április 8-i számában jelent meg, “Sírtam örömömben” címmel. Ez a cikk tartalmazott néhány olyan idézetet azokból a levelekből, melyeket az olvasók írtak a Társulathoz, és melyben mély értékelésüket fejezték ki az áldozatok és a barátaik a Vezető Testületnek az Ébredjetek! 1991. október 8-i száma iránt.
Sok Tanú olvasó gondolta azt, hogy ez az Ébredjetek! cikksorozat olyan, mint a friss levegő, amely végigsöpör a szervezeten, bár a valóságban egy Pandora szelencét nyitott meg, mivel gyermekkori molesztálások áldozatainak ezrei kértek segítséget szakszerű lelki tanácsadóktól, vagy olyan megbízható Tanúkhoz fordultak, akiknek feltárhatták gondjaikat és megnevezhették azt a személyt a szervezetben, aki molesztálta őket.
Mi a helyzet a szakszerű terápiával?
Az Ébredjetek! cikkek az áldozatoknak voltak hívatottak segíteni a szexuális molesztálás utóhatásainak kezelésében azáltal, hogy hasznos tanácsokat adtak, melyek egyike az volt, hogy keressenek képzett terapeutát, ha szükséges, vagy keressenek egy olyan személyt a gyülekezetben, aki együttérzően képes meghallgatni őket. A probléma ezzel az volt, hogy a vezető testület többsége, Ted Jaracz-zal az élen, halálosan ellene volt annak, hogy a nyáj tagjai szakszerű lelki tanácsadást vagy terápiát keressenek problémáikra, mivel abban hittek, hogy ezek a tanácsok a Sátán világából jönnek. A vezető testület, más, hasonlóan magas beosztásban levő Őrtorony hivatalnokokkal egyetértésben, szilárdan hitt abban, hogy a Biblián alapuló tanácsadásnak az a módja, ahogyan az az Őrtorony kiadványaiban van lefektetve, egyfajta pszichés stabilitást kell, hogy eredményezzen, még abban az esetben is, amikor valaki gyermekkori szexuális abúzus traumájától szenved. Az ún. “érett” testvérek általános tanácsa, akármi miatt is ‘betegeskedett’ egy Tanú: olvasd a Bibliát, járj az összejövetelekre és vegyél részt házról-házra végzett szolgálatban. Mivel azokat a Tanú gyermekeket, akik szexuális bántalmazást szenvedtek el, eltanácsolták a gyülekezeten kívüli terápiáktól, ezek a személyek [felnőttként] kétségbeesetten kerestek a véneknél segítséget, mely gyakran rémálommá vált mind az áldozatok, mind a vének számára.
Ha a molesztálás áldozatai úgy érezték, hogy a szervezet velük szembeni érzéketlen bánásmódja megváltozik az 1991. október 8-i Ébredjetek! cikk után, akkor durva módon kellett szembesülniük a valósággal, mivel valójában a vének részéről kevés változás történt [a cikkben korábban leírtakhoz képest]. A korábban meggyökeresedett hozzáállás alapvetően megmaradt, azon elképzelés miatt, hogy csak az Írások alkalmazása nyújt valódi vigaszt, a “világi” könyvekben található tanácsok helyett, melyekből éppen ez az Ébredjetek! cikk olyan sűrűn idézett. (Ez annak a fő oka, hogy sok Tanú vezető ellene van annak az információnak, ami ebben az Ébredjetek! számban megjelent.)
Mi a helyzet az “elfojtott emlékekkel” és a identitás- és személyiségzavarral?
[Az eredeti szöveg ez utóbbi kifejezésre az MPD (Multiple Personality Disorder) rövidítést használja, melynek magyar megfelelője az ún. multiplex vagy disszociatív személyiségzavar. Ez a zavar kora gyermekkorban alakul ki, leginkább olyan súlyos elszenvedett traumák hatására, mint például a szexuális molesztálás. Azt eredményezi, hogy a személynek több identitása lesz, melyeket felnőttként integrálni vagy harmonizálni lehet. - a ford.]
