Az életem Jehova tanújaként
1958. február 25-én születtem Frauenfeldben a Wernli család harmadik gyermekeként. A nővérem 6, a bátyám 5 évvel idősebb nálam. Édesanyánk szigorú protestáns családból származik. Egy kis faluban nőtt fel az orosz Moldvai köztársaságban, a Fekete-tenger partján. édesapánk gyermekkorában Bukarestben élt. A szüleink röviddel a háború után házasodtak össze, majd Svájcba menekültek a közelgő kommunizmus elől.
1961: 3 éves voltam. Ekkor volt az első alkalom, hogy találkoztam Jehova tanúival. A bibliatanulmányozás során a szüleink csatlakoztak ehhez a közösséghez. Gyermekként, körülbelül négy évesen kísértem el édesapámat először a prédikáló szolgálatba. Ez volt az első prédikálós tapasztalatom. Ez a munka soha se volt igazán az én világom, gyakran féltem, hogy találkozom egy osztálytársammal aki „tetten ér”. Mialatt a környéken prédikáltam sok tapasztalatot gyűjtöttem: sértések, megvető megjegyzések, ajtók bevágása. Ritkán éltem meg pozitív tapasztalatokat. Vidéken prédikálni kevesebb stresszel járt, ott senki sem ismert engem. Ezen kívül szinte sose találtuk otthon az embereket.
Édesanyám figyelmét nem kerülte el, hogy én csak vonakodva végzem a prédikáló munkát. Szemrehányást tett az emberektől való félelmem miatt. Az emberektől való félelem egy rossz tulajdonság, méltatlan egy igaz keresztényhez- tanították a keresztény összejöveteleken. Ez a „gyengeségem” végig kísérte az egész életemet: gátlások, görcsök, szorongásos tünetek, amelyek megmutatkoztak különösen prédikálás előtt, alatt, és idővel természetesen a egész életemre hatással lett. Teljesen meggyőztek róla, hogy mindez az én problémám. le tudnám győzni ez a félelmet, ha nagyon akarnám, csak valóban hinnem kell Jehova csodálatos segítségében. Talán túl keveset imádkoztam segítségért.
Minden vasárnap reggel 9 órakor találkoztunk a szántóföldi szolgálatban. Mindeni a saját kijelölt területén munkálkodott: a környéken, vagy pedig vidéken. Egyszer másodikas diákként „bizonyságot akartam tenni a jó hírről” a tanáromnak, vagyis adni szerettem volna neki egy Őrtorony-kiadványt, és egyidejűleg meg akartam hívni egy nyilvános előadásra is. A tanár elég mogorván visszautasított. Furcsa, hogy ez a megalázó visszautasítás egy kis boldogságot okozott nekem. Jehováért és a munkájáért tettem. A vallásos érzelmek szeszélyében már szinte tényleg éreztem Jehova jelenlétét, mint egy jutalmat az erőfeszítéseimért. Úgy tűnt nekem, hogy a legtöbb tanút boldoggá teszi a prédikálás során tapasztalt sok megalázó élmény. Voltak testvérek, akik gyakran és szívesen beszámoltak az ilyen élményeikről, csodálták őket a gyülekezetben és példaképként dicsérték őket. Azt mondták, aki mindig kiáll az igazságért, annak igazságtalanságot kell eltűrnie. Ezt már Jézus és a tanítványai is megtapasztalták. A szenvedés és a hozzá kapcsolódó áldozat csak megerősít egy tanút, hogy az igazság birtokában van.
1968-ban a szüleim hosszú csatározás után elváltak. Anya vallásos okok miatt sokáig nem akart belemenni a válásba. Bizonyítania kellett a házasságtörést, hogy Jehova előtt is érvényes legyen a válás. Egy nap végül tetten érte apát házasságtörésen. 1970-ben apu ki lett közösítve.
