Gyülekezeti "könyv"-tanulmányozás kr 6. fej., 16–24. bek.
„Akik hűségesek, azok önként fognak jelentkezni”
Ennek a fejezetnek a 16. bekezdésénél jutott oda a tanulmányozás, hogy végre konkrétumokat is lehet olvasni. A bevezetőben, ill. a címben jelzett témákról ui. eddig szinte semmi említésre méltót nem láttunk. A fejezet teljes 2/3 része mostanáig arról szólt, hogy hogyan kellene hozzáállni a szolgálathoz, Jehova és Jézus mit szeretne látni, tapasztalni, hogyan viszonyultak a szent szolgálatokhoz a bibliai időkben.
Itt azonban miután már legalább 10x elhangzott, hogy milyen készséges serege volt a Királynak, igaz csak 1919-től, most hirtelen és meglepetésszerűen rögtön az első mondat így szól:
16 Az 1920-as és 1930-as években sokaknak nem tetszett az a gondolat, hogy minden felkent kereszténynek részt kell vennie a szolgálatban. Az Őrtorony 1927. december 1-jei száma így írt erről: „Vannak manapság olyanok az egyházban [a gyülekezetben], akik noha a vénség felelősségteljes állását foglalják el. ... elmulasztják, hogy testvéreiket a szolgálatban való részvételre buzdítsák, és akik maguk sem akarnak a szolgálatban részt venni ... Ezek gúnyolódnak azon a biztatáson, hogy az üzenetet Istenről, a királyáról és a királyságáról ajtóról ajtóra járva a népnek elvigyék.” *
Tehát nem egyeseknek, vagy néhányuknak, hanem
- sokaknak nem tetszett, hogy
- részt KELL venni a szolgálatban és mindez majdnem
- 2 évtizeden keresztül!
Nem egy rövid ideig, nem átmenetileg egy elhanyagolható kisebbség, hanem 20-as és 30-as években sokaknak még a szolgálat gondolata is taszító volt.
Nemrég ugyanerről az generációról azt is olvastuk (53.old.), hogy sokaknak közülük nem tetszett az égi elhívás reménysége sem. Az olvasó csak csodálkozik, hogy lehet a hűségesek és önként jelentkezők alcímet adni az ilyesminek. Az oldal tetején még ott virít az is a 13. bekezdés 1. mondatában, hogy "Vajon Isten népét kényszeríteni kell a megjövendölt munka végzésére?"
Természetesen jó lenne azt mondani, hogy "neeem, nem kellett kényszeríteni", de a múltheti anyagban azt már elismerték, hogy nem kevesebb mint 16 éven keresztül volt szükség buzdításra, habár a kényszerítést ott még nem említették.
És mit látunk miután a készséges hozzáállásról kiderült az igazság?
A 16. bekezdést tovább olvasva, Sok felkent gúnyolódik azon, hogy a Királyságot hirdetni kell, a szervezet pedig az Őrtornyot használja eszközül, és nyilvános megszégyenítéssel és megosztottságra való buzdítással vág vissza a következőképpen:
"...A cikk határozottan ezt mondta: „Eljött az ideje annak, hogy a hűek megjegyezzék és mellőzzék az ilyeneket, és hogy megmondják nekik, hogy többé nem fogják az ilyen embereket a véni tisztséggel ... megbízni”.
Vajon miből érzékelték, hogy eljött az ideje?
1920-ban már egyértelműen rámutattak arra, hogy most (1920-ban) van itt az ideje, hogy hirdessük a jó hírt.
1927-ben meg eljött az ideje a fenyegetőzésnek?
Talán azért mert Rutherfordnak elfogyott a türelme?
Különben miért jött volna el az ideje pont 1927. decemberében, hiszen addigra már Jézus Krisztus 13 teljes éve készen állva arra várt, hogy azok a bizonyos készséges tömegek, akikről annyit beszél ez a fejezet, végre hozzálássanak a munkához?
