Raymond Franz a „hű és bölcs rabszolga” példázatáról
(Részlet Raymond Franz In Search of Christian Freedom című könyvéből)
Keresztény sáfárság
„Ki milyen mértékben kapott ajándékot, aszerint használjátok azt az egymásnak végzett szolgálatban mint Isten különféle módokon kifejezett ki nem érdemelt kedvességének jó sáfárai.” - 1Péter 4:10
Az Őrtorony Társulat nyomatékosan és folytonosan azt hangsúlyozza, hogy egy szervezeti „rabszolga” teljesíti be Krisztus példázatát. Ezzel kapcsolatban az legsúlyosabb kifogás, hogy ez megfosztja a példázatot erejének nagy részétől. Az igazi tanulság elveszett, és a példázat így elsődlegesen csak egy támaszték szerepét tölti be, amely támogatja a vallási fennhatóság, a férfiak egy kis csoportjából álló Vezető Testület gyakorlatait.
Nincs semmi gond önmagában azzal, ha „osztályként” határozzuk meg azokat a keresztényeket, akik életükkel azokat a dolgokat teljesítik be, amiket Jézus tanított a hű és értelmes rabszolgáról szóló példázatában. Egy „osztály” utalhat bizonyos számú személyre, akik hasonló jellemzőkkel és hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek, akiknek közös elveik vannak, vagy akik hasonló életúton járnak. Azonban ehhez nincs szükség arra, hogy valamilyen rendszernek vagy szervezett csoportnak a részét képezzék, vagy szorosan kötődjenek hozzá.
Ők azért alkotnak egy „osztályt”, mert hasonlóak, mint személyek, és nem azért, mert valamiféle szervezethez tartoznak vagy tagjai annak. Ezt a fogalmat például gyakran használjuk akkor, amikor olyan személyekre hivatkozunk, akiknek ugyanolyan a gazdasági vagy társadalmi helyzetük (a „vagyonos osztály” vagy az „értelmiségi osztály” vagy a „hátrányos helyzetű osztály,” és így tovább) tekintet nélkül bármiféle szervezeti hovatartozásukra vagy hova-nem tartozásukra. Ebben az értelemben minden keresztény egyazon „osztály” része. Mindannyiuknak rendelkezniük kell bizonyos azonosító jellemzőkkel, közös meggyőződést és elveket kell vallaniuk, hasonló életmódot folytatva, és ugyanazt a főséget elfogadniuk. Azok a személyek, akik ugyanolyan a tulajdonságokkal rendelkeznek, gyakran gyűlnek össze, mivel vonzzák egymást közös nézőpontjuk, hitnézetük, reményük, vagy alapelveik miatt. A keresztényeknek ugyanígy hasonló okok miatt kell vonzaniuk egymást, valamint a kölcsönös szeretet miatt is. De a lényeg az, hogy személyes tulajdonságaik azok, amik miatt a hasonlóságuk és vonzódásuk fennáll, és nem azért, mert valamely látható szervezet, egy intézményesített társulás tagjai. A „Krisztus teste”, amely „osztályhoz” az összes felkent keresztény tartozik, egy szellemi test (közösség), amelynek tagjait nem egy földi szervezeti tagság alapján azonosítják.
Az Őrtorony Társulat az „osztály” fogalmát egészen más módon használja. Hatályon kívül helyezve a fogalom szokásos értelmét, egy saját, különleges jelentéssel ruházza fel. Megállapítja, hogy a „szolga osztály” megjelölés kizárólag azokra a személyekre vonatkozik, akik egy szervezethez tartozó osztály részét alkotják, és ílymódon a megjelölés nem vonatkozik és nem is vonatkozhat olyan személyekre, akik nem állnak kapcsolatban az adott látható szervezettel. Mindegy, hogy milyen keresztény jellemzőket, nézőpontokat, tulajdonságokat és életmódot mutat fel egy személy, ezek nem meghatározó tényezők ahhoz, hogy a „rabszolga osztály” részeként azonosítsák őt. A kapcsolat az Őrtorony szervezettel elengedhetetlen követelmény. E nélkül minden más tényező elveszíti a jelentőségét a „hű és értelmes rabszolga” osztály tagjainak meghatározásakor. Így a szervezet nem csupán saját meghatározását állítja fel az „osztály” kifejezéssel kapcsolatban, hanem saját paramétereit is, melyek meghatározzák, ki alkalmas arra, hogy az „osztályon” belül legyen, és ki marad kívül.
