Akár tetszik, akár nem, időről időre mindegyikünk szembesül erkölcsi erőpróbákkal. Ez az élet egyik olyan keserédes alkotórésze, mely elől nem menekülhetünk el sikerrel. Képes rá, hogy gazdagabbá vagy szegényebbé tegyen bennünket, feltárja, milyen valójában a bennünket ismerőkhöz fűződő kapcsolatunk. Mindez azon múlik, hogyan reagálunk erre az erőpróbára. Nekünk kell döntenünk - és a döntés ritkán könnyű.
Természetesen azt is választhatjuk, hogy lelkiismeretünket az önelégedettség egyfajta burkával vesszük körül, és csak passzívan „elvagyunk”, belső érzéseinket elzárjuk mindentől, ami zavaró hatással lehetne rájuk. Ha fontos kérdések merülnek fel, akkor állásfoglalás helyett tulajdonképpen csak azt mondjuk: „Csak csöndben meghúzódom; lehet, hogy másokra hatással lesznek ezek (talán meg is sérülnek), én viszont nem.” Egyesek az egész életüket ilyen, erkölcsileg meghúzódó, „ülő” helyzetben élik. De, amikor minden elhangzott és véget ért, és amikor az élet lassan a vége felé közeledik, valószínűnek látszik, hogy aki el tudja mondani magáról, „legalább volt valami, amiért kiálltam”, az biztosan nagyobb megelégedettséget tapasztal annál, aki szinte soha sem állt ki semmiért.
Néha úgy tűnik, a mély meggyőződésű emberek kiveszőben levő fajjá váltak, olyan valamivé, amiről olvasunk a múltra vonatkozóan, ma viszont csak nagyon keveset találkozunk velük. Legtöbbünk viszonylag könnyűnek találja, hogy lelkiismeretével összhangban cselekedjen mindaddig, amíg a szóban forgó kérdések apró jelentőségűek. Minél fontosabb kérdésekről van viszont szó, minél nagyobb az ár, annál nehezebbé válik megoldani a lelkiismereti kérdéseket, erkölcsi ítéletet hozni, és elfogadni a döntés következményeit. Amikor az ár nagyon nagy, akkor erkölcsi vízválasztó előtt találjuk magunkat, s valódi válsággal kerülünk szembe az életünkben.
Ez a könyv ilyen válságról szól, arról, hogyan küzdöttek meg vele egyes emberek, és arról, milyen hatást gyakorolt ez az életükre.
Való igaz, az érintett személyeknek az élettörténete nagyon kis mértékben tartalmaz csak hasonló izgalmakat, mint John Wycliffe eretnekség miatti pere, a bujkáló William Tyndale után indított nemzetközi hajtóvadászat összeesküvése, vagy Szervét Mihály máglyán való megégetésének borzalma. Küzdelmük és szenvedésük viszont, a maga módján, nem kevésbé nehéz. Aligha tudná bármelyikük olyan szép szavakkal kifejezni ezt, mint Luther, de álláspontjuk nagyon is hasonlít az övéhez, amikor alábbiakat mondta az őt elítélő hetven személynek:
„Ha a Szentírás tanúbizonysága vagy a józan ész érvei meg nem győznek engem (ugyanis önmagában a pápának vagy a zsinatoknak nem hiszek, hiszen nyilvánvaló, hogy gyakran tévedtek és ellentmondtak egymásnak), akkor az általam idézett Írások köteleznek engem, és lelkiismeretemet Isten Szava tartja fogságban; és, lévén hogy a lelkiismerettel ellentétben cselekedni sem nem biztonságos, sem nem helyes, semmit sem vonok vissza; nem tehetek mást; Isten segítsen meg engem. Ámen.”[1]
[1] Ezek voltak Luther védekezésének befejező szavai a németországi Worms városban tartott zsinaton 1521 áprilisában.
Hosszú idővel mindezek előtt az emberek előtt a tizenkilenc évszázaddal ezelőtt élt Péter és János apostol lényegében ugyanezzel a kérdéssel került szembe, amikor egész életükben gyakorolt vallásuk legnagyobb tiszteletben álló tagjai által létrehozott bíróság előtt álltak, és egyenesen megmondták nekik:
„Igaz dolog-e az Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre: ítéljétek meg ti magatok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (Cselekedetek 4:19, 20, Úf.)
