Körzet fel, vigyázó jön!

Kisegítőszolgai kinevezésem után szinte égtem a vágytól, hogy végre részt vehessek a „vének és kisegítőszolgák összejövetelén”, melyet a körzetfelvigyázó látogatásakor és az ő irányítása mellett tartanak meg. Már önmagában a körzetfelvigyázó érkezése is jelentős esemény az egész gyülekezet életében, izgalom tölt el mindenkit. Kit azért, mert azt gondolja, hogy talán elcsíphet egy-két magvas gondolatot a körzetfelvigyázó pazar előadásaiból, kit azért, mert itt a ragyogó alkalom új lendületet venni a prédikáló szolgálatban, kit pedig azért, mert némileg tart attól, hogy néhány kedvezőtlen irányt vett statisztikai adatot igen nehéz lesz majd kimagyarázni. A gyülekezet példamutató tagjai ilyenkor igyekeznek szabadságot kivenni, hiszen így a délelőtti „kivonulásokon” is részt tudnak venni. Akár egy dolgos hadsereg, az egész gyülekezet teljes díszben felvonul a körzetfelvigyázó előtt, megvillantva egész szellemi fegyverarzenálját. A körzetfelvigyázói látogatás olyan, mint egy teljes héten át tartó, odaadó keresztényi életvitelt megvillantó, prédikálás dömpinget lebonyolító, „önátadás bizonyító mega-pack”.

Végre eljött az általam várva várt nap estéje, elkezdődött a vének és kisegítőszolgák összejövetele. A lelkesedéstől teljesen megvakulva és megsüketülve, gyakorlatilag nem is emlékszem, hogy milyen konkrét dolgok hangzottak el, de nagyon örültem, hogy végre részt vehettem egy ilyen bennfentes összejövetelen, mert így valahogy közelebb éreztem magamhoz azt az ügyet, amelyért oly elkötelezett voltam. Aztán ahogy teltek a látogatási ciklusok, úgy lettem egyre figyelmesebb, hogy mi is hangzik el valójában. Próbáltam a lehető legtöbb hasznot meríteni, így egyre jobban figyeltem, jegyzeteltem. A körzetfelvigyázók időnkét váltják egymást, így sikerült több stílusban is meghallgatnom azt, ami legnagyobb megdöbbenésemre szinte mindig ugyanaz a lemez volt, stílusonként is mindig újrahangszerelve. A legtöbbet átrágott témák a mai napig élénken élnek az emlékeimben: óraszámok, gyülekezeti átlag, hány órát jelenthet a gyermekét tanító családfő, taníthat-e az anya, bekösse-e a fejét, részt vehetünk-e olyan esküvőn ahol kiközösített van jelen, köszönhetünk-e, elfogadhatunk-e, mondhatjuk-e hogy, kivéve akkor ha, hordhatjuk-e, használhatjuk-e, felállhatunk-e, és így tovább… Betartandó, megkérdőjelezhetetlen „parancsok”, mint egy hadseregben. A legrosszabb az volt, hogy ezen a ponton már elhittük, hogy mindez helyes, szükségszerű, és leginkább Isten akarata. Egy idő után azonban mégis frusztrálni kezdett ez a beszabályozósdi, mely aztán egyszer egy olyan pontra ért, amikor már a saját emberiességemet tette próbára. A jelenet valahogy így zajlott le:

Körzetfelvigyázó: Jehova szemében tehát az a személy, aki nem bánja meg a bűnét és kiközösítésre kerül, vagy aki elkülönül Jehova szervezetétől, az megátalkodott gonosztevő. Értitek? MEG-Á-TAL-KO-DOTT GO-NOSZ-TE-VŐ! Ugye, hogy az testvérek?

Miközben ránk nézet, lassú fejbiccentéseivel szinte ki akarta provokálni, hogy mi is bólogassunk. Néhányunk bólintott is. Zavar keletkezett bennem. Átfutott az agyamon, hogy kiket is ismerek, akik éppen ki vannak közösítve. Nem éreztem igaznak a kijelentését, a bensőm „törvénye” mást súgott. Kényszeredetten megindítottam egy bólintást, de nem sikerült. A szívem visszahúzott. Ültem mozdulatlanul és inkább más irányba néztem, mint aki gondolkozik. Semmiképp nem tudtam egyetérteni.

Körzetfelvigyázó: Vannak helyzetek, amikor nagyon nehéz így kezelnünk ezeket a személyeket, például amikor az egyik hozzátartozónkról van szó. Vegyük például, amikor meghal egyikőtök felesége és a kiközösített fiaddal kell közölni a hírt. Mit teszel? Legyen, mondjuk telefonon! Megkérlek, testvérem próbáljuk ezt el, hogy pontosan lássuk, hogy mit helyes tenni! Én leszek a fiad, Te pedig felhívsz.