Annak, hogy ilyen nagy hangúlyt fektetnek az „osztályra”, az az egyik káros vonása, hogy ezzel úgy befolyásolják az embereket, hogy azok azt gondolják, a példázatban tanított dolgokat egy csoport-tagságon keresztül teljesíthetik be, ahelyett, hogy az imént megemlített keresztény tulajdonságok személyes felmutatásával törekednének erre, ideértve a hitet, megfontoltságot, személyes felelősségérzetet, éberséget vagy bármely más tulajdonságot, amelyet Jézus példázatai gyakran hangsúlyoznak. A példázat körülbelül tízezer személyre való korlátozása, és a több millió, nem az ő „osztályukba” tartozó további tagra való alkalmazásának kiküszöbölése, csupán tovább fokozza az okozott károkat.
A szervezet egyfajta nézetet mutat elméletben, míg a gyakorlatban egy másik álláspontot követ (mely szerint minden szándék és cél felett a Vezető Testület „sáfárkodik” Krisztus minden földi érdekeltségének felelőseként), aminek az eredményeképpen a példázat célját elferdítik. Ahelyett, hogy felszólításként szolgálna az Urunk (Mesterünk) és szolgatársaink szerény és hűséges szolgálatára, elsősorban mint eszközt használják arra, hogy feltétel nélküli engedelmességet követeljenek a Vezető Testület iránt.
Ennek illusztrálására, az egyik Vezető Testületi ülésen Grant Suiter idézett egy Őrtorony-misszionáriust, aki az mondta neki, hogy „Létezik egy hű és értelmes rabszolga. Ha egyszer rájövünk, hogy ki is az, onnantól kezdve minden igen egyszerű: Ha téved, ő fog felelni Istennek”. Suiter, a Vezető Testület tagja, megnyilvánulásaiban egyértelműen helyeselte ezt a hozzáállást. Pedig az az elképzelés, amely szerint egy bizonyos kollektív csoport a vezetőségén keresztül viselheti a felelősséget azért, amit a tagjai egyénenként tesznek - egyszerűen azért, mert kérdés nélkül, feltétlen engedelmességgel követik a vezetők utasításait - teljesen hamis, és ellentétben áll azzal, amit a Szentírás tanít. Ez ugyanaz a filozófia, amely lehetővé teszi az embereknek olyan tettek elkövetését, amelyek ellentétben állnak az igaz és helyes dolgokkal, és talán a saját lelkiismeretükkel is, és aztán azzal próbálják felmenteni magukat a felelősség alól, hogy azt mondják, politikai, katonai vagy kereskedelmi vezetőik mondták nekik, hogy így (vagy úgy) tegyenek. A Szentírásból egyértelműen kiderül, hogy amikor Isten és Krisztus ítélőszéke előtt állunk majd, egyénekként állunk majd ott, és egyénekként fogunk felelni mindazért, amit tettünk. Máté 12:36, 37; Lukács 12:48; Róma 14:10-12; 1Korintusz 4:5; Galácia 6:4, 7, 8.
Amikor ez az általános téma felszínre került egy Vezető Testületi ülésen, feltettem a kérdést, vajon indokolt-e, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy Jézus példázatait kizárólagosan az „osztályokra” alkalmazzuk (olyan értelemben, ahogyan a szervezet a kifejezést használja). Ha ez helyes lenne, akkor az alkalmazásnak következetesnek kellene lennie és nem önkényesnek. Mondtunk tehát olyat, hogy van egy „tíz mina-osztály” és egy „öt mina-osztály” a Lukács 19:12-27-ben olvasható példázat alkalmazásában? Ha így van, akkor kik voltak, vagy most kik ezek? Bizonyos tehát, hogy ezt az azonosítást nem csoport-alapon kellene meghatározni, hanem egyéni alapon, és a valóságban kizárólag Krisztus lenne képes ilyen azonosításra. Ugyanez mondható el a Lukács 12:47, 48-ra vonatkozóan is, ahol Jézus ezt mondja:
„Akkor arra a rabszolgára, amelyik értette ura akaratát, de nem készült fel, vagy nem cselekedett összhangban annak akaratával, sok ütést mérnek. Amelyik pedig nem értette, és úgy tett ütéseket érdemlő dolgokat, arra keveset mérnek.”
