„Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” - 2Korintusz 4:16-18, Magyar Bibliatársulat.

Ez volt tehát az én beszámolóm, és ezek voltak azok a legfontosabb kérdések, amelyek lelkiismereti válságba sodortak engem. A hatások, melyek értek, az érzéseim, a reakcióim, a levont következtetések, mind itt vannak ebben a könyvben, és az olvasó eldöntheti, mennyit is érnek. Egyszerűen fogalmazva, a kérdésem a következő: Milyen hatással lett volna mindez az ön lelkiismeretére?

Tudjuk, hogy közel hatmilliárd ember él most a földön, és Isten tudja hány generáció élt a múltban, így az egyes emberek élete csupán egy töredéke az egésznek. Apró kis csöppek vagyunk csak egy hatalmas áradatban. A kereszténység azonban azt tanítja nekünk, hogy bármilyen kicsinyek és jelentéktelenek legyünk is, mindannyian tudunk valami jót adni a társainknak, amely nincs arányban a saját csekélységünkkel[1]. A hit lehetővé teszi ezt, és, ahogyan az apostol kifejezte: „a Krisztus szeretete szorongat minket”[2].

Ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk, nincs szükségünk egy hatalmas szervezet támogatására, sem vezető szerepére, irányítására, ösztökélésére és nyomására. Ha szívbéli hálát érzünk azért, hogy Isten ki nem érdemelt kedvességével nekünk adta az élet „ingyen ajándékát”, mely nem függ tetteinktől, csak a hitünktől, az több mint elegendő ahhoz, hogy erre sarkalljon minket. Ha értékeljük és becsben tartjuk keresztény szabadságunkat, akkor nem is fogunk másfajta kényszernek engedni, és nem is leszünk hajlandóak másfajta igába hajtani a fejünket, mint amelyet ezek a versek ajánlanak fel nekünk:

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.”[3]

Biztos vagyok benne, hogy amikor az életünk a végéhez közeledik, az egyetlen dolog, ami visszanézve igazi megelégedést fog nyújtani, az az, hogy mennyire használtunk fel az életünket arra, hogy hozzááruljunk mások, elsősorban szellemi, másodsorban pedig érzelmi, fizikai és anyagi jólétének növeléséhez.

Nem hiszem, hogy „a tudatlanság egyenlő lenne a boldogsággal”, vagy hogy kedves dolog lenne az embereket arra bátorítani, hogy egy illúzióban éljenek. Előbb vagy utóbb az illúzióknak találkozniuk kell a valósággal. Minél több idő eltelik, mielőtt ez megtörténne, annál fájdalmasabb lesz az átmeneti időszak – mely az illúzióvesztés nyomán következik be. Csak hálás lehetek, hogy az én esetemben ez nem vett még több időt igénybe.

Ezért írtam le mindezt. Beszámolóm során őszintén arra törekedtem, hogy mindenről pontosan adjak számot. Annak alapján, ami már megtörtént, és amit már nyomtatásban megjelent, és a már közszájon forgó szóbeszéd és pletykák alapján nincsenek kétségeim afelől, hogy megpróbálják majd kisebbíteni ezeknek az információknak a jelentőségét. De bármit mondjanak is, és csak azt tudom mondani, hogy kiállok amellett, amiről itt beszámoltam. Ha vannak tévedéseim, nagyon hálás lennék, ha azok, akik észreveszik ezeket, felhívnák rájuk a figyelmemet, én pedig mindent el fogok követni, hogy korrigáljam őket.

Mit tartogat a jövő Jehova Tanúi szervezete és Vezető Testülete számára? Bár gyakran megkérdezik tőlem, nincs módomban, hogy válaszoljak. Egyedül az idő fogja megmondani.

Van néhány dolog, amellyel kapcsolatban némi bizonyosságot érzek, de csak kevés. Személy szerint nem hiszem, hogy tömegek lépnének ki a szervezetből. A világméretű jelentések az új évezred kezdetén problémákat jeleznek, amint egy korábbi fejezetben bemutattam, mégis van bizonyos mértékű növekedés, még ha csökkenő ütemű is. Jehova Tanúi túlnyomó többsége egyszerűen nincs tisztában a hatalmi szerkezet realitásaival. A számos országban köztük szerzett, élethosszúságú tapasztalatomból tudom, hogy a legtöbbjük szemszögéből a szervezetet egy bizonyos „aura” övezi, mintha egy fényes sugárzás venné körül, kijelentéseinek olyan fontosságot adva, ami felette áll és túlmutat azon, ami a tökéletlen emberek szavait általánosan megilleti. A legtöbben azt feltételezik, hogy a Vezető Testület ülései szokatlanul magas szinten folynak, ahol nagyobb dolgok nyilvánulnak meg, mint a hagyományos bibliai tudás és szellemi bölcsesség. Az összes Tanút így figyelmeztetik:

„Miután hozzásegítettek, hogy eljuthassunk jelenlegi szellemi erőnlétünkre, hirtelen okosabbakká leszünk, mint korábbi támogatóink, és elhagyjuk a rólunk anyaként gondoskodó szervezet felvilágosító vezetését?”[4]

A Tanúkat állandóan arra figyelmeztetik, hogy legyenek alázatosak, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy mindent, ami a szervezettől jön, úgy kell fogadniuk, mint ami valamiféle feljebbvaló bölcsességtől származik. Az a tény, hogy az átlagos Tanúk csak homályos elképzelésekkel rendelkeznek arról, hogy a vezetőség hogyan is hozza meg döntéseit, csak még inkább fokozza az őket körülvevő ezoterikus bölcsességet. Mert ez, ahogy nekik mondják, „az egyetlen szervezet a földön, amely megérti ‘Isten mélységes dolgait’.”[5]

Ezek közül a Tanúk közül csak kevesen néztek valaha is szembe azokkal a problémákkal, amelyekkel ez a könyv foglalkozik, és azzal a lelkiismereti próbatétellel, amit okoztak. Hajlok arra a gondolatra, hogy sokan, talán a Tanúk többsége, jobban szeretnék, ha sosem kellene ilyen problémákkal szembenézniük. Néhányan bizalmasan megvallották nekem, hogy élvezik barátaik társaságát a szervezeten belül, és nem szeretnék, ha valami megzavarná ezeket a barátságokat. Én is élveztem az én barátaim társaságát, és én sem örültem volna, ha tönkremennek ezek a kapcsolatok. Szerettem, és még most is szeretem azokat az embereket, akikkel életem nagy részét töltöttem. De azt is éreztem, hogy az igazsággal és becsülettel, a méltányossággal és igazságossággal, a szeretettel és könyörülettel kapcsolatos kérdések fontosabbak, mint azok a barátságok, és az öröm, melyet okoztak.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szerintem bárkinek is keresnie a nehézségeket, vagy erőltetnie a konfrontációt, amikor erre nincs feltétlen szükség. Teljes szívemből együtt tudok érezni azokkal, akiknek a teljes családjuk Jehova Tanúiból áll, és akik tökéletesen tisztában vannak azzal, mennyire tönkretenné a családi kapcsolataikat, ha fiukkal, lányukkal, testvéreikkel, apjukkal vagy anyjukkal „hitehagyottakként”, mint Isten által elutasított, szellemileg tisztátalan személyekkel kellene bánniuk. Sohasem bátorítottam senkit sem arra, hogy ilyen helyzetet idézzen elő, és a saját helyzetemben is igyekeztem meggátolni, hogy megtörténjen.

De a szervezetben uralkodó légkör miatt egyre nehezebbé vált, hogy ezt elkerüljük, anélkül, hogy a lelkiismeretünket beszennyeznénk, hogy ‘szerepet játszanánk’, hogy úgy tegyünk, mintha elhinnénk, amit nem hiszünk el, amiről valójában tudjuk, hogy Isten Szavának elferdítése, és hogy keresztényietlen gyümölcsöket hoz, és ártalmas eredményeket szül.