A könyvemben szereplő személyek olyanok, akiket a legbensőségesebb módon ismerek, olyan személyek, akik a Jehova Tanúi néven ismert vallási csoport tagjai voltak. Biztos vagyok benne, és a bizonyítékok erről tanúskodnak, hogy tapasztalataik egyáltalán nem egyedülállók, hogy hasonló, a lelkiismeretüket felkavaró érzéseik vannak különféle vallásokhoz tartozó személyeknek. Ugyanazzal a kérdéssel kerülnek szembe, mint Péter és János, meg a későbbi századokban élt férfiak és nők: a vívódással, hogy az ember ragaszkodjon saját lelkiismeretéhez a vallásos hatalomtól jövő nyomás ellenére.
Sokaknál ez érzelmi kötélhúzást jelent. Egyrészről úgy érzik, el kell utasítaniuk az emberi hatalmat, mely közéjük és Teremtőjük közé áll, el kell utasítaniuk a vallásos dogmatizmust, törvényeskedést és tekintélyelvűséget, ragaszkodniuk kell ahhoz a tanításhoz, hogy „minden férfinak feje” Krisztus Jézus, nem pedig valamely emberek alkotta vallási testület (1Korintusz 11:3). Másrészről azzal a kockázattal kerülnek szembe, hogy elveszítik nagyon régi barátaikat, ártalmas hatásokat tapasztaljanak családi kapcsolataikban, és feláldozzák vallási örökségüket, mely talán nemzedékekre nyúlik vissza. Ilyen keresztutak esetén nem könnyű meghozni a döntést.
Amiről itt szó lesz, nem csupán „sok hűhó semmiért”, nem csak egy kis vallás nagy vitája. Úgy hiszem, hogy mindenki rendkívül nagy hasznot meríthet abból, ha megvizsgálja ezt a beszámolót. Mert még ha a jelenleg érintettek száma csekély is, a kérdések nem azok. Nagy jelentőségű kérdések ezek, melyek az egész történelem folyamán újból és újból hasonló lelkiismereti válságokba sodortak férfiakat és nőket.
Az a szabadság forog kockán, hogy szabad-e szellemi igazságot keresnünk mentesen az önkényes korlátozásoktól, valamint az a jog, hogy személyes kapcsolatot élvezzünk Istennel és a Fiával, szabadon attól, hogy valamely emberi szervezet megpróbáljon papként alattomban közénk állni. Bár az írottak nagy része felszínesen nézve látszólag csak Jehova Tanúi szervezetére jellemző, a mögötte meghúzódó, alapvető kérdések minden olyan személy életét érinti, aki a keresztény nevet magáénak valló hithez tartozik.
Azok a férfiak és nők, akiket ismerek, nem kis árat fizettek azért, hogy szilárdan hitték, „a lelkiismerettel ellentétben cselekedni sem nem biztonságos, sem nem helyes”. Néhányan azt tapasztalják, hogy hirtelen hivatalos vallási közbelépés miatt megszakadtak családi kapcsolataik: elszakítják őket szüleiktől, fiaiktól és lányaiktól, testvéreiktől, vagy akár unokáiktól. Többé nem örülhetnek szabadon együttlétnek régi barátaikkal, akiket nagyon szeretnek; az ilyen együttlét ugyanilyen hivatalos közbelépés veszélyébe sodorná ezeket a barátaikat. Látniuk kell, hogy befeketítik saját jó nevüket (melyet egy életbe került nekik megszolgálni), és mindazt, amit ez a név jelentett az őket ismerő személyek elméjében és szívében. Ezzel megfosztják őket minden lehetőségtől, hogy jó és jogos befolyást gyakoroljanak azokra, akiket legjobban ismertek környezetükben, országukban, az egész világon. Talán az anyagi veszteséget, a fizikai bántalmazást és sértést is könnyebb lehet elviselni ennél.
Mi indíthat valakit arra, hogy megkockáztasson ilyen veszteséget? Hány ember tenné ezt meg ma? Természetesen vannak (mint ahogy mindig is voltak) olyan emberek, akik ezek bármelyikét vagy akár mindet feláldoznák a makacs büszkeség, az anyagi nyereség, hatalom, presztízs, kiemelkedő tisztségek vagy egyszerűen a testi gyönyörök iránti vágy kedvéért. De ha a bizonyítékok alapján szó sincs ilyen célokról, ha a tények azt mutatják, hogy az érintett férfiak és nők felismerték, pont az említett céloknak az ellenkezőjére számíthatnak: mi indít valakit ilyenkor?
