A siker titka 

Ez a röpke bepillantás Russell pásztor következetlen és majdhogynem inkoherens vallásrendszerébe, amelyet Rutherford bíró megerősített és számtalan úton megváltoztatott, csodálkozást vált ki az emberből, ha arra gondol, hogy mégis hogyan tud gyarapodni. Jehova Tanúi azt fogják mondani, hogy a növekedése szolgáltatja az igazságának alapját. De ha ebből indulunk ki, akkor egyéb szektákat, teljesen más tantételekkel, noha hasonló mértékű gyarapodással, is igaznak kellene nyilvánítanunk. Máshol kell tehát keresnünk a magyarázatot. 

Először is, nem szabad elsiklani a tény felett, hogy Jehova Tanúi legfőképp a magukat kereszténynek valló emberekre vannak hatással, akik elsodródtak az egyházaiktól, és akik keveset vagy semmit sem tudnak a keresztény tantételekről. Amikor ezek az emberek az általuk hátrahagyott egyházuk megbélyegzéséről hallanak, megnyugvást találnak a gondolatban, hogy nem saját maguk, hanem az „egyházaik” a hibásak a vallásuk elhanyagolásért. A hosszan tartó kötődésük a ködös keresztény felfogáshoz az ami rokonszenvet ébreszt bennük a „Nemzetközi Bibliakutatók Társulatának” ügynökei által felhozott érvek iránt, akik a bibliás kereszténységhez való visszatérés szükségességét hirdetik. Oly keveset tudnak a saját vallásukról, hogy nem észre sem veszik, ahogyan a Tanúk az igazság nevében gúnyt űznek a Bibliából, ellentmondva Krisztus tanainak. 

Másodjára, az ilyen eltévelyedett keresztények köreiben, a tudatlanság mellett, a babona és a hiszékenység is nagyon elterjedt. Az USA-beli Igazságügyi Minisztérium ábrái jól mutatják, hogy Jehova Tanúinak kevesebb, mint egy százaléka végzett középfokú tanulmányokat, míg tizenöt százalékuk általános iskolai végzettséggel sem rendelkezik. A hiszékenységük és a babonásság miatt fogadták el azt, amit eléjük rakott Charles Taze Russell és Franklin Rutherford bíró. 

Harmadszor, a világban tapasztalt körülmények, a saját háborgó lelkiismeretük, és az ösztönös büszkeségük késztette őket erre. Jehova Tanúi egyik legnagyobb forrását a tudományos fejlődés bukása szolgáltatja, amely elbukott az utópia megteremtésében. A világ szegénysége és biztonságának megingása a szegényebb osztályok sokaságát terelte vissza Krisztus korai visszatérésének elképzeléséhez,  hosszan tartó békében és biztonságban bízva. A nyugtalan lelkiismeretük, amiért elhanyagolták a kötelességeiket Isten felé, egycsapásra megnyugvást lelt a „nincs pokol” tantételnek köszönhetően. Való igaz, Ingersoll már korábban elvetette a pokol elképzelését. De ő hitetlen volt, és aligha lehetett benne megbízni. Noha akadtak itt Istentől származó tanítók, akik biztosították őket a vallás nevében, hogy márpedig pokol nem létezik. Egy ehhez hasonló biztosíték nem múlhatott el anélkül, hogy ne gyakorolt volna megfelelő hatást az ilyen emberekre. 

Mindeközben a kereszténység bukását előrevetítő, elnagyolt félelmek örökös ismételgetése, amelynek elkerüléséhez az embernek csupán Jehova Tanújává kellett válni és könyvecskéket árulni, szintén hatással voltak. Tény, hogy az amerikaiak félelme az atombombától sok embert hajtott Jehova Tanúi malmára, mivel sokan vélték úgy, hogy az Armageddon és a világ vége csupán egy karnyújtásnyira van. 

A büszkeséghez és mohósághoz való ügyes folyamodást sem szabad figyelmen kívül hagyni; a tudás büszkesége, mint a régi, ezoterikus és okkult tantételek gnosztikusai, amelyeket még a legnagyobb keresztény teológusoknak sem sikerült megértenie; a világ uraivá válásának büszkesége, a vallásos proletariátus győzelme a vallásos kapitalisták felett, akik mindvégig hűségesek maradtak a szellemi kincsekhez, amelyeket ők maguk hagytak maguk mögött. Ezek és más okok szolgálnak magyarázattal sokak megtérésre Jehova Tanúihoz. Az igazság biztosan nincs az okok között.

Értékelés 

Hogyan is értékeljük ezt az új vallást? Lehetséges egyáltalán nem úgy beszélni róla mint egy abszurd, hamis, istenkáromló és különösen veszélyes kereszténység-paródiáról?

Az egész, siralmas rendszer abszurditása, amely teljes mértékig méltatlan egy végtelenül bölcs Teremtőhöz, tökéletesen magától értetődik. Russell és Rutherford, a mozgalom önjelölt prófétái, jóslatainak hamissága újra és újra bebizonyosodott az idők során, újabbnál-újabb kibúvók keresésére kényszerítve ezzel őket. A kereszténység hitvallásai helyett, „a hitért, amely egyszer a szenteknek adatott” (Júdás 1:3), egy teljesen új hitvallást tárnak elénk, tele szörnyű kitalációkkal és megtévesztéssel. Elszántan tagadják a  Szent Háromságot, Krisztus istenségét, a Szentlélek személy voltát, Krisztus testben történő feltámadását, és az Egyházat mint Krisztus által létesített intézményt. Figyelmen kívül hagyják az Újszövetség tanításait az eucharisztiáról és a szentségekről, mintha sosem léteztek volna. Az emberi lélek halhatatlanságát elutasítják. 

Ennek az őrült vallásnak - mert máshogy nem lehet helyesen körülírni - a pozitív doktrinái is teljes mértékig nevetségesek. Milyen racionálisan gondolkodó ember tudná elhinni, hogy Krisztust, aki bár nem a holtak közül tért vissza, kitúrta a helyéről holmi újonnan teremtett „szellemteremtmény”, amire „egy istenként” utalnak, nem „az Istenként”, és aki visszatért e világ fellegeibe, ahol 1874-ben királlyá koronázták! Ki hinné el, hogy Krisztus - vagy ez az őt helyettesítő lény - várakozik, amíg a Tanúk eleget tanúskodtak az Ő nagy tervének megfelelően, amit követően leereszkedik a földre és megkezdődik az Armageddon, a nagy végső ütközet, majd pedig beköszönt az ezeréves uralmának időszaka, amely után örökké tartó, földi paradicsommá formálja a világot. 

Egyházilag is teljes csőd az egész rendszerük. Az ember elolvashatja a-tól z-ig a Russell-Rutherford szervezet által kiadott irodalmat anélkül, hogy bármiféle alapvető nyomát találná az alázat, a bűnbánás, vagy a könyörületesség krisztusi erényeinek. Isten, vagy a felebarátok szeretete kifejezés szinten sem létezik. Nincs kihangsúlyozva a jellemformálás, a jellemhibák javítása; a kereszt viselésének, vagy a mi Urunk Jézus Krisztus követésének szükségessége. A kereszténység e karikatúrájának legfőbb üzenete: 

„Olvass, higgy, és terjeszd Russell és Rutherford könyveit, beszélj Istenről mint Jehováról, és az összes többi egyházról és kormányzatokról mint az Antikrisztusról -- tégy így, és meg leszel mentve!” 

