A Malawival kapcsolatos körülmények hátterében most figyeljük meg azokat az információkat, amik napfényre kerültek, amikor a Vezető Testület az alternatív szolgálatról tárgyalt. A kérdést megvitató tagok nem egy kijelentése azt a szigorú, hajlíthatatlan álláspontot tükrözte, amilyenre a malawi tanúkat szólították fel. Ilyen kijelentések láttak napvilágot azok részéről, akik ellenezték az alternatív szolgálattal kapcsolatos álláspont megváltoztatását:

„Amennyiben létezik a legkisebb jele a kompromisszumnak, vagy a kétségnek, nem kellene ezt tennünk.

Nem szabad megalkudnunk… Ismétlem, világosan értésre kell adnunk, hogy a semleges álláspont, hogy „nem vagyunk része a világnak”, tisztán maradva a világ kezétől (vallás, politika, hadsereg), nem támogatjuk őket sem közvetlenül, sem közvetve, ez a Jehova által megáldott álláspont. Nem akarunk szürke foltokat, pontosan tudni akarjuk, hol állunk mint meg nem alkuvó keresztények.” [1]

[1] A Vezető Testületnek, Lloyd Barry által előterjesztett memorandumából.

„…civil munkát végezni a katonai szolgálat helyett… a császár hadigépezete iránti kötelezettség csendes, vagy hallgatólagos elismerése… A kereszténytől ezért senki sem várhatja el, hogy akár közvetlenül, akár közvetve - támogassa a katonai szervezetet.” [2]

[2] A Vezető Testületnek, Karl Klein által előterjesztett memorandumából.

„Ha Jehova valamely Tanúja azt mondaná a bírónak, hogy hajlandó elfogadni a kórházi, vagy ehhez hasonló munkát, azzal „üzletet” kötne a bíróval, és megtörné Isten iránti feddhetetlenségét.” [3]

[3] Fred Franz a Vezető Testület tagjának nyilatkozatából, amely William Jacksonnak Paul Traskhoz intézett levelében volt lejegyezve.

„Az alternatív polgári szolgálat elfogadása az egész rendszer erkölcsi támogatásának egy formája.” [4]

[4] A dán fiókhivatal leveléből, idézve Lloyd Barry memorandumában.

„Az egész világon egységes álláspontunknak kell lennie. Határozottnak kell lennünk ebben a kérdésben… Problémáink lehetnek, ha a testvéreknek megengednénk az ilyen szabadságot… a testvéreknek szükségük van lelkiismeretük kiiskolázására.” [5]

[5] Ted Jaracz nyilatkozatából.

„Ha engedünk a császárnak, akkor nem fogunk tanúskodni.” [6]

[6] Carey Barber nyilatkozatából.

„A könnyű utat választják, akik elfogadják a helyettesítő szolgálatot.” [7]

[7] Fred Franz nyilatkozatából.

Megdöbbentőnek tartom, hogy akik ilyen erőteljes, hajthatatlan kijelentéseket tettek, ezzel egy időben ismerték a mexikói helyzetet is. Amikor a tagoknak előterjesztettem a fiókbizottságok jelentéseiről készült áttekintés egy-egy példányát a helyettesítő szolgálatról, közte volt a mexikói fiókbizottság által küldött anyag is. Azt a részt is tartalmazta, amely a „Katonai szolgálati azonosító cartilla”-ról szólt (a „cartilla” igazolást jelent):

„A katonai szolgálat identifikációs kártyája a cartilla egy évig tartó katonai szolgálat által szerezhető meg. Azoknak, akiknek megvan a cartilla-juk kötelességük, ha a nemzet behívja őket mobilizációra megjelenni, vagy legalább jelentkezni (136- 139. cikkely, 6. oldal).

Annak ellenére, hogy a katonáknak vagy a sorozóhivatalok tagjainak a törvény tiltja a cartilla illegális kiadását, mint például pénzért, a tisztek jelentős többsége megszegi ezt a törvényt. (50. és 51. cikkely, 21 oldal; 3. cikkely 29. oldal; Instrukciós szám 1, 1977. szeptember 16., 3. és 4. bekezdés)

Majdnem bárki, bármilyen indokból elkerülheti a katonai szolgálatot, ha fizet a hivatalnoknak azért, hogy beírja feltételezett jelenlétét a heti oktatásokon (ami a rendszeres jelenlét látszatát kelti) de egy időben azért is fizet, hogy a kiadott okiratot szabályszerűen legalizálják. Mexikóban ez nagyon megszokott. A mexikói kormány próbálja meggátolni a hivatalnokokat, hogy okiratokat gyártsanak a katonai szolgálatról olyan személyeknek, akik ezt a szolgálatot nem teljesítették, és akiket a törvény szerint nem lehet igazolni. Nemrég, 1978 május 5-én, amikor a köztársaság elnöke Licenciado Jose Lopez Portillo jelen volt a zászlókra tett hűségeskünél, a 100 000 fiatal újonc előtt a generális azt mondta, hogy „...a hadsereg nem fogja tolerálni a katonai szolgálat cartilla-jának illegális megszerzését”. A generális kijelentette: „...mi magunk vagyunk felelősek azért, hogy a szolgálati törvény megszegésének az utolsó megnyilvánulásait a közeli időben gyökerestül kiirtjuk, és sikerülni fog, hogy minden fiatal férfi a községi sorozóbizottság elé járuljon, hogy megszerezhesse a saját cartillas-t (Lásd El Heraldo, 1978 május 6).”