Színpadias telefonáló mozdulatok után a kiválasztott vén testvér beleszólt a jelképes telefonba: Halló!

Körzetfelvigyázó a fiát megszemélyesítve: Szervusz apa!

Vén: Szervusz fiam! Egy szomorú hírt kell közölnöm Veled. Édesanyád meghalt.

Körzetfelvigyázó: Köszönöm. Nos, mi volt a hiba ebben? Biztosan érzitek mindnyájan.

Néma csend. Utána erőltetett szótagok, mintha amúgy mindenki tudná, csak nem akar beelőzni a megoldásban egy másik jelenlévőt. A körzetfelvigyázó felszólított egy másik vént: Igen testvérem? Tessék, mond csak!

Vén2: Ha jól hallottam köszönt a fiának. Ez hiba volt!

Körzetfelvigyázó: Igen, így van! És még?

És még? – gondoltam magamban. Mi a csuda lehet ebben még rossz? Már így is olyan ez, mintha egy elembertelenítő kurzuson vennék részt.

A néma csöndet a körzetfelvigyázó törte meg: Túl hosszú és udvarias! Ne felejtsétek el, hogy egy olyan emberrel beszéltek, akinek Jehova nem kegyelmez, ha ebben az állapotban marad. Ő egy megátalkodott gonosztevő! Ne akarjuk ezt enyhíteni! Ha ő köszön is, mi ne tegyük, és ne udvariaskodjunk! A helyes ez: Apád vagyok, anyád meghalt. És azonnal letesszük a telefont, vagy ha már van időpont, akkor röviden közöljük a temetés időpontját és helyét. Ennyi!

Csak ültem ott némán és néztem ki a fejemből. Gondolkodtam. Hol vagyok én tulajdonképpen? Mit keresek én itt? Hirtelen nem tudtam, hogy sajnáljam, vagy vádoljam magam. Bizonyos aspektusból nézve még viccesnek is találtam. Olyan volt, mint egy paródia. Lepörgettem lelki szemeim előtt „teokratikus” pályafutásomat és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy mennybéli eufóriából szépen lassan a pokol egyik legmélyebb bugyrában találnám magam, pont abban ahol lelkileg terrorizálják a foglyokat némi szarkazmussal szurkálva őket.

Ez egy „apró” szösszenet volt azokból a tapasztalatokból, melyeket személyesen éltem át. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy kizárólag negatív tapasztalataim voltak Jehova Tanúi között, de azt mindenképpen fontosnak tartom, hogy ismertté váljon az Őrtorony Társulat eme arca is. Nagyon szomorú, amikor valaki 6-8 év odaadó szolgálat után szembesül ezekkel a dolgokkal és azokat az éveket már nem tudja visszaforgatni. Rossz esetben pont a legenergikusabb fiatal évei mennek rá erre.

Összegezve a látottakat és hallottakat, a körzetfelvigyázó szerepéről a következő véleményem alakult ki:

Ő egy megbízott, akinek mindennél fontosabb feladata, hogy fenntartsa, „vigyázza” a feltétel nélküli engedelmességet. A szembeszegülőkkel kapcsolatos piszkos munkát ugyan nem ő végzi el, de az ideológia folyamatos hangoztatása és a szabályok betartatása a legfőbb feladatai közé tartoznak. Mindent elkövet a véneken keresztül annak érdekében, hogy a gyülekezetben lévők teljes engedelmességre legyenek hangolva a társulati „törvényeket” illetően, a kiközösítetteket és elkülönülteket pedig teljes mértékben elszigetelteti a „nyájtól”, hiszen őt is erre oktatják, tudván milyen „veszélyeket” rejt magában, ha a tagok objektív felvilágosítást kapnak a társulat működéséről, múltjáról. Teszi persze mindezt a „szelídség szellemében”, így sokkal könnyebb az általa közvetített elveket elfogadni. Mindezek mellett pedig egy olyan tekintélyt épít fel neki a társulat, amely megkérdőjelezhetetlenné teszi a személyét, munkájának helyességét, küldetésének „szent és nemes” célját. Kultuszfigura, akinek látogatásakor az egész gyülekezet jelképesen vigyázzban áll és tiszteleg.

Számomra az a legmegdöbbentőbb ebben a jelenségben, hogy legtöbbjük, a számukra kitűzött feladatok és célok mögötti indítékokat nem is látják, észre sem veszik, hogy csupán célfeladatra kiképzett zsoldosok. Erősnek és mozdíthatatlannak kell látszaniuk, de jobban megismerve őket ugyanolyan esendő emberek, mint bármelyikünk. Hála Istennek a tapasztalatok azt mutatják, hogy sokan közülük felismerik az igazságot a társulattal kapcsolatban és van erejük megváltoztatni az életüket.

Szerző: Resign