Kétféle súly

„A kétféle súlymérték utálatos Jehovának,
és a hamis mérleg nem jó.” - Példabeszédek 20:23

A mexikói Jehova Tanúk között eluralkodott többi körülményt ha megnézzük, segítségünkre lehet a Vezető Testület némely tagjának mérlegelését megérteni. A mexikói forradalom következményeként, és a Katolikus Egyház miatt, amely hosszú történelme alatt hatalmas föld és más vagyon tulajdonosa volt az országban, a mexikói alkotmány a közelmúltban még mindenkinek tiltotta az egyházi vagyontulajdont. Az egyházak és az egyházi tulajdon a valóságban az államé volt, amely felügyelte és megengedte a vallásszervezeteknek a tulajdon használatát. Tekintettel a múltbeli idegen klérus kizsákmányolására, Mexikóban nem engedélyezték semmilyen külföldi misszionárius, vagy lelkész működését. Milyen hatással volt ez a Tanúk szervezetére?

Jehova Tanúi Központjának a közigazgatása több évtizeddel ezelőtt eldöntötte, hogy a létező törvény miatt Jehova Tanúit Mexikóban nem mint vallási, hanem mint „művelődési” szervezetet fogják bemutatni. A helyben megalapított társulat, a La Torre del Vigía, a mexikói kormány által lett bejegyezve [1]. Így Jehova Tanúi Mexikóban sok évtizeden keresztül nem azt mondták, hogy vallási összejövetelük van, hanem „művelődési”. Ezeken a találkozásokon nem imádkoztak, nem énekeltek, és a nagyobb találkozásoknál is ez volt érvényben. Amikor házról-házra jártak, csak Őrtorony irodalmat vittek (amiről azt mondták, hogy az Őrtorony Társulat biztosítja számukra „művelődési tevékenységük segédeszközeként”). Nem vittek magukkal Bibliát, mivel az tevékenységüket a vallási tevékenységgel azonosította volna. Jehova Tanúi a helyi csoportosulásaikat nem „gyülekezetnek” nevezték, hanem „csoportnak”. Nem beszéltek „megkeresztelkedésről”, de az azonos dologról úgy beszéltek mint a „jelkép” elvégzéséről.

[1] Tulajdonomban van a bejegyzés fénymásolata 1943. június 10-ről, amiben a Külügyminisztérium (Secretaría de Relaciones Exteriores) engedélyezi a La Torre del Vigía bejegyzését, mint non-profit polgári társulást, a tudomány, művelődés és a kultúra terjesztésére („Asociación Civil Fundada para Ia Divulgación Científica. Educadora y Cultural No Lucrativa”). Nyilvánvaló, hogy ez az eredeti bejegyzés, és ebben az esetben ezt az elrendezést már több mint 46 éve vezették be

Ez a „kéttős beszéd” nem azért volt, mintha valamilyen totalitárius országban élnének, ahol elnyomják a vallásszabadságot [2]. Nagymértékben azért tették, hogy kikerüljék a kormányhatározat betartásának kötelességét az egyházi vagyontulajdont illetően. Még arra sem kellene gondolnunk, hogy ezt az elrendezést maguk a mexikói Jehova Tanúk kezdeményezték és döntötték el; ezt az elrendezést a Brooklyn-i Világközpontban dolgozták ki és léptették érvénybe [3].

[2] A mexikói kormány valójában nagy elnézést tanúsított Jehova Tanúival szemben, mivel ismert volt, hogy saját prezentálásuk, mint művelődési és nem vallási szervezet csak egyszerű kibúvó volt.

[3] 1970-ben feleségemmel együtt meglátogattuk a nemzetközi összejövetelt Mexikóvárosban, és a fiókhivatalnál voltunk elszállásolva. Knorr elnök is ott volt, és ottlétünk alatt végigvezette csoportunkat a mexikói fiókhivatal különböző épületein. Utunk alatt kertelés nélkül megemlítette a Mexikóban fenntartott „művelődési szervezet” statútumának jogi alapjait, és e szokatlan helyzet fő indokának azt a tényt jelölte meg, hogy ez lehetővé tette a Szervezetnek megtartani a vagyona feletti ellenőrzést ebben az országban.

Érdekes egymás mellé állítani az imák és énekek szándékos kizárását a Tanúk összejövetelein Mexikóban, és a Szervezet eljárását az Egyesült Államokban, ahol hajlandók voltak inkább esetről esetre harcolni, egészen az állam Legfelsőbb Bíróságig, minthogy feladjanak bizonyos tevékenységet, mint az irodalom házról-házra való felkínálását hivatalos engedély és a rendőrségen való bejegyeztetése nélkül, a hangszórós autók használatát, az irodalom terjesztését az utcasarkokon és további más tevékenységeket, amiket az alkotmányos jogok biztosítanak. A Szervezet nem akarta feladni egyiket sem. Harcolt megtartásukért, bár ezek a konkrét tevékenységek biztosan nem tartoztak azok közé a dolgok közé, amit a korai keresztények az első században csináltak, tehát nem számítanak elsődleges keresztény ténykedések közé.

