„Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem
hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva,
testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett.” - Róma 9:1, 3 (Úf.)
Az, amit eddig elmondtam, úgy vélem, jó okot ad ennek a könyvnek a megírására. Már csak az a kérdés merül fel, miért én vagyok az, aki megírja.
Az egyik ok a hátterem és az a rálátás, mellyel ennek köszönhetően rendelkezem. Kisgyermekkoromtól egészen a hatvanadik évemig egész életemben kapcsolatban voltam Jehova Tanúival. Bár mások, sokan mások is elmondhatják magukról ugyanezt, nem valószínű, hogy közülük nagyon sokan nyertek olyan széles körű tapasztalatokat, melyekben nekem volt részem ezekben az években.
Még nyomósabb ok az, hogy a körülmények folytán olyan információk birtokába jutottam, melyekhez Jehova Tanúi túlnyomó többségének egyáltalán nincs hozzáférése. A körülményeket rendszerint nem én irányítottam. Az információ sokszor teljesen váratlanul ért, sőt zavaróan hatott rám.
Az utolsó ok, mely az előző kettőből ered, az a lelkiismeret oka. Mit teszel, ha annak tornyosuló bizonyítékát látod, hogy embereket bántanak, súlyos csapásokkal, és nem kerül sor valódi helyreigazításra? Milyen kötelezettsége van mindegyikünknek (Isten és embertársaink előtt), ha látja, hogy ezt az információt elzárják azok elöl, akik számára ez a legsúlyosabb következményekkel járhat? Ilyen kérdésekkel hadakoztam.
A következőkben részletesebben is szeretném kifejteni ezeket az okokat.
Sok szempontból inkább nem beszélnék az elsőről ezek közül, ugyanis ez szükségszerűen a saját „előéletemről” szól. A jelenlegi helyzet viszont szükségessé teszi bemutatását, bizonyos mértékig hasonlóan, ahogy a körülmények arra kötelezték Pál apostolt, hogy vázolja fel saját személyes tapasztalatainak előtörténetét a korintuszi keresztények előtt, majd pedig ezt mondja:
„Esztelenné váltam. Ti kényszerítettetek rá, mert nektek kellett volna engem ajánlanotok. Mert egyetlenegy dologban sem bizonyultam alábbvalónak a ti fölöttébb kiváló apostolaitoknál, még ha semmi vagyok is.”[1]
[1] 2Korintusz 12:11; vö. 3:1, 2; 5:12, 13; 6:4-10; 11:21-29.
Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy Pálhoz hasonló vagyok, de úgy gondolom, okaim és indítékaim legalább is hasonlítanak az övéihez.
Édesapám és édesanyám (és négy nagyszülőm közül hárman) Tanú volt, édesapám 1913-ban keresztelkedett meg, amikor a Tanúkat egyszerűen még Bibliakutatókként ismerték. Én magam csak 1938-ban, tizenhat évesen lettem tevékeny Tanú. Bár még iskolába jártam, hamarosan havonta húsz-harminc órát töltöttem „tanúskodással” ajtóról ajtóra járva, az utcasarkokon állva folyóiratokkal, és szórólapokat osztogatva miközben olyan táblát hordtam, melyre ez volt felírva: „A vallás csapda, és a Biblia megmondja miért. Szolgáld Istent és Krisztust, a Királyt.”
Abban az évben, 1938-ban részt vettem egy kongresszuson Cincinnati-ben (ami az Ohio folyó másik oldalán volt), és hallottam Joseph F. Rutherfordot, az Őrtorony Társulat elnökét, amint az angliai Londonból közvetítették előadását rádió-telefonos kapcsolat által. Egyik fő előadásában, melynek címe „Nézzetek szembe a tényekkel”, Rutherford többek közt a következőket mondta bevezető szavaiban:
„Az, ha a tények teljes feltárása talán sokkolóan hat néhány személy érzékenységére, még nem mentség vagy kifogás arra, hogy visszatartsuk az igazság bármely részét a nyilvánosságtól, különösen akkor, ha a közjólétéről van szó. Amikor feltárják az embereknek a tényeket, az ezt halló személyeknek nyugalommal és józanul kell azokat fogadniuk, majd pedig őszintén olyan útra kell lépniük, mely leginkább a javukat szolgálja. Sohasem szabad megengedni, hogy a múltbeli hitnézetek vagy vélemények meggátoljanak valakit abban, hogy befogadja és megvizsgálja a tényeket.”[2]
[2] Face the Facts (Nézzetek szembe a tényekkel), 3. o.
Ezt vonzónak találtam, olyan alapelvnek, melyet értékes egész életemben követni. Úgy éreztem, készen állok az általa bemutatandó tények befogadására.
