„Ezért senki se dicsekedjen emberekkel!”
1Korintusz 3:21

Amikor a Segítség a Biblia megértéséhez könyv információkat közölt a vénekről, kétségtelenül egy bizonyos folyamat kezdődött el. Addig az időig a gyülekezetek egy ember, a „gyülekezetszolga” felügyelete alatt álltak. Amikor felváltotta őket a vének testülete, sok kérdés merült fel a szervezet fiókhivatalai körül, mivel az egy egész országnak egy ember volt a felvigyázója, aki hasonlóan, mint a püspök, vagy az érsek, több gyülekezetből álló nagy területet felügyelt. A világközpontnak is volt saját elnöke, akit én (a fiókhivatali felvigyázók Brooklyn-i képzésén) „a világ gyülekezeteinek elnöklő felvigyázója” névvel illettem [1].

[2] Knorr elnök akkor az emelvényen ült, és nem jelezte nemtetszését az elnevezéssel szemben.

A gyülekezetek és a nemzetközi központ közötti szemmel látható eltérés, ellentmondás vezetett a „farok csóválja a kutyát” című előadáshoz és Őrtorony-cikkhez, melyekben a helyi gyülekezetek és a világközpont közötti helyzetkülönbséget próbálták kimagyarázni. Majdnem biztos, hogy abban az időben ezek az anyagok egyúttal arra is szolgáltak, hogy a Társulat szavazó tagjai értésére adják: ne próbálkozzanak a központi felépítés megváltoztatásának javára adni szavazatukat, sem véleményt nyilvánítani a vezető testületi tagsággal, és igazgatással kapcsolatban.

Az említett előadás évében, 1971-ben, Knorr elnök úgy döntött, hogy engedélyezi a Vezető Testületnek az Organization for Kingdom-Preaching and Disciple-Making (Szervezet, mely hirdeti a Királyságot és tanítványokat képez) című könyv felülvizsgálatát és véleményezését, mely egyfajta egyházi kézikönyvként meghatározta az egész rendszert hatalmában tartó szervezeti felépítést és irányelveket: a központtól a fiókhivatalokig, a körzetekig és a kerületeki-g és tovább, egészen a gyülekezetekig. Nem a Vezető Testületet kérték fel, hogy anyagokat szolgáltasson a könyvhöz. Az elnök Karl Adamsot (aki nem volt tagja a Vezető Testületnek és azt sem vallotta, hogy egy lenne a felkentek közül), az Írói Osztály felvigyázóját bízta meg a könyv megírásának megtervezésével. Ő viszont megbízott engem és Ed Dunlapot, hogy közreműködjünk a kézikönyv elkészítésében, és írjuk meg egy-egy harmadát [2].

[2] Három fejezetett kellet feldolgoznom: „Szolgálatod Istennek”, „A gyülekezet tisztaságának a védelme”, és a „Kitartás mely Isteni helyesléshez vezet”.

Az anyag, amelyet kidolgoztunk, összhangba hozta a Vezető Testület és a Társulatok viszonyát a „farok csóválja a kutyát” cikkekkel. Amikor az ezzel összefüggő néhány pont a Vezető Testület elé került, meglehetősen parázs vitát váltott ki. Knorr elnök világosan értésünkre adta, hogy valaki igyekszik „átvenni” az ő felelősségét és munkáját. Hangsúlyozta, hogy a Vezető Testület szigorúan csak „szellemi ügyekkel” törődjön, a többit ellátja a Társulat. A Vezető Testület tagjai viszont úgy vélték, hogy az eléjük tárt „szellemi ügyek” pusztán az utazó szolgák tisztségére javasolt ismeretlen férfiak névsorának már-már szertartásos jóváhagyásából, valamint a „közösségből való kizárás dolgai” állandó kérdésáradatának figyelembevételéből áll.

A vita egyes szakaszaiban kifejtettem nézetemet arról, hogy más jellegű „szellemi ügyek” is a Vezető Testület jogkörébe tartoznak. (személy szerint nem találtam összhangot a létező egyeduralmi elrendezés és Jézus szavai között: „ti pedig mind testvérek vagytok” és „mert egy a vezetőtök, a Krisztus”; „a nemzeteken hatalmaskodnak az uralkodók, és a nagyok hatalmuk alatt tartják őket”, de „nem így van ez tiköztetek”) [3]. Egyszerűen nem tartottam becsületesnek beszélni róla, majd figyelmen kívül hagyni azt, amit 1971-ben lefektettek az Őrtorony cikkekben.

