Kedves Blog olvasók,
Erdélyben születtem, 1984-ben egyedüli gyerekként Jehova Tanúi családban. Édesapám szülei az igazságban voltak, és édesapámat is a hitben nevelték fel. Édesanyám ágáról is a szülők és nagyszülők is Jehova Tanúi voltak, édesanyámat is a hitben nevelték fel, sőt mondhatom, hogy mindkét ágon buzgó Jehova Tanúi családdal rendelkeztem. Mivel a nyolcvanas években még javában tombolt a kommunizmus, rengeteg meghurcoltatásnak és próbának voltak kitéve Jehova Tanúi Romániában. A családom is tapasztalt belőle eleget... az úgynevezett securitate tagok (amolyan `titkos` szolgálat) nem egyszer kékre-lilára verték nagytatámat... félni kellett a szomszédoktól is, mert majdnem mind besúgó szerepet vállaltak... kémkedtek utánunk...
Hosszú évekig az összejövetelek a mi házunkban voltak megtartva, elsötétített ablakoknál....rendre szállingózó testvérekkel - nem jöhettek egyszerre, mert feltűnő lett volna....Mondhatom, hogy így látszatra kalandokkal és kihívásokkal teli évek voltak....
Édesapám és édesanyám házassága főleg azon alapult, hogy mindketten Jehova Tanúi voltak, és nagyjából előre megszervezett házasság volt. Mindketten szorgalmas, és munkás emberek voltak. Nemcsak állami munkahelyen, hanem otthon is a mezőgazdaságban nap mint nap keményen dolgoztak a megélhetésért. És mindemellett szorgalmasan kivették részüket a prédikáló munkában és a tanításban.
Ahogy a kilencvenes évek elején a rendszerváltás bekövetkezett, minden megváltozott, értem ezt a munkahelyekre, és a gyülekezetre. A testvérek sikeresen felépítettek egy Királyságtermet, ami óriási előrehaladás volt a kommunizmus után és óriási löketet adott az összes testvérnek. Megváltozott a vezetés is a gyüliben, több és újabb vének lettek kinevezve, többek között édesapám is, akiről tudni kell, hogy egy roppant precíz, maximalista, őszinte, becsületes és jólelkű ember. Elkezdődtek az új területek felkutatásai prédikálás céljából, falvakat és városokat térképeztek fel a testvérek - javarészt édesapám.
Édesanyám mindenben támogatta édesapámat mindig. Kiállt mellette és mint jó keresztény feleség nyakába vette még a legnehezebb igát is. Édesanyámnak nagyon fontos volt mindig a jó hírnév, a példamutatás, a `tökéletes` család képe - tudni kell róla, hogy egy eléggé befolyásolható egyéniség, de jólelkű és önfeláldozó.
A gondok akkor kezdődtek, amikor egyre több vén testvér örömmel vette le saját magáról a rászánt feladatot és akasztotta édesapám nyakába. Édesapám meg jólelkű lévén és magas teherbíró képességgel rendelkezve elvállalt mindnent... közben dolgozott, néha két helyen is. Így hát látványosan a család és a családi élet nagyon a háttérbe szorult. Nem emlékszem három alkalomnál többre, hogy együtt elmentünk valahova kikapcsolódni...
Mindezt a többi vén kaján mosollyal az arcán nézte végig... és még véleményezték is pofátlanul, hogy hát `kedves X testvér, több időt kellene szánni a családra...`
Ők nyugodtan tudtak időt szánni a családra és a szabadidőre, mert volt egy `futóbolond`, aki mindent megcsinált.
Édesanyám kezdett lelkileg zuhanni... édesapám részéről a lelki támogatás majdnem nullára zuhant... közben édesanyám édesapja is meghalt egy váratlan tragédiában... a munkahelyén egyre nagyobb gondok voltak... szóval nagyon nehéz éveket éltünk meg mindannyian.
De minden probléma ellenére meg kellett őrizni a tökéletes család látszatát: együtt menni prédikálni, programokat vállalni, mindig az elsők közt lenni (mert hát ugye ez az elvárás...)
A rám kiszabott szerepkör is egyre tágult és tágult... közben iskolába járás, tanulás - és úgy ott sem mutathattam rossz példát, nem lehettem utolsó a tanulásban... - visszaemlékezve, gyerekként büszkén vállaltam a vallási hovatartozásomat, soha nem vettem részt semmilyen ünnepségen, nem énekeltem a himnuszt, nem mentem be vallásórára... stb. Ez viszont, ahogy nőttem, egyre kellemetlenebb kezdett lenni. Össze-vissza hazudoztam, amikor megkérdezték az osztálytársaim, hogy mit kaptam Mikulásra, Karácsonyra vagy hány locsolóm volt Húsvétkor stb.
