Harminckilenc éves vagyok. Az átkosban születtem, apám körzeti orvos volt, anyám asszisztens. Materialista család, ahol Istenről csak szitkok formájában esett szó.

A nagyszüleim egyszerű kétkezi munkások voltak, semmi flanc. Apai ágon földművesek, anyain üzletvezető.

Szocializmus, Kádár korszak. Jöttek-mentek az évek, óvoda, általános iskola, voltam kisdobos, úttörő, hordtam iskolaköpenyt. Mindez több településen, többször költöztünk apám munkája miatt. Kisebbségi komplexussal nőttem fel, és ebből még a mai napig maradt. Mások után mentem, mindig az aktuális utánozni valót utánoztam. Meg akartam felelni, azt akartam, hogy ne tűnjek ki, hogy én is olyan legyek.  A szülői házban nem kaptam mintát, nem tanítottak meg arra, hogy nem az az „egyéniség”, aki az aktuális divatnak megfelel. Egész gyermekkoromban sodródtam az árral, nem voltak igazán boldog pillanataim, sem igazán szomorúak. Elvoltam. Jöttek-mentek az évek, jöttek-mentek a karácsonyok. Apám alkoholista volt, és emellett nagyon becsületes ember. Amióta meghalt, aminek már 13 éve, kevés ilyen becsületes emberrel találkoztam. Nem szeretett élni. Ő valóban meg is akart halni. Ma már tudom, - bár akkor tudtam volna – hogy igaza volt. Az élete nem volt szép, sem teljes. Ő nem ismerte Istent, az életet darwini módszerekkel közelítette meg, mélységesen hitt benne. Halálosan. Vicces, de belehalt az Darwinizmusba. A Darwinizmus az alkoholt adta neki támaszként, és a napi három doboz cigarettát, emlékszem, hogy Filtolt szívott, ez egy mentolos cigaretta. 10 évig én is dohányoztam, ezért fogadjátok el tőlem, hogy ez egy nagyon rossz cucc. Ma már nem kapni.

Nem emlékszem jó karácsonyra. Az nálunk az emlékeim szerint végképp semmiről sem szólt, csak maximum arról hogy mit fogok kapni, ezek a karácsonyok az emberről szóltak, a nyomorult földi emberről, ahol a Sátán jót röhög. A Darwinizmus ilyen karácsonyt ad. Vagy tök mindegy hogy Darwinizmus vagy más-inizmus, de Isten nélkül-izmus. Az a nyers műanyag darab, ami éppen akkor katona formába volt öntve, de a következő alkalommal már egy autó alakjába. Nem csak a karácsonyok, hanem bármilyen más alkalmak – családi, rokoni összejövetelek, születésnapok, ünnepek – ilyen személytelenül teltek. Tartalmatlanul. Üresen. Műanyag ünnepre műanyag ajándék.

Emlékszem, egyszer kábé tizenegy éves koromban elvittek népitáncra, valami beválogatásra. Piszkosul utáltam, rimánkodtam hogy ne vigyenek, de elvittek, azt mondák hogy csak próba, megnézik a ritmusérzéket meg ilyenek. Ütemre kellett körbe-körbe sétálni, valakik figyeltek bennünket gyerekeket, hogy kinek milyen a mozgása.  A felénél megint szóltam, hogy menjünk innen, mert én szégyellem ezt csinálni, úgy sem fogok ide járni, értsék meg. Eljöttünk a próbáról. Hazafelé a ladában /ezeröcsi/ anyám ordított velem, mert ő titkon azt akarta, hogy én is népitáncos legyek mint apám az orvosi egyetem alatt. Aztán még ott, a kocsiban elővette a karácsonyi ajándékomat, úgy látszik valamikor aznap vehették meg pedig még csak október volt, és a kezembe adta. Azt mondta, jól nézzem meg, mert soha nem fogom megkapni, amiért eljöttem a próbáról. Modellvasút volt, egy mozdonnyal, és néhány kocsival. Nagyon vágytam rá. Visszaadtam, és eltették. Karácsonyig minden nap arra a vasúti kiskocsira gondoltam, annyira szerettem volna. Kicsi voltam még, és biztos abban, hogy tényleg nem fogom megkapni, de nem így lett, végül is ideadták. Már mindegy. Akkor örültem, de ahogy cseperedtem, elő-elő jött bennem ez a történet.  Lassan megértettem, arra használták a karácsonyi ajándékomat, hogy lelkileg megnyomorítsanak vele. Tök mindegy, hogy aztán mégis ideadták. Ilyen szülői húzásokkal mit gondoljon egy tizenegy éves a karácsonyról, hogy mégis milyen ünnep az? Milyen kép alakul ki benne? Valójában még azt sem tudtam, hogy miről szól a karácsony, és hogy mitől szent a szenteste. Istenről soha nem esett egyetlen szó sem otthon, semmit sem tudtam Róla, se rosszat, se jót. A szüleim nem beszéltek nekem Róla, és ők sem álltak szóba Vele.