Hogy a valóságban is ilyen kíméletlenül zajlott le mindez ami itt le van írva, azt nem lehet tudni. Annyi látható a történtekből amennyi ide van írva. 1927-ben, 7 évvel a "most van itt az ideje" felhívás elhangzása után még mindig Őrtorony szinten, nyomtatásban kellett "buzdítani", (ezáltal ténylegesen kényszeríteni) akkor már nem is a szolgálatra, hanem a kinevezett felvigyázók elleni fenyegetőzésre. Nem a türelmes, szelíd buzdításra ösztönöz az Őrtorony, ha már Rutherford határozott hangjára nem reagáltak, nincs utalás arra sem, hogy az eredményes tanúk buzdították volna azokat, akik talán az eredménytelenségük, kudarcaik, esetleg félelmek vagy gátlások miatt nem mentek. Egyszerűen besorolják hűnek és hűtlennek a hittestvéreiket, valamiféle meg nem nevezett emberi mércével mérik a hűség fokát és a hűtlenek fenyegetésére buzdítják a hűségeseket.
Ha a fejezet témáját komolyan vehetnénk, vagyis hogy mindezt a Király irányítja a háttérből, (pl. a 27-es Őrtorony témájához és hangvételéhez is neki van köze), akkor azt mondhatjuk a 16. bekezdés és széljegyzete alapján, hogy pontosan az ellenkezője történik annak amit idáig a 6. fejezet el akart hitetni.
Vagyis a Király nem csak önkénteseket használ az előfizetéseket gyarapító seregében, hanem megpróbálja nem bibliai, hanem kampánymódszerekkel lejáratni, ill. eltávolítani azokat, akik az akkori szervezeti szabályok szerint teljesen törvényesen kerültek a gyülekezeti tisztségeikbe. Nem tárgyilagos hangú, teokratikus, bibliai mércéket ajánl a kiválasztást végzők figyelmébe, hanem érzelmi alapon szembenállást, feszültséget gerjeszt Isten nyájában, ami a következő "választáson" érheti el majd a tetőpontját.
Valóban ezek lettek volna Jézus Krisztus módszerei?
A Király így állítja fel a seregét a prédikálásra? (téma)
Ha békés körülmények lettek volna akkoriban, ezek az elvek amit itt elismernek, akkor is demokratikusak és kényszerítőek voltak azok irányába, akik nem akartak önként előfizetést gyűjteni (az ún. "hűtlenek", más szóval "ilyenek"), hogy azt tegyék, amit nem akartak.
Miféle egyoldalú, igazságtalan beállítása ez a 100 évvel ezelőtti eseményeknek és lejáratása azoknak, akik nem tudják már elmondani saját álláspontjukat!
Még, ha igaz is lenne minden, úgy ahogy itt olvasható, akkor is gyanús, hogy a készséges prédikálás témában olyasmiket kell felemlegetni ami pont az ellenkezőjét, a vonakodást bizonyítja. Ha készségesek lettek volna és seregnyien, akkor említésre sem méltó, ha ténylegesen is volt 1-2 olyan történet aminek szereplőit sehogyan sem lehetett rávenni a szolgálatra. De, hogy Őrtornyok fő témája a vonakodás, csúfolódás, büntetés, stb. volt az egyáltalán nem annak a bizonyítéka, hogy valami csodálatos kiváltságnak tartották akkor a szolgálatot. És ez nem csak azokról mondható el, akik nem végezték, hanem azokról is, akik teljesen rendben valónak gondolták azt a kényszert, melyet ez a bekezdés a 27-es Őrtoronyra hivatkozva itt el is ismert.
Arra buzdítják a prédikálókat, hogy a szokásos évenkénti szavazáson ne szavazzanak a nem prédikálókra, ha azok éppen gyülekezeti pozícióban vannak. Hogy az átlag hírnököt, milyen más módon lehetett kényszeríteni, aki nem akart vagy nem is volt alkalmas felvigyázásra, azt nem lehet innen megtudni, de a tagságnak a vének ellen hangolása egyáltalán nem tűnik sem békés, sem bibliai módszernek.
