Szektákról (még) szabadon

Elsõ benyomásom – természetesen – önigazoló: alig hagyja el a gimnáziumi iskolapadot,⁵ Kamilla máris pedáns és meglepõen nonkonform. 1947 nyarán önképzõ szociográfusként levonul a Terézvárosból Büdszentmihályra (dehogy vonul, dehogy le, egyszerûen betoppan a községbe), hogy tanulmányozza az ottani szektákat (Lányi [1948d]).⁶ Elõtte persze olvas rendesen, átrágja magát a falukutató-irodalmon, ennek ellenére dolgozata utánérzésmentes. Pedig Féja Géza különösen hatott rá. Tényeket gyûjt tényekre, nem idéz, nem plagizál, inkább figyel. Nagyon figyel. Ma ezt részt vevõ megfigyelésnek mondanánk. Nem népieskedik, és ösztönösen ellenáll az ugyancsak frissen megismert marxizmusból áradó deduktív lendületnek. Csak elvétve varrja a gombhoz a kabátot, s keres az elõre kész „osztályszempontú” levezetéshez tapasztalati anyagot, nem szólva arról, hogy háromszor is meggondolja, mielõtt általánosítani merészel. Kutatásának tárgyát, a helyi jehovista közösséget nem nézi le a racionális gondolkodás magasából, nem is tûzi szenvtelenül gombostûvégre, szeretni mégsem tudja õket. Talán egyszer lágyul csak el (nota bene, ez tanulmányának egyetlen anekdotikus eleme), amikor – a késõbbi láncdohányos – a Tanúk füstölésellenes érvét ismerteti. E szerint „ha az isten azt akarta volna, hogy az ember dohányozzék, … akkor úgy teremtette volna, hogy természettõl fogva kis kémény legyen a feje búbján. Így legalább nem a száján pöfékelné ki a füstöt a többiek orra alá.” (Lányi [1948d] 31. o.)

[megdöbbenve vettem észre, hogy a fentebbi dőltbetűs részt a tanú nagymamám szó szerint mondogatta nekem gyermekkoromban!!!  JJ]

A távolságot nem annyira a terepmunkás (ó, hogy örült volna ennek a szónak akkoriban) városi értelmiségi volta, mint inkább kommunista eszményei feszítik a kutató és a kutatott közé. Nehezen tud ugyanis megbékélni azzal a ténnyel, hogy a szegényparasztok, akik szerinte a régi rend elõl menekültek a szekta szárnyai alá, a földosztást követõen sem bújnak ki alóla, sõt. Nem õ lenne, ha a két kézenfekvõ magyarázat közül a politikailag kevésbé kockázatosat választaná, s azon kezdene el töprengeni, vajon a háború elõtt tényleg a nyomor és a kilátástalanság terelte be az elesetteket a jehovista közösségbe. Nem, õt inkább az nyugtalanítja, hogy a kommunizmus ígérete miért nem tartóztatja fel azokat, akik folytatják (vagy épp most kezdik) menekülésüket. Hogyhogy nem a kommunista pártban, a demokráciában, a szövetkezetben keresik megmentõjüket? „A szektázás nem más, mint a szegényparasztság önmaga ellen való fordulásának ideológia megnyilvánulása” (uo. 7. o.) – jelenti ki magabiztosan, ám kissé szomorúan is. Látszik, nem hiszi, hogy Jehova Tanúi egyhamar megvédhetõk lesznek önmaguktól.

Ne feledjük, 1947/48-at írunk, a „népi demokrácia” agrártörténete jószerivel az elején jár, a „feketeleves” még alig ismert! Ám a tehetséges szociográfusnövendék máris a Nagy Kérdés tájékán kutakodik, és nem sieti el a választ. Nem hív fel például a „kolhozmozgalom kibontakoztatására”, az „agitpropmunka fokozására”, a megtévedtek/bûnösök átnevelésére, horribile dictu megrontóik példás megfenyítésére. Mi több, a maga módján rokonszenvezik is a szektásokkal. Mindössze egyszer beszél „beteges vonásaikról” (uo. 35. o.), többnyire viszont méltatja olvasáskultúrájukat, szorgalmukat, bátorságukat, mellyel az állammal dacolnak, valamint – korántsem mellékesen – a jehovista lányok és asszonyok önállóságát.⁷ Egyetlen rossz szava sincs a Bibliáról, nem átkozza el

5 Kamilla 1929 februárjában született, édesapja Lányi (Lõwy) Lajos, fogász, édesanyja Bártfay Emília háztartásbeli, a Király utcában nevelkedik, és a Terézvárosi Gimnáziumba jár. Felekezeti keveredés, kispolgári miliõ, kevés könyv, szikár családi élet.