[3] Máté 23:8, 10; 20:25, 26.

Viszont minden esetben, amikor így nyilatkoztam, az elnök magára vonatkoztatta ezeket a megjegyzéseket, és vontatottan, feszültséggel a hangjában ezt mondta: "Vannak, akik szemmel láthatóan nincsenek megelégedve azzal, ahogyan a munkámat végzem". Aprólékosan felsorolta ezeket, majd ezt mondta: „Most nyilván vannak olyanok, akik nem akarják, hogy továbbra is foglalkozzak ezekkel a dolgokkal”, és „mindent hozzatok ide, adjátok át Ray Franznak, és hagyjátok, hadd csinálja Ő”.

Nehéz volt elhinnem, hogy teljesen félreértette volna fejtegetéseim valós jelentését, miszerint én a gyülekezeti elrendezés javára nyilatkoztam, és nem amellett, hogy az egyik hivatalnok átadja a hatalmat egy másik - ugyancsak - hivatalnoknak. Mindannyiszor megpróbáltam neki megmagyarázni, tisztázni, hogy az, ami elhangzott, semmilyen esetben sem jelentette a személye elleni támadást, és hogy véleményem szerint EGYETLEN személynek sem lenne szabad olyan jogkörökkel rendelkezni, mint amilyenekről szó volt, hanem ezek gyakorlása, a Biblia és Őrtorony értelmezésem szerint, személyek csoportjára tartozik. Újra és újra megismételtem: ha egyetlen emberről lenne szó, aki mindent ellát, akkor Őt választanám; hogy úgy érzem azt tette és teszi, amit tennie kell; hogy semmi kifogásom nincs az ellen, amit csinál.

Nem úgy tűnt, hogy ez bármilyen hatással lett volna rá, és tudatosítottam, hogy mondhatok bármit, csak haragot váltok ki. Ezért néhány próbálkozás után feladtam. Ezekben az esetekben a Vezető testület többi tagja csak ült és hallgatott. Az, ami néhány évvel később történt, meglepetés volt.

Semmilyen fejlődés nem történt 1975-ig. Tekintsük most meg amit a szervezet 1993-ban kiadott Jehova Tanúi — Isten Királyságának hirdetői című történelemkönyve ír az akkor bekövetkező eseménnyel kapcsolatban, amelyre úgy hivatkoznak, mint „a szervezeti kiigazításra, amely az egyik legjelentősebbnek mondható Jehova Tanúinak mai történelmében.”

A 108. és 109. oldalakon a következőket olvashatjuk:

Szervezeti kiigazítások

Knorr testvér 1976-ig már több mint három évtizede tevékenykedett szorgalmasan a Watch Tower Society elnökeként. Többször beutazta a földet, meglátogatta és bátorította a misszionáriusokat, tanította és oktatta a fiókhivatalok személyzetét. Kiváltsága volt látni, hogy a tevékeny Tanúk száma 1942-től 1976-ig 117 209-ről 2 248 390-re nőtt.

De 1976 nyarán a 71 éves N. H. Knorr észrevette, hogy egyre gyakrabban ütközik különböző tárgyakba. A későbbi vizsgálatokból kiderült, hogy operálhatatlan agydaganat miatt szenvedett. Küzdött azért, hogy néhány hónapig még folytatni tudja a munkát, bár fizikai állapota, ahogy azt előre jelezték, rossz volt. Hanyatló egészsége vajon megakadályozza majd a munka továbbhaladását?

A Vezető Testület kibővítése már 1971-ben megkezdődött. 1975-ben már 17 tagú volt. A Vezető Testület abban az évben sokszor komolyan és imateljesen fontolgatta azt, hogyan tudnának a legmegfelelőbben gondoskodni mindarról, amit Isten Szava napjainkra körvonalaz a világméretű prédikálásra és tanítványképző munkára vonatkozóan (Máté 28:19, 20). 1975. december 4-én a Vezető Testület egyhangúlag jóváhagyta azt a szervezeti kiigazítást, amely az egyik legjelentősebbnek mondható Jehova Tanúinak mai történelmében.

1976. január 1-jétől kezdődően a Watch Tower Societynek és Jehova Tanúi gyülekezeteinek minden tevékenységét világszerte a Vezető Testület hat igazgatási bizottságának felügyelete alá vonták. Ezzel az elrendezéssel összhangban 1976. február 1-jén változások léptek hatályba a Társulat valamennyi fiókhivatalában világszerte. Többé nem egy fiókfelvigyázó felügyelt minden egyes fiókra, hanem három vagy több érett férfiból álló fiókbizottság, amelynek az egyik tagja állandó koordinátorként szolgált. A bizottságok néhány hónapi működése után a Vezető Testület a következő megfigyelést tette: „Hasznosnak bizonyult, hogy több testvér tanácskozik együtt a Királyság-munka érdekeinek szem előtt tartásával (Péld 11:14; 15:22; 24:6).”