Milyen érdekes az is, hogy nem a főszövegben ismerik el a felvigyázók választásának demokratikus menetét. Ehelyett ott a megbízás kifejezést használták. Nem merték még a kinevezést sem leírni, mert az elméletileg szentírási alapelvek szerint zajlana, azok között meg nincs olyasmi, hogy bármilyen gyülekezeti tisztség a zsarolás eszközeként használható lenne, bármilyen teokratikus munka kikényszerítésére. A széljegyzet szerencsére világos, még ha nem is tulajdonít jelentőséget annak, hogy a vének gyülekezeti megválasztása sokkal közelebb állt a szentírási mintához mint a mai gyakorlat, de erről majd később. Tehát nyilvános megszégyenítést alkalmazva kiváltságmegvonással fenyegették meg felkent testvéreiket.
Melyik rabszolgáról lehet ilyet elképzelni a kettő közül, akikről Jézus példázatban beszélt?
A "hű" biztosan nem csinálna ilyet, így marad a másik, akire gondolhatunk?
Kicsinyességnek is tűnhet, vagy a dolgok eltúlzásának, ha megemlítem a 17. bekezdés finoman, szinte észrevétlenül leminősítő, leszóló megjegyzéseit, és módszerét, de azért kell kitérni rá, mert még ilyen apróságokat és szinte minden lehetőséget megragadnak a könyv szerzői, hogy ellentéteket mutassanak ki, vagy élezzenek ki még olyan emberekkel szemben is, akik nem követtek el bűnöket, csak egyszerűen nem úgy látták a dolgokat, mint J.F. Rutherford. Ezzel nyilvánvaló céljuk magukat, vagy a hozzájuk hasonló gondolkodásúakat jobban felmagasztalni, vagy kiemelni, mint amennyi dicséret, vagy elismerés objektíven amúgy is illetné őket. A bekezdés így szól:
17 A gyülekezetekben a legtöbben lelkesen fogadták a főhivataltól jövő útmutatást. Kiváltságnak tartották, hogy megoszthatják másokkal a Királyságról szóló üzenetet. Az Őrtorony 1926. március 15-ei angol száma így írt erről: „Akik hűségesek, azok önként fognak jelentkezni. . ., hogy elmondják ezt az üzenetet az embereknek.” A Zsoltárok 110:3-ban található prófétai szavakkal összhangban az ilyen személyek készségesen támogatták a Messiás-Királyt.
A legtöbben lelkesek, tehát hűségesek voltak. Azt gondolnánk, hogy a Zsoltárok 110:3, szintén lelkes és hűséges személyekről ír, mert a bekezdés ilyenekkel hozza kapcsolatba a Bibliaverset. De a 110. Zsoltár nem arról szól, hogy az Isten népéhez tartozó lelkes, és hűséges személyek mennyivel különbek a szintén ehhez a néphez tartozó, de talán félénkebb, vonakodóbb, vagy kevésbé lelkes keresztényektől. Sem a 3. vers, de egy sem a 110. Zsoltár, összesen 7 verse közül, nem nevezi hűségeseknek a szolgálókat, vagy hűtleneknek a nem szolgálókat. El sem hangzik benne a hűséges kifejezés. Így szól:
"3 Néped készséggel ajánlkozik a napon, melyen hadra kelsz. Szent ékességben, a hajnal méhéből jőve, Olyan a te ifjaidnak serege, mint a harmatcseppek."
Tehát "néped"! Isten népében sokféle ember van, és sokféle hozzáállással szolgálják őt. Ha tehát sokan vonakodtak akkoriban Rutherford tempója szerint végezni a szolgálatot és azt érteni alatta, amit ő értett, az egyáltalán nem tette automatikusan hűtlenekké őket! A 110. Zsoltár 3. verse szerint biztosan nem.
Ez a Zsoltár valóban nem csak Isten népéről beszél, de azokat akik felett győzedelmeskedni kell a Királynak, nem hűtlennek, hanem ellenségnek nevezi és Jézus lábai zsámolyául teszi őket az Atya.