Abban az évben még nem kezdődött meg a II. világháború, de a nácizmus és a fasizmus hatalma egyre növekedett, és egyre nagyobb veszélyt jelentett a demokratikus országokra. Az Őrtorony Társulat elnöke egyebek közt az alábbiakat hangsúlyozta ki előadásában:
„Isten az igazságot szorgosan keresők előtt világosan bemutatta, hogy a vallás olyan imádati forma, mely megtagadja Isten hatalmát és elfordítja az embereket Istentől… A vallás és a keresztényi életforma egymás tökéletes ellentétei…[2]
Vajon mi mindenre számíthatunk Jézus próféciája alapján akkor, amikor elérkezik a világ vége? A válasz világháború, éhínség, járványok, a nemzetek szorongása, és egyebek között egy utálatosság megjelenésére a földön… Ezek a vitathatatlan, kézzelfogható tények, melyek bekövetkezése bizonyítja, hogy Sátán világa véget ért, és ezeket a tényeket lehetetlen figyelmen kívül hagyni…[3]
Németország most szövetségre lépett a pápasággal, és Nagy Britannia is sebesen halad ebbe az irányba. Az Amerikai Egyesült Államok, mely valamikor a demokrácia erődje volt, teljesen készen áll rá, hogy a totalitárius uralom részévé váljon… Ezek a vitathatatlan tények arra, hogy a földön most jelen van Sátán diktatórikus utálatossága, mely harcol Isten Királyságával, és ellenkezik vele… A totalitárius szövetség hatalmába fogja keríteni Angliát és Amerikát. Nem tudod megakadályozni. Ne is próbáld. Csak az Úr oldalán vagy biztonságban…[4]”
[2] Uo. 7, 8. o. (Jehova Tanúi ma a „vallás” szót elfogadható kifejezésnek tekintik az igaz imádatra.)
[3] Uo. 9. o. (A tanítás akkoriban az volt, hogy mióta a Sátán átengedett hatalmának ideje véget ért 1914-ben, a „világ” – ebben az értelemben – „véget ért”. A Társulat kiadványai többé már nem tanítják ezt.)
[4] Uo. 16, 17, 27. o. (Ahogy az köztudott, a második világháború a náci-fasiszta „diktatórikus borzalom” verségével ért végett, mely pontosan ellenkezője az itt előrejelzettnek.)
Dőlt betűkkel kiemeltem azokat a kijelentéseket, melyek különösen mélyen vésődtek elmémbe akkoriban. Olyan erősségű érzéseket, szinte rettegést váltottak ki belőlem, amit azelőtt sohasem tapasztaltam. Ma viszont ezek közül egyik sem alkotja részét a Tanúk hitnézeteinek.
Rutherford másik fontos beszéde, melynek címe „Töltsétek be a földet”, azt a nézetet fejtette ki, hogy 1935-től Isten üzenete, mely addig azokhoz a személyekhez szólt, akik Krisztussal együtt uralkodnak majd az égben, a „kicsiny nyájhoz”, ekkortól egy földi osztályhoz, a „más juhokhoz” szól, és hogy a közelgő armageddoni háború után ők szaporodnak majd, és betöltik a földet igazságos utódokkal. Ezt mondta róluk:
„Isten szervezetében kell védelmet találniuk, ami arra mutat, hogy be kell merítkezniük, meg kell keresztelkedniük, vagyis el kell rejtőzniük ebben a szervezetben. A bárka, amit Noé épített Isten parancsára, Isten szervezetét jelképezte…”[5]
[5] Uo. 40, 41. o. (Ez a nézet a bárka szimbolikus jelentőségéről megváltozott, bár szervezetnek a megváltásban játszott lényeges szerepéről alapvetően ugyanaz.)
Kihangsúlyozva, hogy Noé három fia nyilvánvalóan nem kezdett el utódokat nemzeni a vízözön vége előtt, az Őrtorony elnöke ezután alkalmazta ezt azokra, akiknek földi reménységük van a modern korban, és ezt mondta:
„Vajon szentírásilag helyes volna-e, ha ezek most megházasodnának, és elkezdenének gyermekeket nevelni? A Szentírás által alátámasztott válasz: nem.
- - - - - - - - - - -
Sokkal jobb lesz, ha semmi sem akadályozza őket, és nem lesznek terheik, hogy így végezhessék az Úr akaratát, az Úr parancsának megfelelően, és terhektől mentesek legyenek Armageddon idején.”[6]
[6] Fénymásolatok Face the Facts, 46, 47. o.
Joseph Rutherford erőteljesen, és beszédmódjával határozottan a véglegesség érzetét keltette. Ezek a tények, sőt a „vitathatatlan tények” voltak, olyan szilárd igazságok, melyekre az ember életének legkomolyabb terveit alapozhatta. Nagy hatást tett rám a szervezetnem a megmentés szempontjából való fontossága, valamint az, hogy a prédikáló munkának fontosabbnak kell lennie, vagy legalábbis vetekednie kell olyan személyes érdekekkel, mint a házasság és a gyermeknevelés [7].