A könyv ezzel abba a hitbe ringatja az olvasót, hogy a Társulat harmadik elnökének, Nathan Knorr 1975 végén rosszabbra forduló egészségi állapotának valamilyen módon köze volt ehhez a jelentős eseményhez a szervezet történelmében, vagy talán hogy ez volt a kiváltó oka. Az összes férfi aki akkor a Vezető Testületben volt tudja, hogy ez nem igaz. Knorr egészségügyi problémája valójában a változást kiváltó kérdés felmerülése után vált nyilvánvalóvá, és az egybeesés pusztán a véletlennek köszönhető. Nem ez okozta a kérdés felmerülését és ez nem szerepelt tényezőként a Vezető Testület vitáiban és döntéseiben. Egyértelműen hiányzik az őszinteség a bemutatott képből.

Mi történt ez után?

1975-ben, két Bétel-beli vén (Malcolm Allen a Szolgálati osztály egyik magas rangú tagja, és Robert Lang a Bétel Otthon kisegítő felvigyázója), leveleket írtak a Vezető Testületnek, amelyekben a Központ dolgozói között uralkodó bizonyos körülményekre, főként a vezetők által kiváltott félelem légkörére, a növekvő bizalmatlanságra, és az ebből származó elégedetlenségre mutattak rá.

Abban az időben, ha valaki szolgálatra jelentkezett a Központba (Bétel-szolgálat), legkevesebb négy évig kellett maradnia. A kérvényezők legtöbbje 19 és 20 év körüli fiatalemberek voltak. A négy év egyenlő volt addigi életkoruk egy ötödével. Az étkezőben ülve gyakran megkérdeztem a mellettem ülő emberektől: „Mióta vagy itt?” Az alatt a tíz év alatt, amíg a Központban voltam, soha senki nem válaszolt kerek évszámokban: egy év korul, két év korul. Így válaszoltak: egy és hét, kettő és öt, három és egy, és így tovább. Mindig az évet, és a hónapok pontos számát jelölték meg. Nem tehettem róla, de felötlött bennem, hogy a büntetési idejüket letöltő emberek hasonlóan határozzák meg az időt.

Általában nehéz volt rávenni ezeket a fiatalembereket, hogy mondjanak véleményt szolgálatukról a Központban. A barátaimtól, akik a közelükben dolgoztak, tudtam meg, hogy túlságosan nyíltan nem szívesen beszélnek, mert félnek, ha bármi negatívumot mondanának, azt eredményezhetné, hogy népiesen a „BA”-jelzést kapnák (ang. Bad attitude), azaz valaki aki negatív gondolkodású, rossz hozzáállású.

Sokan egy „gép fogaskerekének” érezték magukat, mint munkaerő, de nem, mint emberek. A munkakori bizonytalanság forrása az a tudat volt, hogy bármikor áthelyezhették őket más munkára, előzetes megbeszélés, a változás meg indoklása nélkül. A „vezetőség-alkalmazott” irányvonal ki volt tűzve, és be volt tartva.

A havi 14 dolláros hozzájárulás (néha még az sem), csak nyomorúságosan fedezte a Királyság-termi gyülekezetekre való oda-vissza utazás költségeit. A tehetősebb családokból származóknak nem volt gondjuk, mivel kívülről kapták a segítséget. A többiek ritkán engedhettek meg maguknak többet, mint pusztán a legszükségesebb dolgokat. A távolabbi, főleg a nyugati államokból származóknak, szinte lehetetlen volt családjukkal tölteni a szabadságukat, főleg ha, szegények voltak. Ezzel szemben rendszeresen meghallgathatták a Bétel-család részére, a Vezető Testület tagjai és mások által küldött üdvözleteket, a világ különböző részein tartott előadásaik színhelyéről. Láthatták a Társulat hivatalnokait a Szervezet által vásárolt új Oldsmobilokban száguldozni, amikről olyanok gondoskodtak, és mosták, amilyenek ők voltak.