Azt kellene tehát mondanunk, hogy létezik egy „sok ütést kapó osztály” és egy „kevés ütést kapó osztály”? Ha így van, akkor kik voltak, vagy most kik ezek? Ezt megint csak nem csoportalapon kell meghatározni, hanem egyéni alapon, amelyet kizárólag az Úr ismerhet fel és határozhat meg, az, aki „megfizet mindenkinek a magaviselete szerint.” (Máté 16:27) Bizonyára senki sem állíthatja, hogy van vagy volt egy bizonyos különleges, azonosítható csoport vagy „osztály”, amelyet szervezeti kötelékek kötnek össze, egy tagság, amely egy ember „sok ütést kapó osztály” vagy „kevés ütést kapó osztály”-hoz való tartozásának azonosítását szolgálná. Az Őrtorony Társulat úgy döntött, hogy itt nem használja jól bevett „osztály”-alkalmazásának gyakorlatát, pedig Lukács evangéliumának ez a része ugyanaz, mint ahol Lukács bemutatja a „hű és értelmes rabszolga” példázatát, amelyet a Máté evangéliumának 24. fejezetében találhatunk. Bizonyos, hogy a logika megkívánná az „osztály” fogalom következetes használatát.
Ugyanennek az alapelvnek kellene vonatkoznia a szintén ebben a példázatban szereplő „gonosz rabszolgára” is. Az Őrtorony Társulat a „gonosz rabszolgáról” beszél, de az általuk íly módon megbélyegzett személyek nem tartoznak egy bizonyos szervezethez, nem alkotnak egy jól megkülönböztethető, összetett csoportot. Bárki a „felkentek” közül, aki elhagyta a szervezetet, majd ezt követően a szervezet számára kedvezőtlen információkat tett közzé, „gonosz rabszolgának” minősül, annak ellenére, hogy egyszerűen csak mint egyén cselekedett. Hogyan lehet ez így ebben az esetben, míg ugyanennek a példázatnak a hű rabszolga képébe illő egyének esetében nem így van?
Személyes, egyéni felelősség
Tagadhatatlan, hogy a Szentírás egésze erősen az egyénre és a tetteire összpontosít, és nem elsődlegesen arra, amit egy „osztály” tesz. Ott van a folyamatos felhívás, hogy Krisztus tanításait személyes módon alkalmazzuk magunkra. A keresztény életút végtére is Krisztus váltságáldozatába vetett személyes, egyéni hitünkkel kezdődik, és egy személyes, egyéni felajánlkozással Isten szolgálatára, rajta keresztül. A hitet személyes, egyéni alapon érjük el, és nem csoportalapon. Hogyan változtathatja meg bármi is a későbbiekben ezt a személyes kapcsolatot, és alakíthatja át valami olyasmivá, aminek az alapját, hitelességét, és irányítását egy szervezeti kapcsolat adja, abból eredően, hogy tagjai vagyunk egy „osztálynak”, vagyis kapcsolatban állunk vele abban az értelemben, ahogyan az Őrtorony használja ezt a kifejezést.
Isten és Krisztus ítéletéről és a velejáró jutalomról ismételten azt olvashatjuk, hogy nem valamiféle „osztály” társulás vagy csoport ítéletén alapul, hanem szigorúan egyéni alapon. A Társulat Új világ fordításában ezt olvassuk:
„Ő pedig mindenkinek a cselekedetei szerint fog fizetni: Örök élettel azoknak, akik dicsőséget, tisztességet és romolhatatlanságot keresnek a jó cselekvésében való kitartás által.” (Róma 2:6-7)
„Hiszen mindnyájan az Isten bírói széke előtt fogunk állni; mert meg van írva: „»Élek én — ezt mondja Jehova —, hogy nekem fog meghajolni minden térd, és minden nyelv nyíltan vallást tesz majd az Istenről.«” Így hát mindegyikünk önmagáról fog számot adni az Istennek.” (Róma 14:11-12)
„…minden gyülekezet meg fogja tudni, hogy én vagyok, aki a veséket és a szíveket kutatja, és én megfizetek nektek egyénenként a tetteitek szerint.” (Jelenések 2:23)
A Biblia az egyénre helyezi a hangsúlyt
Az igaz, hogy Jézus példázatainak mindig teljes egyházára, vagy gyülekezetére kell vonatkozniuk, és a benne kifejtett elveknek mindenkire igazaknak kell lenniük, akik valóban „Jézus testének” részét alkotják. Ezzel szembehelyezkedni azonban, és úgy érvelni, hogy ennek a példázatnak az egyénekre való alkalmazását még csak fontolóra se érdemes venni, az olyan, mintha valaki maga a Szentírás ellen érvelne. A Biblia kimutatja, hogy keresztényekként mindegyikünknek törekednie kell arra, hogy az Úr hű szolgáinak bizonyuljunk. Ez magából a „hű és értelmes rabszolga” példázatából is világosan látszik.