Közben húztuk az igát, mint őrültek a gyüliben. Rohantunk programokra - mindig késve érkeztünk, mert hát egyszerűen nem jutott idő mindenre. Rengeteget veszekedtek a szüleim. Édesanyám próbálta felnyitni édesapám szemét, hogy ne vállaljon el mindent a gyülekezetben, mert hát nem csak Ő van ott egyedül, van még rajta kívül 7 másik vén... ezt édesapám majdnem mindig félreértelmezte.
A nagy nyomás és teher miatt édesapám (mivel ő sohasem volt a szavak embere) kezdett alkohollal lazítani.
Közben én is a tizenéves korosztályba kerültem, kezdtem `összejárni` a fiatalokkal a gyülekezetből. Elég sok fiatalok összejövetele volt tartva - persze mindig csakis felügyelettel............ de már ott elkezdődött a kivételezés a vének gyerekei meg a “halandó” testvérek gyerekei között........... egyre kevesebbszer hívták a vének gyerekeit, mert féltek, nehogy valami, akár egy csekély apróság kiváltsa a nemtetszést és abból már úgy bírói feddés lesz. Aztán lassan, lassan elmaradoztak a meghívások…..így hát maradtam magányosan, mint előtte. Közben az irígység egyre jobban nőtt a gyülekezetben - főleg a korosztályombelieknél, ami nagyon sokszor ellenem fordult és rengeteg támadás ért. Sokszor a vének elé került a dolog, mert akarattal `kissé` módosították a valóságot - és akkor magyarázkodni, meg tanúkat szerezni kellett, hogy `az nem is úgy volt`. Akkor meg édesapám volt kiborulva, hogy én szégyent hozok a család hírnevére a gyülekezetben, mert hát ő nagy tiszteletnek örvendő vén testvér… stb.
Abban az időszakban óriási hangsúly volt fektetve a prédikálásra, a tanulásra, a gyülekezetbe járásra és minden egyébre, ami Jehova Tanúival kapcsolatos. A család mindig utolsó helyre került, a családtagok elhanyagolták egymást. (napjainkban nem tudom, mert minden olyan szálat elszakítottam, ami Jehova Tanúival kapcsolatos…) Ez eléggé kellemetlen következményeket vont maga után… A mi családunkban is sajnos komoly helyzetek alakultak ki. Mindannyian három felé rohantunk, hogy minél jobban eleget tudjunk tenni a napról napra növekedő elvárásoknak, így majdnem semmi idő nem maradt egymásra. A kommunikáció a béka feneke alatt volt… tehát majdnem, hogy nulla, de volt helyette a veszekedés, a piszkálódás, a hibáztatás, a hasonlítgatás - `hogy hát bezzeg XY testvér vagy testvérnő milyen kiegyensúlyozott, és a családjuk is boldog` stb. Édesapám egyre jobban kimerült a terhek alatt… édesanyám teljesen beleunt az állandó fejevesztett rohanásba… én meg már nem láttam értelmét annak, hogy miért járunk a gyülibe, ha nem gondoljuk komolyan - de hát a látszatot meg kellett őrizni…
Eljött a KÖF látogatásának ideje….a nagy buzgalom fellángolt, mindenki akart segíteni mindenben, folyt a harc, hogy ki hívja majd őket ebédre meg vacsorára… ki megy velük prédikálni…stb. Édesanyám sikeresen `megkapta` őket vacsorára….......... nagy volt az izgalom… Eljött a nagy nap, eljöttek vacsorára. Ugyebár csakis buzdító szavak és dícséret hangzott el - mézes-mázas formátumban. Aztán édesanyám kérte a KÖF véleményét, hogy hogy lehet megtalálni az `arany középutat` az igazság, a munka és a család között. Erre az extra vélemény csak annyi volt: `tessék tanulmányozni a családon belül a Családi boldogság titka című könyvet és abban benne van minden válasz` - hát ez volt a `magas` színtje a mi KÖF-ünknek…..... semmi gyakorlatias válasz, semmi személyes gondolat… elkeserítő!!
