„Istennek nevét hiába ne vegyed!” — így szól a Tízparancsolat második parancsolata, amelyet a zsidó hagyomány olyannyira komolyan vett, hogy a szent iratokban a maszoréta pontozók Isten nevének, Jahve-nak magánhangzóit nem merték odaírni annak mássalhangzói alá, hanem azt az Úr (Adonai) magánhangzóival helyettesítették, nehogy a bibliai szöveget hangosan olvasó személy kiejtse az olyannyira szent nevet, Jahve nevét. Így torzult el az idők folyamán az eredeti Jahve szó végül is Jehovára, s ebben a formában vette át saját megnevezésére az újkori nem-katolikus mozgalmak egyike, amelynek tagjai Jehova Tanúinak nevezik magukat.
Noha ez az alig egy évszázados mozgalom eleddig nem alkotott a Summa Theologica-hoz vagy akárcsak a Confessio Helvetica-hoz hasonló összefoglaló teológiai munkákat, mivel a hitük, meggyőződésük terjesztésében az élő szónak, a kettenként országot járva terjesztett igéknek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint a nyomtatott könyveknek, Jehova Tanúinak hit- és erkölcstana különféle írásaikból is jól nyomon követhető.[1]
Mindenekelőtt kiemelt jelentőségűnek gondolják a Jehova-név használatát, és hosszasan bizonygatják, hogy az ősi héber tetragramnak[2] ez (és nem Jahve) a helyes kiejtése. Bármilyen hosszadalmas azonban okfejtésük, gondolatmenetük lényege csupán annyi, hogy a „Jehova”-kiejtés azért helyesebb, mert a legtöbb nyelvben ehhez hasonló alak honosodott meg. Vagyis egy bizonyos gyakorlatot tesznek meg az igazság kritériumának.
Jehova Tanúi az egyistenhit alapján állnak, de nem fogadják el a Szentháromság-tant, s így Jézus Krisztus istenségét sem. Mégsem maradnak meg az ószövetségi zsidó vallás talaján. Ők az egész Szentírás alapján állnak: mind az Ó-, mind az Újszövetséget szent könyvnek tartják. Követőiket a Biblia olvasására buzdítják. Többségük igen sok szentírási helyet tud könyv nélkül idézni, a lelőhely megjelölésével.
A végidő várása, az eszkatológikus szempont igen nagy fontosságú a számukra. Ebben a vonatkozásban főleg a Jelenések Könyvére hivatkoznak. Úgy vélik, hogy az abban szereplő és az egzegéták túlnyomó többsége által szimbolikusnak tartott számok konkrét időtartamot jelölő — és általunk megállapítható — mennyiségek. Nem egységesek viszont a világvége pontos időpontjának megjelölésében. Valamennyien úgy gondolják azonban, hogy ez az időpont valamilyen módon a Jelenések Könyvéből kiolvasható. Az idők folyamán a világ végére különféle időpontokat adtak meg. Mindenesetre viszonylag közelinek vélik a végítéletet, és azt hirdetik, hogy a Jézus által megjövendölt természeti és egyéb csapásoktól egyedül Jehova Tanúi fognak megmenekülni, mert egyedül ők az igazak.
Vallási téren nagyfokú intolerancia jellemzi Jehova Tanúit. Főleg a római katolikus egyház ellen folytatnak éles polémiát. A Jelenések Könyvében szereplő Antikrisztust a római pápával azonosítják, a „nagy parázna nőt” pedig a katolikus egyházzal, amelyet az isteni kinyilatkoztatás meghamisításával vádolnak. Kiegészítik ezt különféle erkölcsi vádakkal is.
Az áteredő bűnt elfogadják, sőt ez rendkívüli hangsúlyt kap a tanításukban. Ezért mondják azt, hogy „az emberi természet afelé hajlik, ami negatív és romboló”, és a „lealjasító szokásokat gyakorolja”. Gyakran idézik Páltól: „Egy ember által jött be a világba a bűn és a bűn által a halál, és ilyenformán a halál minden emberre átterjedt, mert mindannyian vétkeztek”. Következtetésük: „ezen alapvető ok miatt az emberi természet napjainkban legjobb esetben is csak zavaros visszatükröződése annak, ami volt, amikor Isten eredetileg tökéletesnek teremtette meg az embert.” — Jehova Tanúi hisznek a Sátán létében is.