Máté beszámolóját, melyet az Őrtorony Társulat a leggyakrabban idéz, párhuzamba állíthatjuk Lukácséval evangéliumának 12. fejezetében. Lukács pontosabb meghatározást ad a „rabszolga” megnevezéséről. Egy „rabszolga” (görög) bármilyen fajta szolga lehet. Lukács beszámolója a rabszolgát „sáfárként” (oikonomos, görög) azonosítja. Ez a tény segít fényt deríteni Jézus példázatának értelmére, és alkalmazására, a keresztények fölötti sáfárkodással kapcsolatos más bibliai tanítás miatt.
Valójában, a szövegösszefüggés szerint Jézus bevezető kérdése, a „Ki valójában a hű és értelmes rabszolga?” nem arra koncentrál elsősorban, hogy azonosítson egy személyt, vagy csoportot, hanem inkább arra, hogy erkölcsi tanítást mutasson be arról a viselkedésről, és életmódról, amely megmutatja, hogy valaki hű és bölcs sáfára-e Urának. Egy angol nyelvű Katolikus fordítás így adja vissza Jézus szavait a Lukács 12:42-ben:
„Milyen az a szolga tehát, aki eléggé hű és bölcs ahhoz, hogy az Úr a házanépe fölé rendelje, hogy kiadja részüket az élelemből a kellő időben?”
Így Jézus alapjában véve ezt mondta: ‘Ki fog közületek, tanítványok közül, ilyen hű és bölcs sáfárnak bizonyulni?’ Figyeljük meg, hogy a Zsoltárok 15:1-5-ben a „ki” hasonlóképpen van használva. A válasz attól függ majd, hogy az egyének mit tettek, nem pedig attól, hogy hova tartoztak, vagy minek a részei voltak.
Ezenkívül, Lukács beszámolója közvetlenül ezután a példázat után Jézusnak arról a rabszolgáról szóló szavaival folytatódik, aki megérti, de nem teszi, és így sok csapást kap, és arról, aki nem érti, és ezért nem teszi, és ezért kevést csapást kap. Jézus a Lukács 12:48-ban a következő tanulság levonásával fejezi be a példázatot:
„Amelyik pedig nem értette, és úgy tett ütéseket érdemlő dolgokat, arra keveset mérnek. Bizony, mindenkitől, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni; és akire sokat bíztak, attól a szokottnál többet fognak követelni.”
Ahelyett, hogy egy csoportról, vagy „osztályról” beszélne, Krisztus maga elsődlegesen keresztény egyénekre vonatkoztatja a példázatot, arra, hogy mint egyének mit tesznek, és hogy minek bizonyulnak.
De nem ez az egyetlen ilyen utalás. Jézus tanítványai ihletés alatt szintén megvitatják a hű sáfárt írásaikban. Azt várhatnánk, hogy ebben Jézus saját tanítását tükrözik vissza. Figyelemreméltó azonban, hogy egyéni szinten vitatják meg a dolgot, személyes vonatkozásban. A korintusziakhoz írt első levelében (1Kor 4:1, 2) Pál apostol az általa, és a társai által végzett szolgálatról ír, amikor ezt mondja:
„Úgy tekintsenek minket az emberek, mint akik Krisztus alárendeltjei és Isten szent titkainak sáfárai vagyunk. Azonkívül a sáfárokban ez esetben azt keresik, hogy hűnek találják őket.”
Pál itt ugyanazt az elvet állapítja meg, melyet Jézus példázatának Lukácsnál leírt változatában már láttunk, vagyis, hogy bizonyuljunk az Úr hű szolgájának. Ezután kimutatta, hogy ez nem olyasvalami, amit emberek meg tudnának határozni, vagy ítélkezni felőle; emberek nem tudják a végleges, döntő, és hiteles meghatározást elvégezni azzal kapcsolatban, hogy ki volt, vagy ki nem volt ilyen „hű sáfár”. Majd Pál elmondja, ki az, aki tudja, és meg is fogja ezt tenni, és azt is, hogy mikor, és minek az alapján:
„Nekem pedig egészen mellékes, hogy ti vagy egy emberi ítélőszék megvizsgál-e engem. Sőt, magam sem vizsgálom magamat. Mert semmiről sem tudok, ami ellenem szólna. De ez még nem bizonyít igazságosnak, ugyanis Jehova az, aki vizsgál engem. Ezért semmit se ítéljetek a megfelelő idő előtt, míg el nem jön az Úr, aki a sötétség titkos dolgait is világosságra fogja hozni, és a szívek szándékait is nyilvánvalóvá teszi, és akkor az Istentől lesz kinek-kinek a dicsérete.” (1Korintusz 4:3-5)
A „kinek-kinek” kifejezéssel itt ismét csak az egyénre történik utalás. Amikor az Őrtorony az ellen emel hangot, hogy ennek a példázatnak a beteljesedését egyénekre alkalmazzák (akik nincsenek szervezetileg összekapcsolva), a legfőbb érvük az, hogy egyetlen ember sem tud 1900 évig élni, hogy életben legyen Jézus visszatérésekor. Lásd például Őrtorony 1982 5/1 11-12. o. Számításba sem veszik azt a lehetőséget, hogy egy elv érvényben lehet 1900 éven keresztül is úgy, hogy egységesen minden egyénre vonatkozik, akiknek az életideje erre az időszakra esik. Úgy tűnik, az Őrtorony azt is elfelejti, hogy az emberek fel is tudnak támadni, és annak alapján lesznek majd megítélve és jutalmazva (együtt az élőkkel), amit életük folyamán egészen a halálukig tettek. Vesd össze 1Tesszalonika 4:15-18.
