6.
Amikor Jay Freireich 1955-ben a Nemzeti Rákkutató Intézethez került, Gordon Zubrodnak, az onkológiai osztály fejének jelentett. Zubrod a leukémiás gyerekek osztályára osztotta be, ami a kampusz közepén található fő kórházépület első emeletét foglalta el.42
A gyermekkori leukémia akkoriban a legborzasztóbb rákbetegség volt. Mindenféle előjel nélkül sújtott le. Az 1-2 éves gyermeket ledöntötte a láz, ami nem akart elmúlni. Ezt követte a szűnni nem akaró fejfájás, majd – ahogyan a gyerek védekezőképessége egyre romlott – egymás után a különböző fertőzések, végezetül pedig a vérzés.
„Dr. Zubrod hetente egyszer jött hozzánk – emlékezett vissza Freireich. – Azt mondogatta: »Freireich, ez a hely olyan, mint a vágóhíd! Csurom vér minden. Fel kell takarítani!« Igaza volt. A gyerekek mindenhol véreztek – székeléskor és vizeléskor is –, ez volt a legrosszabb. Vérzett a fülük és a bőrük is. A nővérek reggelente patyolattiszta ruhában jelentek meg, majd estére mindenük csupa vér volt."
A gyerekeknél rettenetes fájdalmakat okozó belső vérzés lépett fel, amely a májat és a lépet érintette. Miközben forgolódtak az ágyban, szörnyű zúzódásokat szenvedtek, és még az orrvérzés is halálos következményekkel járhatott. Amikor már a jegelés sem segített, géztampont dugtak a gyerek orrlyukaiba. Ha ez sem volt hatásos, akkor fül-orr-gégészt hívtak, aki a szájon át benyúlva eltömítette az orrjáratot egy gézdarabbal, amit utána az orrnyílásba húztak. A kezelés lényege az volt, hogy nyomást gyakoroljanak az erekre az orrüreg belsejéből. El lehet képzelni, milyen fájdalmas beavatkozás volt ez. Ráadásul gyakran hatástalan is maradt, ezért ki kellett venni a gézt – a vérzés pedig újra elindult. Az osztály a leukémia ellenszerének kifejlesztését tűzte ki célul. A probléma azonban az volt, hogy olyan nehéz volt elállítani a vérzést, hogy a legtöbb gyerek meghalt, mielőtt valahogy segíthettek volna rajta.
„A kórházba került gyerekek 90%-a hat héten belül meghalt – mondta Freireich. – Elvéreztek. Ha valaki a száján és az orrán keresztül vérzik, nem tud enni. Olyankor abbahagyja az evést. Majd megpróbál inni. Aztán elkezd émelyegni, hányni, véres hasmenése lesz. Gyakorlatilag éhen hal. Vagy elkap valami fertőzést, majd tüdőgyulladást, aztán belázasodik, jönnek a görcsök és…” Itt elhalkult a hangja.
Az orvosok nem sokáig bírták a leukémiás gyerekek osztályán. „Reggel 7-kor kezdtünk és egészen este 9-ig ott voltunk – mesélte az egyik orvos, aki akkoriban ott dolgozott. – Mindent meg kellett csinálnunk. Minden este úgy értünk haza, hogy lelkileg teljesen kimerültünk. Bélyegeket kezdtem gyűjteni. Este 10-kor leültem a bélyegeimhez, mert ez volt az egyetlen dolog, amivel el tudtam vonni a figyelmemet a munkától. A szülők féltek. Egyikük sem ment be a kórtermekbe, inkább az ajtóban álldogáltak. Senki sem akart ott dolgozni. Abban az évben csak nálam hetven gyerek halt meg. Rémálom volt.”43
Freireich azonban másképp gondolkodott. Én soha életemben nem voltam depressziós. Sosem ültem le siránkozni egyetlen szülő mellé sem a gyereke halálos ágyára. Freireich összefogott Tom Frei-jel, az intézet másik kutatójával. Arra a meggyőződésre jutottak, hogy a probléma a vérlemezkék – az emberi vérben lebegő szabálytalan formájú sejtdarabkák – hiánya. A leukémia meggátolja a vérlemezkék képződését, és ezek nélkül a vér nem tud megalvadni. Radikális gondolat volt. Freireich egyik főnöke – George Brecher, a világszerte ismert hematológus – kételkedett az eredményekben. Freireich azonban úgy vélte, Brecher a vizsgálat során nem pontosan számolta a vérlemezkéket. Ő maga pedáns volt. Kifinomultabb módszert alkalmazott, és hajszálpontosan belőtte a vérlemezkék apró változásait is. Számára egyértelmű volt, hogy minél alacsonyabb a vérlemezkeszám, annál erősebb a vérzés. A gyerekeknek tehát folyamatosan és nagy dózisban új vérlemezkékre van szükségük.