Számos Tanút ismerek, akik megpróbáltak csendesen visszahúzódni, és olyanokat is, akik, bizonyos értelemben, „rejtőzködtek”, akik addig is elmentek, hogy az ország más területére költözzenek, és tartózkodási helyüket eltitkolták (a szervezet elől), hogy a zaklatást elkerüljék. Egymás után sorolhatnám azokat az eseteket, amikor, annak ellenére, hogy az illetők mindent megtettek a konfrontáció elkerülésére, a vének felkutatták őket, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy valamiféle nyilatkozatot csikarjanak ki belőlük az álláspontjukat illetően – nem Istennel, Krisztussal vagy a Bibliával – hanem a „szervezettel” kapcsolatban. Ha ezek az emberek elbuktak ezeken a „lojalitási próbákon”, melyet egyértelmű ultimátumként tártak elébük, szinte mindig kiközösítették őket, elvágva őket ezzel a barátaiktól és családjuktól, ha azok is a szervezet tagjai voltak.

Tipikus a példája egy dél-Michigani, fiatal nőnek, aki feleség és anya is. A vének kihallgatták őt, mivel kétségei voltak bizonyos tanításokkal kapcsolatban, de ez a tapasztalat olyan érzelmi hatással volt rá, hogy nem járt többet az összejövetelekre. Néhány hónappal később a vének telefonon keresték meg, azt kérve tőle, hogy újra találkozzon velük. Elmondta, hogy nem szeretné újra átélni ezt az élményt. Mégis ezt sürgették, azt mondva, hogy ‘segíteni szeretnének a kétségeivel kapcsolatban’ és, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor arra kérik, hogy találkozzon velük. A férje, aki nem Tanú, azt javasolta neki, hogy menjen el és „essen túl rajta”. Elment a találkozóra.

Azt mondta: „Tíz perc se kellett hozzá, és már láttam, hogy mit akarnak elérni.” Fél órával azután, hogy elkezdték a kérdezősködést, már ki voltam közösítve. Az asszony azt mondta, hogy a gyorsaság már önmagában is elképesztette. Saját szavaival: „Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ezt csinálják. Csak ültem ott, és az egész idő alatt csak sírtam, és fél órán belül ‘kirúgtak a Királyságból’. Azt gondoltam volna, hogy órákon keresztül fognak nekem térden állva és könnyekkel a szemükben könyörögni, hogy ne történjen ez meg.” Az öt vén közül az egyik, aki a megbeszélés alatt elszundított, később az asszony füle hallatára ezt mondta: „Volt képe ennek a nőnek azt mondani, hogy nem biztos benne, hogy ez Isten szervezete-e vagy sem.”

Ha nem sikerül elkerülni a nem kívánt konfrontációt, akkor úgy gondolom, vigaszt meríthetünk abból a tudatból, hogy a család szenvedéseinek és szívfájdalmának az oka csak az egyik oldalon keresendő. Ez teljes mértékben annak a szervezeti eljárásmódnak köszönhető, amely elvárja a tagjaitól, hogy jelentsék a véneknek, ha bármiféle ellenvéleményt hallanak, még akkor is, ha ez a családtagjaiktól származik, és amely eljárásmódot még azzal is nyomatékosítanak, hogy kiközösítéssel fenyegetnek mindenkit, aki nem hajlandó a kiközösített vagy elkülönült személyeket úgy kezelni, mintha Isten elvetette volna őket, függetlenül attól, hogy milyen őszintének és odaadónak is ismerik őket. Az a vallásos intolerancia tehát, amely szétválasztó erőként és a családi egység és szeretet lerombolójaként működik, csupán egyoldalú. Jézus azt mondta, hogy a tanítványai lesznek azok, akiket majd átadnak a vallásos testületeknek, hogy megítéljék őket, nem pedig azt, hogy ők maguk fognak másokat átadni ilyen testületeknek. Figyelmeztetett bennünket, hogy azokat, akik hűségesen ragaszkodnak a tanításaihoz, kiszolgáltatják majd „még a szülők, testvérek, rokonok és barátok is”, nem pedig azt, hogy ők lesznek azok, akik másokat kiszolgáltatnak[6]. Ahogy Jézus idejében, úgy ma is ez a szétválasztó erő egy oldalról, egy forrásból jön, egy olyan forrásból, mely a lelkiismereten alapuló egyet nem értést egyenlővé teszi a hűtlenséggel. Ez a forrás az, amely a széthullott családokért, a tönkrement barátságokért és az ezekkel járó érzelmi sérülésekért és szenvedésekért végső soron felelős.

Sok Tanú, noha mélységes aggodalommal tölti el az, amit tapasztal, mégsem tud megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy anélkül szolgálja Istent, hogy kapcsolatban lenne valamely hatalmas szervezettel, élvezné azokat az előnyöket, melyeket a nagysága, és a számokban levő ereje nyújt. Igaz, Jehova Tanúi sok más szervezethez képest kicsinek számítanak, de széles körben elterjedtek. Látható felépítésük nem olyan impresszív, mint a Vatikáné, vagy más nagy vallásoké, ettől függetlenül, gyorsan terjeszkedő nemzetközi főhivataluk, mely ma már Brooklyn jókora részét magáénak tudhatja, a fiókhivatalok sokféle létesítményei, melyek közül némelyiken hatalmas nyomda működik, és amelyeket sokmillió dolláros költségen építettek vagy vásároltak meg, és amelyekben dolgozók százai tevékenykednek (Brooklynban körülbelül háromezren), a hatalmas kongresszusi termek és a sok ezer királyságterem (egyik-másik megépítése több, mint negyedmillió dollárba került), elegendőek ahhoz, hogy lenyűgözzenek egy átlagembert. Minden egyes megszerzett ingatlant, vagy ezek bővítését úgy üdvözlik, mint ami Isten áldását jelzi, és a szervezet szellemi jólétének és sikerének bizonyítéka. Mindezeken felül, az a tanítás, hogy ők képezik kizárólagosan az egyetlen népet földön, akivel Isten kapcsolatban áll, és hogy az a vezetés, amelyet a Vezető Testület nyújt nekik, egy Isten által kinevezett „csatornából” származik, az összetartozás és a különlegesség érzését kelti bennük. Az a nézet, hogy mindenki mást csak „világinak” tekintenek, szintén hozzájárul a szoros összetartozás érzéséhez.

Mindezek miatt, úgy gondolom, az átlagos Tanúnak éppolyan nehéz elképzelni, hogy ezek nélkül a dolgok nélkül szolgálja Istent, mint ahogy az első századi zsidóknak is nehéz volt elképzelniük az ilyen szolgálatot azok nélkül a vallási elrendezések nélkül, amelyekhez szokva voltak. A templom lenyűgöző épületei és udvarai Jeruzsálemben, odaadó munkások, léviták és papok százaiból és ezreiből álló hatalmas személyzettel, és az az állításuk, hogy kizárólagosan ők alkotják Isten választott népét, és mindenki más tisztátalannak tekintendő, élesen különbözött a kor keresztényeitől, akik egyszerű otthonokban találkoztak, nem volt különálló papi vagy lévita-osztályuk, és akik alázatosan elismerték, hogy ‘minden nemzetben elfogadható Isten előtt, aki féli őt és igazságosságot cselekszik.’[7]

Elég sokan, különösen Jehova Tanúi vénei között, fejezik ki abbeli őszinte reményüket, hogy valamiféle „reformra” fog sor kerülni, kijavítva mind a tanításbeli és szervezeti hibákat, amelyeknek tudatában vannak. Néhányan ennek eljövetelét a vezetés személyzetében történő változás által várják. Még mielőtt 1980 elején a szabadságomra távoztam volna a főhivatalból, az egyik nagy ország Fiókbizottságának egy tagja, aki éles eszű személy volt és felismerte a szorongásomat, amit a fennálló hozzáállások és helyzet miatt éreztem, ezt mondta nekem: „Ray, ne add fel! Ezek öreg emberek, nem fognak örökké élni.” Ez a kifejezés nem egy kemény, érzéketlen, cinikus személyiséget tükrözött, a személy, aki ezt mondta éppen az ellenkező jellemű; ő egy nagyon kedves, melegszívű ember. Az ilyen kifejezések gyakran abban a hitben születnek, hogy valami változásnak el kell jönnie, hogy az egyre keményvonalasabb hozzáállás tendenciájának és az egyre dogmatikusabb álláspontoknak utat kell adniuk egy sokkal keresztényibb megközelítésnek, a hitnézetek egy sokkal szerényebb módon történő bemutatásának.