A rendszer e tantétele, hogy az emberek ebben az életben büntetlenül vétkezhetnek, csak a gonoszságot, az erkölcstelenséget és a romlottságot szolgálja. „Isten sosem büntet, sem ebben az életben, sem pedig a következőben” jelentette ki Russell; annak ellenére, hogy az egész Szentírás ragaszkodik megtorlás törvényéhez. Akármennyire is bűnösen viseltetnek az emberek ebben az életben, Jehova Tanúi szerint, mindez nem igazán számít, hisz a morális döntéseiknek nincsenek következményei az örök jövőre nézve. Minden megszűnik létezni a halál pillanatában, nincs se purgatórium, se pokol. Ha, ahogyan Russell mondja, mindenki újból visszatér majd és egy második esélyben részesül, minden azon fog múlni, hogy akkor hogyan viselkedünk, és nem azon, hogy most épp hogyan. Jehova Tanúi odáig merészkednek, hogy minél megátalkodottabb egy ember a mostani életében, annál valószínűbb, hogy jóként fogja leélni a következőt! És ha még nem is így alakulna, fájdalommentesen fog elmúlni, nem fogja megtapasztalni Isten semmibevételének jövőbeli következményeit. 

Aki valamennyire is tiszteli a Szentírást, Istent, Krisztust, embertársait, vagy a saját emberi intelligenciáját és méltóságát, semmit sem tehet, mint hogy teljesen elutasítja ezt a hamis vallást, amit Russell és Rutherford talált ki, és amit ennyire nevetségesen propagálnak a magukat áltató Jehova Tanúi. 

***

Mindig sajnálatos, ha egy vallás tanításait szándékosan vagy véletlenül félreértelmezik a közönyös kritikusok. Azonban nem mindig lehetséges igazságot tenni mások vallásával főleg úgy, hogy minden érintett elégedett legyen. Mindenekfelett, ez Jehova Tanúi vallásos hiedelmeire is igaz, akik ontják magukból a könyvek és brosúrák végeláthatatlan áradatát, annyit, hogy az ember gyakorlatilag egy óceánnyi „nyomtatott zűrzavar” kellős közepén találja magát. A fő tantételeik felfedezésének feladata bőven elég, hogy bárkit kétségbe ejtsen, nem is beszélve egy alapos elemzésről. Talán épp ezért próbálták meg ilyen kevesen tanulmányozni a teológiai rendszerüket. 

Azonban a tanaik alapos, részletekbe menő megfontolása égetően szükséges. E könyvecske szerzője sok helyről, már-már elkeseredett kéréseket kapott, azt illetően, hogy hol lehet megszerezni ennek az új szektának az állításait áthatóan, a Biblia fényében vizsgáló elemzését. Mert Jehova Tanúi szervezetének tagjai agresszívan próbálják áttéríteni más keresztény egyházak tagjait a saját vallásukra, irodalomba fullasztva őket, megtöltve a levelesládájukat brosúrákkal, felzaklatva sok jó és egyszerű embert, akik szimplán nem tudnak mit kezdeni a bibliai szövegek áradatával, amelyekről tudják, hogy vagy mindent vagy semmit sem jelentenek. 

A tantételeik tanulmányozására tett előkészületeket lehetővé tette egy elfogadhatóan tömör összefoglaló a tanaikról, egyenesen Jehova Tanúinak tollából, „Miben hisznek Jehova Tanúi?” (What Do Jehova’s Witnesses Believe?”) címmel - az „Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat” kérelmére. 

A hivatalos kijelentés így szól az olvasóhoz: „Miért hallgasson az ember előítélettel teli forrásokra azzal kapcsolatban, hogy miben hisznek Jehova Tanúi? Hadd mondják el ők maguk!”. Nagy megnyugvással szolgál majd, ha így tesznek, mert legalább valami kézzel fogható és autentikus anyag is rendelkezésre fog állni. 

“Írástudók és farizeusok” 

A dokumentum lefegyverző stílussal indít, a tisztességes elbánáshoz (fair play) folyamodva. „Időről-ídőre”, tudjuk meg, „a vallásos író Jehova Tanúi hiedelmeiről értekezik. Mindazonáltal, ezen értekezések barátságtalan és kritikus hangvételét alapul véve, hiba lenne pontos képet remélni arról, hogy miben is hiszen igazán Jehova Tanúi”. Ebben van valami, noha nem feltétlenül következik belőle az, hogy az ember pontatlanul beszélne mások tantételeiről, csupán azért mert nem befolyásolják kedvezően, vagy mert kritikusan állna hozzá. De mivel itt Jehova Tanúi tantételét vesszük fontolóra, úgy ahogyan azt ők is állítják, ebből a szempontból nézve nem lesz helye panasznak. 

Azonnal, és tipikusan, játszani kezdenek a Szentírás kétélű kardjával, úgy, hogy alapból bizonyítottnak állítják be a kérdést, ha volt is valaha egyáltalán kérdés. „Nem feltételezzük”, mondják, „hogy az írástudóktól és a farizeusoktól helyes képet kaphatunk arról, hogy miben hitt Jézus, nemde?” A szándékaik erőltetettségéről a Biblia e példájával azonnal megbizonyosodhatunk, amint megfordítjuk azt. Hisz Jézus maga is egy kétségtelenül „barátságtalan és kritikus” hangot ütött meg az írástudók és a farizeusok tanításairól beszélve. „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok” mondta újra és újra. (Máté 23: 13-15 EF). Nem valami barátságos! Elítélte a tantételeiket és óva intette tanítványait; „Vigyázzatok, őrizkedjetek a farizeusok kovászától” (Márk 8:15 EF). Kritikus hozzáállás, de mennyire! Vajon fogják-e mondani Jehova Tanúi, hogy nem feltételezték, hogy Jézustól magától fognak „pontos képet” kapni arról, hogy miben hittek az írástudók és a farizeusok? 

A Tanúk által használt bibliai példa épp oly egyszerűen felhasználható ellenük, mint ahogyan ők akarják azt mások kárára fordítani. Az értéke teljes mértékig az általuk tanított tantétel természetétől függ, ezért a tantételeket fel kell mérni, mielőtt elismernénk őket Krisztushoz mérhetően az igazság tanítónak, illetve a kritikusaikat gátlástalan írástudóknak és farizeusoknak. 

A Tanúk Istene 

A Jehova Tanúinak alapvető hiedelmeiről szóló hivatalos kifejtés, az Istennel kapcsolatos tanításuk mondatával kezdődik. „Mivel számos „isten” és „úr” létezik”, olvassuk, „az igaz Istennek saját neve van, hogy megkülönböztethessük a többitől”. 