Munkabeosztásuk, a napi nyolc óra, és 45 perc, négy óra szombat délelőtt, a gyülekezet látogatása háromszor hetente, továbbá a heti „prédikáló tevékenység”, azt eredményezte, hogy életüket szorongatottnak, egyhangúnak és fárasztónak érezték. Tudták, ha bármelyik tevékenységi körben lazítanának, kivétel nélkül a „BA” kategóriába való besorolásukat jelentené, és ez beidézéssel végződne hozzáállásuk megjavítása érdekében.

A két Bétel-beli vén levelében, nagyon felszínesen, de érintve volt ez a terület is. Sajnálatos modor, az elnök ezt ismét úgy értelmezte, mint a közigazgatása elleni bírálat csíráját. Kijelentette, hogy ebben az ügyben a Vezető Testület szervezzen meghallgatást, és ez 1975. április 2-án meg is valósult. Több Bételi vén is felszólalt, és felsorolták a már említett különlegességeket. Azok, akik beszéltek, kerülték a személyes kirohanásokat, nem követeltek semmit, de hangsúlyozták az egyéniség nagyobb tiszteletének a szükségét, a testvéri eszmecsere szükségét, és annak előnyeit, ha a dolgok megoldásánál, és a döntéseknél részt vehetnének azok, akik közel állnak a problémákhoz. A Bétel-otthon kisegítő felvigyázója ezt mondta: „Úgy látszik, többet foglalkozunk a termeléssel, mint az emberekkel”. Dr. Dixon, az alkalmazottak kezelőorvosa megemlítette, hogy gyakran felkeresik házaspárok, azért gyötrődve mert a feleségek nem tudnak megbirkózni a rájuk nehezedő nyomással, és lépést tartani az igényes időbeosztással. Sok asszony sírva fakadt, amikor beszélt velük.

Egy héttel később, április 9-én, a hivatalos jegyzőkonyv (Minutes) ezt jegyezte fel a Vezető Testület üléséről:

„Hozzászólások hangzottak el a Vezető Testület és a Társulatok közötti viszonyról, és arról, ami az Őrtorony 1971. december 15-ei számában volt közölve. Megszavazták, hogy a L. K. Greenlees, A. D. Schroeder, R. V. Franz, D. Sydlik, és J. C. Booth alkotta „Ötök Bizottsága” foglalkozni fog az ügyeket érintő dolgokkal, a Társulatok tisztviselőinek a kötelességeit érintő problémákkal, fontolóra veszik N. H. Knorr, F. W. Franz és G. Suiter gondolatait, akik mindkét szervezet elöljárói, majd ezután ajánlást terjesztenek elő. Az alapgondolat, megerősíteni a Szervezet egységét.”

A három héttel későbbi összejövetelen, április 30-án, Knorr elnök meglepett bennünket javaslatával, miszerint ettől a pillanattól kezdve, minden ügyben az aktív tagok (akkor 17 tag volt) kétharmados többsége dönt [4]. Erről a hivatalos jegyzőkönyv (Minutes) így írt:

„Azután L. K. Greenlees kezdte el beszámolóját az „Ötök Bizottsága” munkájáról, amit Knorr testvér kérésére hoztak létre, hogy megmondják, mit kellene tennie [5]. A bizottság alapos gondossággal mérlegelte Az Őrtorony 1971. december 15-ei számának 29. bekezdését, valamint az egész 760. oldalt. A bizottság úgy véli, hogy jelenleg a Vezető Testületnek kellene irányítania a Társulatokat, és nem fordítva. A Társulatok ismerjék el, hogy a 17 tagú Vezető Testületnek jogában áll irányítani a gyülekezetek munkáját világszerte. Az ilyen elrendezés gyakorlati beiktatásánál, a gyülekezetekhez viszonyítva, késedelem keletkezett a Bételben. Zűrzavar keletkezett. Nem akarunk duális szervezetet.

Hosszadalmas viták következtek a Vezető Testület, a Társulatok, és az elnök körüli kérdésekről, a tagok hozzászólásaival. A nap végén hangzott el N. H. Knorr javaslata, melyet E. C. Chitty megjegyzése követett. L. K. Greenlees szintén tett javaslatot. Meg lett szavazva, hogy a három javaslatról fénymásolat készüljön, amit szétosztanak a tagoknak, és a következő találkozás másnap reggel 8 órakor lesz. Időt hagyva az imádkozásra az úgy érdekében, ami nagyon fontos.”

[4] A bíborosi kollégium szintén kétharmados többséget követel a pápaválasztásnál. Gondolom, hogy Knorr és Franz nem tartották lehetségesnek, hogy ilyen többség a változások mellett fog szavazni.