Én személy szerint nem hiszem, hogy alapvető változás várható pusztán a hatalmon lévő férfiak elhalálozásának eredményeként. Alapvető változást értek, hiszen különböző mértékű változások voltak tapasztalhatók a mozgalom történelme során, néhány Russell és Rutherford halálának eredményeként. Russell élete alatt jelentős mértékű autonómia létezett és bár a nézeteit érintő egyet nem értést elítélték, nem zúzta szét az ilyen eseteket hatalma gyakorlásával. Russell halála és az irányítás kérdése, amivel utódja szembesült, vezetett el ahhoz a „szervezeten”, szervezeti hatalmon és ellenőrzésen lévő szélsőséges hangsúlyhoz, amely azóta is jellemzi a Tanú közösséget. Bármilyen mérséklő változások követték is Rutherford halálát, az alap ugyanaz maradt. A hatalmi struktúra változása 1975-76-ban a legnagyobb és leginkább kiigazító volt a szervezet egész történelmében. A hatalmat egy férfiakból álló testületre ruházták, sok új arc került előtérbe. Azonban a hagyományos hitnézetek és hagyományos irányelvek legyőztek minden erőfeszítést, amely valódi változást hozott volna a spekulatív értelmezéseket, a dogmatizmust, a talmudi törvényeskedést, az elit csoport általi irányítást és az elnyomó intézkedéseket illetően helyettesítve ezeket egy egyszerű testvériséggel, egyesült lényeggel, toleráns és megengedő a nem feltétlenül szükséges dolgokban, mind a hitben és a gyakorlatban.

Az ebben a fejezetben taglalt reform kilátásokra vonatkozó pontok érvényességét kérdőjelezi meg James Penton az Elmaradt Apokalipszis című könyvében (2. kiadás, 333.-334. o.) azokra a jelentős változásokra hivatkozva, amelyeket más szervezetek vezetésében történt változások idéztek elő. A könyv ezután megállapítja: „Nem helyes tehát alábecsülni a felülről történő változás lehetőségét Jehova Tanúi esetében.” Amint a Lelkiismereti válság című könyv jelen és korábbi kiadásaiban található anyagok vizsgálata mutatja, nem zárom ki az ilyen irányú változás lehetőségét de a következtetésem az, hogy a bizonyítékok egy nagyobb akadályra mutatnak, mint a vezetés személyzete.

A tizenegy férfiből, akik a Vezető Testületet alkották, amikor tagja lettem én is 1971-ben, én vagyok az egyetlen, aki még életben van. A könyv e negyedik kiadásának 81. oldalán található fényképen bemutatott tizenhét tagból, tizenhárman már meghaltak. A társaság elnöksége Nathan Knorr-ról Fred Franzra, majd Milton Henschel-re és legutóbb Don Adamsre ruházódott át. Öt új tagot választottak be a Vezető Testületbe. Azonban mindezen személyi változások ellenére a szervezet jellege továbbra is lényegében ugyanaz maradt, a lényeges jellemzői változatlannak tűnnek. Amint ez a könyv is írja, egy koncepció irányítja e férfiakat, az az elgondolás, hogy az Őrtorony szervezetet isteni módon Jézus Krisztus választotta ki és Isten „kommunikációs csatornájának” minősül az ő összes földi szolgájának és, hogy az ő vezető testületként való működésük egy isteni elrendezés. A bizonyítékok azt mutatják, hogy az eddigi tanításbeli vagy irányelvekben történt változások, amelyek közül néhányat megvitat ez a könyv, a személyi változások helyett inkább a körülmények nyomásának eredményei.

Másrészt, akik úgy érzik, hogy valamiféle „alulról jövő” kifejezések változást hoznak majd, azok egyáltalán nincsenek tisztában azzal a szellemmel, amely a Vezető Testület üléseit jellemzi. Miután több száz ilyen ülésen vettem részt, ismerem azt a gyakran megvetéshez közel álló semmibevételt, amellyel a „közkatonáktól” érkező megkérdőjelezésekre és kifogásokra tekintenek.

A bizonyos kormányzati kapcsolatok megtartásának vagy megvalósításának előnyeivel kapcsolatban szintén aggodalmak mutatkoznak számos testvérben. 2000 óta az évenkénti jelentések jelentős csökkenést mutatnak a növekedés ütemében egész Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Japán, amelyre évekig a terjeszkedés ragyogó példájaként tekintettek, nulla százalékos növekedést produkált a 2000-es évben és mínusz előjelűt a következő évben. Ha ez a tendencia folytatódik, az további változásokat okozhat. Azonban, ahogyan eddig is történt, a problémák gyökerével ritkán foglalkoznak és a változásokat gyakran a hagyományos álláspontok állandósítása érdekében hozzák.

Nemrég egy véneknek tartott szemináriumon, az úgynevezett Királyság Szolgálati Iskolán, a szervezet megváltoztatta a „hírnökök” „munkajelentését” szabályozó eljárásmódját. Korábban a minimálisan szükséges tanúskodási idő ahhoz, hogy valaki aktív „hírnöknek” minősüljön, havonta egy óra volt. Az idős és beteges Tanúk számára ezt most lecsökkentették tizenöt percre. Bár úgy mutatták be, mint az ilyen Tanúk iránti együtt érző aggodalom bizonyítékát, ez sokkal inkább tűnik egy olyan intézkedésnek, amelyet a csökkenő éves jelentések növelése érdekében hoztak.

Végezetül fel kell ismernünk, önmagában az, hogy elkülönülünk az Őrtorony Társulattól és kivonjuk magunkat az irányítása – vagy bármely más tökéletlen rendszer irányítása - alól, még nem jelent megoldást, és nem ad garanciát a javulásra. Sokan, akik elkülönülnek, végeredményben nincsenek jobb helyzetben, mint előtte, és fogalmuk sincs róla, hogyan használják keresztényi szabadságukat jó, hasznos és Isten dicsőségére szolgáló módon; néhányan az egyik fajta téves és igaz hittételekből álló rendszert egy másikra ugyanilyenre cserélik. Az egyén indítékainak tisztasága döntő fontosságú. Így tehát nekem nem az az érdekem, hogy „embereket kivezessek egy szervezetből”, hanem az, hogy növeljem és elmélyítsem értékelésüket egy Istennel és Krisztussal ápolt hamisítatlan és személyes kapcsolat iránt.

Fred Franz halála 1992-ben, 99 éves korában, bizonyos értelemben valóban egy korszak végét jelentette – ő volt az egyetlen vezető testületi tag, aki 1914-ben keresztelkedett meg, abban az évben, amely oly döntő jelentőségű a Tanúk hitnézeteit illetően. És valószínűleg ő volt az egyetlen olyan tag, aki még személyesen találkozott a szervezet alapítójával, Charles Taze Russell-lel. Ő volt a Rutherford utáni tantételek túlnyomó többségének megalkotója, valamint a kiközösítéssel kapcsolatos irányelvek közül soknak a kialakítója is. Az isteni „köntös”, mely állítólag átszállt Rutherfordra (lásd ennek a könyvnek a 99, 100. oldalát), vele végleg eltűnt.