Egy másik téma, ami az Ébredjetek!-ben felmerült, az ún. “elfojtott emlékeknek” különös felbukkanása [én az 1995. 11/1.-es Őrtoronyban találtam erről szóló cikket], és ez a téma szintén nem nagyon népszerű a befolyásos testvérek köreiben. Abból, amiket Lee mondott, és melyeket a túlélők és a velük foglalkozó terapeuták személyes levelei is alátámasztottak, sok Tanú áldozat olyan szexuális molesztálás eseteit tartalmazó emlékek felbukkanásáról számolt be, melyek évekkel korábban történtek velük, gyermekkorukban. Ezeknek az “emlékeknek” a megbízhatósága viták és szóváltások tárgyát képezik a lelki egészség területén dolgozó szakemberek köreiben, ugyanúgy ahogyan az Őrtorony Társulaton belül is. A főhivatalban a Szolgálati Osztály felügyeli az egyes gyülekezeteket. Ezen az osztályon dolgozó férfiak - olyanok, akik közvetlenül Ted Jaracz irányítása alatt álltak -, tartották a kapcsolatot azokkal a vénekkel, akik erről az elnyomott emlékekkel kapcsolatos rendellenességről kérdezősködtek, és sokszor negatív válaszokat kaptak ez ügyben. Sőt a valóságban, nekem azt mondták, hogy Jaracz az Elfojtott Emlékek Ellen szervezet támogatója volt. Egészen addig, amíg Harry be nem bizonyította, hogy ez a szervezet hitelét vesztette egy kivizsgálás során, így erről a témáról többet nem esett szó.
A multiplex személyiségzavar, vagy, ahogy most nevezik disszociatív személyiségzavar egy erősen vitatott témává vált szintén. Habár a multiplex személyiségzavar (MPD) tünetegyüttes soha nem került megemlítésre az Őrtorony kiadványokban, és vénekhez írott levelekben sem található, a vének szerte az országban találkoztak ezzel a jelenséggel olyan gyermekkori szexuális bántalmazások áldozatai által, akiknek nehézségeik voltak a gyülekezetben, egyeseket még “démonosoknak” [démonoktól megszállottak, olyanok, akik gonosz lelkek hatása alatt állnak] is tekintettek. Hogyan kaphatnának ezek a szenvedő emberek segítséget, ha sokan még a Szolgálati Osztályon is úgy tekintették ezeket a személyiségzavarokat és elfojtott emlékeket, mintha ezek csak valamiféle divathóbortok vagy szeszélyek lennének, és ezt meg is mondták azoknak, akik ez ügyben érdeklődtek a főhivatalban? Olyan sok zűrzavar és hitetlenkedés övezte az MPD-t az Őrtorony vezetői körében, hogy Harry megkért engem, írjak egy cikket a témáról. Sajnos az 1991. október 8-i Ébredjetek!-et követő folyamatos felzúdulás miatt Lloyd Barry nem kívánt foglalkozni az MPD témakörével, mivel tartott a további konfliktusoktól, így a cikk megjelenése szóba sem került.
Zavarba ejtő tanácsok jönnek a főhivatalból
Ahogy már korábban említettem, úgy tűnt, hogy ez a keményvonalas hozzáállás a Szolgálati Osztály részéről, nem vigasztalta a bántalmazás áldozatait. A Szolgálati Osztály dolgozói azt mondták a kérdezősködőknek, hogy “olvasd többet a Bibliát és tekints előre az Új Világra, ahol nem lesz több probléma”. Ez nem volt éppen megoldás egy ilyen összetett problémára! Sőt, egyes érzéketlen férfiak még ennél is tovább mentek: a “csak tedd túl magad rajta!” jellegű tanácsokat nem igazán értékelték az áldozatok, de még az Írói Osztály liberálisabb tagjai sem. Valójában az történt, hogy amikor áldozatok az Írói Osztály személyzetével beszéltek, akkor együttérző bánásmódban részesültek és naprakész tanácsokat kaptak a problémájukkal kapcsolatban. Mindez egy hatalmas zűrzavart okozott, ellentmondások labirintusát, ami sokszor az áldozatok újra-traumatizálódásához vezetett, míg a vének, akik tanácsot kértek, teljesen összezavarodtak.