[5] Knorr elnök nevezte ki ötünket e bizottságban való szolgálatra. Az „Ötök Bizottsága” első ülésén megszavazták, hogy az elnök Leo Greenlees legyen.

A javaslatok a fénymásolt példányban ebben a sorrendben következnek:

N. H. Knorr: „Javaslom, hogy a Vezető Testület vállalja el a pennsylvaniai Társulat alaptörvénye (Charta) által elrendelt hitmű felett a felelősséget, és vegye át a pennsylvaniai Társulat alaptörvénye által meghatározott jogköröket, és a Jehova Tanúi által felhasznált többi társulatok jogkorét az egész világon.”

E. C. Chitty: „Átvenni, annyit jelentene, hogy megkönnyítjük a másik fél munkáját. Hiszem, hogy a jogkorok úgy maradnak, ahogy vannak. Helyesebb lenne így mondani: felügyelni a jogkörök felett.”

L. K. Greenlees ezt mondta: „Javaslom, hogy az Írásokkal összhangban a Vezető Testület teljes körű felelősségével és tekintélyével vegye át az irányítást és a felügyeletet Jehova Tanúi közössége és világméretű tevékenysége felett az egész világon, hogy a Jehova Tanúi által felhasznált Társulatok bármelyikének, vagy az összesnek a tagjai és tisztviselői összhangban cselekedjenek ennek a Vezető Testületnek az irányítása alatt, hogy ez a felsőbb viszony a Vezető Testület és a Társulatok között, amint lehet lépjen érvénybe minél előbb, a királyság-mű hátráltatása és megkárosítása nélkül”.

A következő napon, május 1-én ismét hosszas vita volt. Kivált az alelnöknek (aki az említett Őrtorony-cikket írta) volt ellenvetése a javaslatokkal szemben a meglévő szervezeti felépítés bármilyen változtatása, és az elnöki tekintély bármilyen korlátozásával szemben. (Tudatosítottam az 1971-ben ezzel összhangban lévő jegyzeteit arról, hogy Jézus Krisztus egy emberen keresztül fogja irányítani a Szervezetet, az új rend eljöveteléig). Nem említette a szemmel látható különbségeket az Őrtorony cikkek (és az abban rejlő büszke bizonygatást, hogy a Vezető Testület a Társulatot csak mint eszközt használja), és a három javaslat között, mely mindegyike arra mutatott rá, hogy előterjesztői (az elnököt is beleértve) elismerik, hogy a Vezető Testület ebben az időszakban nem felügyelte a Társulatokat.

A tanácskozás ide-oda húzódott. Úgy tűnt, hogy a fordulatot a kimért Grant Suiter, a Szervezet jelentős társulatai pénzügyi titkárának a felszólalása hozta meg. Másoktól eltérően, akik eddig a változások mellett szólaltak fel, egészében az ő megnyilatkozása inkább személyes volt, és szabadjára engedte a sokáig visszatartott véleményt az elnökről, akit közvetlenül megnevezett. Amikor a szervezeti felépítéssel foglalkozott, nem volt különösebb ellenvetése, kivéve azt a jogát, hogy a saját irodájában bizonyos változásokat vigyen végbe, amit ugyan kérvényezett, de elutasították. Ahogy tovább beszélt, arca kivörösödött, arcizmai összerándultak, és a hangja erőre kapott. Felszólalását ezzel a megjegyzéssel fejezte be:

„Amint mondom, ha Vezető Testület akarunk lenni, akkor gyerünk, és vezessünk. Eddig még semmi felett sem uralkodtam.” [6]

[6] Ang. Governing („governing body” = vezető [kormányzó] testület) lefordítható mint „uralkodás”.

Ezek a szavak annyira mellbe vágtak, hogy nem felejtettem el, és örülök, hogy úgy jegyzem le őket, ahogy mondva voltak. Valóban azt az érzést akarták-e kiváltani, amit kiváltottak, nem tudom. Egy hirtelen fellángolás is lehetett, amely talán nem jelzett semmiféle szívből jövő indíttatást. Mindenesetre arra szolgált, hogy nagyon komolyan értékeljem át a helyes motivációt, és komoly érdeklődést érezzek az iránt, hogy bármi, ami majd ebben az egész ügyben történik, az érintetteknek az az őszinte vágya legyen a végeredménye, hogy a Biblia alapelveit és példázatait szilárdan betartották, és nem valami más. Az egész tanácskozás légköre azért tűnt ziláltnak, mert nem egyezett azzal, amit egy keresztény testülettől az ember elvárt volna.