Kire illenek rá logikusan ezek a szavak, ha elvileg Isten népéről beszélünk?
Ráadásul akikre alkalmazni szeretné a 17. bekezdés még felvigyázói tisztséget is betöltöttek.
Viszont, ha ennek a Zsoltárnak a szavai nem illenek arra a helyzetre, amire a bekezdés alkalmazni próbálja, akkor egyértelműen egy szándékos félrevezetés és hamisítás zajlik ebben a bekezdésben, amibe Isten Szavát is bevonják!
Vajon miért nem azokat nevezi hűtlennek a mai vezető testület, akik akkoriban nem bibliai módszerrel neveztek ki felvigyázókat, mert ez nyilvánvalóbb hűtlenség, mint a prédikálásra való buzdítás elmulasztása. Úgy tűnik nem ellenezték, csak elmulasztottak buzdítani!
Rutherford talán hűségesebb volt attól, hogy a nyomdai apparátust fel tudta használni buzdításra, ugyanakkor maga sem végezte a szolgálatot úgy, ahogyan az írásaiban azokat a bizonyos "hűtleneket" ostorozta?
Vajon rá miért nem alkalmazták az Őrtorony szavait, hogy nem választják újra, ha nem szedi össze magát?
Még csúfolódott is, ráadásul írásban, és nagyobb kárt okozott ezzel sok gyülekezet békéjében, mint amennyit egy-egy vonakodó vén a helyi gyülekezetében tehetett.
Tehát a 16. bekezdés leírja az 1927-es Őrtorony útmutatását, a 17. bekezdés pedig azzal kezdődik, hogy milyen volt a fogadtatása az 1927. decemberi útmutatásnak:
17 A gyülekezetekben a legtöbben lelkesen fogadták a főhivataltól jövő útmutatást. ... Az Őrtorony 1926. március 15-ei angol száma így írt erről: ...
Annyira kínosak ezek a bakik, hogy egy jobb érzésű olvasó, (nem is kell hozzá tanúnak lennie) elszégyelli magát pusztán attól, hogy végigolvas ilyen mondatokat.
A 18. bekezdés tovább erőlteti, hogy igenis önként vállalt szolgálat volt, amiről éppen az imént írták le, hogy még kényszerrel sem nagyon lehetett sokakat rávenni, de nézzük tovább.
„Továbbra is keressétek először a királyságot”
19 ... Ahogy az előző fejezetben láttuk, a szent szellem fokozatosan izgalmas igazságokat tárt fel a Királyságról. Ha a Királysággal kapcsolatos értékes igazság megérinti a szívünket, arra érzünk majd indíttatást, hogy az első helyre tegyük a Királyságot az életünkben.
Ezek az ún. "igazságok" nem önmagukban voltak izgalmasak, ha egyáltalán azok voltak. Az izgalmat sokkal inkább az jelenthette és jelenti a mai napig is, hogy új igazságok lépnek régiek helyébe. Nem új dolgok felfedezéséről volt szó, hanem tarthatatlan tanítások, kényszerű átértelmezéséről, aktualizálásáról, amit már olyan sokszor kellett végezni különböző témákban addig is. Ez nem a felfedezés izgalma, hanem inkább szorongás amiatt, hogy mennyien és milyen könnyedén veszik be a tagok, mert ha nem lesz egyszerű az átállás az "új igazságokra", akkor ismét az 1927-es Őrtoronyhoz hasonló fenyegető hangvételű cikkeknek kell következni.
A 20. bekezdés Jézusnak egy szemléltetésével akarja a prédikáláshoz való szégyenletes hozzáállást feledtetni, melyben egy ember kincset talált. De természetesen a történelemhez, ha az úgy igaz, ahogyan ezek a bekezdések leírták, akkor egyáltalán nem illik ez a szemléltetés.