Milyen volt Jehova Tanúi álláspontja a „cartilla” illegális beszerzéséről összefüggésben ezzel a törvénnyel? A Fiókbizottság levele így folytatódik:

„Mexikóban a fiatal hírnököknek nincsenek nehézségeik a katonai szolgálattal. Annak ellenére, hogy a katonai szolgálat törvényei nagyon határozottak, általában nincsenek szigorúan betartva. A hadköteles kort elért hírnök, ha önként nem jelentkezik a sorozóbizottság előtt, nem hívják be. A másik oldalon azokat sem hívják be soha, akiknek megvan a cartilla-juk, és tartalékban vannak. Csupán a cartilla-juk lepecsételése végett kell megjelenniük, amikor az egyik tartalékból átsorolják őket a másikba, de ez nem tartalmaz semmilyen ceremóniát, csupán jelentkezést a hivatalban, ahol lepecsételik a cartilla-t.

A „cartilla” személyazonossági igazolvány lett. A munka kérvényezésénél használják, mint személyazonossági igazolványt, holott nem nélkülözhetetlen. Ez az okirat azonban szükséges az útlevél megszerzéséhez. Az egyén nem hagyhatja el az országot „cartilla” nélkül, vagy a katonai hatóságok különleges igazolása nélkül. A hírnök, aki meg szeretné szerezni a cartilla-t elmegy a sorozóbizottsághoz és jelentkezik, hogy igényt tart a saját cartilla-ra, ami azonban nem elegendő, vagyis nincs legalizálva. Hogy legalizálni lehessen, felkeresi valamelyik ismerősét, akinek befolyása van, vagy egyenesen a hivatalnok után megy. Fizet neki bizonyos összeget (attól függ, mennyit kér). Ezzel a módszerrel szerzik be a hírnökök, vagy legalábbis a többsége a cartilla-jukat.”

Röviden, Mexikóban a hadköteles férfiaknak kötelességük alávetni magukat bizonyos ideig tartó katonai kiképzésnek, méghozzá egy éven belül. A beiratkozásnál a jelentkező cartilla-t kap a hely megjelölésével, ahová beírják heti jelenlétét a hadgyakorló oktatáson. Törvényellenes és büntethető, ha bármelyik hivatalnok anélkül jegyzi be a részvételt, hogy a jelentkező valóban jelen lenne. Csakhogy a hivatalnokokat le lehet pénzelni hogy ezt megtegyék, és így sok férfi Mexikóban ezt teszi. A mexikói Fiókbizottság szerint Jehova Tanúi között is ez a megszokott módszer. Miért? Figyeljék meg, miről szól tovább a fiókhivatal jelentése:

„A mexikói testvéreknek ezt az ügyet érintő állásfoglalását évekkel ezelőtt átgondolta a Társulat, és megvan az információnk, amihez azóta tartjuk magunkat, miután a testvérek elmentek megkérdezni a Társulatot erről a dologról. (Lásd a mellékelt másolatot)”

Mi lehetett az az információ, amit a Társulat adott, és amit a mexikói fiókhivatal éveken keresztül betartott? Milyen módon adták? Hogyan lehetett ezt az információt összehasonlítani a Malawiban elfogadott állásponttal, és a Vezető Testületi tagok határozott és makacs kijelentéseivel a „kompromisszum legkisebb jele”, a katonai hatóságok „közvetlen vagy közvetett erkölcsi támogatása” ellen?

Pár nappal a Vezető Testület ülése után, 1978. november 15-én, amely a helyettesítő szolgálat kérdéséről holtponton maradt, elmentem Mexikóba. Feladatul kaptam meglátogatni a fiókhivatalokat Mexikóban és néhány további Közép-Amerikai országban. A találkozásunk alkalmával a mexikói fiókhivatal tagjai megemlítették a jelentésükben leírt gyakorlatot. Azt mondták, hogy a szörnyű üldözés miatt, amit a Tanúk Malawiban elszenvedtek, mert elutasították a pártigazolvány megvételét, nem kevés mexikói Tanúnak lelkiismeret furdalása van. Igaz, világosan értésemre adták, hogy a mexikói Tanúknak adott tanácsaik teljes mértékben összhangban voltak a Világközponttól kapott tanácsokkal. Milyen tanácsok voltak ezek? Lehet, hogy valakinek nem lesz könnyű elhinni, hogy ilyen tanácsokat adtak, de itt a bizonyíték, melyet a Fiókbizottság mutatott be. Először ez a levél:

1960. február 4., No. 123

H. Knorr
124 Columbia Heights
Brooklyn 1, New York

Kedves Knorr Testvér!

Két kérdésünk van, és ezekkel kapcsolatban szívesen ismernénk a Társulat álláspontját. Elsőként van egy lány esete, akinek az apja gyülekezetszolga. A lány férjnél van, mindketten hírnökök voltak, és együtt éltek az apával, a gyülekezetszolgával. A vejét kiközösítették, mivel volt egy másik nője. A veje egy bizonyos idő után két családot alapított - egyiket a törvényes feleségével, testvérnővel az igazságban, akivel az apósa házában él, aki gyülekezetszolga, és ugyanabban az időben egy másik nővel is alapított családot. Mivel ennek a züllött embernek az apósa megengedi, hogy a saját házában éljen a lányával, sok bonyodalom és vita volt már a gyülekezetben, míg végül csökkent a hírnökök száma, és a gyülekezet (egység) nagyon rossz állapotban van. A kérdés ez: a lánynak joga van együtt élni ezzel az emberrel? Az igaz, hogy a törvényes férje, de egyidejűleg még más családja is van. Helyesen cselekszik az após, ha megengedi ennek a férfinak, hogy a lányával (testvérnővel) éljen a házában? Szeretnénk tudni a Társulat álláspontját, hogy ezt az ügyet megoldhassuk.