1991 végére, minden gyülekezeti vén részt vett a helyi királyságszolgálati iskolán, ahol a legfrissebb társulati belső szabályokról szóló képzésben részesültek. Nem sokkal ezután véneknek szóló levelet kapott az összes amerikai gyülekezet 1992. március 23-i dátummal. Ebben összefoglalták azokat a pontokat, melyeket korábban tanítottak az iskolán a súlyos problémákkal kapcsolatban, amiket a molesztálás áldozatai tapasztalhatnak, és ebben a levélben a szakszerű terápia igénybevétele nem volt helytelenítve, mint korábban, de az iskola tananyaga nagy általánosságokban követte azt az információt, mely az Ébredjetekben! megjelent. Az együttérző levélben újra kihangsúlyozták, hogy ha egy Tanú pszichiáternél, pszichológusnál vagy terapeutánál keres gyógymódot, az az ő személyes döntése, jóllehet körültekintés szükséges. Egy dolog volt egyértelműen kiemelve ebben a levélben, hogy a vének ne tanulmányozzanak terápiás módszereket, és ne vegyenek fel efféle szerepet, amit néhány vén már megtett. Szintén javasoltak néhány elsőosztályú gondolatot, melyeket a bántalmazás áldozatainak lehet mondani. A dolgok valóban úgy tűntek, hogy javulni kezdenek, de sajnos ez nem tartott sokáig.
A gyülekezetek és körzetek mélyén a sötét kis titkok tovább burjánzottak, és valamely ismeretlen ok miatt a bántalmazók védelme továbbra is teljesen természetes volt. Az egyik különösen kellemetlen titok személyes utasításokat érintett, amelyeket 1992-ben az egyik vezető testületi tag küldött ki. Harry biztos volt benne, hogy Ted Jaracz volt az, aki néhány jól ismert körzet- és kerületfelvigyázóval találkozott, hogy győzzék meg a bántalmazások áldozatait, tartsák titokban a velük történteket vagy kiközösítik őket. Én és a férjem, Joe 1994-ben Harry Peloyan irodájában egy dossziét lapozgattunk, amely tele volt panaszos levelekkel, melyek az egész országból érkeztek a főhivatalba a helyzetről. Érdekes módon ezeknek a leveleknek az egyik gyakran említett, fenyegető körzetfelvigyázója ma a vezető testület tagja.
“Ne dobjátok ki a fürdővízzel együtt a gyereket is”, sokan közülünk hallották ezt a kijelentést Harrytől, amint éppen megosztotta a legújabb elkeserítő híreket a Szolgálati Osztály vezetőinek keményfejűségéről, akik még mindig ragaszkodtak az álláspontjukhoz. Aggódott, hogy hogyan küzdünk meg a szexuális bántalmazásokra vonatkozó információk naponkénti özönével, és abban reménykedett, hogy ez miatt nem fogjuk elhagyni a szervezetet. Nem ok nélkül aggódott!
Haza Tennessee-be
Az idősödő szüleim romló egészségi állapotának köszönhetően, 1992 augusztusában úgy döntöttünk, hogy befejezzük az Őrtorony brooklyni létesítményében eltöltött időnket, és elhagyjuk azt az év végére. Harry felhatalmazott engem, hogy rakjak össze egy veszélyekre figyelmeztető és bizonyító erejű információs csomagot a vezető testület részére a szervezeten belüli gyermekmolesztálással kapcsolatos súlyos problémákra vonatkozóan. 1993 kora januárjában, csak néhány héttel azután, hogy a Bételt elhagytam, egy általam összegyűjtött, hatalmas mennyiségű dokumentált információt tartalmazó csomagot adott át Harry Peloyan a vezető testület minden egyes tagjának.