6 A Valóság, a Nékosz folyóirata – melyet majdani férje szerkeszt – kiír egy szociográfiai pályázatot, melyet Kamilla megnyer.

7 A feminista gondolat nem volt idegen Kamillától. Tardos így ír errõl: „[e]mlékszem, amikor középiskolás korában még bízott a szocializmusban, de észrevette, hogy a nõk egyenjogúságát a szocialista átalakulás közben sem fogja a társadalom, a politika automatikusan megvalósítani, rögvest harcot hirdetett a három K

az imperializmus „vallási köntösben” jelentkezõ aknamunkáját, a tengerentúlról tanult professzionalizmus pedig, mellyel Jehova Tanúi térítõ munkájukat végzik, egyenesen lenyûgözi.

A választott mikrokozmoszt keresztül-kasul feltérképezi. Nem elégszik meg a büdszentmihályi adatokkal, a környezõ tanyákat is bebarangolja, átrándul a szomszédos falvakba, így Tiszaeszlárt sem hagyja ki, mi több, a közeli Alkaloida gyárba is bekukkant, majd a fõvárosba visszatérve, szabályos community studyt ír gazdaság- és kultúrhistóriai kiegészítésekkel, ideértve a jehovizmus helyi elõtörténetét is.⁸ Kamilla ez idõ szerint nem tudja még, „mi lesz, ha nagy lesz”: az összehasonlító vallástörténet, a statisztika, a közgazdaságtan és a jog egyaránt érdekli (Mindannyiunkban … [1999] 9–11. o.). Egy biztos, bármelyik tudományt választja majd, megbízhatóan fogja mûvelni. Mûgonddal. Leírásban és megértésben nem hibáz, következtetései felnõttesen óvatosak: nem kenyere az elrugaszkodás, személyes benyomásait elfojtja. Koravénnek nem mondanám, a szó német megfelelõje, altklug, annál inkább illik rá.

Mondandóját világos szerkezetbe rendezi. Életképpel indít, kitûnõen érzékeltetve a gyülekezetben uralkodó hangulatot, a Tanúk mindennapi rítusait. Rövid történelmi visszapillantás következik, majd a kutatás fõ kérdése: miként van az, hogy a földreform után „sok helyen nem csökken, hanem terjed a szektázás?” (Lányi [1948d] 8. o.) A terep minuciózus ismertetése után a szerzõ a szektákhoz vezetõ utakat elemzi, majd a gyülekezet hatalmi viszonyait, a hitélet és a térítés módozatait, végül visszakanyarodik az alapproblémához: vajon elhalnak-e nemsokára a szekták a demokráciában?

Csak ritkán esik ki a tárgyilagos megfigyelõ szerepébõl. Kedvencem az alábbi: „Büdszentmihályon … mûkedvelõ színjátszás, könyvtár nincs. … A szórakozni vágyó fiatalok táncolni járnak dzsesszre, amit a cigány húz a talpuk alá, elég keservesen. A rosszul megvilágított táncteremben halálos komolysággal imbolygó vagy ugrabugráló fiatalok szomorú képet nyújtanak. Népdalokat nem ismernek. A »magyar nóták« közül is mindig a legízléstelenebbeket és legmagyartalanabbakat éneklik, ha egyáltalán énekelnek.” (Lányi [1948d] 14. o.) A pesti kultúrfölény hangja ez, ha akarom, az urbánus gõgé. Ám Kamilla azonnal helyesbít, nem hagyva kétséget afelõl, hogy a szektásokat többre tartja szomszédaiknál. Hisz gyülekezetük „vigaszt és reményt, hitet és tevékenységi területet, mûveltséget és világnézetet, az egyén fontosságának tudatát és közösségi életet, szabadságot és szervezettséget egyaránt” ad a „hajótörött embereknek” (uo. 22., 41. o.).

Bevallom, jóval több messianisztikus-balos elõítéletet, aufklérista igyekezetet, madiszosnékoszos dühöt, kommunista bikkfanyelven elkövetett gyalázkodást vártam Kamillától. Igen, egyebek között a „nép ópiumának” megsemmisítõ bírálatát vagy legalább az „amerikai kultúrmocsok” terjesztõinek leleplezését. Bizonyára ott munkált benne a hév (’45 szeptemberétõl volt tagja a kommunista pártnak), de visszafogta született tudományos lelkiismerete és arányérzéke, nem kevésbé a jórészt ösztönösen képviselt megértõ szociológiai attitûd.

De miért vártam tõle annyi szörnyûséget?