Az intézet vérbankja nem adott Freireichnek friss vért a vérátömlesztések folytatásához. A szabályok értelmében ez tilos volt. Freireich azonban az íróasztalra csapott: „Ezzel embereket ölnek meg!” Dick Silver, Freireich egyik kollégája ezt mondta erről az esetről: „Vigyázni kell azzal, hogy kinek teszünk ilyen kijelentéseket. Jayt azonban egyáltalán nem érdekelte.”
Freireich vérdonorokat keresett. Egyik betegének apja lelkipásztor volt, aki behozta a gyülekezet húsz tagját a kórházba. Az 1950-es években a vérátömlesztéshez acéltűk, gumicsövek és üvegek kellettek. Kiderült azonban, hogy a vérlemezkék megtapadnak ezeken a felületeken. Freireich ezért kitalálta, hogy átáll a vadonatúj technológiájú szilikontűk és műanyag zsákok használatára. A zsákokat kolbásznak nevezték el. Óriásiak voltak. „Ekkorák – mondta karjait szélesre tárva Vince DeVita, aki akkoriban Freireich kollégája volt. – Aztán ott voltak a gyerekek, akik ekkorák voltak – és jóval közelebb tartotta egymáshoz a kezeit. – Olyan volt, mintha tűzoltótömlővel öntöznénk a virágokat. Ha rosszul csináljuk, akkor a gyereknek szívelégtelensége lesz. Az intézet orvosigazgatóját Berlinnek hívták. Amikor meglátta [a kolbászt], azt mondta Jaynek, hogy megőrült. Azt is mondta neki, hogy kirúgja, ha nem hagy fel a vérlemezke-transzfúzióval.” Freireich egyáltalán nem zavartatta magát. „Jay nem hazudtolta meg önmagát – folytatta DeVita. – Ha komolyan vette volna, hogy tényleg nem folytathatja tovább, akkor egy percig sem maradt volna.” A vérzés azonban megszűnt.
(...)
Amit Freireich tett a vérzés megállításáért, áttörést hozott. A gyerekek tovább életben maradtak, így már a betegségük kiváltó okát is kezelhették. (...)
42 A leukémia elleni harc tudományos hátteréhez kiváló olvasmány a Pulitzer-díjas Mukherjee könyve, amelyben a szerző egy teljes fejezetet szentel a leukémiának. Érdemes elolvasni. Siddhartha Mukherjee: Betegségek betegsége – Mindent a rákról (The Emperor of All Maladies: A Biography of Cancer) Ford.: Kelemen László. Budapest, Libri, 2013.
43 Peter de Vries író lánya az 1960-as években leukémia következtében hunyt el. Vries szívszaggató regényt írt erről: A bárány vére (The Blood of the Lamb) Ford.: Abádi Nagy Zoltán. Budapest, Európa, 1983, 215-16.
Úgyhogy megint bent voltunk a Gyerekpavilonban, és megint az ismert kép fogadott bennünket: anyák a haldoklóikkal, színlelt könyörületesség, Ártatlanok Vérének Ontása. Féllábú kislány imbolygott végig mankóval a hallban, a nővérek rutinosan biztatták. Az egyik csukott ajtó üvegén át egy fiú volt látható, amint ült az ágyon, és annyi helyen jött a vér, ahány nyílás van a fején; pap ácsorgott a falnál ugrásra készen, hogy közelebb nyomuljon, ha kell. A szomszéd szobában egy ötéves fiúcskának nyomtak methotrexate-ot a koponyájába, vagyis, pontosabban szólva, a műszerészcsapatot nézte, akik kellő komolysággal gyülekeztek a leállt gép körül. A következőben egy kisbaba ült az ágyon, a televíziót nézve, amely éppen kerekasztal-beszélgetést sugárzott… A meghosszabbított búcsúzás poklára vetett szülők és gyerekek közt örökösen ott jártak-keltek a Labort szolgáló vámpírok, mintákat szíva a csontokból, vénákból, hogy lássák, kivel hogy bánik el az ellenség, mely mindegyiket megjelölte. Meg a hentesköpenyes orvosok, a végtagleválasztók, az agyhomorítók és életfontosságú szervek késelői – vajon hogy éreztek a tízmillió órás odaadó kutató erőfeszítésnek ezzel a legszebb gyümölcsével kapcsolatban? Nyomon követték a tettest, szervről szervre, ízületről ízületre, míg végül semmi nem maradt, amin művészetüket gyakorolják: a betegség meghosszabbításának művészetét.
Részlet Malcolm Gladwell: "Dávid és Góliát - Történetek esélytelenekről, avagy hogyan kényszerítsünk térdre óriásokat" című könyvéből (145-148, 154. oldalak) Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2014. A részlet a kiadó szíves hozzájárulásával jelent meg.
Utolsó kommentek