A további dolog, amiről írni akarunk az a törvény, amely megparancsolja a hadgyakorlatot, mint a katonai kiképzési program részét. Egy év „hadmenetelés” után megkapható a kártya, amely igazolja, hogy megvan az egyéves hadmenetelés, és ez a kártya nélkülözhetetlen okirata az útlevél, a vezetői jogosítvány megszerzésének, és más törvényes eljárásnak. A testvérek megértik a keresztény semlegesség álláspontját az ilyen dolgokban, de sok testvér ezt úgy csinálja, hogy lefizet bizonyos hivatalnokokat, hogy bebiztosítsák számukra a kártyát. Helyes az ilyen eljárás? Az esetben, ha az ilyen testvér valóban hadmenetelésben van, akkor azt az irányelvet érvényesítjük, hogy kompromisszumot követett el, és legkevesebb három évig nem osztunk rá szolgálati feladatokat. De itt van például egy testvér, aki gyülekezeti, vagy területi szolga, van kártyája, amit használt és használ törvényes intézkedésekhez, de nem menetelt. Ebben a helyzetben mi a helyes? A testvérek között itt az a szokás, hogy lefizetnek bizonyos összeget, és így szerzik meg a kártyájukat. Sokan közülük területi vagy gyülekezeti szolgák. Hazugságban élnek? Vagy ez csak egy része a jelenlegi dolgok romlott rendszerének? Hagyjuk úgy az egészet, vagy csináljunk valamit? Ebben az országban sok a csalás. A rendőr kihúzhatja az embert az autójából valamilyen forgalmi kihágás miatt, és megkeresi a ’mordida’ra valót, vagy egy kis negyvencentes kenőpénzt. Mindenki tudja, hogy erre nincs joga, de szívesebben adnak öt pesost ahelyett, hogy elmenjenek vele a rendőrségre ahol ötven pesos büntetést kapnának. Itt ez a szokás, az általános gyakorlat. A „hadmenetelő kártyával” ugyanaz a helyzet? Szívesen fogadjuk a tanácsaitokat.

Veletek szolgálva Jehovát

Amit most éppen elolvastak, az másolata (fordítás) a mexikói Fiókbizottság levelének, amit a Társulat elnökének küldtek, és második bekezdésében található a fiókhivatal kérdése a kenőpénzt illetően, amit a katonai okirat hamisításáért adnak. (A másolat kopírpapírról készült, amit a fiókhivatal megtartott magának, és az eredetitől eltérően ez rendszerint nincs aláírva.)

Milyen volt a válasz? A Társulattól kétoldalas válasz érkezett, 1960. június 2-ai dátumozással. A második oldal foglalkozik az említett katonai kérdéssel. A Fiókbizottság a levélnek azt az oldalát mutatta meg nekem, amely a kérdéshez fűződő tanácsokat tartalmazta. (Az angol eredeti a függelékben):

La Torre del Vigía
Calzada Melchor Campo No. 71
Mexico 4, D.F.

1960. június 2-án, (157) Második oldal

… a fent említett eljárás úgy, ahogy az fel volt tüntetve, nem szükséges. A fő botláskő, nevezetesen a férfi házasságtörése, már el lett távolítva. Ezt követően határozottan, kompromisszum nélkül és érthetően kell előterjeszteni az ügyet a gyülekezetszolgának és leányának. A gyülekezet érdekében a gyülekezetszolgának kell megtennie az első lépést a helyes irányban, mivel eljárásával a gyülekezet botlásköve, és ha nem hajlandó elkergetni házasságtörő vejét, továbbra is a gyülekezet megbotránkozását vonja magára, megzavarva az egységét, a szívek és elmék békéjét. Amennyiben nem a helyes lépéseket választja, akkor el kell távolítani a gyülekezetszolga tisztségéből.

Hűségesen a Királyság szolgálatában

Holott a fiókhivatal levele Knorr elnöknek volt címezve, a választ a társulat aláírásával, feltehetően Fred Franz alelnök írta, akit - mint ahogy az már előzőleg mondva volt - rendszeresen meghívtak az ilyenfajta alapelvek megszövegezéséhez. A nyelvezete szintén jellegzetesen alelnöki.

Figyelmet érdemelnek a kifejezések, amiket ez a levél tartalmaz. Valóban érdemes visszatérni és összehasonlítani a helyettesítő szolgálatról vitázó Vezető Testület tagjainak előbb említett kijelentéseivel; kijelentésekkel, amikben a szavak nem voltak sem óvatosak sem kellemesek, hanem gyakran otrombák, végképen támadók.

Ebben a válaszlevélben a mexikói kérdésre, a „kenőpénz” szó helyettesítve van „pénzügyi tranzakcióval”, a „járulék kifizetésével”. Hangsúlyozva van az a tény, hogy inkább egyénnek van fizetve, mint a „katonai apparátusnak” - ezzel nyilván arra szeretnének rámutatni, mintha ez valamiképpen javítaná a „tranzakció” erkölcsi jellegét. A levél említi a „megszokott” elrendezést, és azt mondja, hogy amíg az ellenőrök nem vizsgálják a „dolgok igazát”, akkor az ügyet mellőzni lehet „ebből származó előnyei miatt”. A levél végén említést tesznek a feddhetetlenség megőrzéséről a lehetséges jövőbeni „döntő próbánál”.