Ahogy az évek teltek-múltak, egyre több testvér és testvérnő kezdett kérdezősködni, hogy hát nem akarok alámerítkezni, mert hát édesapám vén, és hát mekkora dicsőség lenne… mert akkor lehetnék úttörő. Sőt, nem is fontos az iskola befejezése, csak legyek Jehovának elkötelezett és buzgó úttörő, mert hát a Vég közel, és nekünk el kell jutattni a jóhírt mindenkihez. Hát mit ne mondjak, nem voltam igazán boldog a gondolattól, hogy alámerítkezés, meg úttörősködés, mert már eléggé beleláttam a dolgokba, és nem igazán tetszett. Úttörő testvérnők is a gyülekezetből próbáltak a nyakamba akaszkodni, hogy menjek velük prédikálni gyakran, mert hát mekkora áldás….- aztán meg a háttérből jöttek az infók a férjek részéről, hogy mekkora teher egyedül gyereket nevelni, házimunkát végezni, dolgozni, terembe járni, mert a feleségük úttörősködik és támogatni KELL. Akkor hát kérdem én, mi értelme van csinálni valamit, ha nem tiszta szívből és örömmel csináljuk??? Vagy csak azért csináljuk, hogy villogjunk az óraszámmal….meg kitűnjünk a szürke tömegből…
Aztán csak beadtam a derekam, és elkezdtem tanulmányozni megkeresztelkedés végett. Hát a tanulmányozás bizony nem volt valami húúú, de érdekfeszítő… aztán meg utána jöttek a pontok kikérdései… aztán meg eljött a nagy nap: 1997 telén a kongresszuson megkeresztelkedtem. (nagyon nagy csalódásomra az égvilágon semmi sem változott a lelkivilágomban… Nem lettem boldogabb attól, hogy megkeresztelkedtem… inkább csak azért tettem, hogy édesapám és édesanyám boldog legyen, és hogy ne lógjak ki a sorból túlságosan. Aztán ahogy nőttem, úgy vesztettem el jobban és jobban az érdeklődésem Jehova Tanúi iránt… egyre jobban szégyelltem gyülekezetbe járni, prédikálni - főleg olyan embereknek, akiket ismertem, vagy éppen az ateista tanáraimnak, akik másnap az osztály előtt kiröhögtek (persze erről soha semmit nem mondtam a szüleimnek, mert nem akartam megbántani őket).
Időközben édesapámat kinevezték elnöklő felvigyázónak a gyüliben - még egy lapáttal több gond, teher és felelősség. Ettől az időszaktól az én életem is pokol lett. 16 éves voltam, tini, tomboló hormonokkal - közben hátbatámadásokkal a kedves korosztályombeli JT fiataloktól, nem volt igazi barátom (amúgy sosem, abban az időszakban). Az osztálytársaim kerültek a hitem miatt. A vének kiskutyaként követtek az utcán (szó szerint!!!!!), hogy hova járok, mit csinálok. Szórakozni sehova nem járhattam - a kivételt csak az képezte, ha JT fiatalokkal mentem meginni egy pohár üdítőt (na de hát ki akar annyi kétszínű egyeddel egy asztalnál ülni??!!!!) Szóval nem jártam el sehova.
Szüleim továbbra is az élen `harcoltak` a gyüliben….ahogy odaértünk, mindannyian felvettük a boldogságmaszkot, eljátszottuk a tökéletes családot…..a harmóniát….aztán otthon levettük a maszkot, bevágtuk az ágy alá porosodni a következő gyülekezeti megjelenésig. És ez így ment mindig….Sajnos!!! (és megsaccolom, hogy Jehova Tanúi 99%-a ugyanígy tesz a mai napig!!!)
Nálam is lassan elérkezett a szerelem ideje….a pirulások, ha a fiú hozzám szólt, mosolygások, titkos szemkontaktus (vigyázni kellett, nehogy valaki észrevegye, mert akkor nagy bajban voltam én is, meg a fiú is…..) És volt elég elrettentő példa (állandó bírói feddések flörtölés gyanúja miatt….vagy ölelkezés miatt vagy éppen egy búcsúpuszi miatt, amit éppen egy vén meglátott….), ami miatt rettegtem, nehogy még véletlenül is rajtakapjanak, hogy éppen flörtölök! Nem egy fiatal lány életét tették tönkre az ilyen bírói feddések, ők kesőbb inkább belerohantak fiatalon és fejetlenül olyan `világi` házasságokba, ami nem minden esetben bizonyult jónak és mindezt csakis azért, hogy elmeneküljenek Jehova Tanúitól!