Ami itt van az a monolátria nyílt kijelentése, vagy a pogány „istenek” egyikére leszűkített imádat. A keresztények monoteisták; tehát egy Istenben hisznek és őt tisztelik. Nincs olyan hogy „istenek”. Az ősi pogányok politeisták voltak, több úgy nevezett „istent” imádtak, és tudomásuk sem volt az igazi Istenről. Az ő vallási rendszerüket nevezzük bálványozónak. Erre most feltűnnek Jehova Tanúi és, miközben az igaz Istenről beszélnek, csupán mint egyet a sok közül említik, akit saját nevénél fogva kell megkülönböztetni a többitől. Olyan ez, mintha valakinek, aki a „Barna” családnevű emberek oszlopait böngészné a telefonkönyvben, először a keresztnevek kezdőbetűjét, mint például „J.K,” vagy „H.V.”, kellene megnéznie, hogy megbizonyosodhasson, hogy a kívánt személyt találta meg. 

A végkövetkeztetés csak az lehet, hogy Jehova Tanúi politeisták, amennyiben több „isten” létezéséről beszélnek, de a vallásrendszerük a monolátriát követi, hisz a „sok” közül csupán egynek adóznak tisztelettel. Egy hamis „isten” bálványszerű imádata nem a zsidók és a keresztények által is ismert igaz Isten tisztelete. Azok számára pedig, akik tényleg hisznek az igaz Istenben, ez semmi más csupán mint istenkáromlás; egy hamis isten kiválasztása a sok közül, és „igaz Istennek” kikiáltása, mint ahogyan a Tanúk teszik. 

De mi is ez a név, ami megkülönbözteti az ő Istenüket a többitől? Azt mondják, hogy a Zsoltárok 83:18-ban tartalmazza a választ, ahol azt olvassuk: „Hogy megtudják, hogy te, akinek neve Jehova, egymagad vagy felséges Isten az egész földön”. Tehát kijelentik, hogy az ő istenségük neve „Jehova Isten”, a név, ami különbséget tesz közte és a többi isten között, éppúgy mint ahogyan Barna K. Jakabot megkülönböztetjük Barna V. Heroldtól a telefonkönyvben. 

A héber név 

A Tanúk természetesen azt fogják válaszolni, hogy ők arról az Istenről beszélnek, aki felfedte magát a Bibliában. Nem ők maguk idézték a Szentírást a „Jehova” névért? Ó, jaj, a tudatlanság büntetése! A valóságban egyáltalán nem így tettek. Mivel a „Jehova” szó egy egyszerű félrefordítás a protestáns Bibliából. Ilyen szó nem fordul elő a Szentírás eredeti szövegében. Isten sosem adta magának ezt a nevet, és soha sem kérte, hogy más nevezze el így. 

A Zsoltárok 83:18-ban található héber szó, amelyet Jehovának fordítottak félre egyes protestáns bibliafordításokban, igazából „Yahweh”, annyit tesz: „Aki van”. Az elképzelés, tehát, hogy a „Jehova” szó, amely nem létezik a héber nyelvben, egy, az Isten által felfedett név, megkülönböztető szereppel felruházva, mindenféle írásos alapot nélkülöz. 

Hogy aztán megerősítsék a különös tanításukat, a Tanúk azt hangsúlyozzák, hogy „Ábrahámra, Izsákra és Jákobra utalva, Isten azt mondta Mózesnek (2Mózes 6:3 EF): „de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes”. Ismét: Isten nem ezt mondta Mózesnek. A Szentírás egyetlen megihletett írója sem használta a „Jehova” szót. A héber szöveg így szól: „de az én Yahweh nevemen nem voltam előttük ismeretes”.  Ábrahám, Izsák és Jákob korábban a Legfelsőbb Lényt „El Shaddai” néven ismerték, ami „Mindenható Istent” jelent. Mózesnek a „Yahweh” titulust fedte fel, nem a mai, modern felfogásban használt névként, sokkal inkább leírásként használta Isten mivoltára; „Aki van” abban az értelemben, hogy Isten maga a „Legfelsőbb és Magátólvaló Lény”. 

Még mindig a szeretett „Jehova” szavukat dédelgetve, a Tanúk még mélyebbre merülnek a hibák tengerében, amikor arra hivatkoznak, hogy Jézus maga tudatta ezt a nevet a követőivel, idézve János 17:6-ot: „Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál.”  Igazság szerint, ahogyan Jézus sosem használta, úgy a követői sem hallottak a „Jehova” szóról. Ez a szó, ami egyáltalán nem is héber, a „Yahweh” szó félreolvasásából keletkezett, amihez az „Adonáj” héber eredetű szó (jelentése: „az Úr”) magánhangzójeleit rendelték a zsidó írók. A mélységes tisztelettől vezérelve, amikor a zsidók a szent „Yahweh” szóval találkoztak, ahelyett, hogy kiejtették volna, helyettesítették az „Adonáj” szóval. A magánhangzójelek szerepe a héber írásban nem került feltalálásra úgy hat évtizeddel Krisztus utánig, és a félreolvasásuk, amely aztán elvezetett a hibás „Jehova” elképzeléshez, nem volt lehetséges, mielőtt léteztek volna. A „Jehova” szó, tehát, sosem hagyta el Krisztus ajkait, és még a legközelebbi követőinek is ismeretlen volt. Akárhogy is, Krisztus szavai „Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek” semmilyen vonatkozással nem bírnak egy adott „névre”, azt jelentik: „Felfedtem nekik a „mivoltodat” mint az ő Atyjuk, épp úgy, ahogyan az én Atyám is”. 

Megjegyzés: Jézus tanítványai korábban is ismerték a JHVH-nevet: tudták, hogy kell írni és kiejteni, hiszen a nép évről évre hallhatta az áldozatokat bemutató főpap szájából. Jézusnak nem abban az értelemben ismertette meg tanítványaival Isten nevét, hogy el kellett árulnia egy hangsort, és arról sincs bibliai adat, hogy a név szabad használatára buzdította volna őket. Valakinek a „nevét megismertetni” annyit jelent, mint valakit személyesen, vagy valakinek a személyét bemutatni. Jézus tehát Isten lényét, személyiségét ismertette meg eltávolodott népével (vö. Jn 1:18). Vö.: „Kinyilatkoztattalak téged az embereknek” (Békés-Dalos). 