Azóta, hogy lemondtam a Vezető Testületben elfoglalt helyemről, írtam néhányszor a nagybátyámnak, de sohasem azzal a gondolattal, hogy választ is fogok kapni (és nem is kaptam), és nem is mint jelentős személyiségnek, hanem egyedül azért, mert együttéreztem vele mint családunk tagjával és mint emberrel. Levélben kifejeztem érdeklődésemet az egészsége iránt, és biztosítottam őt, hogy az iránta való aggodalmamat nem emberi rendszerek irányelvei vezérlik. Azt kívánom, bárcsak lehetséges lett volna négyszemközt leülni és beszélgetni vele, mivel a lelkem mélyén teljesen meg vagyok győződve arról, hogy felismerte, milyen gyenge lábakon áll a szervezet sok tanításának bibliai alapja.       Nagy intellektuális erővel és mentális fegyelemmel rendelkező ember volt, és képes volt jól megalapozott bibliamagyarázatokat írni. De lankadatlan odaadása egy emberek által alapított szervezet iránt szemmel láthatólag lehetővé tette, hogy legfőbb védelmezőjeként működjön, valahányszor annak sajátos tanításait megkérdőjelezték, vagy amikor úgy tűnt, hogy a szervezet érdekeit veszély fenyegeti, még akkor is, amikor ez azzal járt, hogy a Szentírást a szervezet álláspontjához kellett „hozzáigazítani”, mintha valóban alátámasztaná. Az ilyen esetekben a gondolkodóképességét valami úgy eltérítette, hogy végül is csak nagy képzelőtehetséggel párosuló találékonyság lett belőle, olyasfajta képesség, mely az olvasók elméjét puszta ékesszólás és hitelesnek tűnő megfogalmazás segítségével a kívánt következtetések irányába terelte.

Mindebben egy határozott szomorúságot látok. Bár tanúja volt a szervezet tagságának néhány ezerről több millióra növekedésének, látta, ahogyan a főhivatal ingatlanjai egy maroknyi épületből, egész városrészeket elfoglaló több emeletes házakká nőnek, látta, ahogyan a kiadói műveletek egy viszonylag szerény állapotból egy nemzetközi kiadó-birodalommá növik ki magukat, ezek egyike sem ment vele a sírba - és ezen számszerű és anyagi tényezők egyikének sincs biztosan semmi köze ahhoz a módhoz, ahogyan Isten fejezi ki dicséretét vagy feddését. Már évekkel a halála előtt hagyták, hogy az összes általa írt könyv elfogyjon és kifusson (bár néhány még elérhető CD-ROM lemezeken), lényegében a puszta emlékek állapotába száműzve, amiben Russell és Rutherford írásai is vannak. Az igen kreatív prófécia-értelmezéseit, például Dániel próféciájáról, sok esetben más értelmezésekre cserélik, mivel ez vált szükségessé a körülmények nyomása miatt. (A Szovjetunió feloszlása például kritikusan aláásta a Dániel 11:29-45-ben szereplő „északi királyról” és a „déli királyról” alkotott értelmezését.)

1988-ban, miután tudomást szereztem egészségi problémáiról, beleértve azt is, hogy pacemakert ültettek be a mellkasába, ismét úgy éreztem, írnom kell a nagybátyámnak. Felidéztem néhány írását és beszédét, melyeket a legjobbaknak tartottam, olyan kijelentéseket, melyek helytálló elveken nyugodtak, amelyek miatt, ha komolyan ragaszkodtak volna hozzájuk, újra kellett volna értékelni a társulat sok mai álláspontját és kijelentését. Többek között ezt írtam:

„Mindketten életünk végső szakaszába érkeztünk. Mindig szem előtt tartom az apostol által kijelentett bizonyosságot, mely szerint „mindnyájan az Isten bírói széke előtt fogunk állni”, és ott „mindegyikünk önmagáról fog számot adni az Istennek”. Ezután fia mint bíró „a sötétség titkos dolgait is világosságra fogja hozni, és a szívek szándékait is nyilvánvalóvá teszi, és akkor az Istentől lesz kinek-kinek a dicsérete.” (Róma 14:10-12; 1Korintusz 4:5) Mivel meg vagyok győződve arról, hogy jól ismered az Írásokat, képtelen vagyok elfogadni, hogy te azt hiszed, egy szervezethez való tartozás vagy egy szervezet érdekeihez való hűség meghatározó szerepet fog játszani ebben a személyes megítélésben, vagy hogy az esetek többségében egyáltalán köze lesz hozzá. Minél inkább előrehaladok a korban, és minél közelebbinek tűnik az élet vége, annál inkább meg vagyok győződve arról, hogy a legértékesebb dolog, amit hátrahagyhatunk magunk után, az egyfajta erkölcsi örökség, és hogy ennek az erkölcsi örökségnek az értékét azok az elvek fogják meghatározni, amelyekért kiálltunk, olyan elvek, melyeket sohasem szabad feláldoznunk vagy igazolást keresnünk arra, hogy miért áldoztuk fel a megalkuvás oltárán. Ezek az alapelvek elsősorban azt jelentik, hogy teljes és hamisítatlan odaadást tanúsítunk Isten iránt, feltétel nélkül alávetjük magukat Krisztusnak mint az ő Fiának és egyedüli Vezetőnknek, feddhetetlenek vagyunk az igazsággal kapcsolatban, valamint könyörületes törődést mutatunk mások iránt, nem mint egy rendszer tagjai, hanem mint egyének iránt.

Az, hogy ilyen erkölcsi örökséget hagyjak hátra, nagyon fontos számomra; semmi sincs, ami a lelkem mélyén ennél jobban foglalkoztatna. Phillips értelmezése szerint a Róma 14:7 ezt mondja: „Az az igazság, hogy sem életünkben, sem halálunkban nem vagyunk önálló, független lények. Életünk minduntalan az Úrhoz kapcsol bennünket, és amikor meghalunk, szemtől szemben láthatjuk őt.” Szeretném remélni, hogy ha másban nem is, talán ebben az egyben legalább közösek a gondolataink, és ez téged ugyanolyan mélyen foglalkoztat.”

Ahogy a többi levelemre, erre sem válaszolt. Ettől függetlenül, ma már nagyon örülök, hogy megírtam. Látva, hogy nagybátyám élete véget ér, szomorúságom nemcsak annak szólt, ami volt, hanem sokkal inkább annak, ami lehetett volna.

Fred Franz halálának következményeként új elnököt kellett kinevezni a részvénytársaság élére, és, amint ennek a könyvnek 1983-ban írt anyaga valószínű lépésként már jelezte, Milton Henschel-t nevezték ki erre a posztra[8]. Franz halála elősegítette a változást. De ez nem a miatt történt – ahogyan talán néhányan beállítanák a dolgot – mert megváltozott a részvénytársasági elnök személye, hiszen ez a hivatal elvesztette már különleges hatalmát. Fred Franz véleményének azonban súlya volt, nem a részvénytársaságban betöltött hivatala miatt, hanem azért, mert úgy tekintettek rá, mint a szervezet legfőbb tudósára. Utódának, Milton Henschel-nek nem volt ilyen presztízse. Az „1914-es nemzedék” kifejezés magyarázatának megváltoztatása, mellyel a 10. fejezet foglalkozik, volt talán az egyetlen nagyobb doktrinális kiigazítás, mely Fred Franz halála óta történt, és még ez is érintetlenül hagyja az 1914-es dátummal kapcsolatos alapvető tanításokat.

Ha az 1975-76-os átszervezés végső hatását egy ház belső falainak mozgatásához hasonlítjuk, akkor a vezetésben bekövetkezett személyi változtatásokat pedig a bútorok átrendezéséhez, vagy új darabok beszerzéséhez hasonlíthatjuk – a ház mindkét esetben ugyanolyan marad. Amint már említettem, abból a tíz emberből, akik az én kinevezésem idején a Vezető Testületet alkották, már egy sem él. Haláluk nem jelentett semmilyen alapvető változást sem a vezetés lényegét illetően. Majdnem húsz éven keresztül Milton Henschel, Ted Jaracz és Lloyd Barry voltak azok, akik együttesen a legerőteljesebb befolyással voltak a Vezető Testület tagjaira[9]. Azóta Lloyd Barry, Karl Klein, Milton Henschel és Lyman Swingle már meghaltak, a Vezető Testület más régi tagjai pedig nagyon idősek lettek, néhányan már nem képesek munkájukat elvégezni. 2004-ben Ted Jaracz 79 éves volt, Dan Sydlik 85, Jack Barr 91, Albert Schroeder 93, Carey Barberis pedig 98. Ezek a tények vezettek ahhoz, hogy öt új tagot neveztek ki, először Gerrit Löscht, Ausztriából, 1994 júniusában. 1999-ben további négy tag, Samuel Herd (az első afroamerikai), Stephen Lett, Guy Pierce, és David Splane kinevezése történt meg, akikkel a teljes létszám elérte a 13-at. Gerrit Lösch ma 59 éves, és a 2000-es Jehova Tanúi évkönye a többi négy tag átlagéletkorát 57 évben állapítja meg.