Amennyiben hasonló üzenet a Vezetőségi tagok nyelvezetén lenne beterjesztve, amilyet az üléseken használtak a helyettesítő szolgálat megvitatása alatt, akkor inkább így nézne ki:

„Jehova Tanúi Latin-Amerika más országaiban is kenőpénzt adnak a megvesztegethető hivatalnokoknak. Amíg a katonai gépezet tagjai hajlandók lefizettetni magukat, akkor ők kockáztatnak. Legalább nem a katonai gépezetnek adjátok a kenőpénzt - csak valamilyen alezredesnek, vagy más tisztnek, akinek a kenőpénz a saját zsebébe megy. Amíg a testvérek lelkiismerete megengedi az „üzletkötést” valamilyen hivatalnokkal, nincs ellenvetésünk. Természetesen, ha nehézségek lesznek, nem fordulhatnak hozzánk segítségért. Tekintettel, hogy ezt nálatok mindenki csinálja, és az ellenőröket nem érdeklik a hamisított papírok, akkor ti a fiókhivatalban szintén másfelé nézhettek. Elég idő lesz aggodalomra a semlegesség kérdésének az álláspontja miatt, ha kitör a háború.

Hűségesen a Királyság szolgálatában”

Nem akarok szarkasztikus lenni, és nem is gondolom, hogy amit leírtam abban szarkazmus lenne. Hiszem, hogy elfogadhatóan mutattam be a mexikói fiókhivatalnak küldött tanácsadást - realista, eufemizmus nélküli nyelvezetben előadva -, amely sokkal jobban hasonlít a Vezető Testület tagjai által használt nyelvezetre az említett üléseken.

Az egyik oka, miért sokkolt olyannyira ez az információ az volt, hogy ezzel egy időben, amikor a Társulat levelében lejegyezték, hogy „nincs ellenvetésünk”, amíg a Tanúk Mexikóban úgy döntöttek, hogy „kifizetik magukat pénzzel”, addig a Dominikai Köztársaságban fiatal Tanúk százai börtönben töltötték értékes éveiket - azért, mert elutasították a hasonló jellegű gyakorlatot. Néhányat közülük, mint Leon Glasst és testvérét Enrique-t, az elutasítás miatt kétszer vagy talán háromszor ítéltek el, és kilenc évet a fiatalságukból börtönben sínylődtek. Azokban az években a Társulat elnöke és alelnöke is eljött a Dominikai Köztársaságba, ráadásul meglátogatták a börtönt is, ahol fogva tartották ezeket az embereket. Érthetetlen számomra, miképpen lehetséges az, hogy tudtak a dominikai foglyok helyzetéről, és mégis kettős mértéket használtak.

Négy évvel az után, hogy elküldték Mexikóba ezt a tanácsot, Malawiban bekövetkezett az erőszakos támadások első rohama (1964) Jehova Tanúi ellen, és a pártigazolványok megvételének a kérdése nagyobb jelentőséget kapott. A malawi fiókhivatal álláspontja az volt, hogy ezt cselekedni a keresztény semlegesség megszegését, az igazi keresztényhez méltatlan meghátrálást jelentené. Erről az álláspontról tudtak a Világközpontban is. Az erőszakosságok egy idő után elmúltak, de 1967-ben ismételten olyan hevességgel robbantak, hogy a Tanúk ezreit űztek el hazájukból. A Világközpontba hírek áradata özönlött a szörnyű állatiasságok emelkedő számáról.

Milyen hatással volt ez rájuk és lelkiismeretükre, tekintettel a Mexikóban elfogadott álláspontra? Malawiban a Tanúkat verték, kínozták, asszonyaikat megerőszakolták, házukat, földjeiket elpusztították, egész családok más országokba menekültek - eltökélten megtartani a szervezet álláspontját, miszerint kifizetni a pártkönyvecskét erkölcsi árulás lenne. Ugyanabban az időben a mexikói Tanúk lepénzelték a katonai hivatalnokokat, hogy állítsanak ki nekik hamis igazolást arról, hogy teljesítették kötelességüket a katonai szolgálatot illetően, és amikor elmentek a fiókhivatal irodájába, az ott dolgozok igazodva a Társulat tanácsához nem mondtak nekik semmit, ami bárhogyan jelezte volna, hogy ez az eljárás nincs összhangban a Társulat elvárásaival, vagy Isten Szavának irányelveivel. Hogyan hatott ez azokra, akik a Szervezetben a legmagasabb beosztásokban voltak, és akik tudtak erről? Mérlegeljék át:

Kilenc évvel az első levél megírása után, a mexikói fiókhivatal írt egy másodikat 1969. augusztus 27-ei dátummal, amit szintén Knorr elnöknek címeztek. Ez egyszer egy bizonyos dolgot hangsúlyoztak ki, amiről azt hitték, hogy elkerülte figyelmüket. Az anyag harmadik és negyedik oldalát mutatom be, amit a Fiókbizottság adott a rendelkezésemre. A főbb pontokat, amire a fiókhivatal összpontosított, aláhúztam:

Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat
elnöki hivatal
124 Columbia Heights
Brooklyn, New York 11201

1969. augusztus 27. 3. oldal 182. szám

Kérdés. A fiókhivatal júniusi találkozásán megvitattuk a „Segítség a válaszokra” 34. és 35. oldalán található anyagot. Tekintettel arra, milyen formában van itt megoldva a katonai szolgálat kérdése, előterjesztettem az ügyet néhány más testvérnek is, de mivel azt gondoltam, hogy talán nem emlékszem valamilyen apróságra, úgy véltem, legjobb lesz, ha írok, és megvárom a választ. A jegyzetek áttekintése után találtunk egy levelet 1960. február 4-ról, 123-as számmal, amelyben volt egy kérdés, mit kell tenni, amikor itt sokan pénzösszegeket fizetnek azért, hogy megkapják a törvényes okmányt, amit a hadköteles korban lévőknek adnak. Csakhogy a kérdésben nem volt említés arról, hogy az ilyen okirat megszerzése után a tulajdonosa az első tartalékban van, és ha bekövetkezik olyan vészhelyzet, amire az uniformizált hadsereg már nem elegendő, be lehetne őt hívni. Ezért kérdezzük: Az 1960. júniusi 2-ai levélben (157), amely válasz volt a mi fent említett levelünkre, a második oldalon lefektetett politika változását jelenti ez? A leveletekben ez volt:

„Ami azokat illeti, akiket a hivatalnokok pénzügyi tranzakció által felmentettek a katonai szolgálat alól, ez része annak, ami a többi Latin-Amerikai országban történik, ahol a testvérek valamilyen hivatalnoknak fizetnek felmentésükért, hogy megtarthassák teokratikus tevékenységük szabadságát. Amíg a katonai apparátus tagjai a járulék kifizetése ellenében hajlandók elfogadni az ilyen elrendezést akkor a felelősség az állam ilyen képviselőire hárul. Ebben az esetben nem kerül a kifizetett pénz a katonai apparátushoz, hanem az egyén sajátítja el, aki vállalja az ilyen elrendezést. Amíg bizonyos testvérek lelkiismerete megengedi, hogy ráálljanak az ilyen elrendezésre azért, hogy megőrizzék szabadságukat, akkor nincs ellenvetésünk. Természetesen, ha eljárásukkal nehézségekbe kerülnének, akkor saját magukra kell vállalniuk, mi nem tudunk rajtuk segíteni. Amíg nálatok az ilyen elrendezés megszokott, és elfogadják az ellenőrök is, akik nem vizsgálják a dolgok igazát, akkor az ügyet ebből származó előnyei miatt mellőzni lehet. Abban az esetben, ha katonai vészhelyzet fenyegetne, és ezek a testvérek konfrontálva lennének menetelő kártyájukkal, kötelességük lenne olyan döntést hozni, amit pénzzel nem lehet megváltani, és a döntő próbánál be kellene bizonyítaniuk keresztény semlegességüket.”

Az idézett dolgokat betartjuk, de ha meggondoljuk, hogy ezek a testvérek az első tartalékban vannak, ez változást jelenthetne. Természetesen úgy tűnik, hogy Jehova áldása volt szolgáin, mert a mű előre haladt, holott a kerületi, körzeti szolgáknak és a Bétel-család tagjainak a legtöbbje így járt el az utóbbi években. Ebben az ügyben nagyon üdvözölnénk tőletek a hírt, kell-e valamit változtatni, vagy sem. Amennyiben változást vinnénk végbe és másként kellene eljárni, a testvérek nem kaphatnának útlevelet, de mindig látogathatnák a gyülekezetet az országban. Amennyiben változást kell végrehajtani, milyen helyzete lesz azoknak, akik az első tartalékban vannak? Hogyan lehet dűlőre jutni? Várjuk válaszotokat ebben az ügyben.

Az új létesítményünk építése nagyon jól halad, örülünk befejezésének és használni fogjuk Jehova dicsőségére és a testvérek növekedésére az összejöveteleken, amiket itt fogunk tartani. Legyetek biztosak szeretetemben, kívánva a legjobbakat.

Testvéretek és szolgatársatok

Az 1969. szeptember 5-én elküldött válaszon a New York-i Társulat pecsétje van, de a dátum előtti megjelölés szerint az elnök a titkár segítségével írta. („A” az elnök megjelölése, az „AG” megjelölés egyike a titkárának) Tudatosítanunk kell, hogy a Világközpont teljes mértékben informálva volt Jehova Tanúi szörnyű szenvedéseiről Malawiban, amiket 1964-ben és 1967-ben éltek át azért, mert elutasították az országuk kormánya által rájuk kényszerített pártigazolvány megvételét, és gondoljuk át az 1969. szeptember 5-én adott választ a mexikói fiókhivatal kérdését:

A/AG 1969. szeptember 5.
Fiókhivatal Mexikó

Kedves Testvérek!

Megkaptuk augusztus 27-én kelt leveleteket, amiben a Mexikóban regisztrált testvérekről kérdeztek, akik most az első tartalékban vannak.

Az 1960. február 4-én kelt levél (123) amiből idéztetek, befedi az egész ügyet. Nincs mit hozzátenni. Amennyiben valaha behívnák őket, akkor annak felelőssége mit tesznek, ezeken az egyéneken múlik, elég idő lesz majd akkor bárhogyan is eljárni. Közben ezek a testvérek, akik regisztrálva voltak, és kifizették a járulékot, szabadon folytathatják szolgálatukat. Nem mi adjuk a jóváhagyást ebben a dologban, az ő lelkiismeretük, nem a miénk engedte meg nekik olyan módon eljárni, ahogyan eljártak. Amíg lelkiismeretük megengedi, azt tenni amit tettek, és semmilyen módon nem hátrálnak meg, ezt a dolgot egyszerűen süllyesszétek el a fiókba. Nincs indok bármilyen kérdés megválaszolására, vagy valamilyen kommentálásra és vitába bocsátkozásra egyénekkel. Lehetséges, hogy egy napon probléma előtt fogunk állni, és nekik kell dönteniük, mint ahogyan erről a levélben is szó van, és akkor majd rajtuk áll, hogy határozzanak. Nem dönthetünk mindenki élete felett az egész világon. Amíg a lelkiismeretük megengedte azt tenni, amit tettek, és a tartalékban vannak bejegyezve, akkor az ő gondjuk, ha ez nyugtalanítja őket. Ez nem a Társulat irodájának a gondja.