Hatalmas könnyelműség, tehát, amikor ez a hivatalos dokumentum így ír: „Jehova Tanúi hasonlóképp terjesztik Jehova nevét: „Ti vagytok az én tanúim — ez Jehova kijelentése —, hogy én Isten vagyok.” (Ézsaiás 43:10-12) Ézsaiás sem hallott soha a „Jehova” szóról. Ahogyan Isten, akinek Ézsaiás a nevében beszélt, sem kérte Jehova Tanúit, hogy legyenek az Ő tanúi. Ézsaiás szövege semmiféle módon nem vonatkozik erre a 19. század Amerikájában, az ex-kongregacionalista Charles Taze Russell által alapított modern szektára. Ezeknek a passzusoknak az olvasata, azonban, semmilyen úton sem fedi fel Isten szándékát, hogy szavai nyomán aztán keresztények egy külön elnevezése jöjjön létre, amit aztán 2600 évvel később viselhetnek. Ézsaiás 43:10-12 az elsődleges szöveg, amelyet a Társulat a nevének igazolására használ fel. Az írásszöveg, azonban, szimplán egy jelképes bírósági jelenetet ábrázol, amelyen a nemzetek összegyűltek és akik előtt Isten az izraelitákhoz fordul hogy tanúsítsák az Ő megmentő erejét, amit a javukra fordított. Az összes állítás közül, amit Isten Izrael népével kapcsolatban tett, miért pont ezeket a szavakat kellene, „a nevet, ami az Úr ajkát elhagyta” keresztényekre aggatni? Az egyetlen bibliai leírás, amely valóban alkalmazható „Jehova Tanúira”, magától a mi Urunktól származnak: „Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak . . . hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is.” (Máté 24:24 EF) 

Krisztus istenségének tagadása 

Krisztusról magáról a Tanúk azt állítják, hogy Jehova először a Fiát teremtette meg a „hű és igaz tanú, az Isten teremtésének kezdete” (Jelenések 3:14),  „az egész teremtés elsőszülöttje” (Kolosszé 1:15). Azonban egyik idézett részlet sem támogatja az elképzelésüket miszerint „Jehova először a Fiát teremtette meg” (a „Jehova” szó „Isten” értelemben értendő az ő felfogásuk szerint). 

Az Újszövetség tanítása szerint, Isten örök Fia éppúgy teremtetlen, ahogy maga az örök Atya. Jehova Tanúi pusztán felelevenítették a 4. századi ariánus eretnekséget, amely azt tanította, hogy Krisztus személye nem létezett korábban mint Isten a Fiú,  aki ugyanannyira volt Isten mint maga az Atya, hanem Krisztust szellemteremtményként alkotta meg maga Isten, és megteremtett eszközként használta a többi lény megteremtésében. 

Hogy támogassák ezt az eretneki elképzelést, Jehova Tanúi hamisan idézik a Jelenések 3:14-et. A szöveg nem azt mondja, hogy a már korábban létező Személy, aki később Krisztusként testesült meg, volt „az Isten teremtésének kezdete”. A görög szöveg értelme „az Isten teremtésének kezdete”; ez pedig nem a mindenségnek az Isten általi megteremtésére utal, hanem Isten teremtésművének a megtestesült isteni Fiú megváltói munkájával való helyreállítására. [Lásd még itt és itt.] A teremtett emberi természetben, amelyben Szűz Mária adott Neki életet, Jézus Krisztus az összes isteni teremtmény között az első becsületben és méltóságban. Ennek a passzusnak az eredeti teremtésmű szerinti értelmezése, az összes teremtmény feltámadás vagy megtestesülés általi helyreállítása helyett, egy megengedhetetlenül szabados olvasata a Szentírásnak, továbbá a jelentését övező végtelen tudatlanság tanúbizonysága. Tehát az eredetileg itt szereplő görög ἀρχὴ [arkhé] kifejezés inkább a rangbeli elsőbbségre utal, semmint az időbeli kezdetre. 

A Tanúk jobb helyzetben vannak a második szöveggel, amelyben Krisztus személyére létezőként utalnak a megtestesülése előtt. Azonban a szavak jelentősége nem akkora, mint ahogyan azt ők képzelik. Szent Pálnak meg sem fordult a fejében, hogy azt tanítsa a kolosszébelieknek, hogy Isten Fia abban az értelemben volt „az egész teremtés elsőszülöttje”, minthogy a teremtésnek része. Ugyanebben az idézett versben, közvetlenül mielőtt beszélne Róla mint „az egész teremtés elsőszülöttjéről”, Szent Pál már korábban kikiáltotta Őt „a láthatatlan Isten képmásának”. Az Ő megteremtett, szemmel érzékelhető emberi mivoltában Krisztus nem volt ilyen. Ezzel az örök Fiú saját láthatatlan és teremtetlen Isteni mivoltára célzott. Minden általa lett megteremtve, így ő már mindenek előtt létezett. Ezért szól így Szent Pál: „Mert benne teremtetett minden a mennyben és a földön” (Kolosszé 1:16). Később hozzáteszi, hogy minden teremtett dolog (ami alól Ő maga kivétel) alárendelt szerepet tölt be. Az, hogy Szent Pálnak nem állt további szándékában, hogy Isten Fiát lealacsonyítsa egy lény szintjére egyértelművé válik ugyanabban az apostoli levélben: „Mert benne lakik testileg az istenség egész teljessége” (Kolosszé 2:9). 

Szent János tanítása a „Logoszról” 

A Tanúk hivatalos nyilatkozata szükségesnek érzi, hogy teljes egészében elpusztítsa ezt, az istenségnek Krisztus személye általi birtoklásáról szóló tantételt. Ezért bocsátkozik a következő magyarázatba: mielőtt a földre szállt Igeként vagy „Logoszként” ismerték, „és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (János 1:1,3). 

De mit mond Szent János evangéliumának első versében? Így ír: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” A „kezdetben” rész azt a célt szolgálta, hogy jelölje, hogy Szent János gondolatban visszatért ahhoz, hogy mi létezett mielőtt a teremtésmű egyáltalán kezdetét vette, a szöveg további része pedig megkülönbözteti a személyeket - „és az Ige Istennél volt” - az isteni mivoltának identitása „és Isten volt az Ige”. Annak érdekében, hogy megszabaduljanak ettől, valamint a görög szöveg kristálytiszta jelentésének ellenére, a Tanúk az utolsó részt úgy fordítják, hogy „és a Szó (egy) isten volt.” Nincs mentség a görög szöveg egy ehhez hasonló, égbekiáltó félrefordítására. 

Továbbá, Szent János szövege, helyesen fordítva, így folytatódik: „Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”. Az Ige, Isten Fia, vagy Ő maga nem tartozott a teremtmények sorába. Ő volt a teremetlen Teremtő, az Atyával egyrangú Isten, és ezért Szent János helyesen mondta, hogy „az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”. 

Az Ige nem Isten abban az értelemben, hogy ő ugyanaz a személy, ahogy az meg van említve az 1:1a-ben; ő nem az Atyaisten (az Újszövetség szóhasználata neki tulajdonítja kiválólag az „Isten” elnevezést), vagy a Szentháromság. A lényeg az, hogy a Logosz ugyanolyan teremtetlen természettel vagy eszenciával bír, mint az Atyaisten, akivel együtt létezik örökkön-örökké. Ez a vers szerepel újra és újra a niceai hitvallásban is: „Isten (minőségi vagy származtatott) az Istentől (személyes, az Atya), Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű (homoúsziosz).” 

Teljes mértékig hamis, tehát, a Tanúk állítása, amely szerint Krisztus „távol állt attól, hogy egyenlőnek nevezhesse magát az Atyjával”. Ehhez az Újszövetség biztosítja a hazugságot! A Filippi 2:5-7 beszámol arról, hogy Isten alakjában avagy ugyanúgy Isten természetében lévén, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz föltétlenül ragaszkodnia kell, nem ragaszkodott ahhoz, hogy megmaradjon csak és kizárólag Istennek, hanem megtestesülése által kiüresítette önmagát, és felvette az emberi természet is. 