Ez még egy további területet emel ki, ahol a különleges dátumok használata potenciális nehézséget vetít előre. Az utolsó öt tag mind bevallottan a „felkent” osztályhoz tartozik. Az Őrtorony azt tanítja, hogy az isteni meghívás ebbe a „felkent osztályba” már megvalósult a 144.000 teljes számának összegyűjtésével 1935-re és helyébe lépett a földi életre történő elhívás egy „nagy sokaság” formájában[10]. Azonban Gerrit Lösch helyzetéről nyilvánvaló, hogy alapvetően igaz a többi új tagra is. 1941-ben született, így 27 évvel 1914 után és 1959-ben keresztelkedett meg, mintegy 24 évvel az állítólagos mennyei elhívás földi elhívássá változásának dátuma, azaz 1935 után. Alapvetően ugyanez a nyilvánvaló helyzet a négy legújabb tag esetében és az átlagéletkoruk azt mutatja, hogy ők is valószínűleg a feltételezett „határidő” 1935-ös időpontja után születtek (David Splane 1944-ben született). Értelemszerűen bárki, aki ma a „felkent” osztály tagja 1935 óta, annak legalább tizenévesnek kellett lennie abban az évben, hogy ilyen hivatása legyen, ami azt jelentené, hogy legalább 75 éves napjainkban. Talán rácsodálkozunk, hogy a 8800 „felkentből” hányan ilyen idősek manapság. Az évek múlásával az „1914-es nemzedékről” tett állítások zavarba ejtően nehezen fenntarthatóvá váltak; ugyan ez a helyzet az 1935-ös dátummal, amikor a megalakult „felkent” osztály összegyűjtése állítólag elérte az Isten által kijelölt lezárás időpontját.

Az új tagok Vezető Testületbe történő bevezetését jóvá kell hagynia a meglévő tagoknak és különösen azoknak, akiknek döntő befolyásuk van és, ahelyett, hogy automatikusan növekedne a változás valószínűsége, a kiválasztási folyamat általában a status quo-t igyekszik fenntartani. Nem kérdéses, hogy egyre nehezebbé és nehezebbé válik „alkalmas” testületi tagságra jelölt személyeket találni figyelembe véve az egyre fogyatkozó számú „felkent” férfiakat. Elképzelhető, hogy ez egy nap majd arra kötelezi a Vezető Testületet, hogy kihátráljon abból az általa támasztott alapvető követelményből, hogy a tagjai csak az ebbe az osztályba tartozókból kerülhetnek ki. Ezt azonban nehéz lenne összehangolni a „hű és értelmes rabszolga” kiváltságos helyzetéről szóló tanításukkal.

Sokan tekintették Az Őrtorony 1992. április 15-ei számának 31. oldalán megjelent bejelentést úgy, mint ami talán elmozdulást jelez ebben a tekintetben. E kérdésben két fő cikk fogalmazta meg azt az Őrtorony-tanítást, amely szerint a keresztények napjainkban két fő osztályba sorolhatók: „városlakók” és „idegenek” vagy más szavakkal „szellemi zsidók” és „szellemi pogányok”. Így a mintegy 8800 tagot számláló „felkentek” csoportja jelenti a „városlakókat”, a „szellemi izraelitákat” és alkotja a 1Péter 2:9-ben leírt „választott nemzetséget” és „királyi papságot”, míg a több millió tagot számláló „más juhok” csoportja jelenti az „idegeneket”, a „szellemi pogányokat”, a szellemi értelemben „idegen lakosokat”, akiket azokhoz az „idegenekhez” hasonlítanak, akik „falakat építenek” vagy „gazdaként” és „vincellérként” szolgálnak Izraelnek, a szolgálatot minden ilyen esetben úgy mutatják be maguk a bibliai beszámolók, mint azok alárendeltségének és engedelmességének bizonyítékát, akiknek íródott.

Mindez éles ellentétben áll az apostoli írásokkal, amelyek nem ismertek ilyen osztályok szerinti szétválasztást, és e helyett inkább azt az egyenlőséget hangsúlyozzák, amellyel a keresztények Isten előtt állnak, ahogyan Pál kijelentette, hogy Krisztusban ’nincs különbség zsidó és görög, rabszolga és szabad között’. (Róma 10:12; Galácia 3:28; Kolosszé 3:11) Azokat a szószerinti faji és gazdasági különbségeket az Őrtorony tanításban szellemi faji és szellemi alárendeltségi vagy szolgasági megkülönböztetéssel helyettesítik. Ezt úgy érik el, hogy „felülírják” a keresztény elrendezést az ószövetségi körülményekkel és elrendezésekkel, bizonyos értelemben „visszatekerve az időt” a kereszténység előtti időkre, ezzel semlegesítve a Krisztus által hozott radikális változást.

Az 1992. április 15-ei Őrtorony-cikkek gyakorlatilag még egy harmadik osztályt vagy alosztályt is bevezetnek, a szellemi „nétineusokat” és „Salamon szolgáinak fiait”. A cikkek kihangsúlyozzák, hogy ezek a csoportok a puszta rabszolgaságból emelkedtek egy magasabb státuszba, és olyan referenciamunkákat idéznek, amelyek a nétineusok ’magasabb társadalmi pozíciójáról, rangjáról vagy állapotáról’ beszélnek és arról, hogy hogyan váltak „egy megalakult szent tisztviselő osztállyá, amely [így] kiváltságokat élvez.” Minden szentírási bizonyíték nélkül, amely azt mutatná, hogy ez így van, a cikkek azt állítják, hogy ezeknek az Ószövetségi körülményeknek van egy modern kori párhuzama. (Eleinte az anyag a nétineusokhoz kapcsolja a nem lévita „férfi és női énekeseket” a templomban, ezt követően azonban egyáltalán nem említi őket, kétségtelenül azért, mert a csoport nőket is magában foglalt. Tehát a cikkek írója önkényesen dönti el, hogy az állítólagos „párhuzam” milyen mértékű és, hogy mit kell vagy nem kell tartalmaznia.) A cikkek azzal folytatják, hogy hangsúlyt fektetnek férfiak egy olyan osztályára, amely az „adminisztratív feladatokat” érintő kiváltságokkal rendelkezik és ezután ők képviselik az ősi „nétineusokat” és „Salamon szolgáinak fiait”, jellemzően olyan Tanú férfiak napjainkban, akik utazófelvigyázók, fiókbizottsági tagok, férfiak, akik előkészítik a megjelenő anyagokat a főhivatalban, vagy akik felügyelik a Társulat rezidenciáit és gyárait, vagy ellenőrzik az építési munkálatokat a különböző országokban. Egészen világos, hogy ez mindenki mást az „idegenek” csoportjába sorol, a másik, több milliónyi „szellemi pogány” vagy „más juhok” közé, akiknek kisebb kiváltságuk van és egyenlőtlen állapota ezzel az újonnan azonosított alosztállyal. A cikkekből a különleges kiváltságok és szervezeti pozíciók iránti szeretet meghatározó szelleme árad, egy olyan szellem, amely a Vezető Testületi tagok hatalmának kiváltságában és fennhatóságában testesül meg, akik tagadhatatlanul ’egy saját osztályt alkotnak’.

