Boldog az az ember, aki bölcsességre lelt, és az az ember, aki tisztánlátást szerez, mert jobb annak megszerzése az ezüst megszerzésénél, és az aranynál nagyobb annak jövedelme. Értékesebb a koralloknál, és semmi sem fogható hozzá, amiben gyönyörűséged leled. Napok hosszúsága van jobbjában, baljában pedig gazdagság és dicsőség. Útjai a gyönyörűségnek útjai, és minden ösvénye maga a béke. Életnek fája ez azoknak, akik megragadják, és boldognak mondják azokat, akik ragaszkodnak hozzá.
(példabeszédek 3:13-18)
A boldogság. Mindenki szeretne boldog lenni. Minden ember kutatja, keresi a módját annak, hogy boldog legyen. Mi is a boldogság? Kitudja? Meg lehet ezt valóban fogalmazni? Jó lenne beszélni valakivel aki boldog, hogy segítsen pontosan meghatározni ezt a kifejezést. De valami olyasmi állapot lehet, amikor az ember harmóniára, lelki, érzelmi békére lel. Amikor biztonságban érzi magát a saját körülményei között, és nem kell félnie, nem a félelem, hanem a felszabadultság, és az öröm irányítja az életét. A fent idézett bibliavers azt mondja, hogy a boldogság elérésének egyik módja a bölcsesség, elsősorban az isteni bölcsesség megszerzése. Hiszen ha valaki ezt megszerzi, az tisztában lesz önmagával, Istennel, és a saját helyzetével Isten szándékában. Ez a bölcsesség segít jó döntéseket hozni, jó kapcsolatokat kiépíteni.
A Bibliában azt olvassuk, hogy Isten boldog.1Tim 1:11 És ez a boldog Isten azt szeretné, ha az őt imádó emberek sokasága is boldog lenne. Nem véletlenül olvashatjuk a biblia oldalain több mint százszor ezt a szót.
„Nagyobb boldogság adni, mint kapni”
„Boldog, aki fennhangon olvassa, és akik hallják e prófécia szavait”
„Boldogok, akik megtartják útjaimat”
„Boldogok, akiknek elnézték törvénytelen tetteiket, és akiknek elfedték bűneiket”
És még sorolhatnánk a kilenc boldogsággal, és a többi Isten által ihletett gondolattal, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy Isten közelsége, akaratának cselekvése boldogságot eredményez. A boldogság egyik előfeltétele az öröm. Hogy az ember élvezze azt amit csinál. Örüljön annak a tevékenységnek amit folytat. Bármilyen munkáról, tevékenységről is legyen szó, ha az aki csinálja élvezi, akkor az hozzájárul a boldogságához. Amikor valamit élvezünk, akkor abba nagyon bele tudunk feledkezni. Észre sem vesszük a külvilágot, és csak úgy repül az idő. És még ha nem is sikerült olyan szépre az alkotásunk, akkor is megelégedettséggel, örömmel tekintünk rá, mert maga a tevékenység volt az ami örömet okozott. És ha ez a tevékenység ráadásul kapcsolatban van istennel, akkor az aztán mérhetetlen örömet tud nyújtani. Az a tudat, hogy olyat tettem ami tetszik Istennek, amiben örömét leli, az nagyon felemelő. Azt tudni, hogy Jehova rám mosolyog azért amit szívből neki csináltam, annál különlegesebb érzés nem létezik. (esetleg az amikor az ember megérzi pici gyermeke szeretetét)
De nem azért álltam neki erről írni, hogy áradozzak a boldogságról, hanem, hogy papírra, illetve ide a képernyőre vessem a gondolataimat arról, hogy Jehova Tanúi boldogok-e? Vajon mekkora szerepet játszik az életükben a felszabadultság? Az öröm? És a boldogság? Vajon van bennük félelem, amely megbénítja őket? 1János 4:18
Az elmúlt évek tapasztalatairól szeretnék írni. nem másokéról, hanem az enyémről, arról amit én láttam. Én magam alapvetően felszabadult, vidám ember vagyok. Azt hiszem elmondhatom magamról, hogy a gyülekezetben eltöltött idő alatt boldog voltam, és vidáman, felszabadultan végeztem a feladataimat. Nyílt, és őszinte embernek tartom magam. Persze ezt csak én mondom. Nem kell elhinni J ( példabeszédek 27:2) Mindenesetre pont emiatt a tulajdonságom miatt tűnt fel nekem az, amikor hamis örömöt, álboldogságot láttam. Véneken, úttörőkön, akik ’sokat’ tettek, szolgáltak, gyakran láttam afféle hamiskás boldogságköpenyt amit felvettek, mikor a közösségben, és levettek amikor magukban voltak. Egy jó példa erre az úttörő iskola. Az ezen a képzésen résztvevő személyek mindig kitörő lelkesedéssel beszéltek arról a tíznapos képzésről, amiben hozzájuk hasonló emberekkel vettek részt. Az iskola utáni napokban, csak úgy áradt belőlük a tűz, és a lelkesedés. De ha az ember néhány ilyen úttörőnek a szemébe nézett, miközben lelkesedett, akkor azt az igazi tüzet, csillogást nem lehetett benne látni. Főleg ha az ember tudta, hogy az iskolán kifejezetten kérték őket, hogy ilyenek legyenek, ha visszatérnek a gyülekezeteikbe, hogy hátha mások is kedvet kapnak a szolgálat ezen ágához, ha látják, hogy aki benne van az milyen boldog. Persze ez a legritkább esetben fordult elő, és az iskola utáni kezdeti lelkesedés, hamar beletompult a szokásos taposómalomba, az órák, és a párok hajszolásába.