Ez ellen a Tanúk idézik János 5:30-at „Magamtól nem tehetek semmit” és 14:28-at „az Atya nagyobb nálam” idézik. A kettő közül az első szöveg, azonban, Krisztus Isten mivoltát bizonyítja. Még megtestesült formában is, Krisztus személye Isten marad; és mint Isten, nem szökhet meg a ténykedés egyessége elől az örök Atyával, a mindkettejük által birtokol isteni mivoltuknál fogva, amelyben osztoznak a Szentlélekkel. A második szöveg szavait Krisztus használta, amikor a mennyekben levő Atyához való távozásáról beszélt; tehát, pontosan megtestesülésként, teremtett emberiséget birtokolva. A véges és teremtett emberiség nézőpontjából nézve, az Atya valóban nagyobb volt. Azonban János 10:30-ban, amikor Krisztus az ő teremtetlen és isteni mivoltának szemszögéből beszél, így szól: „Én és az Atya egy vagyunk”, és Ő úgy értette, hogy „egy Lény”. [Lásd még ezt.] 

Ami ezeket az utolsó szavakat illeti, Jehova Tanúi vakok arra, amit még maguk a zsidók is láttak, akikhez Krisztus a szavakat címezte. Mert a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Őt, azt mondva neki: „Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat”. A zsidók nem fogadták el az Ő érvét: de tudták, hogy mi az, amit állít. Az úgynevezett Jehova Tanúi még ennyit sem tudnak. 

Azt mondják a hivatalos nyilatkozatukban, hogy „ezért, az eddig elmondottakat tekintve, Jehova Tanúinak nincs más választása, mint hogy elutasítsák a háromság tantételét, mivel az a Bibliának ellentmond.” Noha lenne más választásuk. Annyi volna csupán, hogy elsajátítanak egy alapszintű tudást a Szentírás helyes értelmezésének alapelveiről. Ami a többit illeti, a Szentháromság tantétele minden, csak nem a Bibliával ellentmondásos. Máté 28:19-ben, megtaláljuk a mi Urunkat, amint arra utasítja az apostolokat, hogy keresztelkedjenek meg „az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében”; nem a „neveikben”, hanem egy nevében, ami arra utal, hogy Isten egységét egyenlő arányban birtokolja a három isteni személy. A 4. századi ariánus eretnekség, amelyet napjaink Jehova Tanúi újra éltre keltettek, még mindig ugyanaz, ami volt: egy teljesen hamis tanítás. 

Az ember mivolta 

A következő megfontolandó dolog az ember mivolta. A Tanúk azt mondják, hogy Jehova Isten miután előkészítette a földet az ember számára, „formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” (1Mózes 2:7) 

Legyen akármilyen értelmezése is az ember teremtésfolyamatának, két különböző elvet kell kihangsúlyozni a mivoltával kapcsolatban: egyrészt az anyagi testet, másrészt pedig a mozgató erőt vagy lelket, amit Isten a testbe zárt. Mindazonáltal a Tanúk nem veszik figyelembe annak az Isten részéről külön cselekvésnek számító leírás fontosságát, amikor egy külön entitást ültet bele egy már meglévő testbe, azzal a céllal, hogy életre keltse. 

„Vegyük tudomásul”, mondják, „hogy az ember nem kapott halhatatlan lelket; először azzá vált, aztán pedig az volt: egy élő lélek”. Ez egyszerűen megdöbbentő, ha érvelésre tett erőfeszítésként nézzük. Az, hogy „az ember élő lélekké vált” egy teljesen hétköznapi metafora, amely a világ összes nyelvén létezik és „szinekdochéként” ismert, avagy egy dolog leírása egy, csak rá jellemző, meghatározó rész kiemelésével; mint amikor valaki azt mondja, hogy egy ismerőse levitorlázott San Franciscoból Honoluluba. Ebből nem lehetne vitatni azt, hogy a hajó egy vitorla. Ugyanezt a logikát követve beszélhetünk arról a hajóról úgy is, hogy száz lélekkel a fedélzetén vágott neki az útnak. Mindenki azonnal rájönne, hogy száz emberi lényt értettünk rajta, és hogy a testüket is magukkal vitték, nem csak a lelküket. Azonban e különös vallás érdekében, Jehova Tanúi nem igazán mutatják a legcsekélyebb jelét se annak, hogy valamennyi figyelmet is szentelnek a közönséges, józan paraszti ész követeléseire. 

A bűnbeesés büntetése 

Hogy leírják első szüleink tragikus bűnbeesését, Jehova Tanúi összefoglalója tömören ismételgeti a Teremtés könyvében is megtalálható beszámolót. „Isten megparancsolta az embernek”, írja, „hogy ne egyen annak a bizonyos fának a gyümölcséből. Ádám élete az engedelmességén függött. Ha megszegi, akkor „amikor annak a gyümölcséből eszel, azon a napon biztosan meghalsz!” (1Mózes 2:17 EF). Ádám és Éva nem engedelmeskedtek, így elítélte őket. 

E jellegzetes részletek pontos értelmezését szükségtelen itt tárgyalni. 

Ami jelentőséggel bír a mi szempontunkból azok maguk Jehova Tanúinak hozzáfűzései az ítélet mivoltához. „Mire ítélték őket?” kérdezik. „Örök kínszenvedésre? Nem, halálra: „mert porból vagy, és ismét porrá leszel” (1Mózes 3:19 EF). 

Először is fel kell tennünk a kérdést, hogy Jehova Tanúi milyen jogon vonják le abból a tényből a következtetést, hogy az első szüleinket halálra ítélték, azt, hogy a bűn, amit elkövettek, már csak a természetétől fogva nem érdemelt volna örök kínszenvedést, maga után vonva a büntetés kötelezettségét? A szöveg egyszerűen nem foglalkozik a téma további aspektusaival, és semmilyen érv nem szolgálhat alapul a következő világban várakozó örök pokol ellen vagy mellett, a szöveg megfogalmazása alapján. A beszámoló egyetlen bizonyos büntetéséről beszél az esetnek, anélkül, hogy bármi mást mondana a többiről. Ez azt sugallja, hogy az embernek, akit a fizikai halálnak kitett testtel teremtettek meg, eredetileg különleges kiváltságát képezte a fizikai haláltól való mentesség. Ezt a privilégiumát vesztette el a bűnbeeséskor; és az ember céltáblája lett a testi halálnak. 

Máshol a Bibliában egyértelműen azt tanítják, hogy valahol a következő életben létezik egy örök pokol azok számára, akik komoly és meggyónatlan bűnökkel a lelkükben haltak meg. Feltenni mindent a Szentírás elkülönített szövegrészeire, amelyeket az ember bármikor a kezébe vehet, szem elől tévesztve minden más leírtat a Bibliában, semmiféleképpen sem fogható fel Isten kinyilatkoztatásának helyes megértéseként. A pokol témájáról folytatott beszélgetés kapcsán azokat a részeket kell figyelembe venni, amelyek ténylegesen ezzel foglalkoznak, és nem azokat, amelyek nem állítják, hogy kapcsolatban vannak vele. 