Ugyanakkor azt is vallják, hogy „lehetséges… leküzdeni az emberi természet igen sok rossz jellemvonását”.[3] Szerintük az áteredő bűnnek és az összes személyes bűnök problémájának megoldása kizárólag erkölcsi feladat, szentségekre nincs szükség. Ezért Jehova Tanúi nem beszélnek szentségekről. Még a protestánsok által elfogadott két szentséget sem tartják Jézus által alapított kegyelemközlő látható jelnek, a keresztséget pedig a Jézusba való bemerítkezés szimbólumának gondolják.[4]
A bűn uralma — szerintük — az utolsó ítélet után fog véglegesen megszűnni.[5] Akkor el fog tűnni az emberi színtérről a gonosz minden megnyilvánulása. Utána az élet a megújult földön fog folytatódni, és ez az élet örökké fog tartani. Jehova Tanúi hisznek az örök életben, de tanaik nem foglalják világosan és egyértelműen magukba a testtől különvált lélek (a test halála utáni) halhatatlanságát. A test feltámadását viszont egyértelműen elfogadják.
Jehova Tanúinak erkölcsi kötelessége a hit terjesztése. Azért járják fáradhatatlan buzgósággal az utcákat, tereket és a parkokat, beszédbe elegyedve ismeretlen emberekkel, hogy minél több embert nyerjenek meg tanaiknak.
Akiket tanítványnak kiszemelnek, azokat hosszasan akarják meggyőzni a Jehova Tanúihoz való csatlakozás feltétlen szükséges voltáról. Eme rábeszélés során a szelíd erőszaktól sem riadnak vissza. Ez azonban nem agresszivitásból, hanem mélységes hitbeli meggyőződésükből származik.
Ezt az apostoli munkát mindig kettesben folytatják. Ebben is Jézus utasításának kívánnak eleget tenni, aki tanítványait kettesben küldte tanítani.
Az állammal és a társadalommal kapcsolatos magatartásukat az isteni és az emberi hatalomról szóló tanításuk határozza meg. Jehova Tanúi úgy gondolják, hogy amíg Isten abszolút hatalmat gyakorol a világ és benne minden ember felett, addig az egyik embernek csupán relatív hatalma lehet a másik felett.[6] Relatív hatalmon feltételhez kötött hatalmat értenek. Ez a feltétel abban áll, hogy az emberi hatalom ne parancsoljon olyat, amit az abszolút isteni hatalom megtilt.
Mindazon területen, ahol az emberek által hozott törvény nem kerül szembe Isten abszolút törvényei valamelyikével, Jehova Tanúi törvénytiszteletet tanúsítanak. Amikor azonban az emberi törvény az ő megítélésük szerint szembekerül az abszolút isteni törvénnyel, nem hajlandók teljesíteni az ilyen törvényt. Ilyen esetről van szó például a kötelező katonai szolgálat megtagadásával kapcsolatban. Jehova Tanúi nem fognak fegyvert, nemcsak háborúban, hanem békében sem. Sőt! Még arra sem hajlandók, hogy megérintsék a fegyvereket, mert az ő hitük szerint a fegyverhez nyúlás minden formája ellenkezik Jézus tanításával, aki Péterrel hüvelybe dugatta kardját.
Jehova Tanúi lelkiismereti meggyőződésükhöz a második világháború alatt is hűek maradtak. Németországban a háború alatt számosan megtagadták a fegyveres szolgálatot, noha tudván tudták, hogy a háború alatti német statáriális törvények értelmében ezt halállal büntetik. A végrehajtott kivégzések sem rettentették el őket az erőszakmentességtől.
Ugyanígy a háború után hatalomra került magyarországi bolsevista rezsim sem tudta őket rávenni a katonai szolgálat teljesítésére. Inkább vállalták a szolgálatmegtagadásért kiszabott 3 évi börtönt, de fegyvert kézbe fogni nem voltak hajlandók.
Jehova Tanúinak erőszakmentessége az élet tiszteletével függ össze. Ugyancsak az élet tisztelete készteti őket arra is, hogy vérontásra még másik élet megmentése érdekében sem hajlandók; ezért tartózkodnak a vérátömlesztéstől is. Nem arra koncentrálnak, hogy az akceptor ilyen esetben életmentő vért kap, hanem (kizárólag a donor szempontját szem előtt tartva) a vérátömlesztésben valamiféle vérontást érzékelnek, amit a legszigorúbban tilt a lelkiismeretük. Ez volt a motívuma egy hírneves budapesti kórházi főorvosnak is, aki megtagadta, hogy vérátömlesztésben közreműködjön.