Én is belekerültem egy hasonló hajóba, beleszerettem egy eszméletlen jóképű világi fiúba és hát bevallom hősiesen elcsattant egy-két csók. Megvakított az első igazi szerelem….........és főleg semmi tapasztalat nélkül igen könnyű préda voltam!! (mert hát valljuk be őszintén, akárhányszor elolvassa az ember lánya a Fiatalok Kérdései könyvet, nem sok konkrétumot talál benne felvilágosítás végett!!! Mert vannak ott szavak, hogy maszturbálás tilos, de mi az valójában?? És még lehetne sorolni…Ezek mind tabuk!!) Sajnálatos módon, az elcsattant csókocskákat egy véletlenül arra járó vén testvér érzékelni vélte…felhívta édesapámat és hát onnan elindult maga a Pokol!!!! Elkezdődtek a `kihallgatások`, a feddések, a megalázások - úgy édesapám, mint a vének részéről (és hadd említsem meg, hogy olyan vének `feddtek` engem, akiknek a csemetéi az én `bűnöm` sokszorosát követték el titokban!!). A többi gyülekezeti tag részéről lehetett látni kaján mosolyokat, `na végre valami szaftos` arckifejezéseket, volt egy-két együttérző testvérnő, aki szintén sajnált, de a többit mind káröröm töltötte el… Aztán következtek a megszégyeniítő találkozások a fiú szüleivel, a helyzet tisztázása végett, a kényszer-randik felügyelettel. Aztan hát jött a legvégén a publikus bejelentés a bírói feddésről…Édesapám ezt nagyon megalazónak tartotta, én szégyenemben a föld alá süllyedtem volna, ha lehetséges lett volna. Ezen szituáció miatt édesapámtól megvonták az elnöklő felvigyázói szerepet - ugyancsak némely vén részéről a káröröm boldog szavai hangzottak el….
Ekkor már 18 éves voltam, és sikeresen túltettem magam az egészen, és továbbléptem - de nem a Gyülekezet felé, hanem a `világ` felé. Édesapámat és édesanyámat jobban megviselték a dolgok - persze nemcsak az én ügyem, hanem a kettőjük közti konfliktusok is. Én sikeresen leérettségiztem, befejeztem az iskolát (szerettem volna továbbtanulni de az anyagi helyzetünk nem engedte… sajnos!!) Amint mindent befejeztem, eldöntöttem, írni fogok a véneknek egy levelet (mert már `köröztek` utánam). Megfogalmaztam egy levelet, amibe beleírtam, hogy nem kívánok Jehova Tanúja és része lenni a gyülekezetnek, mert nem látom értelmét annak, hogy továbbra is folytassak olyasvalamit, amit nem tiszta szívemből hiszek… és bedobtam az egyik vén postaládájába. Rá pár napra az akkori világi barátommal elköltöztem otthonról Magyarországra (ami hát eléggé sokkolta szüleimet) és ott új Jehova Tanúja mentes új életet kezdtem. Ami, bevallom őszintén, nem volt egyszerű, főleg, hogy addig egy buborékban éltem, éltünk, elszigetelve minden olyantól, ami világi (úgy TV műsorok, mint olvasmány… úgy minden).
Közben szüleim kapcsolata rohamosan romlott, és édesanyám a vének segítségét kérte, hogy mitévő legyen, mit csináljon, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba. A vének nemhogy nem segitettek, de hónapokon keresztül szép csendesen elhallgatták édesanyám kétségbeesett segélykéréseit (megjegyeznem, hogy a KÖF-től is segítséget kért, de ő sem mozdította meg a kisujját sem!!) Aztán kb. egy év után megjelentek a vének, hogy miben tudnak segíteni, de hát már túl késő volt… Édesapám tett egy-két komoly dolgot, ami miatt kiközösítették - megalázásokkal körítve. Édesanyám még tovább járt a gyülekezetbe, de mindenki kerülte, mint valami beteget. Ez miatt súlyos depresszióba esett, és lelkileg teljesen kiégett. Orvosi beavatkozásai voltak más egészségi okok miatt, és több hétig kórházban feküdt, egyetlen egy testvér sem látogatta meg…de amikor kijött, rögtön jött a szemrehányás, hogy hát miért nem jár gyülekezetbe. És hát akkor nála úgy leállt minden, és megszakította a kapcsolatot Jehova Tanúival. Panaszolta nekem, hogy ő már nem érzi úgy, hogy őt szeretik a gyüliben, mert mindenki csak támadja, de senki sem segít. És igen, Jehova Tanúi csak hirdetik az összetartozást, de amikor segítésről van szó….vagy lelki támogatásról, hát az felejtős!!!!
Azóta édesapám és édesanyám külön költöztek. Mindketten lelkileg összetörtek, és most próbálgatják a szilánkokat összeragasztgatni. Nekem volt pár szörnyen nehéz évem, amíg talpra álltam úgy lelkileg, mint fizikailag. Átestem egy zátonyra futott házasságon….De most boldogan élek egy új és boldog, harmónikus házasságban Izraelben és férjemmel most várjuk első gyerekünket. Soha egyetlen percre sem bántam meg, hogy kiléptem Jehova Tanúi közül. Arra már rájöttem, hogy ők életeket tesznek tönkre, nem pedig fordítva... nem életeket mentenek. Ha tehetném, mindenkit óva intenék ettől a szervezettől!!! Bocsánat, ha kissé hosszas voltam… de az emlékek felidézése sajnos még mindig fájdalommal jár, annak ellenére, hogy mindez 10 éve történt.
Köszönöm a lehetőséget,
){kind=link}
Utolsó kommentek