Nem sokkal a pénzügyi titkár említett mondatai után Nathan Knorr úgy látszik döntött, és hosszú nyilatkozatott tett, amit a Vezető Testület titkára Milton Henschel rövidítve feljegyzett, és aki szintén tett bizonyos javaslatokat [7]. Ahogy az a hivatalos jegyzőkönyvben (Minutes) le van írva, az elnök nyilatkozata ezeket a kijelentéseket tartalmazta:

„…úgy gondolom, nagyon jó lenne, ha a Vezető Testület követné a Henschel testvér által javasolt elveket, és programjavaslatot tennének, emlékezve arra, amit az Őrtorony mond, hogy a Vezető Testület Jehova tanúi Vezető Testülete. Nem vagyok hajlandó érvelni sem mellette, sem ellene. Nézetem szerint erre nincs szükség. Ezt kijelentette az Őrtorony.

…a Vezető Testület lesz az, akinek meg lesz a mindenkori irányítási hatalma és befolyása. Elfoglalja jogköreit mint Vezető Testület, bizonyos osztályok segítségével, amelyeket létrehoz irányítani fog, és lesz egy saját szervezete.”

[7] Milton Henschel magas, többnyire komoly férfi ritkán szélalt meg a tanácskozások alatt, de ha megszólalt, akkor szilárdan és határozottan. Fiatal éveiben Knorr elnök személyes titkára volt. A most tárgyalt időszakban, ötvenen felüli volt.

A végén így szolt: „Ezt javaslom”. Kicsit meglepődtem, amikor a javaslatot F. W. Franz is támogatta. A Vezető Testület egészében és egyhangúlag elfogadta a javaslatot.

Úgy tűnt, hogy a négy évvel korábbi bátor hangnem puszta szavai valóságra változnak. Az elnök nyilatkozatai azt engedték sejtetni, hogy zökkenőmentes átmenet következik. (Ezt a képet a harmonikus egységből tárja elénk a Jehova Tanúi — Isten Királyságának hirdetői c. könyv.) De a lehető legviharosabb időszak előtti csend volt csupán.

Az elkövetkező hónapokban, a kinevezett „Ötök Bizottsága” külön-külön találkozott a Vezető Testület tagjaival, és a Központ további 33 régi dolgozójával. Többségük támogatta az átszervezést. A Bizottság felvázolt aprólékos javaslatokat a Vezető Testületi Bizottságainak elrendezéséről, amelyek a világméretű tevékenység különböző szempontjaival foglalkoznának. A személyes beszélgetések alkalmával a tizenhét tagú Vezető Testület tizenegy tagja, lényegében egyetértésüket jelezte.

A maradék hatból, az egyik George Gangas, a buzgó és robbanékony görög, egyike a legrégibb Vezető Testületi tagnak, pillanatnyi hangulatai szerint volt változékony és bizonytalan kijelentéseiben. A kelet-európai Charles Fekel, évekig volt a Társulat igazgatója (Society Director), de leváltották azzal vádolva, hogy eskütételével, amikor átvette az amerikai állampolgárságot, lazított feddhetetlenségén. Utolsóként nevezték ki a Vezető Testületbe, szelíd természetű volt, ritkán vett részt a vitában, együtt szavazott a többiekkel, és kevés mondanivalója volt az üggyel kapcsolatban. Az Új-Zélandi Lloyd Barry, a Vezető Testület utolsó szaporéka, mielőtt Brooklyn-ba jött, évekig fiókhivatali felvigyázó volt Japánban, ahol a tanúk tevékenysége tüneményes emelkedést mutatott ki. Kifejtette erős kételyeit a változásokkal szemben, főleg az elnöki hivatal központosításának a megszüntetésével szemben. Levelében (1975. szeptember 5.) az ajánlott változásokat „forradalminak” nevezte. Bill Jackson, az őszinte és realista texasi (nem olyan kivételes, mint amilyennek mások látják), élete nagyobb részét a Központban töltötte el, és Barryhoz hasonlóan az volt az érzése, hogy a dolgok nagyjából maradjanak úgy, ahogyan voltak. Kivált, ha az eddigi közigazgatással ilyen kiváló számbeli gyarapodást értek el.

A legerősebb ellenzéki hangja az elnöknek és az alelnöknek volt, az elébb idézett javaslat indítványozójának, és párbajsegédjének a hangja.