A Társulat mindig azt mondta, hogy az embereknek be kellene tartaniuk a törvényt, és ha az egyének azt tették, amit a leveletekben leírtatok, és nem bántja a lelkiismeretüket, akkor az ügyet hagyjuk úgy, ahogy van. Nincs oka, hogy döntsünk más ember lelkiismeretéről, és arra sem, hogy az ügy miatt veszekedjünk, vagy éles vitákba bocsátkozzunk. Amíg az egyének nem hátrálnak meg annyira, hogy fegyverhez nyúlnának, és amíg az, amit tesznek, továbbra is lehetővé teszi nekik átkovácsolni dárdáikat metszőkésekre, akkor a döntés tőlük függ. Amennyiben ezt az álláspontot életük folyamán megváltoztatnák, még mindig elég idő van arra, hogy a gyülekezet felvigyázói közbelépjenek. Úgyhogy hagyjátok a dolgokat abban az állapotban, amiben 1960 februárjától vannak, további kommentárok nélkül.

Jehova gazdag áldása legyen veletek
Testvéreitek

Mindez teljes mértékben hihetetlen, mivel a Szervezet állásfoglalása a katonai illetőséggel szemben megegyezik a „politikai” szervezet tagságával szemben. Mindkét esetben bármelyik Tanú, ha ilyen illetőségbe lépne, automatikusan el lenne „különítve”. Ennek ellenére a mexikói fiókhivatal a napnál is világosabban tudomásra hozta, hogy a Tanúk, akik megkapták a kitöltött igazolást a katonai szolgálatról (lefizetés által), most a hadsereg első tartalékába vannak besorolva. A Tanúk Malawiban az életüket és az egészségüket áldozták fel, otthonukat és hazájukat, hogy betartsák azt az álláspontot, amit országukra nézve a Társulat elfogadott. Mexikóban nem volt szó ilyen veszedelemről, és mégis a legmagasabb mértékű elnézés volt érvényben. Ott a hadsereg első tartalékának a tagjai lehettek, és egyúttal kerületi, vagy körzeti felvigyázok és tagjai a Bétel-családnak is! A fiókhivatal jelentése mindezt világosan megmutatja (úgyszintén azt, milyen rendszeres volt a Tanúk között a kenőpénz fizetésének a gyakorlata, hogy megszerezzék azt az igazolást). A jelentés így folytatódik:

„Mint ahogy az be volt mutatva a fent említett levélben Brooklyn-ból, ebben az ügyben a testvéreknek saját lelkiismeretüket kell használniuk. Többé-kevésbé jó lenne tisztázni, hogy a mexikói szervezetben a „cartilla” ilyen (lefizetéssel) beszerzése megszokottá lett. A „cartilla” hiányából származó kellemetlenség az, hogy nem lehet elhagyni az országot (amit a testvérek gyakran megtesznek, amikor meglátogatják a gyülekezeteket az Egyesült Államokban), vagy kisebb nehézségek a munka keresésénél, amikor kérik ezt az okiratot. Ezeken kívül a fiatal férfiaknak más nyomos okuk nincs, hogy próbálkozzanak az okirat megszerzésével. De olyan könnyű megszerezni, és tanácskozni erről a többi fiatal férfival aki már megkapta, és akik megmondják nekik, hogyan lehet eljárni, úgyhogy ezek a fiatalok nem is gondolkodnak afelől, helyes módon szerzik-e meg az okiratot.”

Szó szerint: a mexikói Tanúk ezrei úgy ismerik az igazságot, ahogyan az le van írva. A mexikói Fiókbizottság minden tagja ismeri. És Jehova Tanúi Vezető Testületének minden tagja is tudja, milyen véleményt jelenítetett meg a Világközpont erről a dologról. Csakhogy Mexikón kívül csak nagyon kevés embernek van fogalma a leírtakról. Feltételezhető, hogy ezek közé nem tartozik Malawi egyetlen Tanúja sem.

Ennél világosabb kettős mértéket nem is tudok elképzelni. Ennél összetekertebb elgondolásokat sem tudok elképzelni, amik megengedték a Mexikóban elfogadott álláspontot, és ugyanabban az időben a buzgó és dogmatikus érvelést arról, hogy elítélendő elfogadni a helyettesítő szolgálatot, mivel „a kormány által a katonai szolgálat teljesítését jelentené”, mivel „csendes és hallgatólagos elismerése a császár hadigépezete iránti kötelességnek”. Ugyanazok az emberek, akik a Vezető Testület ülésein ezeket a kijelentéseket tették, és akik kitartottak amellett, hogy „nem akarunk szürke területeket” - mindezek mellett tudtak az általános gyakorlatról Jehova Tanúi között Mexikóban, akik már több mint húsz éve csúszópénzt adnak katonai szolgálatuk teljesítésének az igazolásáért, a gyakorlatról, amiről a Világközpont hivatalosan kijelentette, hogy az ő „lelkiismeretükön múlik”.

Ennek ellenére néhány tag (szerencsére néhány ülésen csak kisebbségben voltak) a hagyományos állásfoglalást védelmezte miszerint az embert „elkülönítettnek” bélyegzik azért, mert a bíró kérdésére azt az egyszerű és igazságos választ adta, hogy a lelkiismerete megengedi a korházi munkát. Miközben ezt az irányelvet támogatták, tudták, hogy a mexikói férfiak, akik vének, kerületi és területi felvigyázok és a fiókhivatal dolgozói, lepénzelték a hivatalnokokat, hogy megszerezzék katonai szolgálatuk kitöltött igazolását, melyre rájegyezték, hogy a hadsereg „a hadigépezet” első tartalékában vannak.

