A gonosz rabszolga
Mi a helyzet annak a rabszolgának az alakjával, akit ugyanabban a példázatban találunk, aki, ahelyett, hogy hűséges és értelmes lenne, hűtlennek bizonyul? Ezt olvassuk:
„De ha az a gonosz rabszolga azt mondaná valamikor is a szívében: »Késik az én uram«, és verni kezdené rabszolgatársait, és enne, inna a megrögzött részegesekkel, akkor olyan napon jön meg annak a rabszolgának az ura, amelyen nem várja, és olyan órában, amelyet nem tud, és megbünteti őt a legnagyobb szigorral, és a képmutatók közé jelöli ki a részét.” (Máté 24:48-51)
Az Őrtorony-szervezet ezt minden olyan tagjára alkalmazza, aki nem fogadja el teljes mértékben a tanításaikat, beleértve az 1914-gyel kapcsolatos időpróféciákat. Elméletileg a „gonosz rabszolga” kifejezést csak azokra a „felkent” személyekre alkalmazhatnák, akik már nem vetik alá magukat az Őrtorony-szervezet tekintélyének, de kevésbé szoros értelemben kritizáló céllal használják bárkire, aki így tesz, akár felkent, akár nem-felkent az illető. Az ilyenek, mondják ők, az Úr eljövetelét úgy tekintik, mint ami „késik”. Ha ezek az emberek megkérdőjelezik valamelyik, nyomtatásban közzétett magyarázat írásszerintiségét, a szervezet jelenlegi tanításaitól különböző nézeteiknek adnak hangot, vagy megkérdőjelezik egy olyan tekintélyelvű szervezet létrejöttének a helyességét, mely magának tulajdonítja azt a jogot, hogy a Bibliában nem található, tetszés szerinti rendelkezések és szabályok tömegét hozza létre, akkor ezt az Őrtorony úgy értelmezi, hogy az ilyen ember rabszolgatársait „veri”.
Talán egyesek számára magától értetődőnek is tűnik, hogy itt ismét azzal az esettel állunk szemben, amikor az Írásokat a szervezet nézeteivel összhangban magyarázzák, és nem hagyják, hogy önmagát magyarázza. Krisztus Jézus, a keresztény háznép ura, ismételten hangsúlyozta, hogy visszatérése előre nem látható, váratlan, és előre be nem jelentett lesz, ennélfogva semmiféle alapot nem nyújt arra, hogy küszöbön álló visszatérését előre jelezhessék, sem arra, hogy szolgáit előre riasszák, hogy felkészülhessenek az érkezésére. Emiatt állandóan őrködniük kellett, akár az első században éltek, akár a hetedikben, a tizenharmadikban, vagy akár a huszadikban. Ez az éberség azonban nem függ valamiféle dátumban való hittől, vagy a sürgősség érzetétől, amelynek oka egy előre vetített időterv, melyen belül a vég eljövetele bizonyosan várható. A múltban a keresztények éberek, figyelmesek és várakozóak tudtak maradni, anélkül, hogy emberek által kigondolt és értelmezett időpontokban hittek volna, és a keresztények ma is meg tudják ezt tenni. Ennek a témának alaposabb tárgyalása megtalálható Az utolsó napok jelei – Mikor? című könyv 229-236. oldalán (The Sign of the Last Days—When? Commentary Press, 1987).
Meg kell kérdeznünk magunktól: A példázatban ábrázolt két rabszolga közül melyiknek a viselkedése jelzi, hogy volt néhány előre feltételezett gondolata egy bizonyos időről, amikor is az Urának meg kell érkeznie? Ez nem a hű rabszolga volt, hanem a gonosz rabszolga. Ez utóbbi rabszolga nem érezhette úgy, hogy a Ura ‘késik’, ha csak nem várta őt egy bizonyos időszakban. A hű rabszolgát a példázat nem úgy mutatja be, mint akinek bármilyen különös elképzelése lenne arról, hogy az ura (mestere) mennyi ideig tartózkodik majd távol. Úgy tűnik, hogy egyszerűen hűen szolgál anélkül, hogy megpróbálná megbecsülni, vagy behatárolni a távollét időtartamának hosszát. Ez teljesen különbözik egy olyan szervezettől, amely évtizedeken át állította abszolút tényként, hogy az érkezés el fog jönni és, hogy el kell jönnie olyan emberek életidejében, akik egy bizonyos időpontban vagy az előtt születtek.