Jehova Tanúi a Jézustól megkívánt szegénységet és igénytelenséget úgy értelmezik, hogy tartózkodnak a világias szórakozásoktól. Ide sorolják a színházat, filmet, sőt sokan még a televíziót is. Az autót azonban — ami apostoli munkájuk eszköze — nem sorolják a világias szórakozások, illetve a luxuscikkek közé. Ezért elég sokuknak van autójuk, és nemegyszer még az is előfordult, hogy a gazdagabb testvérek autót vásároltak a szegények számára.
Elvárják, hogy aki hozzájuk tartozónak érzi magát, az ő körükből válasszon magának házastársat. Ez a követelmény oly erős, hogy áthágása esetén az illető személyt kizárják maguk közül.
Katolikus szemmel a Jehova Tanúiról az alábbiakban részletezett értékelést kell mondanunk:
1. Isten nevének tiszteletben tartása feltétlen érték, különösképpen korunkban, amikor széles körben elterjedt Isten nevének káromlása.
2. Rájuk is jellemző az összes nem-katolikus mozgalmak sajátja: a partikularizmus és a szubjektivizmus. Szubjektív megfontolások alapján válogat az ő teológiájuk a Bibliában szereplő kinyilatkoztatott igazságok között. Bizonyos igazságokat elfogadnak, másokat tagadnak, és az elfogadott erkölcsi értékek közti rangsorolás is önkényes jellegű.
3. A Szentháromság tagadása, valamint Jézus istenségének (az unitáriusokhoz és az ariánusokhoz hasonló) elvetése a katolikus ember számára természetesen elfogadhatatlan. Jézusnak, mint valóságos embernek nagyfokú tisztelete viszont pozitív értékű.
4. A Szentíráshoz betű szerinti ragaszkodásukra való tekintettel meglepő, hogy megállapíthatónak vélik a végidő terminusát, holott az általuk is nagyon tisztelt Jézus szavai szerint nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát. — Adósok maradnak annak bizonyításával is, hogy a „választottak” kizárólag Jehova Tanúiból kerülnének ki.
5. Intoleranciájuk nagyfokú meggyőződésükből fakad, és ezért emberileg érthető, de a lelkiismereti szabadsággal összeegyeztethetetlen. Azonban, ha igazságosak akarunk lenni, azt kell mondanunk, hogy az ő intoleranciájuk nem éri el a velük szemben (sokszor fizikai erőszakban) megnyilvánuló intolerancia fokát.
6. Tényszerűen sok igazság van abban a bírálatban, amiben a katolikus egyházat részesítik, ám nem szabad megfeledkeznünk egyrészt arról, hogy ilyen hibák minden valláson belül előfordulnak, másrészt arról, hogy mindez a hiba nem érv amellett, hogy a Jelenések Könyve Antikrisztusa a római pápával volna azonos.
7. Manapság, amikor számos teológus is kétségbe vonja az áteredő bűn dogmáját, csak üdvözlendő szilárd meggyőződésük az ősbűnben. Kár, hogy ez a hit nem párosul azzal a meggyőződéssel, hogy a keresztség egyik legfontosabb hatása az áteredő bűn eltörlése.
8. Tanaikban nem tisztázott az isteni kegyelem szerepe és annak viszonya az emberi szabad akarathoz.
9. Eszkatológiájuk a lélek halhatatlanságának tagadása miatt sajnálatosan hiányos.
10. Talán legtiszteletreméltóbb vonásuk az erőszakmentesség hősies fokú vállalása. Korunkban, a tízmilliós nagyságrendű tömeggyilkosságok és a két, pusztító világháború korában különösen nagy tanúságtétel a halállal és börtönnel is dacoló hősies elszántságuk. Ez az erényük, valamint fáradhatatlan apostoli munkájuk intő példa és felkiáltójel számunkra, katolikusok számára. Ha ezt a két erényt ilyen hősies fokban tudják gyakorolni a kinyilatkoztatás egy részét elvető Jehova Tanúi, mennyivel inkább illene hozzánk a békességteremtés és az apostoli munka érdekében vállalt hősies áldozat! Ez az, amit mindenekelőtt meg kell tőlük tanulnunk!
[1] Pl. Őrtorony, 1990.november 1-i és 1990.március 1-i szám.
[2] „Az isteni név, amely mindörökre fennmarad”. Budapest, 1985.
[3] „Megváltoztatható-e az emberi természet?” Budapest, 1990. 4-5. o. V.ö. Ga 15, 19−21, Róm 5, 21
[4] Őrtorony, 1990. március 1. 10−11. o.
[5] Őrtorony, 1990. november 1. 7. o.
[6] u. o. 10−15. o.
Forrás: http://betiltva.com/files/tudos-takacs_jehova_tanui.php
Utolsó kommentek