1969: Nyár Nümbergben. Életem első nagyobb kongresszusa Jehova Tanúinál. 125 000 tanú érkezett a világ minden részéről. és benépesítették a Zeppeliwies-et. Autóval, busszal, repülővel, vagy a mi családunkhoz hasonlóan vonattal özönlöttek az emberek a kongresszusi terület felé. Amikor ilyen eseményen vettem részt gyakran tapasztaltam azt az érzést, mintha egy nagy családtagja lennék. Amikor 125 000-en énekelnek Királyságénekeket, amikor 125 000 ember tapsol, az olyan mint egy fülsüketítő zaj, amiben senki sem érti a saját szavát. Ezek az erőteljes pillanatok voltak azok, amelyek beolvasztottak engem a közösségbe és eggyé tettek bele. Ez a közösségi érzés, hogy „ együtt erősek vagyunk”, beszívott engem, mint egy száraz szivacs.
Apropó taps: Az 1979-es müncheni nemzetközi kongresszuson először meghökkentem, amikor láttam, hogy a hallgatóság hogyan tapsol az előadások alatt, olyan részeknél, ami kor nem kéne. A bátyám, aki mellettem ült játékot csinált ebből. Sokszor teljesen önkényesen tapsolt az előadó beszédcsendjében. Másodpercekkel később üvöltött az egész stadion. 75 000 ember tapsolt. Ez a játék egyben szórakoztatott, irritált. és megijesztett. Tényleg ennyire könnyű tömegeket mozgatni? Ez az esemény a továbbiakban nem hagyott nyugodni.
A nümbergi kongresszus jelmondata ez volt: Béke a földön- az 1000 éves béke közel. Büszkén rámutattak arra, hogy ezen a kőszínpadon Jehova tanúi hirdetik ma az 1000 éves királyságot, de sok évvel ezelőtt Adolf Hitler már ezt megtette ugyanezt. A hitleri birodalom már nincs, de a Jehova tanúi vannak, ami kétségkívül az isteni gondviselés bizonyítéka. És teljesen ellentétben Hitler 1000 éves birodalmával, a mienk biztos, hogy valóra válik. Méghozzá nagyon hamar! Konkrétan elhangzott 1975 mint a végidő!
15 évesen fontolgattam először, hogy lépést teszek a keresztelkedés felé. A bibliatanulmányozás és a biblia segített nekem ezen az úton. A keresztelkedés fontos szempont volt az életemben, talán, mert úgy éreztem, hogy csak a keresztelkedés által leszek teljes jogú tagja a gyülekezetnek. Staub testvér, egy vén a gyülekezetünkben tanulmányozta velem Az igazság, amely örök életez vezet című könyvet. Igazából sose tudtam rászánni magam a keresztelkedésre.
Beköszöntött az 1975-ös év. A közeli vég jelei, ahogyan azt a szervezet Brooklynban (USA) megjövendölte, úgy tűnt lenyűgöző módon válnak valóra Jehova tanún. Az összejöveteleken meglehetősen ideges hangulat uralkodott. hallottam, hogy a testvérek eladták a javaikat, és „armageddont” jézus visszatérését várták. Mások feladták a munkájukat és „teljes időben szolgáltak”. Anyám is rendkívül titokzatos volt és a közeli paradicsomról beszélt. Eléggé vegyes érzésekkel figyeltem az eseményeket, tudtam, hogy ez az apokalipszis hangulat nem igazán az én világom. Bár én nagyon akartam, úgy éreztem ez a dinamika egyszerűen sose kap el. Úgy éreztem magam, mint egy kívülálló, aki az elkövetkezendő események sajnálatos következményeivel nincs tisztában. Nem tudtam elképzelni, hogyan fogja Jézus átvenni az uralmat a világi kormányzatok felett. Mennydörgés, villámlás? Jézus, mint egy fényes vakító fény az égen a felhők között, mint egy égi hadvezér? Hogyan kell elképzelni? Elnyeli a föld a hangosan sikoltozó embereket, ahogyan azt a sok Őrtorony ábrázolás is mutatja? Összeomlanak a felhőkarcolók? Jehova káoszt és zűrzavart támaszt? Minden tanút egy helyre gyűjtenek és ők lesznek a túlélők? De hogy lehet ezt a helyet a káoszban megtalálni? És másnap reggel vége a rémálomnak, és épül a paradicsom? Nincsenek holtestek? Nincsenek maradványok? Csak szép idő és madárcsicsergés? És hirtelen egy láthatatlan kéz által feltámad az elhunyt apám, és 1000 év alatt megváltozik egy angyali lénnyé. 800 év múlva még ugyan az a személy lennék, vagy már én is angyallá változok? Akartam én valaha is örökké élni? Akartam én valaha is angyal lenni?