Csakhogy a gyülekezeti, vagy csoportos imádságok elsődleges istentiszteleti tevékenységek voltak az első századi keresztények találkozásain, és Isten szolgáihoz tartoznak emberemlékezet óta. A mexikói kormány nem ellenezte az imádkozást a vallási összejöveteleken. Ellenben Jehova Tanúinak az utasítás szerint azt kellett mondaniuk, hogy összejöveteleik nem vallási összejövetelek. Csak kevés dolog tekinthető oly nagymértékben összefüggőnek Isten tiszteletével, a legjobban szelleminek, mint az imádság. Amikor a perzsa király rendelete harminc napra betiltotta az imádságot bárkihez, kivéve őt magát a királyt, akkor Dániel próféta olyan fontosnak tartotta ezt a kérdést, hogy a rendelet megszegésével kockáztatta pozícióját, vagyonát, és magát az életét is [4].

[4] Dániel 6:1-11.

Ellenben a Szervezet Központja helyesnek tartotta feláldozni a gyülekezeti imádságot Jehova Tanúi között egész Mexikóban. Milyen haszon, milyen „előny” származott ebből? Azzal, hogy feladta a gyülekezeti imádságot, éneklést és a Biblia használatát a bizonyságtételi tevékenységnél, a Szervezet megtarthatta Mexikóban a Társulat vagyonának birtoklását és kezelését függetlenül a kormány korlátozásától, amihez viszont a többi egyház alkalmazkodott. Hajlandóak voltak azt mondani, hogy szervezetük nem vallási szervezet, hogy találkozásaik nem vallási találkozások, hogy bizonyságtételi aktivitásuk nem vallási aktivitás, hogy a megkeresztelkedés nem vallási aktus - mialatt a Föld minden más országában Jehova Tanúi a fordítottját mondták.

Talán mert a Vezető Testület tagjainak tudomása volt erről, néhányan ezért nézték el a hamis okiratért adott kenőpénz kifizetését, mint olyan valamit, ami nem nagyon lóg ki Jehova Tanúi politikájának a keretéből ebben az országban. Ez részben talán megmagyarázza, hogyan tudtak rendíthetetlenül beszélni arról, hogy „nem szabad meghátrálnunk” más országokban. Nyilvánvaló, hogy a tagok többségének az elméjében nem a kéttős mérték kérdéséről van szó. Elméjükben csak egy dolog létezik: megtenni mindent, amit a Szervezet eldöntött és jóváhagyott. A Szervezet megtette döntését Mexikót, és az ottani lefizetési gyakorlatot illetően, és az egyén lelkiismeretére bízta, ezért tehát elfogadható, és az egyén kenőpénzt adhat a katonai igazolásért, közben pedig igénybe vehetik a legfelelősségteljesebb módon anélkül, hogy az ottani munka irányítói különösebb gondot csinálnának ebből Isten előtt. A Szervezet fordítva döntött a helyettesítő szolgálatot illetően (mint ahogy fordítva döntött a malawi helyzetet illetően) és így, aki nem tartja be ezt a határozatot, nem érdemli meg, hogy a gyülekezetben bármilyen pozíciót betöltsön, valójában pedig a feddhetetlenség megszegője Isten előtt.

Felfoghatatlan volt számomra, hogyan tudnak keresztények elfogadni ilyen nézetet, és a mai napig sem értem. Ennek következtében mindaz a merész, majdnem kirívó felhívás a „világtól való tisztaság megóvására” üres szavaknak tűntek, puszta szónoklatnak, hatásos nyelvezetnek, ami nem felelt meg az igazságnak. Szemtől szemben az igazságokkal, melyek nagyon ismertek voltak úgy a megszólaló, mint a hallgató tagoknak, képtelen voltam megtalálni az érvek összefüggését, amik lehetové tették az ilyen kijelentéseket.