Az az elrendezés, mely ezeket a cikkeket nyilvánvalóan közvetlenül kiváltotta – tehát az, hogy a Vezető Testület bizottsági ülésein mások is részt vehettek – valójában csak a résztvevők száma miatt mondható újnak. Már kezdettől fogva, a vezető testületi bizottságok 1976-os megalakulását követően, a főhivatal személyzetének néhány tagját kinevezték, hogy titkárokként szolgáljanak a Vezető Testület öt bizottságában (Személyzeti, Kiadói, Szolgálati, Oktatási és Írói), és mindegyikük (David Mercante, Don Adams, Robert Wallen, David Sinclair és Karl Adams) a „nem felkent” osztályhoz tartozott. Ezek a titkárok nem csupán bent ültek a számukra kijelölt bizottsági üléseken, hanem részt vehettek a megbeszélésben is, noha szavazni nem volt joguk. Az 1992. április 15-ei Őrtoronyban található közlemény nem említi a szavazást, ez feltételezhetően a vezető testületi tagok kiváltsága marad a bizottsági üléseken. A teljes vezető testületi üléseken nyilvánvalóan továbbra is csak a tagok lehetnek jelen (még az említett titkárok sem).

Az új elrendezés tehát semmi többet nem jelentett, mint hogy az eddigi egyetlen nem vezető testületi tag helyett, most két vagy három ilyen személy vehetett részt a bizottsági üléseken. Csak egy olyan szervezetben, ahol a pozíciókat és kiváltságokat ekkora érdeklődéssel szemlélik, volt lehetséges, hogy egy ilyen egyszerű kis kiigazításnak ilyen jelentőséget tulajdonítsanak, és világméretű bejelentésben adjanak közzé.

A szervezet nem vihetett be 'nem felkent' embereket ténylegesen a Vezető Testületbe anélkül, hogy súlyosan aláásta volna azt az állítását, hogy a „hű és értelmes rabszolga” kizárólag „felkent” személyekből áll. Személyes tapasztalatom alapján mondhatom, nem kérdéses, hogy számtalan „nem felkent” testvér van különböző országokban, akik sokkal jobb képességűek, jobban ismerik a Szentírást, jobban tudják, hogyan kell a Szentírás imeretetét másoknak átadni, nagyobb éleslátásról tesznek tanúbizonyságot, és akiknek még a szellemiségük is magasabb szinten van, mint sokaknak a Vezető Testület jelenlegi tagjai közül. De ha befogadnák őket ebbe az elit testületbe, az egyenlő lenne azzal, mintha szellemi „idegeneket” egy szintre helyeznének szellemi „állampolgárokkal”, mintha a szellemi „nem lévita templomi segítőket” felemelnék a szellemi „királyi papság” oszályának a szintjére. Ez elhomályosítaná, és gyakorlatilag megszüntetné mindazokat a különbségeket, melyekkel az elmúlt fél évszázad alatt az Őrtorony doktrínája kitűnt. Úgy gondolom, hogy a Vezető Testület mindaddig elodázná ezt, ameddig csak emberileg lehetséges. Mint ahogy 1914 esetében is, azok a hagyományos nézetek, melyeket oly lelkesen hirdettek, ily módon bénító láncokká válnának, melyek megakadályoznák, hogy azt tegyék, amit a körültekintés és a gyakorlatiasság normál körülmények között megkövetelne. Esetleg segítségükre lehet az a tény, hogy az évek során újra meg újra a szervezet egyes fiatalabb tagjai úgy döntenek, hogy ők is a „felkent” osztályhoz tartoznak (amint az öt utolsóként csatlakozott tag esetében is történt), és ily módon a Testület lehetséges jövőbeni tagjaivá válhatnak.

A legnagyobb hiba abban, hogy a személyi változásokban látták a reform lehetőségét, azt hiszem, az, hogy azt hitték, a kialakult helyzet az éppen pozícióban levő embereknek tulajdonítható. Ez csak másodlagos értelemben igaz. Elsősorban nem az emberek okolhatóak. Amint már mondtam, a koncepció az, ami irányítja a dolgokat, azok az előfeltételek, melyeken az egész mozgalom alapul.

Sohasem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ami Jehova Tanúi hittételeit legjellegzetesebben megkülönbözteti, az nem az, hogy nem hisznek az örök gyötrelemben, vagy a lélek hallhatatlanságában, vagy a háromságban, sem pedig az, hogy a Jehova nevet használják, vagy hogy egy paradicsomi földben hisznek. Mindezek a jellegzetességek megtalálhatóak más vallásos szervezetek tanításai között is[11].

Ami a tanításaikat minden más felekezetétől megkülönbözteti, az az 1914-es év köré csoportosuló kulcstanításuk, mely szerint ekkor kezdődött Krisztus tevékeny uralma, ítélettétele, majd, és legfőképp, amikor az Őrtorony szervezetet hivatalos csatornájává választotta, földi érdekeltségeinek teljes irányítását a „hű és értelmes rabszolgára” bízta, mely irányító testületének egyidejűleg teljhatalmat adott. Ha bármilyen mértékben is eltérnének ettől kulcstanítástól, az hatással lenne az egész tanítási rendszerükre, nem sok jóval kecsegtetne, és nagyon nehéz lenne megmagyarázni. Jelenleg nem számíthatunk másra, minthogy az Őrtorony és más kiadványok hasábjain határozott erőfeszítésekkel próbálják majd megvédeni az ezt a dátumot támogató, vagy ebből következő értelmezéseket, és próbálják fenntartani az erre alapozott állításokba vetett hitet. Ezek közül az állítások közül a legfontosabb a szervezeti hatalomhoz kapcsolódik, és jelenleg is egy nagyon intenzív kampányban próbálják ennek a hatalmi struktúrának a támogatását és a hozzá való hűséget megszilárdítani. A múlt tapasztalata alapján a jelenlegi vezetőség is ezt az utat fogja követni, és ellenáll mindennek, ami nem tartja fenn, vagy nem támogatja a ma érvényben levő hagyományos tanításokat, módszereket és irányelveket.

Igaz, minden egyes eltelt év egyre inkább megterheli az 1914-el kapcsolatos tanítást és azokat az állításokat, amelyek az ezzel párosuló isten által kijelölt fennhatóságot bizonygatják. A bizonyítékok azt mutatják, hogy az 1914-ben élt „nemzedékről” szóló tanítást egyszerűen túl nehézzé vált bármilyen hitelességgel fenntartani és így azt is, hogy a „kinevezésre” sor került. Ennek ellenére, az új évezred beköszöntével és különösen a 2014-es év közeledésével az 1914-es év bizonyára meglehetősen ősinek tűnhet sokaknak. Az „1914-es nemzedék” tanításának megváltoztatása így tehát csupán a probléma ideiglenes elhalasztásának bizonyul, egyfajta „késleltető intézkedésnek” az idő könyörtelen előrehaladásának hatásai ellen folytatott harcukban.

Van egy francia közmondás, amely így hangzik: „Plus ça change, plus ça reste le même.”, és lényegében azt jelenti, hogy „minél több dolog változik, annál több dolog marad ugyanaz.” Az elmúlt években bekövetkezett változások végső soron csak a szervezet alapvető természetét demonstrálják, az azt uraló változatlan karaktert és gondolkodásmódot. Ahogyan az eddig történt változások esetében történt, az esetleges jövőbeni változásokat is minden bizonnyal úgy fogják beharangozni, mint ami nem egy hiba kijavítása, hanem a fokozatos kinyilatkoztatás eredménye és a korábbi tanításokat vagy elrendezéseket, amelyeket elvetettek továbbra is úgy ábrázolják majd, mint ’Isten akaratát arra az időre’.

Mindez engem Charles Davis néhány megjegyzésére emlékeztet, aki egykor pap és Nagy-Britannia vezető katolikus teológusa volt. Könyvében, melynek címe A lelkiismereti kérdés [A Question of Conscience] ezt írja az egyház legfőbb tekintélyeinek írásairól:

„Szavaik nem élők. Nem az élő elmék szolgálatában állnak, hanem egy állandó, megváltoztathatatlan mintának a kiszolgálására. … Minden olyan javaslatot, amely megkérdőjelez … vagy a még nem birtokolt igazság utáni alázatos keresésre ösztönöz, gondosan kerülnek. Mindezek felett, soha sem ismerik el a múlt hibáit, vagy vallják be őszintén, hogy a jelenlegi állítások ellentmondanak a korábbi tanításoknak. … A hivatalos dokumentumok rendszerint elfedezik a hozzáállásban és tanításokban történt változásokat, a dicső elődökkel való folytonosság tetszetős állításaival.”