Az sem vezet eredményre, ha puszta szavakat idéznek, amelyek épp oda illőnek tűnnek és egybevágnak azzal, amit az ember tartani akar velük kapcsolatban, teljesen eltekintve az író által sugallt igazi jelentéstől. Nincs hát értelme, annak hogy a Tanúk itt vezetik be a Róma 6:23-at: „Mert a bűn zsoldja halál”. Szent Pál itt nem a test fizikai haláláról beszél. Mindez metaforikusan értendő, „bűn” és „kegyelem” ellentétként jelenik meg, mint ahogy az „élet” és „halál” egymás pólusai. A bűn „halála” a kegyelem, ahogyan a kegyelemé a bűn. Ezért írja azt Róma 6:11-ben: „Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban”. Így a bűn zsoldja már a kegyelem szellemi halála.

Azonban Szent Pál tovább megy és azt mondja, hogy még a fizikai létezésben is a szellemi halál a bűn zsoldja, ahogyan Isten kegyelme is “örökké tartó élet a mi Urunk Jézus Krisztuson keresztül”. Kijelenti, hogy a kegyelemes élet nem korlátozódik le erre a mulandó életre. Ha birtokában vagyunk, és még a halálunk pillanatában is a miénk, rá fogunk jönni hogy a végtelenségbe folytatódik. Szent Pál a szellemi halál pontosan ugyanazon érti ezen, mint amivel összehasonlítja azt. Ha súlyos bűnök vagy maga a szellemi halál környékez a tér és idő által behatárolt életünkben, és ha anélkül halunk meg, hogy visszaszereznénk a kegyelmes életet, a szellemi halál állapota örökké fog tartani a pokolban. Szent Pál egész gondolatmenete arra irányul, hogy az erkölcsi jóságnak, éppúgy, ahogyan az erkölcsi gonoszságnak is megvan az ellenpólusa az örökkévalóságban, egy örök jó végzet vagy egy örök gonosz végzet, amelyből utóbbi a bűn zsoldja. 

A halhatatlanság tagadása 

Jehova Tanúi úgy gondolják, hogy semmisnek tekinthetik az összes eddigi szemügyre vételezést, ha azt állítják, hogy az emberi lélek nem halhatatlan és nem éli túl a test halálát. „A halál”, írja a hivatalos összefoglalójuk, „az élet hiánya. A ‘seolban’ avagy a sírban „sem cselekvés, sem tervezgetés, sem bölcsesség, sem tudás nincs” Prédikátor 9:10”. 

Az biztos, hogy egy halott test az nem élő. Továbbá az is, hogy ha egy ember meghal és eltemetik, akkor nem képes dolgozni, vagy bármilyen hatást gyakorolni a világra; ahogyan arra sem képes, hogy egy beszélgetés keretei közt számot adjon embertársainak tudásáról vagy bölcsességéről. Mindazonáltal arról nem szól a fáma, hogy mi történik a lélekkel a síron túl. Másrészt, a Prédikátor könyve, 12:9, a test és lélek különböző végzeteiről számol be, azt állítva, hogy a halál pillanatában „A por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt”. Az sírban nyugvó élettelen test tétlensége nem árulkodik a lélek sorsáról, amely visszatért az azt teremtő Istenhez. 

De a Tanúk a saját együgyűségüktől vezérelve csak tovább rohannak. „Ádám egy lélek volt”, mondják. „Ádám meghalt. Ádám, ‘az élő lélek’ halt meg? Igen”. Ádám, természetesen, mint minden más emberi élőlény egy anyagi testből, és egy szellemi és halhatatlan lélekből állt. Ezért mondta Krisztus: „És ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik” Máté 10:28. Ha a test és a lélek egy és ugyanazon dolog lenne, az egyik halála a másikét is jelentené. Az „élő lélek” kifejezés, ahogy azt láthattuk, csupán „élőlényt” jelent. Ádám, aki valaha egy élő emberi teremtmény volt, meghalt, a teste porrá lett, amiből teremtették, a szellemi és halhatatlan lelke pedig hazatért Istenhez, aki azt nekiadta, állítja a Prédikátor. 

Aztán előkerül a Tanúk egyik kedvenc szövege. Nem Ezékiel 18:4 mondja: „amely lélek vétkezik, annak kell meghalni!”? De, valóban. Azonban, valószínűleg, ennél a szövegnél jobban  sehol sem követhető nyomon az intelligenciát nélkülöző, szó szerinti felfogást követő literalizmusuk, amely figyelmen kívül hagyja a Szentírás igazi értelmét. Ezékiel csupán újra megfogalmazza a zsidók elképzelését, hogy minden szenvedésük az elődjeik által elkövetett bűnök miatt záporoztak rájuk. A próféta az egyéni és személyes felelősséget hangsúlyozza ki. Annyit jelent a képletes és erőteljes kijelentése, hogy Isten mindenkit a saját romlottságáért fog felelősnek tartani.  A szövegnek nincs vonatkozása sem a lélek természetére, sem az alapvető halhatatlanság kérdésére. A bűnökért való felelősség erkölcsi problémáját járta körbe, kihangsúlyozva az egyéni bűnöket, a kollektív vétkekkel szemben. 

De nem Ézsaiás 53:12 jövendölte meg Jézusról hogy „lelkét önként adta halálra” (EF)? Kétségtelenül Ézsaiás mondta ezt. Azonban ő a héber nyelv szólásmódját követve annyit értetett ezen, hogy „meghalt”. Ha, viszont, szigorúan csak a szöveget nézzük, az mindenképpen a Tanúk meggyőződésének bukásához vezetne, miszerint az ember nem birtokol lelket, hanem ő maga a lélek. Ha az ember a lelkét „adja”, akkor valami olyasmitől válik meg, ami a része, ami szintén valaminek a része, így következik be annak a valaminek a halála - az a valami pedig a test, nyilvánvalóan. Másként mondva, a lélek elválik a testtől, azzal az eredménnyel, mint ahogyan csak a test marad azoknak, akik egykor az elhunyttal együtt éltek. Sem Ezékiel, sem pedig Ézsaiás nem beszélt a halál fiziológiájáról. Ezékiel az egyéni felelősségről szónokolt, Ézsaiás pedig megjövendölte, hogy Krisztus szenvedni fog és meghalni, hogy másokat feloldozzon. 

A Tanúk még egy erőfeszítést tesznek ebben a témában, ismét a Prédikátorok könyvéért nyúlva. „Az írások szerint”, mondják, „az alacsonyabb rendű állatok is lelkek, így azt olvassuk: „Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végök van azoknak; amint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben” Prédikátor 3:19. 

Szükségtelen azon a tényen lovagolni, hogy ez a passzus nem bizonyítja az alacsonyabb rendű állatok lelkek volnának. A Prédikátor beismeri, hogy van lelkük, ahogyan azt a 21-es verssorban megkérdezi: „Vajjon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-é; és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-é?”. Ez az egész rész csupán azt az egyszerű igazságot mondja ki, hogy állat és ember hasonlóan hal meg. Azonban a Prédikátor 12:7-ben, ahogyan már láthattuk, azt találjuk, amit az emberekről mondanak és nem az állatokról - név szerint, hogy az emberi test porrá lesz, az emberi lélek visszatér Istenhez, aki adta azt. 