A Vezető Testület egyik hagyományos álláspontját elfogadó tagja idézte Richard Abrahamsont a dán Fiókbizottság tagját, aki a helyettesítő szolgálatot illetően azt mondta: „Reszketek a rémülettől, ha belegondolok, hogy ezeket a fiatalokat saját választásukra hagynánk”. A hivatalos tanács, amit a szervezet Központja küldött a mexikói fiókhivatalnak azonban az volt, hogy a kenőpénz kifizetése (fiatal testvérek) a hamisított okiratért, ami az első tartalékba sorolja őket, „az ő gondjuk, ha nyugtalanítja őket. Nem a Társulat irodájának a gondja”. A levél továbbá közli: „Nincs okunk, hogy döntsünk más emberek lelkiismeretéről”.

Miért nem fogadtak el ugyanilyen álláspontot azokkal szemben ott Malawiban? Komolyan kételkedem abban, hogy az ottani Tanúk többsége ugyanarra a végkövetkeztetésre jutna, mint a fiókhivatal alkalmazottai. És ugyanúgy kételkedni lehet abban is, hogy azok között, akik ilyen alapvető döntést hoztak, volt-e egyetlen malawi bennszülött. És akiknek hatalmuk van a Szervezetben, azokat nem terheli semmilyen felelősség az adott utasítások különbözőségéért, ami már a groteszkség méreteit éri el? Figyelemre méltó, hogy - ami az alkotmányos elvek betartását illeti, a malawi hivatalok mulasztásáért - az Őrtorony Társulat szerint a „legnagyobb felelősség” az elnököt, Banda-t terheli:

„Amennyiben tud róla, és lehetővé teszi (a rossz bánásmódot a tanúkkal) hogy folytatódjon, akkor mint az ország és a Malawi Kongresszusi Párt vezetőjének, viselnie kell a felelősséget azért, ami az országában és pártja nevében történik.

Úgyszintén a Parlament és a párt tagjai, akik vagy uszították a fiatalságot az erőszakra, vagy úgy tettek, mintha nem látnák, mi történik, sem kerülhetik el a felelősségre vonást. A felelősség alól felmenthetők-e azok az állami alkalmazottak, rendőrségi tisztek, jogászok, és más felelős képviselők, akik a beosztásuk biztonságának érdekében, hallgatással elsiklottak a Malawiban történtek felett?” [8]

[8] Idézve az Ébredjetek! 1968. február 8-ai számából, 21-22. oldal; hasonlítsd össze a Máté 7:1-4.

Ugyanolyan mértéket kellene használni a Szervezetre is amilyennel a Szervezet bírálja a malawi hivatalok eljárását. Amennyiben a Vezető Testület, amely nemcsak hogy tudta mi jelentettek ki a malawi hivatalokról és felelősségükről, de ismerte a szervezet álláspontját Mexikóval szemben is, valóban hitte, hogy a malawi testvéreknek adott álláspont a helyes, akkor biztosan szükségesnek érezte volna eltorolni a Mexikóban elfogadott álláspontot. Hogy a megkérdőjelezhetetlen álláspontot megtartsák Malawiban, határozott meggyőződésüknek kellett legyen az álláspont helyességéről, mint a kétségen kívüli egyetlen lehető keresztény álláspontról, amely szilárdan megalapozott Isten szavában.

Bármilyen módon helyeselni az álláspontot, melyet Mexikó irányában fogadtak el, ennek a meggyőződésnek a megtagadása lenne. Viszont a másik oldalon, ha azt hitték, hogy a Mexikóban elfogadott álláspont, amely a testvéreknek lehetővé tette saját lelkiismeretük alkalmazását, ami a katonai okirat megszerzését (még illegális eszközökkel is) illeti helyes, vagy legalább elfogadható, akkor a testvéreknek Malawiban meg kellett volna engedni ugyanazokat a jogokat lelkiismeretük érvényesítésére abban a dologban, amiben nem volt semmi lefizetés, semmi törvényellenes, semmi hamisítvány. Bármilyen kitérő álláspont „úgy tenni, hogy nem látják mi történik”, „hallgatással elsiklani felette”, ugyanazt az eljárást jelentené, mint amilyet a malawi képviseletek részéről elítéltek, fentről egészen lefelé.

Tulajdonképpen mi hangzott el a Vezető Testület ülésen, amikor figyelmeztetve lettek a Mexikóból érkezett információra? A Mexikóval szembeni politika eredetileg csupán két férfi által volt kifejlesztve, de tudott erről az egész Vezető Testület [9] Milyen felelősséget éreztek, és hogyan reagáltak a nyilvánvaló különbségre eme álláspont és a Malawival szemben elfogadott álláspont között?

[9] Nathan Knorr ebben az időben (1978) halt meg; Fred Franz most mint elnök minden tárgyalásra beiktatta a helyettesítő szolgálat megvitatását.

Amikor előterjesztettem az ügyet, nem hallottam azoktól, akik olyan energikusan és makacsul érveltek a helyettesítő szolgálat ellen, egyetlen szót sem, vagy erkölcsi felháborodást. A kompromisszum „legkisebb jele” bátor kijelentés ellenére senki sem emelte fel a hangját a Mexikóban létező politika megváltoztatásáért. Annak ellenére, hogy a malawi Tanúkat már elérte a harmadik, és a negyedik terrorhullám (1972, 1975), nem hallottam semmiféle megdöbbenést az ottani mérték és a Mexikóban használt mérték felett. A tagok legtöbbje úgy gondolta, hogy elfogadhatják a mexikói politikát és közben kitarthatnak a merő ellentétes mérték mellet az emberek részére másutt.