Ahogyan a bizonyítékok mutatják, lényegében pontosan ezt teszi az Őrtorony szervezet is, amikor a tanításai változását elismeri. A rendszerben lévő emberekre gyakorolt hatásokat bemutatva Davis így folytatja:

„…minden valódi szeretet az igazságon alapul. A keresztény szeretet sem kivétel. A hiten nyugszik, mint egy belépésként Isten igazságába és az ember minden igazságra történő felszabadulására. Képtelenek igazi szeretet kimutatni azok a keresztények, akiknek az igazság helyett elfogult tantételeket tanítanak, és félelemben tartják őket, ha kérdéseik merülnek fel. Rettegnek attól a szabadságtól, amely lehetővé tenné számukra az igazi szeretet kimutatását. Túlságosan nagy elnyomásban élnek, és félnek attól, hogy örömmel és toleranciával tekintsenek másokra… Csakis azok képesek kimutatni az igazi keresztény szeretetet, akik kiszabadítják magukat az intézményes elnyomás alól és nem engedik, hogy az befolyásolja őket.

Az embereket azonban egy olyan intézmény tartja fogva, amelyben nincs igazi szerepük, vagy beleszólási joguk, és amelyben nem lehetnek igazán önmaguk. Vonakodnak ebből a helyzetből kiszabadítani magukat, mert nem látnak más utat, és keresztény életüket ösztönösen is szeretnék valamilyen társasági struktúrában élni. De minél komolyabban akarják ezt, annál nagyobb bennük a feszültség, mivel a struktúra, melyben élnek, egyszerűen nincs összhangban a tapasztalataikkal és a szükségleteikkel. A nemrégiben bevezetett változtatások csak fokozták ezt a feszültséget, mivel olyan reményeket keltettek, amelyeket aztán nem teljesítettek be, és legfőbb eredményük csak annyi lett, hogy bebizonyították, nem megoldás a jelenlegi struktúrát megbolygatni…

Sokat beszélnek a megújulásról, magasröptű, szellemtől izzó stílusban, de amikor kezd meglátszani az első, próbaképpen bevezetett reformok gyakorlati hatása, a vezetőség takarodót fúj, figyelmeztetéseket szajkóz és korlátozásokat léptet életbe. … A puszta tények azt mutatják, hogy a jelenlegi rendszer csak felületes változtatásokat képes elviselni. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy lebecsülöm a reformokért dolgozók nemes erőfeszítéseit. Csodálom céljaikat és kitartásukat. De úgy tűnik nekem, hogy nem tudnak teljes sikert aratni az intézményes egyház jelenlegi keretei között. Több szabadságot szeretnének, mint amelyet az egyház meg tud adni nekik anélkül, hogy jelenlegi identitását feladná.”[12]

Úgy tűnik, ezen a téren is erőteljes párhuzam található azokkal a Jehova Tanúival, akik, noha bizonyítékok vannak az ellenkezőjére, továbbra is reménykednek, hogy valamiféle nagyszabású reform fog életbe lépni. Amint már korábban említettem, úgy tűnik, még a legutóbb életbe léptetett változtatások is csupán a tünetekkel foglalkoznak, nem pedig a betegség vagy kór gyökereivel, amely abban áll, hogy a szervezeti hatalomra helyezik a legnagyobb hangsúlyt, és úgy tartják, joguk van megszabni az emberi lelkiismeretet, és irányítani a személyes gondolkodást. Amint Davis kifejezte: „Lehetséges, hogy a baj okozóját egyben az orvosságaként is ajánlják.”

Ily módon minden egyes Őrtorony, amely egy fontos változtatásról számol be, nem képes a hamis érvelések és a bibliaversek helytelen idézéséből adódó eredeti problémák orvoslására, ami pedig a változtatást szükségessé tette. Ehelyett következetesen azon igyekszik, hogy a változtatást a bizonyítékok fényében mutassa be, abból a célból, hogy bizalmat keltsen és engedelmességet mutasson az iránt a rendszer iránt, amely a helytelen értelmezést adta, és nemcsak adta, hanem ragaszkodott is ahhoz, hogy ezt elfogadják, és lépéseket is tett azok ellen, akik nem fogadták el. Minden egyes esetben egyértelmű és sajnálatos bizonyítékok láthatóak arra is, hogy a változás nem az igazság őszinte szeretetéből, a Szentírás iránti mély odaadásból, vagy az emberek iránti könyörületes aggódásból származik, hanem akkor következik el, amikor az előző álláspont már bizonytalanná vált, nehezen fenntartható, időnként zavarba ejtően nehezen, mint például az 1914-gyel kapcsolatos némely tanítás esetében, vagy más esetekben akkor, amikor az adózás más korlátozások elkerülése a tét[13]. Ezért van az, hogy a valódi és alapvető változások iránti remény, legalábbis egyelőre, egészen biztos, hogy lényegében csak vágyálom marad.

Egy protestáns vagy evangelikál hátterű forráshoz fordulva, a következő kifejezéseket találhatjuk Daniel Taylor tudós A bizonyosság mítosza című könyvében:

„Minden intézmény és szubkultúra elsődleges célja az önfenntartás. A hit megőrzése központi szerepet tölt be Isten emberi történelmet érintő tervében; bizonyos vallási intézmények megőrzése azonban nem. Ne várjuk az intézmények fenntartóitól, hogy érzékeljék a különbséget. Istennek nincs szüksége egyes személyekre, egyházakra, felekezetekre, hitvallásokra vagy szervezetekre ahhoz, hogy megvalósítsa a célját. Mindezeket fel fogja használni, teljes sokféleségükben, mindazokat, akik készen állnak erre, azonban elhagyja majd azokat, akik a saját céljaik elérésén munkálkodnak.

Ugyanakkor, az intézmények megkérdőjelezése sokak számára az Isten elleni támadás szinonimája - olyan dolog, amit nem sokáig tolerálnak. … Valójában ők védik magukat, a világnézetüket és a biztonságérzetüket. A vallási intézmény jelentéssel ruházta fel őket, céltudatosságot adott nekik és néhány esetben karriert is. Ha bárki is veszélyezteti ezeket a dolgokat, azt valódi fenyegetésnek veszik.

Az ilyen fenyegetés gyakran kerül szembe a hatalommal és néha még azelőtt elnyomják, hogy felmerülhetne. … Az intézmények hatalmukat azzal fejezik ki legtisztábban, hogy megfogalmazzák, értelmezik és betartatják a szubkultúra szabályait. Minden intézménynek saját szabályai vannak illetve módjai ezek kikényszerítésére; néhány egyértelműen kijelentett szabály míg más ki nem mondott, ám nem kevésbé valóságos.”[14]

Meg kell jegyezni, hogy a szerző nem Jehova Tanúiról írt, hanem a vallási intézményekről tágabb értelemben. Az emberek számos felekezetben abba az általános hibába esnek, hogy azt gondolják, egy vallási rendszernek adott elkötelezettség egyenértékű az Úrnak, Krisztusnak adott elkötelezettséggel.

Erről egy mondás jut az eszembe, amit az egyik barátomtól hallottam. Így szól:

„Az elme, amely egyszer s mindenkorra lemond a hiábavaló reményről, a jutalmát egyre nagyobb nyugodtságában kapja meg.”

Úgy találtam, ez a mondás igaz az én esetemben. Tudom, hogy igaznak bizonyult még sokan mások esetében is.

