Most már három évtized telt el azóta, hogy szakítottam Jehova Tanúival, de csak pár éve vagyok képes róla nyugodtan beszélni. 1939-ben születtem egy tradicionálisan zsidó családban, mely a keresztény hitre tért át. Szüleim valóban keresztények lettek és tőlük nagyon kevés zsidó nevelést kaptam. Nagyobb családunk emiatt az áttérés miatt akkoriban sokszor a vallásos ellentétektől volt feszült, így belőlem a komoly vallásos érdeklődés már gyermekkoromban kihűlt. Úgy éreztem, hogy a vallás csak a feszültség és a vita forrása.

Teljesen normális életet éltem. Vallási kérdések helyett inkább politikai dolgok foglalkoztattak, de soha nem lettem párttag vagy kommunista. A mi családunk nagyon nehezen élte túl a világháborút és teljes vagyonunk államosításra került a háború utáni rendszerben. Szüleimnek életük legnagyobb vesztesége volt a családi örökség elrablása, mely miatt soha nem szerettem az állampártot. Leérettségiztem 1958-ban és egy nagy állami gyárban kezdtem el dolgozni irodai dolgozóként. Fiatal lányként sok szakszervezeti üdülésre eljutottam és minden munkán kívüli szórakozási lehetőségen jelen voltam. Hozzám nagyon hasonló szellemű fiút kerestem társul, akit meg is találtam. 1964-ben kötöttünk házasságot, 1965-ben született meg lányunk, de már 1967-ben el is váltunk.

Addig semmi gondom nem volt az életben, mert a munkám mellett otthon éltem és a szüleim is aktívan dolgoztak még egy ideig. A három kereset és a szerény életvitel mellett jól meg tudtunk élni, főleg akkoriban. Amikor megházasodtunk mind a ketten dolgoztunk, lakást könnyen kaptunk, így a két kereset is kényelmes életet biztosított a számomra. 1967-ben azonban minden gyökeresen megváltozott. Már nem volt teljes két kereset, csak az enyém. Otthon nemcsak a gyermekkel kellett foglalkozzak, hanem a takarítással, a tüzelővel, a főzéssel, na meg a pihenéssel és mindennel egyedül. Lányommal nagyon összenőttünk, de nem is bírtam volna azt a nehéz életet nélküle. Kínokban bővelkedő hónapok után az egyik munkatársam beszélni kezdett a Bibliáról. Azonnal úgy reagáltam, hogy a Biblia az csak a veszekedések forrása lehet, ahogyan a vallás is az. Mivel emberként nagyon szimpatikus volt, beleegyeztem, hogy valakivel felkeressen engem a lakásomon.

Ez már 1968-ban volt. Jött a munkatársam és egy másik férfi. A másik férfi nagyon kedves volt, nagyon okosan beszélt (a kilencvenes évektől utazófelvigyázó) és jókat mondott. Egy sor olyan dologról is beszélt amit nem értettem, de tetszett a stílusa. Távozás előtt még fát is vágtak nekem, pedig nem kértem, nem is utasíthattam vissza a következő beszélgetést. A következő beszélgetésre már nem a munkatársam jött, hanem ez a másik nagyon kedves férfi és az édesanyja. Bevásárolva érkeztek, ismét vágtak fát, kedveskedtek a lányomnak. Most már nagyon érdekelt, hogy kik ezek a kedves emberek és miért ilyenek. Hamarosan már tanulmányozás kezdődött, elkezdtem járni a csoportba és rövid idő múlva alá is merítkeztem.

A tanulmányozás alatt nagyon sok segítséget kaptam a testvérektől. A tanítóm (Erika) nagyon sok szeretettel vett körül. Állandóan hordtak nekem tüzelőt, segítettek a dolgaim intézésében, a gyermeknevelésben és szinte mindenben amiben csak szükségem volt. Cserébe én is amiben tudtam, ami legtöbbször varrás vagy különböző kézimunka volt. A mi csoportunkban nagyon jó volt a légkör, nem is elsősorban a vallásos hit kötött minket össze, hanem a szeretet. Pontosabban kifejezve, engem az kötött hozzájuk. Voltak kérdések amivel nem értettem egyet (pl.: 1914, 1975 - akkor még volt! -, Isten neve, stb.), ám a gyerekkoromból ismert probléma miatt azokról nem beszéltem. Nem is nagyon éreztem, hogy azokat lenne kivel megbeszélni, mert az odajárók többsége sem volt meggyőződve ezekről a kérdésekről. A felvigyázónkkal sem lehetett beszélgetni, mert hirtelen természetű, uralkodó szellemiségű volt, aki nem szerette a kérdéseket, csak a szép kerek válaszokat. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a szeretet miatt, a közösség miatt és a segítség miatt ezeket a kérdéseket eltemetem magamban, mivel amúgy sem kerülhetnek elő soha. A lányomnak is tetszett a csoport, elvégre kicsi volt és szerette azt, hogy ott sokan szerették. A magány teljesen eltűnt az életünkből.

Így ment ez egészen 1973-ig, amikor a lányom 8 évesen kórházba került. Nagyon nem számítottam rá, de eszembe sem jutott, hogy életem egyik fordulópontjához érkeztem. Az orvos közölte, hogy nagy műtétre kell készülnöm. Akkoriban már volt a vérátömlesztési tilalom Jehova Tanúinak. Az orvos tudta, hogy én is az vagyok, ezért megkérdezte mi legyen. Ő és a kollégái ezt a műtétet csak vértranszfúzióval tudják elvégezni és ha késlekedünk akkor a lányom meghal. Közben már két vén is odaérkezett engem vigasztalni. Az egyikük Erika fia volt. Hiába magyaráztam nekik, hogy meghalhat a lányom, meg hogy nem is hiszek a vérről szóló tanításban, ők csak fenyegetőztek, majd magamra hagytak. A legteljesebb nyugalommal mondtam igent lányom műtétére és a vértranszfúzióra. A műtét rendben lezajlott, kislányom hamar meggyógyult.