Majdnem húsz évig éltem Latin-Amerikában, és nem kellet fizetnem semmilyen kenőpénzt. Igaz, nagyon is jól tudom, hogy vannak helyek, és nemcsak Latin-Amerikában, hanem a Földgolyó minden részén, ahol - annak ellenére, hogy a törvény az oldalunkon van, és minden tokéletesen legitim - majdnem lehetetlen elérni dolgokat a hivatalnok lefizetése nélkül, akinek azonban erre nincs joga. Nem nehéz megérteni, hogy az ilyen helyzet elé állított ember ezt úgy tekintheti, mint a zsarolás bizonyos formáját. Végeredményben a bibliai idők adószedői és a katonák is többet követelhettek, mint ami megillette őket, és így zsaroltak. Nem tartom helyesnek elítélni az embereket, amiért kényszerítve érezték magukat engedni az ilyen zsarolásnak. És ezen felül, nem merem elítélni azokat sem ott Mexikóban, akiknek nem volt a törvény az oldalukon, a törvény ellen cselekedtek, akik nem engedtek a zsarolásnak, de ehelyett szándékosan megkövetelték a hivatalnok törvényellenes eljárását, hogy a felajánlott pénz ellenében megkapják a hamisított illegális okiratot. Nem ez az, ami az egész esetben annyira sokkolt, sőt megrettent.

Inkább a módszere annak, ahogyan a magas beosztású férfiak lehetővé tették, hogy a vélhető „szervezeti érdekek” sokkal fontosabbak legyenek az egyszerű embereknek az érdekeinél - embereknek gyerekekkel, otthonukkal és munkájukkal, egyéneknek akiknek legtöbbje tanúsítja, hogy Isten iránti odaadásuk minden részecskéjével ugyanolyan becsületesek, mint azon férfiak bármelyike, akik mint bíróság ülnek össze, hogy döntsenek mi tartozik és mi nem arra a területre ami a lelkiismeretüknek van fenntartva.

A hatalmon lévő férfiak azok, akik saját maguk alkották meg a nézetkülönbség jogát, de akik a többiektől megkövetelik az egységet; a férfiak, akik nem bíznak a többiekben keresztény lelkiismereti szabadságuk alkalmazásában, viszont másoktól elvárják, hogy feltétel nélkül bízni fognak bennük és döntéseikben, miközben saját maguknak megadták a jogot lelkiismeretük gyakorlására oly módon, hogy észrevétlenül hagyták a törvényellenes manővereket és a valóság éles elferdítését.

A hatalmon lévő férfiak azok, akik mivel egy szavazati változás csökkenheti a 66,6 %-os többséget 62,5 %-ra, hajlandók beleegyezni, hogy érvényben maradjon olyan irányelv, amely más férfiaknak a bebörtönzést jelentheti, hónapokig elválasztva a családtól és otthonuktól, végülis többéves börtönt, és közben ezeknek az embereknek nem világos a betartandó irányelv biblia alapja, és ráadásul sok esetben hiszik, hogy ez az irányelv nem is helyes.

A hatalmon lévő férfiak azok, akik olyan politikát vezethetnek be, amely előidézheti, hogy egyszerű emberek, férfiak, nők és gyerekek, otthonuk, hazájuk elvesztése elé legyenek állítva veréssel, kínzással, megerőszakolással és halállal, mert visszautasították a pártkönyvecske legális illetékének a befizetését annak a szervezetnek, amely minden jel szerint országuk vezető hatalma. Mindeközben más országokban a férfiaknak azt mondják, hogy elfogadható, ha lefizetik a katonai hivatalnokokat egy kártyáért, ami hazugon állítja, hogy teljesítették katonai szolgálatukat és a hadsereg első tartalékában vannak.

Mindezt sokkolónak találtam. És bárhogyan lehetnek mások a legőszintébbek, én mostanáig iszonyodom tőle.

Személy szerint nem tudom megérteni, felnőtt férfiak hogyan tudják mindezekben figyelmen kívül hagyni az ellentéteteket, hogyan nem undorodnak ettől, hogyan nem rendíti meg őket mélységesen mindezeknek a hatása az emberek életére. A végére meggyőződtem, hogy egyszerűen a „szervezethez való hűség” hihetetlen végkövetkeztetésekre vezetheti az embereket, megengedi a legdurvább igazságtalanság megindokolását is, mentesíti őket a különösebb megrendüléstől bármilyen szenvedés irányában, amit alapelveik okozhatnak. Az érzéketlenség, amit a szervezet iránti hűség okozhat, természetesen jól meg van alapozva, és évszázadokon keresztül újra meg újra előbukkant úgy a vallás, mint a politika történelmében, mint az inkvizíció szélsőséges eseteiben, és a náci rendszer alatt. De mindvégig kellemetlen hatással lehet, ha az ember teljes közelségében látja, olyan területeken, ahol ezt sohasem várta volna. Az én elmémben erősen rávilágított az okára, miért nem volt sohasem Isten szándékában, hogy az emberek ilyen hatalmat gyakoroljanak felebarátiak felett.

[INNEN HIÁNYZIK PÁR OLDAL, innentől: „It may be noted that, after nearly a half century of holding the status of a “cultural” organization in Mexico…”]

TOVÁBB