Igaz, hogy sok más vallással együtt az Őrtorony szervezet is folyamatosan beszél az Úr visszatérésének közelségébe vetett bizalmáról. Azonban érdemes megjegyezni, hogy nem a száj az, amivel a hűtlen rabszolga késlelteti Ura visszatérését; ezt „a szívében” teszi. Az ‘érkezés késleltetése’ nem abból áll, hogy őszinte egyet nem értését fejezi ki néhány más szolgával szemben, akik azt állították, hogy tudják, az érkezés egy bizonyos időn belül esedékes (ahogyan az Őrtorony szervezet tette). Tehát nem feltétlenül a rabszolga szavai azok, melyek azt mutatják, hogy ő bensőleg „késlelteti” az érkezést. A cselekedetei és a cselekvése módja az, amely felfedi ezt.
A példázat szerint ez a rabszolga kezd úgy viselkedni, mintha most ő vezetné a házat, mintha ő maga lenne az úr. A feladata egyszerűen csak az élelem kiosztása volt pontosan a megjelölt időkben; ő azonban most követeli a jogot szolgatársai megbüntetésére. Ez eléggé más, mint annak a szolgának az esete, aki állítólagos felettesének hatalmi visszaélései miatt kér segítséget, mint ahogy sokszor erről van szó olyanok esetében, akik tiltakoznak az ellen, hogy egy szervezet rájuk erőltesse döntéseit, alsóbbrendűekként kezelve őket, egy olyan szervezet, amely arra kéri őket, sőt megköveteli tőlük, hogy úgy tekintsenek a szavára, mintha az az Úr szava lenne.
Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan személyek, akik az Őrtorony-szervezetből való távozásukkor durva és sértő beszéddel illetik azt, és ugyanilyen durva verbális támadásokat intéznek a szervezetet irányító férfiak ellen is. Sok más kilépőt taszít az ilyen gyakorlat - és reménykedem benne, hogy ők alkotják a többséget. Másrészt egyértelműnek kellene lennie, hogy ha egyesek egyszerűen beszámolnak más személyeknek őszinte és lelkiismereten alapuló kifogásaikról egy szervezet tisztviselőinek rendeleteivel és intézkedéseivel kapcsolatban, az semmilyen értelemben sem tekinthető az ilyen tisztviselők „verésének”. Ha ez így lenne, az apostolok is „verték” volna a Szanhedrint az általuk feltárt tények nyilvánosságra hozatalával. És napjainkban az Őrtorony Társulat bűnösnek bizonyulna a kormányzati vezetők vagy tisztviselők „verésében”, amikor nyilvánosan ismertette igazságtalan bánásmódjukat és tiltakozott a Jehova Tanúi ellen elkövetett diktatórikus cselekmények ellen az érintett területeken, vagy amikor ez bizonyságot nyert bíróságok előtt, mint ahogyan ez számos alkalommal megtörtént már.
A példázat esetében nyilvánvaló, hogy valaki „lerántotta a leplet” az öntelt rabszolgáról, és így az úr tudomására jutott, hogy mi történt a távolléte alatt. Az tehát nem egy szolgatárs „verése”, ha egy másik rabszolga felhívja az ura figyelmét a gőgös szolga hűtlen magatartására, bizonyságot téve annak rossz cselekedeteiről, amiket a háznép többi szolgájával szemben követett el. Ehelyett, ha megfelelő indítékkal teszi ezt, az a többiek és a jólétük iránti aggodalmat tükrözi, egy megfelelő és igazságos erőfeszítést képviselve a rossz orvoslására, és az igazságtalan helyzet kijavítására.
A példázatban szereplő „verés” ettől nagyon különböző. Itt egy olyan ember esetéről van szó, aki magasabb pozícióban van, vagy úgy gondolja, hogy abban van, és aki ezt arra használja fel, hogy mások felett mint alárendeltjei felett uralkodjon. Úgy viselkedik, mint aki ezt büntetlenül megteheti, mintha számára sohasem jönne el a „leszámolás napja”, mintha sosem kellene számot adnia arról, hogy másokkal milyen felsőbbrendűen és fennhéjázó módon bánt, pont azokkal, akiket alázatosan és hűségesen táplálnia kellett volna. Úgy viselkedik, mintha bármit tesz is, még ha az helytelen is (kétségtelenül beleértve még a hamisított étel felszolgálását is), a ház ura majd megbocsájtaná vagy elnézné neki. Az olyan ember, akinek ilyen nézetei és beállítottsága van, úgy érzi, hogy senkinek nem szabad ellene panaszt emelnie, és ha valaki ezt mégis megtenné, azzal úgy kell bánni, mintha jogos tekintélye ellen mutatna tiszteletlenséget, és ennélfogva büntetést érdemelne, és rászolgálna a verésre. Azt hiszem, hogy ha elgondolkodunk és elmélkedünk ezen, arra meggyőződésre fogunk jutni, hogy manapság sok helyütt megtalálható ez a jelenség, többek között sok vallásban is.