Pál persze nem élt 1900 évig, és egyik barátja vagy munkatársa sem. Azonban ha ők egyénileg Krisztus hű sáfárának bizonyultak egészen a halálukig, akkor ő meg fogja jutalmazni őket az eljövetelekor. Miben különbözik ez attól, amit Jézus mutat be a példázatában? És Pál nem beszél „osztályról”, ehelyett saját „sáfári” helyzetére és életútjára összpontosít, és arra, hogy az egyes emberek mit tesznek és nyernek. Az Őrtorony értelmezésében azonban úgy tűnik, hogy az Úr visszatérésekor csak a „hű sáfár maradékának” akkor még életben levő tagjainak tetteit fogja megvizsgálni, és őket fogja elismerni és támogatni abban, hogy „gondoskodjanak földi érdekeltségeiről”. Pál szavai azonban azt mutatják, hogy nem ez a helyzet, hanem eljövetelekor az Úr az összes szolgája fölött ítélkezni fog, akik „sáfárként” szolgálták őt, és megadja jutalmukat, akár élnek még, akár már meghaltak a múltban.
Amint a szőlőmunkásokról szóló példázatból (Máté 20:1-16) is láthatjuk, Krisztus nem jutalmazza különbözőképpen a szolgáit amiatt, hogy a szolgálatuk időtartama eltérő volt. Ebben a szemléltetésben azok a munkások, akik utoljára kezdtek dolgozni, ugyanazt a bért kapták, mint akik korábban kezdtek, ilyenmódon mindannyian „egyenlővé” lettek. Jézus nem adott a későnjövőknek kevesebbet, de többet se adott nekik, mint másoknak. Az Őrtorony azt a látszatot kelti, hogy a 20. században szolgálók (a „maradék”), egy nagyon különleges jutalmat kapott, amelyet egyik elődjük sem kaphatott volna meg. Az Isten ezeréves királysága elközelített c. könyv a 354. oldalon azt állítja, hogy mivel Krisztus 1919-ben királyi méltóságot töltött be, „olyat, amilyet az első században, a földön való ittlétekor még nem birtokolt”, a „rabszolgaosztály” emiatt 1919-től kezdődően egy „fontosabb szolgálatot,” „nagyobb megbecsülést” kapott. Ez azt jelentené, hogy szolgálatuk magasabb szinten mozgott, mint az első századi keresztényeké, beleértve magukat az apostolokat is!
Az apostol szavai helytelenítik az önigazolást, saját magunk helyeslését és támogatását, ha azért tesszük, hogy megalapozzunk és fenntartsunk egy hatalmi bázist, vagy hogy felmagasztaljuk magunkat mások fölé – azáltal, hogy felmagasztaljuk azt a bizonyos vallási csoportot, amelyhez mi is tartozunk – olyanok fölé, akik keresztényekként igyekeznek kimutatni hitüket. Amit mindannyian joggal elmondhatunk, az mindössze az, hogy mint Pál, törekszünk arra, hogy hű sáfárok legyünk, és hogy igazságos megítélésünk ebben a tekintetben Isten és Krisztus kezében van, melyet megtudhatunk majd azon a napon, amelyen feltárják ítéletüket.