„Nincs félreértés ezekkel az egyszerű állításokkal kapcsolatban”, mondják a Tanúk, noha ők maguk elég elég jól boldogulnak a félreértések világában. „Ezért nem hisznek Jehova Tanúi az örök szenvedés és az emberi lélek halhatatlanságának tantételeiben”. 

A hihetetlenségükre egyetlen épkézláb okot sem szolgáltattak. Csupán azt bizonyították be, mennyire inkompetensek, ha az írások értelmezéséről van szó. Shakespeare A velencei kalmárjában így szól Bassanio: „Oly eretnek gondolat, hogy egy ál-Szentfazék ne bizonyítsa szöveggel” (Szabó Stein Imre fordítása). Ezek a szavak valóban jól illenek Russell pásztor különös vallásparódiájára, noha Shakespeare, aki 200 évvel előtte írt és alkotott, soha sem látta előre az amerikai színre való eljövetelét. 

Veszélyben Isten legfelsőbbsége! 

Jehova Tanúi most még mélyebben vetik bele magukat az úgy nevezett bibliai teológiájukba. „Hogy vezesse és védelmezze az emberiséget”, mondják, „Isten egy ‘felkent kerubot’ (Ezékiel 28:13, 14) küldött, egy őrangyalt. Ez a kerub becsvágyó lett, azt akarta, hogy annyira imádják őt, mint magát Jehova Istent, ezért áruló lett, és rávette az embereket, hogy szegüljenek ellen Istennek”. 

Ez tömör zagyvaság. Ezékiel próféta főként a szimbolikus nyelvre támaszkodva írja körül Tírusz királyát, az Édenkert egy lakójához hasonlítva őt, akit száműztek bűnei miatt. Ez a rész semmiféle olyan értelemmel nem bír, amit Jehova Tanúi belemagyaráznak. A Szentírásban a legapróbb jelét sem találjuk annak, hogy bármilyen „őrangyal” becsvágyóvá vált, majd elárulta Isten, maga után rántva az embert. Tényszerűen nézve, Ezékiel arról szónokolt, hogy ahogyan az őrangyal kivezette az első szüleinket az Édenkertből, mert ellenszegültek Istennek, úgy fogják majd Tírusz királyát megfosztani trónjától és száműzni. (Néhány egyházatya, hogy elsimítsák az ügyet, Lucifer végzetét a büszke Tírusz királyéhoz hasonlította.) 

„Ez”, folytatják a Tanúk, „azonnal felveti a kérdést: kinek a hibája volt tehát, hogy az ember bűnbe esett?” Annak a fejezetnek a lényegtelensége, amellyel megpróbálják bevezetni ezt a problémát, semmiféle kérdést nem vet fel, kivéve azt, hogy milyen jogon értelmezik úgy a Szentírást, ahogy épp a kedvük tartja. Ha ettől eltekintünk, azonban, végigmehetünk az egyik gondolatmenetüket követve. „Jehova Isten”, kérdezik, „gyengének teremtette volna meg az embert, és mégis tökéletes engedelmességet várt, ha meg akarta tartani az életét? Így hát az Ördög vitába szállt, azzal kérkedve, hogy el tudja fordítani az embereket Istentől. Lásd Jób első és második fejezet”. 

Az ember teljesen hiábavalóan nézi az említett fejezeteket bármiféle utalás után is kutatva, arra vonatkozóan, hogy az Ördög vitatta, hogy az Isten gyengének teremtette az embert és mégis tökéletes engedelmességet várt. Ezektől a fejezetektől nyugodtan eltekinthetünk, mert még annyi közük sincs az esethez, mint Gilbert „tavasszal nyíló virágainak”. 

Persze az igaz, hogy Isten engedelmességet várt az első szüleinktől; mindazonáltal nem teremtette őket gyengének. Szabad akarattal ruházta fel őket, így Isten nem kényszeríthette őket arra, hogy jók legyen, ahogyan az Ördög sem kényszeríthette őket arra, hogy gonosszá legyenek. Az Ördög nem tehetett mást mint csábította őket. Nem voltak semmiféle kényszer alatt, ami miatt engedniük kellett volna a csábításnak. Módjukban állt az ellenállás, és az ő hibájuk volt, hogy nem tudták megállni és az engedetlenség bűnébe estek, ahogyan azt az Ördög korábban javasolta. Most azonban ugorjunk a szörnyű következményekhez - Jehovához! 

„Jehova neve és legfelsőbbsége érintetté vált”, mondják nekünk teljes komolysággal. Noha a Szentírásban sehol sem fordul elő a „Jehova” név, mint az már láthattuk. Ahogyan Isten felsőbbségére nézve sem volt semmiféle veszély. Amit az első szüleink bűnbeesése magában foglalt, az az ember saját örökös sorsa. Hogy a bűn után, vajon, az emberiség kapna-e egy esélyt a megbánásra, rendelkezésére bocsátva az üdvözülés eszközeit, hogy megmenekülhessen az örökös csapástól, teljes mértékig Isten szeretetén és könyörületességén múlik. Az Újszövetségből pedig megtudhatjuk, hogy „Isten úgy szerette az embereket, hogy az egyszülött Fiát adta oda” (János 3:16 EF) az emberiség megváltásáért. 

Mindazonáltal a Tanúk máshogy látják a dolgokat. „Hogy bebizonyítsa az ő legfelsőbbségét”, mondják, „hogy rábizonyítsa az Ördögre a hazugságát, hogy bizonyítsa képes volt az Ördög összes mesterkedése ellenére is hozzá hű maradó embereket teremteni a földre, Jehova megengedte az első emberi párnak és az Ördögnek, hogy tovább éljenek. 

Ez eddig teljesen lenyűgöző. Istennek nem volt szüksége arra, hogy bármit is bizonygasson bárkinek. Könyörületességében elnapolta a fizikai halál büntetésének kiszabását, amely az első emberre várt, ígért nekik egy jövőbeli Megváltót, biztosítva nekik egy alkalmat a megbánásra. Az emberek lelke, ahogyan az Ördögé is, a természetüknél fogva halhatatlanok, felépítésüktől kezdve képtelen voltak megszűnni létezni, legyen akármilyenek is a létezésük körülményei, legyen az boldogság vagy nyomor. Nem volt szükség különösebb engedélyre, hogy tovább élhessenek, mert hiszen így kellett tenniük elsősorban a természetük szükségletei miatt, amit Isten adott nekik. 

De térjünk vissza Istenhez. Hogy biztosítsanak számára valamiféle önigazolást, a Tanúk Isten részéről úgy képzelik, hogy „Jehova tudta, hogy a leszármazottaik némelyike hűséges marad majd hozzá, és így tanúi lesznek az Ő legfelsőbbségének”. Mintha Istennek egy fikarcnyi szüksége is lett volna arra, hogy a teremtményei közül bármelyik is tanúja legyen az Ő legfelsőbbségének. Ha bármelyik teremtmény elismeri az Ő legfelsőbbségét, ettől még Ő nem lenne felruházva a legfelsőbbséggel; ugyanakkor valószínűleg elveszteni sem tudná, ha bármelyik teremtmény tagadná azt. Az Istennek való alárendelés, vagy az ellene való lázadás hatásai nem Istenre voltak hatással, hanem magukra a teremtményekre. Az Ő könyörületességében, Isten gyógyírt adott az emberiségnek a bűnös lázadás rossz hatásaira, amelyet az emberi teremtmények maguk hoztak a fejükre. 