Mintegy 10 és fél évet töltöttem el és több ezer emberrel laktam együtt a “Bétel család” részeként, ami egy eléggé eredeti tapasztalatnak mondható. Visszaköltöztünk Tennesse-i otthonunkba, szó szerint barátok százait hagytuk hátra, a fiunkkal és a menyünkkel egyetemben. A távozásunkat megelőző napokban Joe és én több száz búcsúüzenetet kaptunk. Még mindig őrzök egy kis kézzel készített könyvecskét, melyet az Írói Osztályon dolgozó kollégáimtól kaptam, tele szeretetteljes sajnálkozásaikkal, melyet afelett éreztek, hogy már nem fogunk együtt dolgozni a jövőben, és mindenféle jókat kívántak nekünk a jövőre vonatkozólag. Bárcsak tudták volna akkor, hogy mit tartogat a jövő! Ebben az emlékkönyvben Harry kifejezte értékelését a velem végzett munkájában, és azt írta, hogy a segítőkészségem, eltökéltségem és az együttérzésem hiányozni fog.
És Lee is megjegyezte, hogy nem képes kifejezni, hogy mennyire hiányozni fogok. Hozzátette, hogy az általam nyújtott támogatás, az az energiaráfordítás, amit beleadtam a munkámba és a kutatásaim felbecsülhetetlen értékkel bírnak. Egy másik rangidős személyzeti tag, Jim Pellechia, megköszönte nekem, hogy “felráztam” a dolgokat. Ezeknek a megfigyeléseknek mindegyike arra vonatkozott, ahogyan a színfalak mögött megpróbáltam meggyőzni a vezető testületet arról, hogy vezessenek be változtatásokat a gyermekek molesztálási ügyeit érintő szervezeti eljárásokban. Mindig emlékezni fogok az Írói Osztályon töltött utolsó munkanapomra, mikor David Iannelli elbúcsúzott tőlem, és nagyon megköszönte azt a felfedezést, melyeket azelőtt senki nem tudott a szervezeten belül, hogy William H. Conley volt az Őrtorony Társulat első elnöke és nem Charles Taze Russell.
Nem bántam meg, hogy eljöttem. Amíg a központban, a Tanúk világának csomópontjában voltam, mindent beleadtam abba, amit csináltam. Bár szerettem az embereket, mégis dilemmába kerültem. Miután magam mögött hagytam New Yorkot, talán tartsam a “mások iránt érzett könyörületemet” ellenőrzés alatt, és maradjak csendben azzal kapcsolatban, amit megtudtam az Őrtorony Társulat berkeiben rejtve tartott gyermekmolesztálásos botrányokkal kapcsolatban? Pontosan tudtam, hogy ha hagyom, hogy a mások iránti együttérzésem “felrázza” a dolgokat a Bételen kívül is, akkor kiközösíthetnek. Amikor New Yorkból eljöttem, tudatában voltam annak, hogy nem tudom megszüntetni azt a szívből jövő együttérzést, melyet a csaló “juhoknak” álcázott “farkasok” áldozatai iránt éreztem Jehova szervezetén belül, de mégis mit tegyek ezzel? A következő pár év enyhén szólva stresszes volt.
Amikor mi már Tennessee-ben voltunk néhány hónapja 1993. február 3-án, egy újabb levelet kaptak a vének az amerikai gyülekezetekben, mely megint a gyermekbántalmazás problémájáról szólt. Ebből nyilvánvaló volt, hogy a korábbi munkám eredményes volt, hiszen a levél olyan információkat tartalmazott, melyeket a vezető testületnek szánt csomagba belefoglaltam. Javaslatok voltak benne azokra az esetekre, hogy támogatást és segítséget nyújtsanak azoknak az egyéneknek, akik olyan emlékekről számolnak be, melyek jóval korábban történt eseményekkel kapcsolatosak. Úgy tűnt, hogy a vezető testület hozzáállása enyhülni kezdett az elfojtott emlékek felé, vagyis jobban elfogadták azok realitását. Ezenkívül a levél megismételte, hogy azt a Tanút, aki szakszerű segítséget keres, vagy a hatóságok felé tesz jelentést az esettel kapcsolatban, a vének nem kritizálhatják, és nem beszélhetnek róla becsmérlően. És ez nem volt minden. 1993. október 8. számában az Ébredjetek! egy újabb jól megszerkesztett cikket jelentetett meg a gyermekmolesztálás témájában, mely támogatta azt, hogy “.....összpontosított erőfeszítést tegyenek — beleértve, ha szükséges, a megfelelő szakképzett segítség keresését is —, hogy meggyógyítsák ezeket a gyermekkorban szerzett súlyos sebeket.”.