Az utóbbi években megfigyeltem, hogy a gyülekezetek tagjai egyre inkább magukba fordulnak. Csökkent a közös bulik száma, egyre kevesebb esetben voltak vendégségbe hívások. Egyre többször láttam, hogy a testvérek a maguk életét szeretnék élni, a közösség kizárásával. Hogy miért? Erre az egyik jó példa az, amikor a kongresszusokon egyre többször hangzott el a figyelmeztetés, hogy ne vágyjunk nagy dolgokra. Például ne akarjunk nagyképernyős színestévét stb. Igen ám, de azért volt aki ilyet vett. És miért ne vehetett volna? Én magam is egy 105 centis plazmát nézek mostanában. De 10 évvel ezelőtt bizony ezt csak a rossz szellemiségűek tették meg. Olyanok, akik nem hallgattak a tanácsra. És amikor az egyik család vett egy szokásosnál nagyobb tévét, akkor bizony igyekezték elkerülni azt, hogy vendégeik jöjjenek, nehogy mások megbotránkozzanak, és rossz szellemiségűnek, anyagiasnak tűnjenek fel. Ez a történet jelzi, hogy bár a jó szellemiségű vezetők - gondolok itt elsősorban az utazófelvigyázókra, akiknek amúgy sincs ilyenekre lehetőségük – igyekeznek az emberek személyes döntéseit befolyásolni, a testvérek ennek ellenére, hajlamosak a saját lelkiismeretükre hallgatni, és olyan döntéseket hozni, amelyeknek negatív hatása lehet a gyülekezetben. A baj ezzel az, hogy ilyen ember nem kevés van, hanem egyre több. És ez hoz magával egy olyan jelenséget, hogy a testvérek elhidegülnek egymástól, mivel félnek attól, hogy mások belelátnak a saját lelkiismeretük által irányított életükbe, aminek vannak olyan oldalai, amit amúgy mondjuk egy kongresszuson negatívan állítanak be. És ilyenkor van az hogy más köpenyt hordanak a közösségben, és mást otthon. De ez nem csak az egyszerű hírnökökkel van így, hanem a vénekkel is. Nekik is megvan a maguk titkos élete, a saját lelkiismeretük által irányított személyes szféra, amit szégyellenének kimutatni a nyilvánosság felé. Ám közülük néhányan ennek ellenére szívesen ítélnek el másokat ugyanezért.
Nézzünk erre néhány példát. Az évkönyvben néha olvasni arról, hogy Jehova Tanúi gyermekei milyen összetartó kis közösséget alkotnak az iskolában. Például összejönnek a szünetben, és közösen átveszik a napi szöveget stb. De vajon az olvasók közül tud valaki ilyenről? A gyakorlat inkább azt mutatja, hogy az egy időben, egy iskolába járó tanú gyerekek kerülik egymást. Ugyanúgy a fent említett okokból. Félnek attól, hogy a másik tanú gyermek megtudja, hogy az ő saját lelkiismerete, a saját közösségében mit enged meg. Ezért fordulhat elő, hogy egy középiskolában ahol öt azonos korú fiatal megkeresztelt Tanú jár, nincsenek közöttük szoros kapcsolatok, sőt! Inkább feszültségek, mivel bizony néha kiderülnek dolgok.
De vonatkozik ez a felnőttekre is. Előfordul, hogy egy városban, nagyobb cégeknél több testvér is dolgozik. Sőt olyan is van, hogy kis vagy középvállalkozók a gyülekezetben együtt dolgoznak, vagy csak testvéreket alkalmaznak. Ismerek olyan vállalkozást, amiben az adott város felvigyázóinak jelentős része együtt dolgozik, és mellettük sok hírnök is. Sokukkal beszéltem, és többen sejtelmesen tudtomra adták, hogy a cégen belül uralkodó viszonyok mindennek mondhatóak, csak keresztényinek nem. Bizony felnőtt, érett személyek is úgy élnek, hogy két köpenyük, két személyiségük van. Egy otthonra, és egy a gyülekezetben.
De vajon ennek mi az oka? És mi köze van ennek a boldogsághoz? Vajon lehet boldog egy ember, ha titkolnia kell a vágyait, érzéseit az emberek, a testvérei előtt? Vajon örömteli az a szolgálat, amit az ember összeszorított foggal csinál? Vajon élvezheti azt a tevékenységet egy felvigyázó, amelyet elhanyagol? Vajon boldog lehet valaki egy olyan közösségben, ahol nem bízik a többiekben? Ahol fél hogy megtudnak róla valamit?
Jézus ezt mondta: „és megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” Vajon ez szabadság? Vajon Jézus ilyen gyülekezeti életet képzelt el, ahol az egymástól való félelem az úr? A szabadság félelemnélkülivé tesz. a félelem hiánya pedig egyenes út a boldogsághoz. Tehát ne féljünk önmagunk lenni! Ne féljünk úgy szolgálni az Istent, ahogy nekünk tetszik! Adjuk neki azt ami a szívünkből jön. És ne engedjük, hogy az istennek bemutatott áldozatunkat mások készítsék el! Róma 12:1, 14:22,23
írta: sefatias
Nézd meg ezt is: Gyülekezeti élet
Utolsó kommentek