Az történetesen igaz, amit ezután mondanak, hogy „Ábeltől kezdve, Jehovának voltak tanúi a földön”, „Isten” értelemben használva a sehol sem leírt „Jehova” nevet. Azonban Jehova önkényes Tanúit nem tudjuk számon tartani Isten feljogosított tanúi közt. Csupán egy modern, protestáns szektát tesznek ki, amelyet a Pennsylvania állambeli Pittsburgben, az ex-kongregacionalista Charles Taze Russell alapított, aki 1872-ben, 20. életévében járva, azt képzelte, hogy ő egyes-egyedül felfedezte a Biblia valódi értelmét, és buzdította a követőit, hogy legyen tanúi világszerte az ő különc meglátásainak és véleményének. Russell pásztor „tanúinak” egy lapon való említése az emberiségnek Isten által küldött és felhatalmazott hírvivőkkel, nem csak a józan észt sértené, hanem csorbát ejtene Isten nevén is, aki alig akar kifogyni a nyíltan kimondott istenkáromlásokból. 

Miért lett Isten emberré 

Senkit se vezessen félre ez az alcím, hiszen, mint ahogyan már láthattuk, Jehova Tanúi nem hisznek abban, hogy Isten emberré vált. Azt tartják, hogy Krisztus maga valamiféle szellemteremtmény megtestesülés volt, aki, noha létezett már más teremtmények előtt, nem létezett örökké, és aki biztosan nem volt egyenlő Istennel. 

Azonban, miután beállították a díszletet, ahogyan az volt, most megpróbálják elmagyarázni Krisztus misszióját, úgy ahogyan azt ők gondolják. 

„Hogy igazolja a nevét, hogy a földre vonatkozó szándékot megérthessük, és hogy az emberek, akik becsületesek voltak életet kaphassanak”, mondják, „Jehova elküldte az Ő fiát erre a világra, hogy ‘lelkével kiváltsa sok más emberét’ és hogy ‘tanúsítsa az igazságot’. 

Mivel a Tanúk tagadják a Szentháromságot és Isten a Fiú létezését, ezért őszintébb lett volna a részükről, ha nyíltan kijelentik, hogy úgy hiszik, hogy az ő Jehovájuk küldött néhány szellemteremtményt erre a világra; pontosan úgy, ahogyan Charles Taze Russell eredetileg mondta, azonosítva a szellemteremtményt Mihály arkangyallal. 

Ami pedig Isten szándékát illeti, azonnal ki is zárhatjuk a nevének igazolását (noha a neve nem „Jehova” volt). Isten érvényesíthette volna a jogait azzal, ha engedi az embereket teljesen elszenvedni az igazságosan kiszabott büntetést a bűneikért cserében. És maga a Szentírás tanítja, hogy Isten megváltói tevékenységét abszolút a szeretet és a könyörületesség vezette szabadon. Ahogyan az sem állt Isten szándékában, hogy megvalósítsa az erre a “földre”, mint bolygóra, vonatkozó célját. Arra irányult minden, hogy a kegyből kiesett emberiségnek rendelkezésére álljanak az eszközök, hogy a mennybéli örök boldogság beteljesedését elnyerhesse. 

A biztosíték is helytelen, hogy ez azokra korlátozódik le „akik becsületesek voltak”, ami Jehova Tanúira egyáltalán nem igaz. A kiváltás olyan embereknek szólt, akik megbánták bűneiket. Nem az Új Testamentum mondja azt, hogy „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság” (1János 1:8)? És nem Krisztus maga mondta: „nem az igazakat hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre” (Máté 9:13)?  Jehova Tanúi szakadatlanul idézik a Bibliát, azonban fogalmuk sincs róla, hogy mit is tanít igazán. 

„Krisztus felmagasztalása” 

A hivatalos Jehova Tanúi dokumentum következőnek ahhoz a gondolathoz fordul, hogy Krisztus számára mit jelentett a saját küldetése. Ehhez a szekcióhoz az Ő istenségének tagadásával lát hozzá:: „Egy szűz hordta ki”, írják, „az Ige testté lett, amelyet egy asszonyból vettek; ezért ő maga is egy hús-vér teremtmény volt. 

Amit Jehova Tanúi értenek ezen az az, hogy Ő csak ennyi volt. Minden Istennel és az ő Fiával, akit erre a világra küldött, kapcsolatos beszédük színtiszta tettetés. Nem hiszik, hogy Istennek van fia. Ennek ellenére milyen igazságot fed fel a Szentírás? Azt, hogy Isten örök fia, az Ige „Istennél volt, és Isten volt az Ige” (János 1:1-3), aki mindeközben megmaradt Istennek, vett magának egy emberi természetet is, amely Szűz Máriából született. Az emberi természet igazából egy hús-vér teremtés volt: de az isteni személy, aki birtokolta, még mindig mondhatta, az isteni mivoltának következtében, amelyet mindig visszatartott: „Én és az Atya egy vagyunk” (János 10:30); valamint „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (János 8:58) - egyértelmű kinyilatkoztatása annak, hogy Ő volt a Mindenható Isten, aki korábban azt mondta Mózesnek: „mondd Izráel népének: A »VAGYOK« küldött hozzátok.” (2Mózes 3:14 EF) 

A Biblia tanításának a további kifigurázása így folytatódik. „Amiért megmutatta, hogy a tökéletes ember képes a csorbítatlanságra az Ördög ügyködésének ellenére”, mondják, „Isten feltámasztotta Jézust a holtak sorából és ‘fel is magasztalta őt az Isten mindenek fölé’ (Filippi 2:5-11)”. Semmilyen hithű keresztény nem fogadná el ezt. Nem azért, mert a mi Urunk megmutatta, hogy az ember önmagában, aki noha tökéletes, az Ördög ellenére is képes megőrizni a romlatlanságát, hanem mert egy isteni személyt, egyenlően Isten az Atyával, megtestesülésként megalázkodva, és elszenvedve a halált az emberi testében, utána Magához vette, teljesítve az Atya akaratát - ennek okáért magasztalták fel Jézust még az emberiségében is; és nem pusztán egy „magasabb pozícióba”, hanem örökké tartó dicsőségbe. Ebből következik, hogy az imádat ami Istent magát illeti, ugyanúgy kijár Krisztusnak is mind isteni mivoltában, mind teremtett emberiségében, amit magának adott. Abban az emberiségben ő az „uraknak Ura és a királyok Királya” (Jelenések 17:14), amihez pedig Szent Pál ragaszkodik: „hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Filippi 2:10). 

Az egyedül Istennek kijáró legfelsőbb imádat, ezért, Krisztust, az ő dicsőített emberiségében, is megilleti, annak következtében, hogy ő a második isteni személy a Szentháromságban. Helyesen használhatjuk a nagyon földhöz ragadt Jehova Tanúira a szavakat: „Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg” (1Korintusz 2:14).

A cikk folytatódik: TOVÁBB