Továbbra is folytattam a kutatásomat az Írói Osztály számára otthonról. Többek között tanulmányoztam a gyermekmolesztálás problémakörét más vallásokban és a szélesebb társadalom szintjén. Ilyen módon úgy gondoltam, hogy még hasznos lehetek a főhivatalban azok számára, akik sürgették a vezető testület gyermekmolesztálással kapcsolatos belső eljárásainak megváltoztatását.
Bármennyire is örömteli volt azonban látni néhány tevékenységem eredményét, a legnagyobb megdöbbenésemre, miután néhány hónapja már otthon voltam, megtudtam, hogy csak a területünkön levő helyi gyülekezetünkben szokatlanul nagyszámú molesztálási vád és beismerés fordult elő a közelmúltban, melyek közül egyet sem jelentettek a hatóságok felé. Bármennyire is zavaró volt erre gondolni, vérfagyasztó volt annak tudata, hogy ezeket a gyermekmolesztálási vádakat olyan férfiak kezelték, akikről tudtam, hogy leginkább halvány fogalmuk sincs arról, hogy miképp közelítsék meg ezeket a komplex szexuális bántalmazási történeteket.
Lassú reagálás
A saját gyülekezetünkben volt egy vén, aki bevallotta, hogy molesztálta egy Tanúnak a lányát. Leváltották ugyan a tisztségéből a felbolydulás miatt, amit az okozott, amikor a gyermek nem Tanú apja értesítette a rendőrséget, de csupán néhány éven belül a molesztáló [megbánással] kiügyeskedte, hogy újra kiváltságot kaphasson a gyülekezetben. Meggyőzte a véneket a bűnbánatáról, annak bizonyíthatósága ellenére, hogy a házról-házra végzett szolgálatot arra használta, hogy találkozzon gyermeküket egyedül nevelő anyákkal, és ezután azok közül a gyerekek közül is molesztált néhányat. Küldtem egy levelet az Őrtorony Társulatnak, és egy külön kérlelő levelet a vezető testület egyik tagjának, a mára már elhunyt Lloyd Barrynak 1993. július 21-én. Levelemben aggodalmamat fejeztem ki a molesztálást elkövetők házról-házra történő szolgálata iránt, mely a mi gyülekezetünkben történt valós eseten alapult, ahogyan egy pedofil ténylegesen arra használta ezt a tevékenységet, hogy kapcsolatba kerülhessen gyermekekkel, és megindokoltam miért gondolom azt, hogy a molesztálók részvételét ebben a szolgálatban korlátozni kellene.
Ráadásul, egy másik helyzet is elég nagy aggodalomra adott okot. A gyülekezeten belüli pedofilok nevei - beleértve azokét is, akik megbánásukat fejezték ki - soha nem váltak nyilvánossá, és sokaknak közülük végül sikerült visszakerülniük a hatalom pozíciójába néhány éven belül. Ennek következtében, abba a helyzetbe kerültek, hogy még több gyermeket molesztálhassanak, amit sokan meg is tettek. Lloyd Barry soha nem válaszolt a levelemre, bár 1994-ben egyik főhivatali látogatásomkor röviden beszéltem vele.
A molesztálók nyilvános szolgálatban való részvételével és a megbánásuk esetén a gyülekezeti pozícióba történő visszatérésükkel kapcsolatos szabályok régóta várt változása helyett nem történt semmi. Ennek ellenére megértettem, hogy az ebben az ügyben történő döntések igen nehezek lehetnek, és sokféle következménnyel járhatnak. A szexuális molesztálások elterjedtsége és ezeknek az eseteknek a bonyolultsága a szervezeten belül egyszerűen hatalmas volt. De száz szónak is egy a vége, csak azt tudtam, hogy a gyermekek továbbra is ki voltak téve az őket molesztáló Tanú pedofiloknak, és én azt akartam, hogy ez a helyzet megváltozzon.