Az, ami Jehova Tanúi körében történt, szokatlan és gondolatébresztő tanulsággal szolgál az emberek természetéről. Azok mellett, akik készek voltak szembenézni a kiközösítéssel, mit mondjunk a nagyobb tömegről, azokról, akik úgy érezték, kötelességük részt venni ezekben a kiközösítésekben vagy támogatni őket, engedni a családi kapcsolatok felbomlását, megszakítani régi barátságokat? Nem kétséges, hogy e személyek közül sokan őszinték, vagy, hogy keservesen érezték vagy érzik még mindig magukat annak végrehajtása miatt, amit szükséges vallásos kötelességnek tartanak. Milyen meggyőződés és érvek indították őket?
Figyelemre méltó, hogy az itt szereplő esetekben az érintett személyek közül sokan, ha nem a legtöbben, húsz, harminc, negyven vagy akár még több éven át álltak kapcsolatban Jehova Tanúival. Nem „gyenge láncszemek” voltak, inkább a szervezet tevékenyebb, eredményesebb tagjai közé számítottak.
Vannak köztük olyan személyek is, akik a Tanúk Brooklyn-i nemzetközi főhivatalának kiemelkedő tagjai voltak; olyan férfiak, akik utazó felvigyázók és vének voltak; olyan asszonyok, akik hosszú éveket töltöttek a misszionáriusi és evangéliumhirdető munkában. Amikor Tanúvá váltak, sok esetben megszakították minden korábbi barátságukat más vallásokban levő személyekkel, ugyanis az ilyen kapcsolatokat nem helyeslik Jehova Tanúi között. Életük ezt követő részében minden barátjuk azok közül került ki, aki ugyanazon a hiten volt, mint ők. Néhányan egész életüket olyan célok köré építették fel, melyet a szervezet állított eléjük, engedve, hogy ez vezesse őket abban, milyen mértékű oktatásra törekszenek, milyen jellegű munkát végezzenek, milyen döntéseket hozzanak a házassággal kapcsolatban, és hogy legyenek-e gyermekeik, vagy gyermekek nélkül maradjanak-e. „Befektetésük” nagy volt, magában foglalt néhányat az élet legdrágább értékei közül. Most pedig látták, hogy mindez eltűnik, semmivé válik néhány óra leforgása alatt.
Ez, úgy hiszem, korunk egyik legfurcsább jellegzetessége: a személyes lelkiismeretet korlátozó legerőszakosabb lépések némelyike olyan vallási csoportoktól jön, melyeket korábban a lelkiismereti szabadság védelmezőiként tartottak számon.
Jól szemlélteti ezt három férfi példája, akik mindannyian saját vallásuk neves vallási oktatói voltak, s mindegyik helyzet ugyanabban az évben érte el a tetőpontját:
Egyikük több, mint egy évtizeden át könyveket írt és előadásokat tartott nézeteiről, melyek vallása hatalmi központjának a szíve ellen irányultak.
Másikuk egy több, mint ezer főből álló hallgatóság előtt tartott egy előadást, melyben vitatta vallási szervezetének a tanítását egy kulcsfontosságú dátummal kapcsolatban és azt, milyen jelentősége van ennek a bibliai próféciák beteljesedésében.
A harmadik nem tett ilyen nyilvános kijelentéseket. Eltérő nézeteiről kizárólag közeli barátainak ejtett szót magánbeszélgetésekben.
A vallási szervezetük által e három férfival szemben tett hivatalos intézkedések súlya viszont fordított arányban állt cselekedeteik komolyságával. A legnagyobb szigor forrása pedig pont annak ellenkezője gyakorolta, mint amire talán számítanánk.
Az elsőként említett férfi a római katolikus pap, Hans Küng, a nyugat-németországi tübingeni egyetem egyik professzora. Tíz év után maga a Vatikán is foglalkozott nyílt bírálatával, beleértve a pápa és a bíborosi zsinatok tantételben való tévedhetetlenségének elutasítását is, és 1980-ban a Vatikán megfosztotta hivatalos címétől, mint katolikus teológus. Ámde pap maradt és vezető szerepet játszik az egyetem ökumenikus kutatásokat végző tanszékén. Még azok a pap-hallgatók sem részesülnek semmilyen egyházi fegyelmezésben, akik látogatják előadásait.[2]
[2] Egyszerűen nem számíthatják be jelenlétüket tanegységként a tanulmányaikba.