A hűtlen rabszolgáról úgy beszélnek, mint aki együtt eszik és iszik a részegesekkel. A Bibliában a részegséget gyakran átvitt értelemben használják, nemcsak a szó szerinti lerészegedés értelmében. Néhányan szó szerint „részeges veszekedők” (1Timóteusz 3:3). De sokféle módon lehet valaki átvitt értelemben vett „részeg”. Ézsaiás próféta átvitt értelemben beszél ‘részegként’ az ókori Izrael vallási vezetőiről, olyan férfiakról, akiket „kérkedőkként” jellemzett, önelégült férfiakról, akik mások felett hatalmaskodtak, de akik biztosítottnak érezték az Isten kedvezőtlen ítélete elleni mentességüket (Ézsaiás 28:1, 7, 14-19).
Ilyen módon az emberek „ittasak” lehetnek a hatalommal, vagy saját fontosságukkal. Az által, hogy hatalmaskodó módon bánt azokkal, akiket szolgálnia kellett volna, a hűtlen szolga betű szerinti részegsége mellett azt is kimutatta, hogy saját hatalmától is megrészegedett. Ez gyakori hibája azoknak az embereknek, akik tekintéllyel vagy hatalommal járó pozíciót szereztek. Ez olyan csapda, melyet csak állandó és tudatos erőfeszítéssel lehet elkerülni. Ugyanúgy igaz mind egyénekkel, mind szervezetekkel kapcsolatban.
Amint láthattuk, a probléma egészében véve nem is annyira abban áll, hogy az Őrtorony szervezet ragaszkodik ahhoz, hogy a példázat teljes alkalmazását egy „osztályra” korlátozza. Elsősorban inkább abban áll, ahogyan alkalmazza a példázatot – ahogy a megfélemlítés eszközeként egy tekintélyelvű struktúra irányítását juttatja érvényre, elnyomva mindenféle lelkiismereten alapuló ellenvetést egy végeredményben elitnek nevezhető csoport parancsaival és kijelentéseivel szemben, és azzal szemben is, hogy ezeket a parancsokat és kijelentéseket isteni erővel ruházza fel, függetlenül attól, hogy a Szentírással összhangban állnak-e vagy sem. A példázatot ily módon értelmezni azt jelenti, hogy megsértik az alapmotívumát, miszerint az Úr házának szolgatársaiként figyelmesen, alázatosan, felelősségteljesen és hűségesen kell szolgálni mások szükségleteit.
Ennek a példázatnak komoly, a lelkünk mélyére hatoló önvizsgálatra kell minket. Bármiféle magabiztos álláspont, bármilyen tekintélyelvű viselkedés, vagy valaki állítólagos felsőbbrendű helyzetének fitogtatása, bármiféle hajlam arra, hogy büntetőeljárást kezdeményezzenek azok ellen, akik nem hajlanak meg az illető saját akarata vagy nézetei előtt, bizonyosan annak bizonyítéka, hogy az ilyen ember „késlelteti” a számadás napját a szívében. Az első században Diotrefész ilyen hozzáállást mutatott cselekedetei alapján, mások felett uralkodott a gyülekezetben és eltávolította azokat, akiket hatalmára nézve veszélyesnek talált (3János 9-11).
Az évszázadok során számos személy, valamint vallási vezetők és szervezetek példázták ezt a mintát, ragaszkodva ahhoz, hogy a személyek felsorakozzanak az ő elgondolásaik vagy dogmáik mögött, mert különben szellemi fegyelmezetlenség, szándékos és önző függetlenség, Isten és Krisztus iránti hűtlenség vádjaival sújtják őket, ami miatt ‘ki kell vetni [őket] Isten háznépéből’. A vallástörténelem tele van ilyen példákkal. Az ő útjukat követni napjainkban azt jelenti, hogy közösséget ápolunk ilyen emberekkel, együtt ‘eszünk, iszunk a részegesekkel’, azokkal, akik az ókori Izrael vallásos „részegeseihez” hasonlóan megrészegültek a saját fontosságuktól.
Ezzel ellentétben mások, noha igazságtalanul megvádolták, és kivetették őket, noha szétszóródtak, és társaságuk talán csak néhány emberre szorítkozik, valahogy mégis ‘megtartották a helyüket’ azáltal, hogy sohasem vesztették szem elől személyes kapcsolatukat és felelősségüket Urukkal szemben. Vesd össze Prédikátor 8:2-4. Azon a lehetőségi körön belül, amit Isten megad nekik, legyen az bármilyen kicsi is, „sáfárságukat” helyesen nem a hatalom megszerzésének alapjául, vagy mások megfélemlítésének eszközéül tekintik, hanem arra való lehetőségként és kötelességként, hogy együttérző Uruk szellemében másokat szolgáljanak.
fordította: Eve, JJ, ping-pong
Olvasd el ezt is:
Utolsó kommentek