Bármilyen gyötrelem ér is bennünket eleinte – olyan gyötrelmek, melyek néha annak a lealacsonyító tapasztalatnak a nyomán támadnak bennünk, hogy a bennünket kikérdező emberek gyakorlatilag megfosztanak minket emberi méltóságunktól, éreztetik velünk tekintélyük súlyát, és előre negatívan ítélik meg Istennel való kapcsolatunkat – bármilyen összetörtnek is érezzük magunkat legbelül, később akkor is meg fogjuk tapasztalni a megkönnyebbülés és a béke határozott érzését. Ezt nemcsak az okozza, hogy tudjuk, végre kívül kerültünk ezeknek az embereknek a hatáskörén, hogy többé nem vagyunk egyházuk ellenőrzésének és nyomásának alávetve. Az igazság, és az, hogy nem vagyunk hajlandóak megalkudni az igazságban, szabadságot hoz nekünk más csodálatos módokon is. Minél felelősségteljesebben használja fel valaki ezt a szabadságot, annál csodálatosabb előnyökre tesz szert.

A legnagyobb szabadság, melyet élvezhetünk, az, hogy Istent és Fiát – valamint minden ember javát – a nélkül szolgálhatjuk, hogy tökéletlen emberek utasításai gúzsba kötnének minket. Az a szabadság, ha a saját lelkiismeretünk parancsai és a saját szívünk indítékai szerint szolgálhatunk. Az is együtt jár ezzel a szabadsággal, hogy úgy érezzük, egy nagy kő esett le a szívünkről, vagy hogy megkönnyebbedett a terhünk. Ha ezt szívből értékeljük, akkor a vágyaink arra ösztönöznek majd, hogy nemhogy kevesebbet, de többet tegyünk annak a szolgálatában, aki ezt a szabadságot adta nekünk[15].

Noha az átmenet kezdetben fájdalmas lehet, végül elvezethet ahhoz, hogy igazán személyes kapcsolatunk legyen ezzel a két leghatalmasabb Baráttal. Ebben az átalakulásban talán semmi sem olyan létfontosságú vagy hasznos, mint az, hogy teljes mértékben értékelni tudjuk az Istennel és Fiával való személyes kapcsolatunk szükségességét. E nélkül képtelennek érezhetnénk magunkat arra, hogy én-tudatunk legyen (vagy: tudjuk, kik vagyunk), ha nem vagyunk a tagjai valamiféle rendszernek.

Krisztus egyértelműen hangsúlyozta ennek a kapcsolatnak a személyes jellegét. (Máté 10:32, 33) Nem azt mondja: „jöjjetek a szervezetembe” vagy „jöjjetek egy bizonyos egyházba vagy felekezetbe”, hanem azt: „Jöjjetek hozzám.” (Máté 11:28) A szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló példázatában nem azt mondta, hogy „én vagyok a szőlőtő és a vallásos szervezetek a szőlővesszők, és ti vagytok a gallyak és a levelek, melyek azokhoz a szőlővesszőkhöz kapcsolódnak”, hanem azt: „Én vagyok a szőlőtő és ti vagytok a szőlővesszők”, melyek közvetlenül kapcsolódnak hozzá. (János 15:5) A jó pásztorról szóló csodálatos leírásában azt mondja: „Én vagyok a jó pásztor, és én ismerem a juhaimat, és a juhaim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem, és én is ismerem az Atyát; s a lelkemet adom a juhokért.” (János 10:14, 15) Abban az időben a keleti pásztorok között az volt a szokás, hogy nevet adjanak minden egyes juhnak, így minden pásztor „a maga juhait pedig nevükön szólítja.” (János 10:3) Csodálatosan vigasztaló és megnyugtató az a tudat, hogy jó Pásztorunkként Isten Fia személyesen ismer mindenkit a nyájában, és személyesen és egyénenként törődik is velünk.

Noha egyes vallásos rendszerek tagjaik számára egyfajta „összetartozás” érzését nyújthatják, ez össze sem hasonlítható annak a bizalmas és személyes kapcsolatnak az erejével, szépségével és erőt adó áldásaival, amelyről a Szentírás beszél. A Fiú szeretete visszatükrözi az Atyáét, akiről az apostol ezt írta: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.”[16]

Azt is fel kell ismernünk, hogy hitünknek, ahhoz, hogy valódi legyen, igazán személyesnek kell lennie, és saját magunknak kell megszereznünk. Nem létezik csoport- vagy kollektív hit – csak olyan hit, amelyet minden egyes ember személyesen, egyénenként szerzett meg és juttatott kifejezésre. Ugyanígy van a meggyőződéssel is, nincs értelme vagy érvényessége, csak akkor, ha egyéni, személyes. Aki csak azért hisz, mert mások is hisznek, annak csak egy kölcsönvett meggyőződése van, és kölcsönvett hite. Ahhoz, hogy valódiak legyenek, és az élethez vezessenek, ezeknek az egyén saját elméjének és szívének termékei kell, hogy legyenek.

Az apostol erre a személyes alapra helyezi ezt a dolgot, amikor ezt írja: „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk. Mert ’Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.’” (Róma 10:10, 13) Pusztán elismételni egy vallási rendszer hagyományos tanításait nem egyenlő azzal, amiről itt szó van, hanem inkább olyan imádat, melynek alapja a próféta szerint „betanult emberi parancsolat.” (Ézsaiás 29:13) Az isteni ítélet idején nem valamiféle vallásos csoport vagy szervezet tagjaiként fogunk megjelenni Isten és Fia színe előtt. Különálló egyénekként fogunk ott állni, és „mindegyikünk maga fog önmagáról számot adni az Istennek.”—Róma 14:10-12.

Sajnos a Tanúk többségére nézve igaz, hogy a szervezet olyan kitartóan tolta saját magát az előtérbe, olyan nagy helyet foglalt el a szellemi színtéren, olyan nagy figyelmet szentelt saját fontosságának, hogy ez sokakat megakadályozott abban, hogy a mennyei Atyával ápolt kapcsolatuk olyan szoros legyen, mint amilyen máskülönben lehetett volna. A szervezet alakja olyan magasra emelkedett, hogy beárnyékolta Isten saját fiának nagyságát, és sokak látását annyira elhomályosította, hogy nem tudták értékelni azt a bensőséges kapcsolatot, amelyet Jézus az emberekkel meg akart osztani és amelyre meghívta őket, valamint eltorzította a látásmódjukat is, mellyel Jézus könyörületes személyiségére tekintettek[17]. Nem meglepő tehát, hogy sokan, miután kiűzték őket a szervezetből, magányosnak érzik magukat, sodródnak, botladoznak, mivel már nem kötődnek egy látható, tekintélyelvű rendszerhez, az életük többé már nem rutinszerűen, előre programozott tevékenységek medrében zajlik, és nem érzik többé e rendszer irányelveinek és szabályozásainak korlátozó szorítását.

Úgy tűnik, bizonyos értelemben az embereknek keresztül kell menniük némi fájdalmas kiigazításon, mielőtt teljesen felismernék, mit is jelent igazán az Istenre és Fiára való teljes ráhagyatkozás. Személyesen nem ismerek olyan embert, aki – ilyen körülmények között – felismerte annak a szükségességét, hogy közelebb húzódjon Istenhez, hogy komoly figyelmet szenteljen Szava olvasásának, hogy érdeklődést mutasson mások iránt azáltal, hogy megpróbál szellemileg építő és bátorító lenni, és ne lett volna képes megbirkózni azzal, ami történt, és végül ne megerősödve jött volna ki belőle, még inkább az egyetlen szilárd alapra, az Isten által nekünk adott Fiúba vetett hitre összpontosítva[18]. Még soha nem ismerték fel ilyen mértékben, hogy milyen meghitt kapcsolatban is vannak Urukkal és Tulajdonosukkal mint az ő tanítványai, akikkel személyes barátaiként bánik, ők nem olyanok, mint az emberek által tömegesen összezárt juhok, hanem Pásztoruk egyénenként, személyesen nyújt nekik figyelmet és törődést. Függetlenül a koruktól, vagy attól, hogy mennyi ideig tartott, mire eljutottak erre a felismerésre, a következő jól ismert mondás jól kifejezi, mit is érezhetnek: „Ma van hátralevő életem első napja.” Örömteli és pozitív szemléletmóddal rendelkeznek, mert reményeikben és vágyaikban nem emberektől, hanem Istentől függenek.

FOLYTATÁS -->