Boldog voltam, hogy legalább már a szakszerű segítség keresését a molesztálás fájdalmas következményeire nem tekintették megvetendő, lenézett dolognak 1992-93-ra, viszont 1994 decemberére újra egy visszaesés történt egy szigorúbb nézőpontra, melyet a királyságszolgálati iskolákon tanítottak 1994 folyamán. Ráadásul, a véneknek azt mondták ezeken a képzéseken, hogy az elfojtott emlékeken alapuló vádak, melyeket más Tanúk ellen emeltek, nem elfogadhatóak a bírói bizottság felállításához. Emlékeztették őket, ha nincs az esetnek két szemtanúja, akkor a vádakat el kell utasítaniuk, és nem állíthatnak fel bíróit arra, hogy szankcionálják vagy kiközösítsék az illetőt.
1993 és 1997 között, emlékszem mennyire aggódtam a titoktartási szabályok miatt. Erről nyíltan beszéltem a barátaimmal, akik az Írói Osztály munkatársai voltak, hogy egy olyan molesztáló, aki ugyan bevallotta, és látszólag megbánta tettét az otthoni gyülekezetemben, gyermekeket ültetett az ölébe, sőt kisbabákat vett a karjaiba: és a vének nem tettek semmit, még csak nem is figyelmeztették a szülőket. Ezeknek a kifejezett aggodalmaknak köszönhetően az 1995. augusztus 1-i vénekhez írott levél óvatosságra intette a véneket a korábbi molesztálókkal kapcsolatban és felhívta a figyelmet arra a “...veszélyre, amikor [ilyen tettet elkövetett és látszólag megbánó személyek] gyermekeket ölelgetnek és ölükben tartanak, pedig nem kellene úgy jelen lenniük gyermekekkel, hogy nincs jelen egy másik felnőtt személy”.
Tudtam, hogy Harry és mások még erősen reménykedtek a változásokban. Végül 1997-ben, az Őrtorony Társulat az Őrtorony január 1-i számának “Iszonyodjunk a gonosztól!” című cikkében bejelentette: “...egy olyan férfi, aki ismert gyermekmolesztáló, nem kaphat felelős pozíciót a gyülekezetben.” [Az idézett cikkben ez szerepel: “De mi a helyzet akkor, ha az életével még mindig bizonyítania kell, mert arról híres a környezetében, hogy gyermekmolesztáló volt korábban? Vajon így ’feddhetetlen volna, jó híre volna a kívülállók körében, kifogástalan volna’? (1Timótheus 3:1–7, 10, Katolikus fordítás; Titus 1:7). Nem, nem volna az. Épp ezért nem lenne alkalmas kiváltságokra.”] Egy olyan kijelentés is elhangzott, hogy a gyülekezet nem védi meg a molesztálót attól, hogy az állam szankcióival szembenézzen. Nem sokkal ezután beszéltünk Harryvel telefonon erről, aki kifejezte nagyra értékelését eziránt, hogy 5 évnyi kitartó munkával ugyan, de elérhetővé vált az az új belső szabály, mely még a megbánást tanúsító molesztáló számára is elérhetetlenné tette a felelős pozíciót a gyülekezetben. De bármennyire boldog voltam is eleinte ezzel az új elrendezéssel, összezavarodtam, amikor azt olvastam, hogy “...ha úgy tűnik, megbánást tanúsít [egy molesztáló], arra fogják buzdítani, hogy haladjon előre szellemileg, vegyen részt a szántóföldi szolgálatban [házról-házra] ,...”, mely pontosan az ellentéte volt annak, amit korábban szóvá tettem.
Folytatása következik!
Forrás: http://www.freeminds.org/women/barbdiscovery.htm
Fordította: t.csilla, Columba
Utolsó kommentek