Néhány éve ismertem meg Istent. Ő már régebb óta ismerhetett engem, csak nem akart tolakodni. Jehova tanúi segítettek, tőlük kaptam az első Bibliámat. Ma már tudom, hogy ezt a szót arra az irományra nem szabadna használni. Elolvastam, mert azt hittem hogy ez így szokás. Azután egy évig részt vettem az összejöveteleiken, és tanulmányoztam is velük, de sajnos túl sok ellentmondásba szaladtam bele. Vége lett. Nagyon rossz kép alakult ki bennem a Jehova Tanúiról. No nem személy szerint egyesekkel, hanem azzal az érzelemmentes sivár egymáshoz való hozzáállásukkal volt inkább gondom. Nem láttam igaz barátságokat, sem szeretetet, hanem helyette láttam függőséget a szervezetük iránt és ál-szeretetet egymás iránt. Szerintem azok az emberek sok lelki sérülést szenvednek el a szervezetüktől, de sokszor a véneiktől is. A tanításaik miatt szakítottam meg velük minden kapcsolatot. Mert azok a tanítások nem a krisztusi szeretetről szólnak, és nem is arra tanítanak. Sok gonosz dolog történik ennek a vallásszervezetnek a keretein belül, kiközösítések hamis indokokkal, személyeskedések, ál-szerénységek, sunyizások. Persze mindenhol így van ez, csak máshol nem hangsúlyozzák ennyire az ellenkezőjét magukról. Műmosolyok. Műanyag közösség, műanyag tanításokkal.

Így hát volt bibliám, amiről már tudtam hogy hamis, de nem kicsit, és volt hitem, amiről tudtam, hogy abban a formában szintén hamis. Mindkettőt tőlük kaptam. Na jó, a hitem nem volt hamis, a tőlük tanultak voltak hazugságok, az azért nem ugyanaz. Nekem Mihály arkangyallal ugyanis nem állt össze a kép, ők viszont azt szerették volna, hogy összeálljon, de csak nem akart. Krisztus nélkül nem ment. És Krisztus nélkül nekik sem megy, csak nem veszik észre. Akik meg észreveszik, azok eljönnek előbb-utóbb. Már mindegy.

Reformátuséknál kötöttem ki, ami arra jó volt, hogy megkapjam azokat a válaszokat, amelyekhez a kérdéseket még „jehováéknál” tettem fel magamnak, de arra is, hogy belássam: nincsen egyetlen nevén nevezhető szervezete sem Istennek. Szerencsére ezt a reformátusok sem állítják magukról, sokkal inkább azt, hogy ez a szervezet, az Isten egyháza az emberekből áll, nem felekezetekből. Ma is itt vagyok.

Azt kell hogy mondjam, kellett bibliai tudás az első igazi karácsonyomhoz. Most már igazi karácsonyról beszélek, amilyenről azt hiszem, hogy az az igazi. Valahol az ember megdöbben, amikor belegondol, mit tett érte egy „idegen”, ismeretlenül. Nekem soha nem is sikerül valóban felfogni azt, amit Krisztus értem tett. Talán memóriát kellene bővítsek, mert sosem sikerül átéreznem sem megköszönnöm annyira, mint amennyire szeretném. Kevésnek érzem magam hozzá. Megszületett értem az első karácsonyon, pedig én még nem is éltem.

Nem érdekelnek az olyan válaszok, amikor valaki a karácsonyt azért veti meg, mert a „többiek” olyankor mindig csak ezt meg ezt vesznek, meg gyerekkorukban is csak ez meg ez történt. Az én gyerekkorom karácsonyai már csak tényleg ilyenek voltak. Ezeket a válaszokat általában olyan emberektől szoktam kapni, akik nagyon is jól tudják, miről szól ez az ünnep, és nagyon is tisztában vannak vele, hogy legalább ilyenkor illene azt mondani: köszönöm. Ezek az emberek általában tudják, mit köszönhetnek Krisztusnak, jobban mint én,  viszont ezt soha sem lennének hajlandóak meg is köszönni Neki. Ők tudják.