Ugyanez az apostol, amikor Titusznak írt Krétára, tanácsokat adott a vénekkel kapcsolatban, és többek között ezt mondta:
„Mert egy felvigyázó mint Isten sáfára legyen vádtól mentes, nem önfejű, nem haragra hajló, nem részeges veszekedő, nem verekedő, nem tisztességtelen nyereséget hajhászó.” (Titusz 1:7)
Minden egyes vénnek egyénenként kell megfelelnie ennek a minősítésnek ahhoz, hogy Isten „sáfára” lehessen. Ezeknek a férfiaknak a megítélése logikusan ezen az alapon kell, hogy történjen, nem pedig azon, hogy a „vének osztályához”, vagy más sajátosan szervezett csoporthoz tartoznak. Bármely keresztény egyén, ha úgy viselkedne, mint az erőszakos, öntelt és iszákos sáfár Jézus példázatának második felében, alkalmatlan lenne vénnek, és elutasítanák. Mindenkinek a saját személyes dolga volt, hogy megmutassa, milyen ember is ő. Ezenkívül egy sáfárnak olyannak kellett lennie, aki „tanítási művészetét tekintve szilárdan tartja magát a megbízható szóhoz,” ami magában foglalja saját hűségességét az Isten szavához való ragaszkodásban, valamint a tanításban való megfontoltságát (Titusz 1:9). Itt megint csak pontos párhuzamot találunk Jézusnak a hű és értelmes, illetve a gonosz, iszákos szolgáról szóló példázatának elemeivel. Az alkalmazás azonban egyértelműen egyéni alapon történik.
Míg az egyénekre való alkalmazást Pál elvégzi magára, munkatársaira és az egyes vénekre vonatkoztatva, mi a helyzet a többi kereszténnyel, mindazokkal, akik az apostol megfogalmazása szerint „Isten háznépét” alkotják? (1Timóteusz 3:15) Lehetnek ők is mindnyájan „sáfárok”? És egyéni alapon lehetnek sáfárok, vagy valamilyen szervezeti irányultságú sáfár-”osztályhoz” kell ennek kötődnie? Mi a helyzet a nőkkel, akik mindannyian ugyanúgy tagjai ennek a „háznépnek” - ők is megkapják a sáfárságot? És ha mindenki sáfár, kik lesznek a „háziszolgák”, akiknek majd sáfárként szolgálnak? Mit mond erről maga a Biblia?
Péter apostol ezt az ideillő megjegyzést teszi első levelében, a 4. fejezet 10, 11-es versében:
„Ki milyen mértékben kapott ajándékot, aszerint használjátok azt az egymásnak végzett szolgálatban mint Isten különféle módokon kifejezett ki nem érdemelt kedvességének jó sáfárai. Ha valaki szól, úgy szóljon, mint aki Isten szent kijelentéseit szólja; ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki rá van utalva az Isten adta erőre; úgyhogy mindenben az Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által.”
Péter egyértelműen nem valamilyen több részből álló, vagy „összetett” sáfárra gondol, a hangsúlyt ehelyett inkább az egyénekre, és személyes sáfárságukra fekteti. Egyértelművé teszi, hogy minden egyes keresztény kapott valamilyen különleges ajándékot Istentől, melyet az illető arra használhat, hogy az Isten házanépéhez tartozó szolgatársainak szolgáljon vele. Ez azért van így, mert Isten kegyelme vagy ki nem érdemelt kedvessége „különféle módokon” mutatkozik meg, ahogy más bibliaversek is hangsúlyozzák. Vesd össze: 1Korintusz 12:4-31; Róma 12:6-8. Nem mindenki kapta ugyanazt az ajándékot. Ezért bármi is az, amit kaptak, fel tudják használni mások javára, és a többiek szintén felhasználják azt, ami nekik van, mások javára, beleértve azokat is, akik az ő javukra cselekedtek. Ilyen módon nem válnak elbizakodottá, önteltté vagy zsarnokoskodóvá a többiekkel szemben. Hűen és értelmesen használják fel a ki nem érdemelt kedvesség isteni adományát Isten dicsőségére, mint allattvalói, miközben nem a saját elméleteiket tanítják, nem is valamilyen szervezeti dogmát, hanem „Isten szent kijelentéseit”, az Ő hamisítatlan Szavát.
Péter gondolatai kétségkívül tökéletes összhangban vannak Jézus példázatával, melyben a rabszolga, vagy sáfár hűségesen szolgálja szolgatársait urának házában. Egyértelműen hangsúlyozza minden keresztény személyes felelősségét is, valamint személyes számadási kötelezettségüket Isten és Krisztus felé azzal kapcsolatban, hogy azt a hasznos ajándékot, melyet kaptak, vajon hűségesen, és értelemmel használják-e fel szolgatársaik javára. Az elmúlt 1900 év alatt bizonyosan sok olyan férfi és nő élt, akik hűségesen és értelemmel sáfárkodtak keresztény ajándékukkal, és akiket majd a Ház Ura megérkezésekor helyeselt állapotban fog találni, habár halotti állapotukból való személyes feltámadásra (nem valamiféle „osztály”-feltámadásra) lesz szükségük ahhoz, hogy jutalmukat átvehessék. Semmiféle, még a legcsekélyebb bizonyíték sincs arra, hogy az elmúlt évszázadokban élt ilyenfajta emberek ezt valahogyan egyesülten csinálták, úgy, hogy egy szervezeti vagy „osztály”-kötelékkel egybe voltak kapcsolva. Noha úgy éltek, mint a búza a gyomok között, 2Timóteusz 2:19-ban található alapelv mindig vonatkozott rájuk, nevezetesen az, hogy „az Úr ismeri azokat, akik hozzá tartoznak”.