Abban az időben, amikor az „Ötök Bizottsága” magánbeszélgetéseit folytatta a régi dolgozókkal, hogy megállapítsák a véleményüket, eljött az elnök ideje, hogy a Bétel asztaloknál elnököljön [8]. Több reggelen át kihasználta az alkalmat arra, hogy megtárgyalja azt, amit ő „kivizsgálásnak” nevezett (az Ötök Bizottságának a beszélgetéseit), a több, mint 1200 Bétel-családtag előtt, több étteremben (összekötve hang és kép által), és azt mondta, hogy „egyes emberek” előnyben részesítik a dolgok változását, melyeket a Szervezet egész létezése alatt bizonyos formában már végrehajtottak. Ismételten megkérdezte: „hol van a bizonyítékuk, hogy ez nem működik”, és „szükséges a változás?”. Azt mondta, hogy a „kivizsgálás” azt próbálja „bebizonyítani, hogy ez a család hitvány”, de „néhány elégedetlen” nem fogja elrontani a többség örömét”. Arra ösztönzött mindenkit, hogy „bízzanak a Szervezetben” és rámutatott a számtalan elért eredményre. Egyik pillanatban nagyon határozottan és megindultan kijelentette, hogy a változásokat, melyeket a Bétel-családban és annak munkájában akarnak véghezvinni „csak a holttestemen keresztül” vihetik végbe [9].

[8] A Bételben minden reggel megtárgyalják az úgynevezett „napi szöveget”. Előre meghatározott bibliai versről van szó, amihez bizonyos bekezdéseket választanak az Őrtoronyból. Az elnöklő kérdéseket tesz fel másoknak, de ő is hozzáfűzheti a magyarázatát.

[9] Az idézőjelben leírt szavak akkor lettek feljegyezve, amikor a beszédben elhangzottak; természetes, hogy minden esetben több mint ezer ember hallotta.

Becsülettel meg kell említeni, hogy Nathan Knorr megkérdőjelezés nélkül hitt az akkori elrendezés helyességében. Tudta, hogy hasonlóan érez az alelnök is, az egyik legelismertebb kutató, akire a Bibliai kérdésekben mindig támaszkodhatott. Knorr lényegében barátságos, szívélyes ember volt. Szívesen elbeszélgettem vele, amikor nem volt az elnöki „egyenruhájában”, vagy szerepében. Beosztása, mint ahogy az lenni szokott, nem engedett betekintést ebbe az oldalába, és (ismét az érzése miatt, hogy a feladat, amit teljesít, Isten akarata), hajlamossá tette a hirtelen és heves reagálásokra, ha bármilyen támadás érte a tekintélyét. Az emberek megtanulták, hogy ezt ne tegyék. Ezért komoly kételyeim vannak, hogy Nathan belenyugodott volna bizonyos durva beavatkozásokba, melyek később a közösség testületétől, elnöki tekintélyének az örökösétől érkeztek.

Bele tudom élni magamat az ő érzéseibe és reagálásaiba, mert évekig a Dominikai Köztársaság Puerto Ricó-i fiókhivatalában szolgáltam mint felvigyázó, és az érvényes szervezeti felfogás szerint az ország „első embere”, az elnök személyes kiküldöttje kellett hogy legyek. Igyekezetem, hogy a felfogás szerint cselekedjek, arra késztetett, hogy szüntelenül tudatában legyek „helyzetemnek”, és azt fenntartsam. Egy szomorú tapasztalat után rájöttem: igyekezetem, hogy az akkori felfogás szerint éljek, nem vezet jó viszonyra másokkal, és saját életemből eltűnik az öröm. A konfrontációkat, melyeket magával hordott, nem tartottam természetesnek, és egy idő után felhagytam, hogy azt utánozzam, amit a Központban láttam. Ennek eredményeként az életem örömtelibb, hasznosságával termékenyebb és értelmesebb lett.

Az elnök előbb említett szavai majdnem prófétai szavaknak bizonyultak. Abban az időben, amikor kimondta ezeket, feltehetően már kifejlődött az agydaganata, bár addig nem jutott a köztudatba, amíg az átszervezés nem lett végérvényesen fait accompli (megmásíthatatlan tény). A hivatalos befejezésre 1976. január 1-én került sor, és Knorr másfél év múlva meghalt.

Az elnök látványos ellenszegülését utolérte az alelnöké, de talán túl is szárnyalta. A Gileád misszionárius iskola ünnepélyes befejezése alkalmából, 1975. szeptember 7-én, amit a Bétel-család, és a meghívott vendégek (családtagok, végzősök barátai) részére tartottak, az alelnök, mint mindig az ilyen záró program alkalmából, előadást tartott.