A karácsony nálam – mióta tudom hogy ki előtt tisztelgek vele – Róla szól. Az Ő váltságáról, az Ő születéséről, az Ő történetéről. Ilyenkor különös figyelmet fordítok Krisztus személyére, ez az ünnep Őt, az Isten Fiát illeti. Egy tisztelgés, egy emlékezés, hagyomány, és egy köszönöm. Egy eljövetel. Egy advent. Mintha minden évben eljönne. Nem a születésnapja, de a születése napjáról való megemlékezés. Mert az a nap, kétezer éve valami olyan változást hozott minden ember számára, amilyen addig még nem volt. Hiszen addig cselekedetek által, azóta ingyen kegyelemből. Addig ne tedd, azóta ne is gondold. Addig tudod, azóta hiszed.

Krisztus, az Isten Fia, akkor amikor a földön járt, engem nem ismert, mert én még nem éltem akkor. Mégis megszületett értem az első karácsony este, és szenvedett értem. Előttem ment, kitaposta az ösvényt, nekem már „csak” ezen az ösvényen kell követnem őt. Annyira szeret engem, hogy ismeretlenül is önmagát adta értem. Annyi de annyi éven át kérte az Isten a választott népét, hogy ne tegye, ne járjon hamis úton, ne nézzen halott istenekre, éljen erkölcsös életet, de hiába. Az ember nem megváltható pusztán (mózesi) szabályok betartatása alapján. Az Ószövetség emberének szabályokat kellett betartania, de nem ment. Örökké meg kellett dorgálni. Legvégül jött el Ő, mert saját kezébe kellett vennie az emberiség sorsát, de ez az eljövetel fájdalmas volt számára. Krisztusban Isten ténylegesen rendet tett, azonban ez az emberekre is nagyobb terhet rótt. A törvények ugyanis, amelyek addig a választott nép törvényei voltak, kiterjedtek minden emberre, és szigorúbbak lettek. Mert szeretni Istent, és szeretni a felebarátomat valójában nehezebb, mint betartani az ÖSSZES zsidó törvényt. Krisztus tehát nem azért jött, és született meg abban az istállóban szenteste, hogy majd később eltörölje a törvényt, hanem hogy betöltse annak tartalmát, önmagával. Isten szeretet, és a törvény a szeretetről szól.

Kell az odaszánás, és az alázat. Nem könnyű. Ember számára a két törvény gyakorlatilag betarthatatlan, mindannyian belebuktázunk.

Én nem tudom, hogy mi a helyes a karácsonnyal kapcsolatban. Már tudom, hogy miről szól, és hogy mitől szent. De hogy kinek mit mond, az egyéni probléma. Én, ha már úgy alakult hogy ezen a napon Krisztus első eljövetelét ünneplik az emberek, szeretnék csatlakozni az ünneplőkhöz, és újra meg újra megpróbálni felfogni, mekkora jelentősége van annak a napnak, annak az első karácsonynak. A világ Világossága megérkezett, és az első karácsonykor az angyalok is együtt dicsőítették az Istent, pont úgy, mint ahogyan én a kétezrediken. Nekem ezt jelenti a karácsony.

Eszembe jutnak a gyerekkori karácsonyaim. Sajnálom hogy így alakultak. Nem az ajándékokat, mert hát van egy ilyen hagyománya is ennek az ünnepnek, amit nem kifejezetten szeretek, de elfogadok. Inkább azt sajnálom, hogy apám nem tudta azt, amit én már tudok. Ha tudta volna, még ma is élhetne. Krisztus nélkül nem ment neki.

Édesapámnak az élet, nekem a Jehova tanúi tanításai. Ezek a dolgok Krisztus nélkül nem mentek egyikünknek sem.

Hallgassátok meg a hétéves kislányomat, amint szenteste a templomban verset mond, a kis hétéves stílusában. Nekik, az én gyerekeimnek már mást jelent a karácsony, mint ennyi idősen nekem.

Áldott adventet.

Üdv, Névtelenül, de névvel.