Megint csak nem gondolom, hogy egyszerűen az emberek, az egyes tagok idézték elő ezt a helyzetet. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy ez a megnyilvánulás valójában bármilyen hatalmi elrendezés tipikus végeredménye, amely törvénykezéssel közelít a kereszténységhez, és kétfajta mértéket enged látni a résztvevőknek anélkül, hogy lelkiismeret furdalást éreznének. Nekik köszönhetően a mexikói testvérek nyugtalanságot éreztek lelkiismeretükben, amikor tudomást szereztek a malawi Tanuk mélységes szenvedéseiről, akik megtagadták törvényes módon kifizetni az országukat irányító kormány pártigazolványának a hivatalos árát, amíg ők kenőpénz segítségével szerezték be maguknak a katonai igazolást. Csakhogy azok ott az úgynevezett „elefántcsonttorony” „csúcsán” úgy látszik különös módon könnyelműek voltak az ilyen érzésekkel szemben, érzéketlenek a következményekkel szemben, amit kétfajta mértékükkel okoztak az embereknek. Úgy gondolom, ez is a rendszer következménye, és szintén egyik indoka, miért taszít engem az ilyen elrendezés.

1978 végére a Vezető Testület minden tagja tudott már a Mexikói politikáról. Majdnem egy évvel később, 1979 szeptemberében, a Vezető Testület visszatért a helyettesítő szolgálat nyitva hagyott kérdéséhez. Ezen túl egy Lengyelországból érkezett levél volt az oka.

Milton Henschel figyelmeztetésével, hogy a helyettesítő szolgálat „csapdája lehet a testvérek indoktrinációjára”, a legnagyobb körültekintésre ösztönzött, és kifejtette nézetét a lengyel tanúk gyakorlata mellett, akik szénbányába jártak dolgozni, hogy elkerüljék a sorozást. Lloyd Barry ismét ösztönzött, hogy tartsuk meg az álláspontunkat, hogy a tanúnak „függetlennek kell maradnia bármilyen katonai szervezettől”. Ted Jaracz azt mondta, hogy „testvéreinknek problémáik lesznek és Jehova szervezete felé tekintenek majd, hogy vezesse őket”, hogy szükség van a véleménykülönbség elkerülésére, hogy a testvéreknek nem kellene azt a gondolatot sugallni mintha a Vezető Testület mondaná „menjetek és vessétek alá magatokat” a helyettesítő szolgálat parancsának. Carey Barber kifejtette véleményét, hogy „itt nincs hely a lelkiismeret érvényesítésére, ez olyan valami, amiben ki kell tartanunk” meghátrálás nélkül. Fred Franz azt mondta, hogy „lelkiismeretünket a Biblián kell kiiskoláztatnunk” és ismét kijelentette, a hagyományos álláspontot támogatja bármilyen helyettesítő szolgálat ellenében.

Ewart Chitty abban az időben a Vezető Testület kérésével összhangban beadta lemondását, és már nem volt a tagja. Grant Suiter nem volt jelen az ülésen; mindketten, ő és Chitty is, az 1978. november 15-ei ülésen a politika megváltoztatásáért szavaztak. Azonban a Vezető Testületnek két új tagja volt - Jack Barr (Angliából), és Martin Poetzinger (Németországból) - és ők jelen voltak az 1979. szeptember 15-ei ülésen. Amikor végre be lett mutatva a javaslat, a szavazás kettészakadt pontosan a közepén. Nyolcan a politika megváltoztatása mellett voltak, nyolcan ellene (a két új tagot is beleszámítva).

1980. február 3-án még egyszer napirendre került a dolog. Akkor már több mint egy év telt el Mexikói látogatásomtól, és a további évi látogatáson Albert Schroeder volt. A mexikói Fiókbizottság tagjai ismét nyugtalanságukat fejezték ki a hamisított katonai okirat beszerzése céljából történő lefizetések miatt, és Schroeder visszatérte után ecsetelte ezt a folytatódó állapotot a Vezető Testületnek. A különböző tagok ülés alatt tett megjegyzései szemlátomást jelezték, hogy a helyettesítő szolgálat kérdésében a kétharmados többséget egyik oldal sem éri el, és semmilyen javaslat sem volt előterjesztve.

A dolog a „fiókba lett süllyesztve”. Attól a pillanattól, amikor 1977 novemberében megérkezett a belgiumi véntől, Michel Webertol a levél, egészen 1980 februárjáig, Jehova tanúi Vezető Testülete hat különböző alkalommal igyekezett megoldani ezt a kérdést - eredmény nélkül. Csakhogy mi van az Őrtorony által „sortagoknak” nevezett emberekkel, akiket utolért ez a folytatódó politika? Szintén „a fiókba süllyeszthetik” a kérdést? Ellenkezőleg, a Vezető Testület tehetetlensége elérni a nélkülözhetetlen kétharmados többséget eredményezte, hogy Jehova Tanúinak a férfiai a világ akármelyik országában, akik saját lelkiismeretük szerint járnak el, és elfogadják a helyettesítő szolgálatot, mint az állam rendes követelményét, csak azon az áron tehetik ezt meg, hogy a szervezeten belül, mint kizártak lesznek megítélve. Ez azt is jelentette, hogy a Vezető Testület, mint egész azt akarja, hogy a Mexikóban húsz éve érvényes politika tovább folytatódjon, míg a teljes mértékben különböző politika Malawiban maradjon változás nélkül.

TOVÁBB