A második férfi az Ausztráliában született Desmond Ford professzor, aki hetednapi adventista. Több, mint ezer főből álló, laikus csoportnak tartott előadása egy kaliforniai főiskolán, melyben vitába szállt az 1844-re vonatkozó adventista tanítással, egyházi kihallgatást eredményezett. Ford hat hónapos szabadságot kapott, hogy elkészítse védekezését, majd pedig (1980-ban) találkozott az egyház mintegy száz képviselőjével, akik mintegy ötven órát töltöttek tanúskodása meghallgatásával. Az egyházi hivatalnokok ezután úgy döntöttek, eltávolítják tanítói hivatalából, és megfosztják szolgálati tisztségétől. De nem közösítették (átkozták) ki, bár nyilvánosságra hozta nézeteit, és továbbra is beszél róluk adventista körökben [3].
[3] Desmond Ford egy chattanooga-i (Tenessee) beszélgetésben 1982-ben megemlítette, hogy akkorra a Hetednapi Adventista egyháznak több, mint 120 szolgálója mondott le, vagy az egyház „rakta ki”, mert nem tudták támogatni a szervezet bizonyos tanításait vagy közelmúltban végrehajtott cselekedeteit.
A harmadik férfi Edward Dunlap, aki sok éven át Jehova Tanúi egyetlen misszionáriusi iskolájának, az Őrtorony Gileád Bibliaiskolának a titkára volt, valamint a szervezet bibliai szótárának (Segítség a Biblia megértéséhez [mostani címe Éleslátás az Írásokból]), egyik fő munkatársa, és egyetlen bibliakommentárjának (Szövegmagyarázat Jakab leveléhez) írója. Bizonyos tanításokkal kapcsolatos eltérő nézeteiről kizárólag régi, közeli barátainak ejtett szót magánbeszélgetésekben. Egy öttagú bizottság (melynek egyik tagja sem tartozott a szervezet Vezető Testületéhez) 1980 tavaszán néhány órás titkos összejövetelen találkozott vele, és kifaggatta őt nézeteiről. Több, mint negyven éves tagság után Dunlap-et elbocsátották munkájából és otthonából a nemzetközi főhivatalban, és kiközösítették a szervezetből.
Ezek szerint az a vallásos szervezet tanúsította a legnagyobb mértékű toleranciát eltérő nézeteket valló tanárával szemben, mely sokak szemében a szélsőséges tekintélyelvűség jelképe; a legkisebb mértékűt pedig az a szervezet, mely rendkívül büszke arra, hogy harcolt a lelkiismereti szabadságért.
Ebben egy paradoxon rejlik. Élénk ajtóról ajtóra végzett tevékenységük ellenére az emberek többsége tulajdonképpen keveset tud Jehova Tanúiról azon kívül, hogy milyen álláspontot foglalnak el néhány lelkiismereti kérdésben. Hallottak megalkuvás nélküli álláspontjukról a vértranszfúzió elutasítását illetően, arról, hogy nem hajlandók tisztelegni semmilyen zászló vagy hasonló jelkép előtt, szilárdan elutasítják, hogy katonai szolgálatot vállaljanak, nem hajlandók részt venni semmilyen politikai tevékenységben vagy betölteni ilyen tisztséget. Azok, akik ismerik a jogi ügyeket, tudnak róla, hogy mintegy ötven ügyet vittek az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága elé azért, hogy megvédjék lelkiismereti szabadságukat, beleértve azt a jogukat is, hogy üzenetüket elvigyék a más hitet valló emberekhez még akkor is, ha jelentős ellenségeskedéssel és ellenvetésekkel kerültek szembe. Azokban az országokban, ahol az alkotmányos szabadságjogok védik őket, akadálytalanul gyakorolhatják ezeket a jogokat. Más országokban kegyetlen üldözést, letartóztatásokat, bebörtönzéseket, csőcseléktámadásokat, bántalmazásokat és irodalmukra meg prédikálásukra vonatkozó hivatalos betiltást tapasztaltak.
Hogyan lehetséges akkor, hogy ma bármely személyre a tagjaik közül, aki hangot ad valamely személyes, a szervezet tanításaitól eltérő nézetnek, szinte biztosan bírói tárgyalás vár, és kiközösítésre számíthat, hacsak vissza nem húzódik. Ezeknek a tárgyalásoknak a lefolytatói hogyan gondolkoznak a nyilvánvalóan ellentmondó álláspontokkal kapcsolatban? Ezzel párhuzamosan felmerül az a kérdés, vajon a súlyos üldözés és fizikai bántalmazás elviselése az ellenfelek részéről szükségszerűen azt bizonyítja-e önmagában véve is, hogy a személy abban hisz, életbevágóan fontos hűségesnek maradni a lelkiismerethez, vagy pedig lehetséges-e az, hogy ez egyszerűen annak eredménye, hogy a személy ragaszkodni akar egy szervezet tanításaihoz és irányadó mértékeihez, melyeknek megszegése köztudottan súlyos fegyelmező lépéseket eredményez.