A félreértés nagy része abból adódik, hogy önkényesen határozzák meg, mit jelent a sáfár által végzett allegórikus „táplálás”, és az, hogy a ház ura őt „mindene fölé kinevezi”. Az Őrtorony-kiadványokban a „táplálás” egyenlő azzal, hogy irodalmat állítanak elő egy kiadóhivatal által. Egészen valószínűtlen, hogy Jézus valamilyen jelképes cselekvést használna arra a célra, hogy ilyenfajta tevékenységet ábrázoljon. Azáltal, hogy rendszeresen élelmet nyújtott szolgatársai számára, a sáfár szükségleteikről gondoskodott. Szellemi életünkben nagyon sokféle módon tudunk „táplálékhoz jutni”. A hitünket nemcsak szavak táplálhatják, hanem mások példája, kedvessége, és személyes érdeklődése, a tőlük kapott bátorítás, és a szeretetből fakadó cselekedetek. Mindezek a dolgok táplálnak bennünket, és építenek, hogy tovább tudjunk szolgálni Urunknak. Péter korábban idézett szavai jól szemléltetik ezt, és megmutatják, hogy mindannyiunknak Isten „sokféle módon kifejezett” ki nem érdemelt kedvességének sáfáraivá kell lennünk. „Isten kegyelme sokféle formájában”, melyet mindannyiunk kiváltsága másoknak szétosztani, bizonyosan nem korlátozódik csupán arra, hogy ellásson bennünket némely kiadványokban megjelentetett információval. Abba jóságának és ajándékainak egész tartománya beletartozik.
Ugyanez a helyzet a hű sáfárnak járó jutalommal is. Milyen alapon állíthatnánk, hogy a földön élő keresztényeket arra kell biztatni, hogy valamiféle vezetői testületet, vagy több tagból álló helyettesítőt (adminisztratív helyettest) hozzanak létre, melynek Krisztus összes földi érdekeltségén hatalma lenne? A Biblia egésze azt a tényt igazolja, hogy Isten a jutalmát csak a végső ítéletkor adja meg, nem előbb. A végső ítélet még mindig nem érkezett el. Ha nem ez lenne a helyzet, akkor következetesen azt kellene gondolnunk, hogy az Úr bizonyos szolgáinak most olyan hatalmat kell gyakorolniuk, mint amilyen a „tíz város fölötti”, vagy az „öt város fölötti” hatalom volt, a minákról szóló példázat beteljesedésében (Lukács 19:15-19). Ez a példázat pontosan ugyanazt a mintát vagy képletet követi, mint a hű és értelmes rabszolgáról szóló – vagyis a ház ura eltávozik, előtte azonban egy vagy több szolgájának különleges megbízatást ad, majd visszatérésekor megítéli, milyen hűséggel hajtották végre feladatukat, és ennek megfelelően jutalmazza meg őket. Ésszerű tehát, hogy a két példázatnak összhangban kell lennie azt illetően, hogy mi történik, amikor az úr visszatér. Az Őrtorony Társulat szervezete azonban teljesen másképp magyarázza a minákról szóló példázatot, mint a a hű és értelmes rabszolgáról szólót. A hű sáfárról szóló példabeszédet úgy magyarázzák, hogy az Úr, Krisztus, 1914-ben visszatér, 1919-ben elismeri a sáfárt, és azzal jutalmazza, hogy hatalomra emeli minden tulajdona fölé. Ezzel ellentétben, a minákról szóló példázat magyarázatában az Őrtorony 1973. december 1-jei száma (a 719. oldalon) azt állítja – azzal ellentétesen, ahogy Jézus maga elmondja a példázatot – hogy visszatérésekor (1914-ben) az Úr nem jutalmazza meg hű szolgáit azzal, hogy öt, illetve tíz város fölötti ‘uralkodást’ ad nekik, hanem ehelyett, öt évvel később, időt ad még nekik, hogy üzleteljenek a talentumokkal! Az Őrtorony tudtunkra adja, hogy „ami történt, az az volt, hogy 1919-ben a szimbolikus ezüst minákat mintegy újból rábízták Jehova keresztény tanúinak felkent maradékára”, akik hozzáfogtak, hogy „újból üzleteljenek vagy kereskedjenek a szimbolius ezüst minákkal, amelyeket épp most