Sziasztok!
Sok szempontból szerencsésnek mondhatom magam: csak egy évig voltam Tanú, és tanulmányozással, kereszteletlen hírnökséggel együtt sem dobtam ki rá két évnél többet az életemből. Gimnazista voltam, barátaim nemigen akadtak, a családom „világi": nemhogy nem fordultak el tőlem, amikor az elkülönülés mellett döntöttem, de még örültek is neki. Ez a vallás mégis képes volt nekem kárt okozni, ha nem is akkorát, mint itt sokatoknak: évekre lerombolta az Istenbe vetett hitemet. Még ahhoz is kellett hat-hét év, hogy ismét imádkozni tudjak.
Miért jöttem el? Nehéz megmagyarázni. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Állandó lelkifurdalásom volt amiatt, hogy úgy éreztem, nem tudok megfelelni. Ahogy Ney is írta egy helyen: szerettem a rockzenét, és lelkifurdalásom támadt már attól is, hogy hiányzik. Feladatták velem a hobbimat, amit imádtam, mondván, Jehova is feláldozta értem a fiát. Tizenhét voltam, sikerült befolyásolniuk. De az is hiányzott a napjaimból. Általános úttörő lettem, amint megtehettem, nyári szünetben akár száz órát is prédikáltam havonta. (Voltak igen kínos találkozások ismerősökkel, akikhez sikerült becsengetni, de gondolom, ilyesmit mindenki átélt.) Belül pedig egyre hangosabban kiabálta valami, hogy ezt nem így kellene csinálni. Hiába imádkoztam evés előtt, reggel, este, bármikor, egyszerűen nem találtam azt a jó kapcsolatot Istennel, ami úgy nyolcéves korom óta megvolt. Mintha helytelenítette volna ezt az egészet. Közben pedig láttam, hogy mások sokkal lazábban állnak az egész szolgálathoz, és egyáltalán nem viselkednek példamutatóan. A helyi „felkent" személye is igen erős kétségeket ébresztett bennem... Nem ragozom, biztosan sokan átéltétek. A lényeg, hogy nem kellett a vénekben csalódnom, vagy a hamis tanításokkal szembesülnöm, belülről jött a meggyőződés, hogy rossz helyen vagyok. Egy hétig tépelődtem, aztán felhívtam a véneket, hogy el akarok különülni. Jó fejek voltak, nem aláztak meg, értésemre adták, hogy visszavárnak. A következő összejövetelen (ahová persze nem mentem el) bejelentették, hogy már nem vagyok Jehova Tanúja.
Végül is olcsón megúsztam. A hitbeli válságot leszámítva nem kaptam sebeket, és azon is sikeresen túltettem magam. A példám később másoknak is segített elkülönülni. Bár voltak tanulmányozóim, szerencsére senkit nem vezettem az „igazsághoz", így emiatt sincs lelkiismeret-furdalásom.
Már máshol élek. Néha megkínálnak traktátussal az utcán, sosem fogadom el. Nyolc év alatt egyszer sem kerestek fel házról házra járva, pedig nem tudják, hogy gonosz hitehagyott vagyok. Még a lépcsőházban sem jártak. Néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha becsengetnének. Hogy metálos pólóban nyitnék ajtót, az fix.
Kedves még ki nem szabadult Tanúk! Van élet az Őrtornyon kívül is. Nem egyszerű leszámolni a paradicsomi Föld reménységével, de idővel rájön az ember, mekkora marhaság az egész. Nekem lényegesen könnyebb volt döntenem, mint azoknak, akik a családot, a barátokat is elbuknák, de tudjátok: én Istent buktam el, ha nem is örökre, és ez sem kis veszteség. És ha segít valamit, hadd biztassalak benneteket azzal, amit nekem mondtak a vénjeim: Van visszaút, ha nem bírjátok idekint. De bírni fogjátok, mert a világ nem olyan, amilyennek odabentről látszik. Színesebb, szebb, élhetőbb – és szabadabb.

Zizi