St Gallen 1975. A testvérek tanácsával ellentétben elhatároztam, hogy a művészet szakiskolába., hogy elkezdjek egy grafikus művészképzést. Ez egy gonosz elhatározás volt. Figyelmeztettek, hogy ha elhagyom a tanúk „szellemi földi paradicsomát”, kiteszem magam Sátán kísértéseinek. Mindezek ellenére és felvételiztem, és be is kerültem. Az iskolában teljesen kinyílt nekem a világ. Tetszett. Egyre többet akartam. Olyan volt, mintha egy láthatatlan erő távoltartott volna Jehova tanúi közösségétől.
Akkoriban írtam egy levelet a barátnőmnek, Miriamnak, amelyben közöltem vele, milyen kritikus helyzetben vagyok. Az apja választ nekem, aki egy köztiszteletben álló vén volt egy zürich-i gyülekezetben. „ Oreste, Kérdezem Tőled, hagynád, hogy a lányod, aki a földi örök élet reménységéve bír, továbbra is érintkezzen egy olyan személlyel, aki arra kézül, hogy elkótyavetyélje fiatal életét Sátán világában?” Ez véget vetett egy jó 2 éves barátságnak. Fokozatosan visszavonultam. A keresztelkedési szándékaim időközben eltűntek. Csak ritkán vettem részt az összejöveteleken, később pedig már egyáltalán nem. Kezdetben azért tetszett jobban a világ, mert nem éreztem, se Istent, se Sátánt, és nem kellett félnem armageddontól sem. Idővel azonban rájöttem, hogy nem volt olyan egyszerű egy olyan szervezetet elhagyni, ami fészket, biztonságot nyújtott. Meneteltem egy olyan világba, amely nem vitt előre. Később rájöttem, hogy egy művi világban nőttem fel. Egy olyan világban, ahol, mint ember nem számítok, csak a külsőm, és a teljesítményem. Egy olyan világban, ahol csak parancs és ítélet, büntetés és jutalom, örök halál és örök élet, fekete és fehér létezik. Átmenet nincs. Ritkán tapasztaltam emberi melegséget, szeretet még kevésbé, pedig átható módon beszéltek róla minden nap.
1996 január 19-én édesanyám meghalt 78 éves korában, Herisauban, egy idősek otthonában. A búcsúbeszédet saját kívánsága szerint egy tanú tartotta. A jelenlevő gyászolók mintegy fele tanú volt. A előadó 30 percet beszélt arról, hogy a halál az élet ellensége, hogy sátán tombol a földön, a végidőről, a feltámadásról, örök életről, végül alig 5 percet jutott édesanyámra, hogy ki is volt valójában. A beszédet a tanúknak irányították, nem nekünk, kívülállóknak. Kifejezve a részvétét, az előadó egy kis traktátust nyomott a kezembe, és egy könyvet is akart adni. Abban a pillanatban furcsa dolog történt, kissé skizofrén dolgot tapasztaltam. Én Oreste Wernli, aki több mint 20 éve már, hogy megszakítottam a kapcsolatot a tanúkkal, néhány másodpercre szintén megtapasztalom, hogy amit akkoriban is, hogy a tanúk kényszeresen, minden alkalmat megragadnak arra, hogy a „jó hírt” elvigyék az emberekhez.
Oreste Wernli, 1996
Fordította: Trifi
Forrás: http://www.relinfo.ch/zj/ex.html
Utolsó kommentek