Erika és a fia is többször megkeresett, hogy beszélni akarnak velem. Őszintén megmondtam, hogy volt vér a műtét során. A bírói bizottságra nem mentem el, mert nem éreztem úgy, hogy bűnt követtem volna el a Biblia szerint. Minden pásztori segítségnyújtási-kísérlet nélkül azonnal kiközösítettek.

Egy tíz éves időszakig rendben volt az életem. A kiközösítés megviselt, de megkönnyebbülést hozott. Ezután már csak azok a Tanúk jártak hozzám akik valódi barátaim, barátnőim voltak. Erika is nagyon sokszor meglátogatott, de még az utcán is beszélgetett velem. Erika egész családja Tanú volt, a férfitagok mind ismert és kedvelt vének lettek, így nem félt engem vállalni. Ő nem úgy tekintett rám, mint egy bűnösre és nem hiszem, hogy hasonló esetben másképpen döntött volna. A munkatársaim és családtagjaim nagyon örültek a Tanúkkal való szakításomnak, az életem sem volt már olyan nehéz egyedül. Csak a lányomnak éltem és a munkámnak. Az igazságérzetemet bántotta, hogy valahol valakik bűnösnek ítéltek meg, de nem tudom, hogy ha az ő egyetlen gyermekük élete forogna kockán akkor mit tettek volna. Akkoriban a vér elutasítása nem EGY kezelés elutasítását, hanem A kezelés elutasítását jelentette. NEM volt más! Vagy a biztos halál, vagy a vér. Az anyai ösztön és az emberi érzés túl erős volt ahhoz, hogy egy általam soha el nem fogadott vallási tanért feláldozzam a gyermekem.

A boldogságnak a nyolcvanas években egy borzasztó tragédia vetett véget, amibe újra beleszóltak Jehova Tanúi. Lányom már felnőtt volt, illetve akkor lett az. Leérettségizett és ápolónő lett. Egy hétvégén elment vidékre. Helyette a rendőrség jelentkezett pár óra múlva. Egy vidéki városban találták meg a lányom testét a vonatátjáróban. Az az eset ismert lett az egész országban, mert a televízióban sokat foglalkoztak vele. Soha nem tudtam meg, hogy ki, mikor és mit tett a lányommal, ahogyan a Rendőrség sem. Évek múlva is csak annyit mondtak, hogy a saját érdekemben ne járjak utána. A volt testvéreim megállítottak az utcán és a szemembe mondták: "-Annak idején azt hitted megmentetted a lányod életét és látod mi lett?"; de ennél sokkal rosszabbul hatott rám az, amikor az egészet Isten büntetésének állították be. Nagyon felkavart az a gondolat, hogy az igazságos és szerető Isten egy ártatlan kislányon keresztül állna bosszút és egy gyilkost használjon fel erre. Egy gyilkos vajon ugyanúgy Jehova bírája, mint egy vén? Maga a gyilkosság és ez a hozzáállás annyira felkavart, hogy a temetés után összeomlottam és kórházi kezelés alá kerültem. Csak nagyon hosszú évek után jöttem rendbe lelkileg, de akkor a nálam jóval fiatalabb testvérem halt meg.

Érthető módon a lányomról, vagy a Tanúkról nem szívesen beszéltem és nem is tudtam beszélni. Erikával néha összejártunk, ha kórházban volt meglátogattam, néhány személlyel kapcsolatban maradtam továbbra is. Aztán lett egy fogadott lányom, újra megházasodtam (férjem pár év után sajnos meghalt). Sokat utazgattam, szereztem új barátokat és egy életre kitöröltem a Tanúkkal kapcsolatos rossz emlékeket. Fogadott lányom a kilencvenes évek elején azzal keresett meg, hogy a gyereke Jehova Tanúja akar lenni. Akkor mondtam el először valakinek, hogy én is az voltam, meg azt is, hogy mi történt a lányommal. Azt javasoltam neki, hogy engedje csak a gyerekét a Tanúk közé, van annyira értelmes, hogy majd magától kijöjjön, mert fel fogja ismerni milyenek is igazából.

Évekkel később így is lett. Ezalatt az évek alatt váltam képessé arra, hogy feldolgozzam azt a néhány évet és a rá tíz évre bekövetkező tragédiát. Időközben Erika meghalt. A haláláig jó barátnők maradtunk, fia is már néha köszön nekem, aki ma már országszerte ismert személy a gyülekezetekben. A műtétbe való beleegyezést azóta sem bánom. Lehetséges, hogy ma már nem az lenne a kérdés, hogy vér vagy halál, de AKKOR az volt. Sok olyan dolog van az életemben amit a Tanúktól vettem fel és a mai napig megtartok (pl.: ünnepek, dohányzás, erkölcsösség, stb.). Tanúk utáni életemben felekezeten kívüli maradtam, mert nem akarom Istent újra egy felekezet szemüvegén keresztül szemlélni. Sem azzal nem kívánok találkozni, hogy a személyes életemben Isten helyét egy vallásos szervezet töltse ki. Abban hiszek, hogy minden ember akit félrevezettek és abból a félrevezetésből megtér, nagyon sok dologban tud segíteni azoknak, akik még mindig a félrevezetettek útján vannak.

forrás: bikbak.uw.hu