Néhányan talán azt mondják, a kérdés nem annyira egyszerű, mint ahogyan itt bemutattam, és hogy szerepet játszanak más kulcsfontosságú kérdések is. Mit mondjunk a vallási egység és rendezettség szükségéről? Mi a helyzet azzal, hogy szükség van védelemre azokkal szemben, akik hamis, megosztást eredményező és fondorlatos tanításokat terjesztenek? Mi a helyzet a hatalom iránti illő tisztelettel?
Elismerem, ezeknek a tényezőknek a figyelmen kívül hagyása szélsőséges, vakon kiegyensúlyozatlan szemléletmódról tanúskodna. Ki merné kétségbe vonni azt a tényt, hogy a helytelenül használt szabadság felelőtlenséghez, rendezetlenséghez vezethet, a vége pedig zavar, sőt anarchia lehet. A türelem és a tolerancia szintén lehet, hogy nem más, mint a döntésképtelenségre, a cselekvés elodázására és az irányadó mértékek lejjebb vitelére felhozott kifogás. Még a szeretet is lehet, hogy csak érzelgősséggé, félrevezetett érzelemmé válik, mely nem hajlandó megtenni a szükséges lépéseket, s ez súlyos következményekhez vezet. Mindez igaz, és ez az, amire azok összpontosítanak, akik korlátokat szeretnének állítani a személyes lelkiismeretnek a vallásos hatalom által.
Mi a helyzet viszont akkor, ha a szellemi „vezetés” az elme uralom alá hajtásává, sőt szellemi önkényuralommá válik? Mi történik akkor, ha az egység és rend kívánatos tulajdonságát felváltja a szervezetszerű egyformaság és a törvénykező szabályalkotás követelése? Mi a következménye annak, ha a hatalom iránti illő tiszteletet átformálják szolgalelkűséggé, kérdés nélküli alávetettséggé, és emiatt a személyek lemondanak az Isten előtti személyes felelősségükről, hogy a saját lelkiismeretük alapján hozzanak döntéseket?
Meg kell vizsgálni ezeket a kérdéseket is, ha nem akarjuk az ügyet elkenni vagy hamis fényben feltüntetni. A könyv hátralévő részei nagyon élethűen írják le, milyen hatása van ezeknek a dolgoknak az emberi kapcsolatokra, milyen furcsa álláspontot foglalnak el és furcsa tetteket hajtanak végre azok, akik a kérdésnek csak egyik oldalát látják, és milyen végletekig elmennek, hogy azt az oldalt erősítsék. A szervezet 1980-as években jelen levő jellemvonásai és szelleme gyakorlatilag változatlanok maradtak az 1990-es években, és ugyanilyenek maradtak idén, 2000-ben is.
Véleményem szerint annak, hogy mindezt látjuk, az a legfőbb értéke, hogy hozzájárulhat ahhoz, világosabban megértsük, mik voltak a valódi kérdések Jézus Krisztus és apostolai napjaiban, illetve hogy miért és hogyan keletkezhetett be a tanításaiktól és példájuktól való tragikus eltérés, olyan alattomosan, olyan viszonylagos egyszerűséggel, és olyan rövid időszakon belül. Azok, akik más vallási közösséghez tartoznak, és talán hamar elítélik Jehova Tanúit, jól teszik, ha először magukra és a saját vallási közösségükre vonatkozóan tesznek fel kérdéseket a megvizsgált ügyeknek, a leírt álláspontok mögött húzódó alapvető szemléletmódoknak és a személyek cselekedeteinek a fényében.
A felvetett kérdésekre adandó válaszok megkeresése megköveteli, hogy az érintett személyeken túl megvizsgáljuk a konkrét vallási szervezet belső felépítését, tanítási és ellenőrzési rendszerét, feltárjuk, hogy a szervezetet irányító emberek hogyan jutnak el döntéseikhez és irányelveikhez, és azt is megkívánja, hogy bizonyos mértékig megvizsgáljuk a szervezet történetét és eredetét is. A levont tanulságok remélhetőleg segítenek abban, hogy felfedjük a vallásos zűrzavar gyökerénél meghúzódó okokat, és hogy megmutassuk, mire van szükség ahhoz, hogy az Isten Fiát követni szándékozó emberek valódi békének és testvéri egységnek tudjanak örvendeni.
Utolsó kommentek