Fred Franznak utánozhatatlan, néha drámai (sőt melodrámai) beszédstílusa volt. Az, ami most következik, beszédének a pontos másolata, de a leírt szöveg képtelen visszaadni a hang minden változását, lelkét, „illatát”, beszédének alkalmankénti szarkazmusát.

Bevezető szavai világosan megmutatták, milyen irányt követ beszédével. Figyeljük meg az előadás bevezetőjét, ha tudatosítjuk, hogy a Vezető Testület által körültekintően kiválasztott „Ötök Bizottsága” éppen abban az időben terjesztette elő azt az ajánlását, hogy a misszionáriusok iskolázása, kijelölése, és felügyelete ne a Társulat, hanem a Vezető Testület által legyen irányítva. Ezt mondta:

„Ezt az osztályt a pennsylvaniai Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat, az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat New York Inc. közreműködésével küldi ki. Manapság felteszik a kérdést, milyen joga van az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulatnak misszionáriusokat küldeni ki a szántóföldre. Ki hatalmazta fel az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulatot arra, hogy misszionáriusokat küldjenek ki szerte a világba?

Ez a kihívó kérdés feltehető az előző körülmények alapján. Annak az igazságnak az alapján, hogy az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulatot egy olyan ember alapította, akiből világméretű prédikátor lett, egyike a 20. század legkiemelkedőbb hitszónokának az egész világon, és aki széles visszhangot váltott ki világkörüli útján, 1912-ben. Ez az ember Charles Taze Russel volt a pennsylvaniai Allegheny-ből.”

Világosan a Társulatra irányította a figyelmet: a Vezető Testületet nem említette. Persze senki sem tett fel „kihívó kérdést”, amiről beszélt. A Vezető Testület valódi problémája abban rejlett, hogy a négy évvel ezelőtti, a Vezető Testület és a Társulat viszonyáról elhangzott előadását komolyan kell-e venni? Folytatta sajátságos stílusában:

„Gondolkoztam erről a dologról. Önök talán szintén. Hogyan lett Russelből prédikátor? Ki csinált belőle prédikátort? … működtek a kereszténység különböző egyházi intézményei. Például az Anglikán egyház az irányító testületével, a Protestáns episzkopális egyház az irányító testületével. Itt volt a Metodista egyház a Tanácsával (Konferencia), úgyszintén a Presbiteriánus egyház a Szinódusával, ahová Russel valaha tartozott. Létezett a Kongregacionalista egyház a központi testületével, akikkel Russel tartotta az összeköttetést.

De ezen irányító szervek egyike sem csinált Russelből prédikátort, vagy misszionáriust.”

Anélkül, hogy közvetlenül a Vezető Testületre hivatkozott volna, sikerült közvetve beiktatni azt, utalva a különböző „irányító testületekre”. (Megemlíthette volna a jezsuitákat is, akiknek szintén Vezető Testülete van). A főhangsúly azon volt, hogy semmilyen vezető testületnek sem volt köze az Őrtorony alapítójához, és nem is vizsgálta felül az ő tekintélyét. Russel „független” volt, közülük bármelyikhez, bármilyen kapcsolat nélkül.

A Vezető Testület létrehozta az „Ötök Bizottságát”, és ez a bizottság azt ajánlotta, hogy hozzanak létre állandó bizottságokat, akik gondoskodnának a munka irányításáról az egész világon. A hetven tanítvány, említése után, akiket Jézus küldött ki, ezt mondta a végzősöknek:

„Ne úgy képzeljük el, hogy a hetven tanítvány kiküldetése . . . párosával való kiküldetése azt jelentette, hogy Urunk Jézus Krisztus minden párból bizottságot alakított ki, így a hetven tanítványból 35 kéttagú bizottság jött létre. Ma, mint végzősöket küldenek ki benneteket különböző országokba misszionáriusi munkátok után . . . kettőt Bolíviába, a többieket talán négyesével, hatosával, vagy nyolcasával. De ne gondoljátok, ti, misszionáriusok, akik együtt vagytok kiküldve párosával, talán négyesével, hatosával, vagy nyolcasával, hogy úgy vagytok kiküldve, mint bizottság, aki átveszi a munkát abban az országban, ahová irányítva lettetek. Semmi ilyesmi! Egyénileg vagytok kiküldve, mint misszionáriusok, hogy közreműködjetek az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat fiókhivatalával, aki ott végzi és irányítja a munkát abban az országban, ahová benneteket, mint hírnököket kiküldtek. Úgyhogy eszetekbe ne jusson ez a bizottság ötlet!”

TOVÁBB