kaptak a most már királyi hatalommal bíró Úr Jézus Krisztustól.” Az Isten ezeréves Királysága elközelített c. könyv (230-32. o.) hasonlóképpen átírja a talentumokról szóló példázatot, és azt állítja, hogy az Úr visszatérésekor úgy találta, hogy 1919-ben „új és további lehetőséget kell adnia szolgáinak arra, hogy ‘üzleteljenek’ értékes ‘talentumaival’.” Egyetlen szó vagy utalás sincs az Írásokban arról, hogy a ház urának hazatérte után a talentumokat másodszor is kiadták volna kereskedés céljára. Ez jól szemlélteti, hogy az Őrtorony értelmezése kizárólag a saját szervezeti körülményeihez és igényeihez való alkalmazáson alapul, és ha a bibliai beszámolót „ki kell igazítani”, vagy kiegészíteni, annak érdekében, hogy ezt megvalósítsák, akkor ők ezt jogosnak érzik. Ugyanez vonatkozik a hű és értelmes rabszolgáról szóló példázatra is.
Milyen módon lehetne még magyarázni, hogy Krisztus visszatér 1914-ben, de elhalasztja vizsgálatát szolgái felett öt évvel későbbre, 1919-re? És vajon mit csinál Jézus ez alatt az öt év alatt? És vajon mi jelzi az Írásokban, hogy ilyen módon el fogja halasztja a szolgáinak számonkérését? Nyilvánvaló, hogy semmi sem mutat erre. De mégis így kell lennie. Miért? Mert ez a magyarázat illik a szervezet történetének bizonyos vonásaihoz, és hasznára is van. Ha az Őrtorony vezetőinek bebörtönzése és szabadon bocsátása 1916-ban vagy valami más időpontban történt volna, akkor a bibliavers értelmezése ahhoz igazodott volna, és arra a dátumra tették volna Krisztus viszatérésének időpontját. Amit tesz a szervezet, vagy ami történik vele, az határozza meg, hogy milyen beteljesedése van az írásszövegnek, és végeredményben azt is, hogy mi az Úr időterve.
Amikor a minákról szóló példázattal foglalkozik, az Őrtorony nem próbálja meg úgy beállítani, mintha az Úr jutalmának átadása 1919-ben, vagy valamikor azután történt volna; ugyanígy az Isten ezeréves királysága elközelített c. könyvben sem, és a másik idekapcsolódó, a talentumokról szóló példázat magyarázatában sem. Mindkét esetben elismerik, hogy a jutalom átadása a végső ítéletkor történik, amikor a hűséges keresztények „Krisztussal fognak uralkodni ott fent”, oly módon, hogy azok, akik már meghaltak, feltámadnak, akik pedig még nem, azok átmennek egy „szempillantás alatt végbemenő változáson a romlandóságból a romolhatatlanságba.” (Az Őrtorony, 1973. december 1. 719. old; Isten ezeréves királysága elközelített, 242-247. old.) Milyen igazolás létezik a jutalom odaadásának önkényes és oda nem illő alkalmazására a hű szolgáról szóló példázatban összehasonlítva a minákról és a talentumokról szólóval.
A hű sáfárról, illetve a minákról szóló példázatban a jutalom kétségkívül ugyanarra a dologra utal. Az egyik példázatban a gazda egy udvarház és a hozzátartozó javak tulajdonosa; a másikban számos (nyilvánvalóan 15) város felett van hatalma. A gazda mindkét esetben azzal jutalmazza szolgái hűségét, hogy hatalmat ad nekik birodalma felett. Minden okunk megvan rá, hogy úgy gondoljuk, ez csupán jelképes formában fejezi ki Jézusnak azt az ígéretét, hogy „aki győz, annak meg fogom engedni, hogy leüljön velem a trónomra, ahogy én is győztem, és leültem az én Atyámmal a trónjára” (Jelenések 3:21; Máté 19:28). Hűségükért cserébe az ilyen emberek csatlakozni fognak Urukhoz mennyei trónján mint társörökösök Atyjának királyságában (Róma 8:17; Jakab 2:5).
Amennyiben érdekesnek találtad a posztot, nyomjál bátran egy LIKE-ot, mert fontos nekünk a visszajelzésed. ↓
Utolsó kommentek