Jézus ugyanis arról beszélt, hogy egy ember kincset talált és kincsként is kezelte. Sohasem változott meg a véleménye a kincsről és a lelkesedése sem csökkent a lelet iránt. Soha nem bukkant fel újabb kincs, hogy a régebbit értéktelenné tegye, majd még újabb, hogy aztán azt is elvessék csak azért, hogy egy régebbit újra kincsként becsüljenek.
Az is különbség a szemléltetés és a valóság között, hogy a rejtett kincs addig is érték volt amíg nem találják meg és sohasem dobták el! Vagyis a Királyság is az, bármit gondoltak, vagy nem gondoltak róla. A hamis tanítások viszont soha nem lehetnek értékesek sem Isten, sem Jézus szemében, bármennyire is igaznak gondolták azokat az emberek. Különben meg fogalmuk sem volt egy-egy tanítással kapcsolatban, hogy létezik annál nagyobb kincs, egészen addig amíg az a tanítás nem vált nevetségessé, végérvényesen tarthatatlanná. A vezető testület kincskeresése soha nem úgy zajlott, mint ahogy Jézus példázata elmondja, mert az aktuális ismereteket valóban tisztelték, talán kincsnek is tartották ugyan, de a keresést szinte minden fontos témában a közelgő, vagy a már bekövetkezett kudarc tette szükségessé. A Királysággal kapcsolatos "kincs" minden verziójának örültek. Amit ma már hamisnak, szégyennek, cikinek gondolnak, azok is valamikor kincsnek számítottak, ilyesminek viszont nyoma sincs a példázatban szereplő kincskereső esetében.
Végül a 22. bekezdés megnevezi a Bristow házaspárt, akik sokat áldoztak a szolgálat érdekében. Hogy miért nem ilyen történetekkel van tele ez a fejezet, számomra rejtély! Az Isten szolgái készségesen ajánlkoznak című fejezethez sokkal jobban illene, de úgy látszik, hogy valami miatt a pozitív történetekkel szemben a kudarcokat részesítették előnyben ezek a bekezdések. Az azért a Bristow házaspár történetében sem mellékes, hogy nem 1914-től indul, mint ahogyan Jézus Krisztus szerette volna, hanem a 20-as évekre utalnak, tehát minimum 6 évvel azután, ahogy állítólag az aratás elkezdődött.
Végül az utolsó bekezdés elégedettséget sugárzó szavai, melyek szerint minden rendben volt a készséges ajánlkozással, hiszen a Királyság jó híre világszerte elterjedt, akármilyenek is voltak a körülmények, tanítások, hozzáállások 100 évvel ezelőtt. Azt akarják elhitetni, hogy mindez Jézus Krisztusnak sem számított semmit és nem számít ma sem, még akkor sem, ha Ő már 103 éve készen áll az aratásra, de az még mindig nincs elvégezve.
A valóság az, hogy a learatottak közül sokan folyamatosan szivárognak ki a szervezetből és ha van is ugyan utánpótlás, reálisan nézve az egész munka egyáltalán nem kelt olyan benyomást, mintha valami gigantikus, isteni gondviseléssel kísért tevékenység lenne.
Hogyan érzünk ezek után az utolsó kérdést olvasva a Királysággal kapcsolatban?
"Hogyan érzel a Királysággal kapcsolatos igazság iránt, és hogyan bizonyíthatod, hogy a Királyságot keresed először?"
Az én válaszom erre, hogy az Őrtorony-kiadványok egyre inkább összezavarnak a Királysággal kapcsolatban. A leginkább ez a könyv, Az Isten Királysága uralkodik c. okoz bizonytalanságot. Éppen ezért a Királyság keresésem bizonyítéka ez a tanulmányozás is, melynek során kutatom az értelmet és az összefüggéseket az egyes témák és fejezetek között, miközben a kérdéseimet egy számomra elérhető nyilvánosság elé tárom. A gyülekezetemben ugyanis bírói jellegűnek ítélték csupán a tisztázni való kérdéseimet is, mielőtt fontolóra vették volna bármelyiket.
P.J.
Utolsó kommentek