[7] Végül 1959-ben, 36 éves koromban nősültem meg; a feleségem és én gyermektelenek vagyunk, miután házasságunk idejének nagy részén éberen odafigyeltünk a fogamzásgátlásra.
1939-ben megkeresztelkedtem, majd pedig 1940 júniusában, közvetlenül a középiskola befejezése után elkezdtem a teljes idejű tanúskodó-tevékenységet. Ez az év eseményekkel teli volt mind a világ, mind pedig Jehova Tanúi számára. Javában folyt a II. világháború, Jehova Tanúi munkája számos országban be lett tiltva, és több száz Tanút börtönbe vetettek; az Egyesült Államokban Jehova Tanúinak gyermekeit kizárták az iskolából amiatt, hogy nem voltak hajlandók tisztelegni a zászló előtt (ezt ugyanis a bálványimádás egyik formájának tekintették); a Tanúk semleges álláspontja a háborúval szemben gyakran heves ellenségeskedést eredményezett azok részéről, akik lojalitásukkal és hazafiságukkal tetszelegtek; egyre több helyen csőcseléktámadásokra került sor.
Azon a nyáron a családunk a michigani Detroitba ment, hogy részt vegyen a Tanúk egyik nagy kongresszusán. Szinte tapintható volt a feszült várakozás, olyan érzés volt, mintha ostrom alatt lennénk. Az összejövetel végén Rutherford bíró arra utalt, hogy 'talán ez az utolsó kongresszusunk, mielőtt kitörne a nagy nyomorúság'. Emlékszem, hogy amikor elérkezett 1940 ősze, és elraktam a nyári ruháimat, arra gondoltam, valószínűleg sohasem veszem őket újra elő: vagy Armageddon érkezik el akkorra, vagy pedig egy koncentrációs táborban leszünk, mint sok Tanú a náci Németországban.
A csőcselék erőszakos támadásai az 1940-es évek elején érték el csúcspontjukat. Az Indiana államban levő Connersville-ben részt vettem két Tanú-nő perén, akiket lázító tevékenységgel („nyílt összeesküvéssel”) vádoltak meg egyszerűen azért, mert az Őrtorony kiadványokat tanulmányozták egy otthoni bibliatanulmányozó csoport keretében. A per öt napig tartott, és az utolsó napon, az este leszálltával az esküdtszék meghozta ítéletét, hogy bűnösök. Amikor a védelem ügyvédje (egy Victor Schmidt nevű Tanú) és a felesége elhagyták a bíróságot, egy erőszakos sokaság megtámadta őket, és a szakadó esőben arra kényszerítették őket, hogy egészen a város határáig gyalog menjenek. Útközben a helyzet még szörnyűbbé vált, amikor Schmidt felesége hirtelen menstruálni kezdett.
Az autómban levők között volt a Tanúk egyik képviselője (Jack Rainbow), akit korábban néhányan ezek közül az emberek közül halállal fenyegettek meg, ha visszatérne az „ő városukba”. Amikor a város határához értünk, és láttuk Schmidtet és a feleségét, akiket a sokaság maradéka még mindig követett, kötelességemnek éreztem, hogy vállaljam a kockázatot, és felvegyem őket, és ez sikerült is. Egy másik Tanú is megpróbálta ezt tenni, de csak annyit ért el, hogy betörték kocsijának az ablakát. Schmidt felesége hisztérikus zokogásban tört ki, amikor felvettük a kocsiba; férjének arcán sérülések voltak, és csupa vér volt azoktól a mély vágásoktól, melyeket nyilvánvalóan boxertől szenvedett el[8]
. Ifjú elmémben élénk hatást hagyott hátra, hogy első kézből tapasztalhattam ilyen durva és érzéketlen intoleranciát. Még inkább úgy éreztem, helyes úton járok, azokkal, akik teljesen nyilvánvalóan Isten szolgái voltak.
[8] Lásd Jehova Tanúi 1975-ös Évkönyve, 186-188. o. A fenti fénykép a személyes aktáimból való, amely megmutatja, hogy hogy nézett ki Victor Schmidt, miután hazavittük otthonába, és segítettünk levenni a véres ruháit.
Később, az Őrtorony Társulat jogi tanácsadójának, Hayden Covingtonnak a tanácsára, egy 75 Tanúból álló nagy csoport az Ohio állambeli Cincinnati környékéről (beleértve szüleimet, két nővéremet és engem is) elutazott Connersville-be, hogy ott "villámháborús" tanúskodást végezzen. Egy kivétellel mindegyikünket, a férfiakat, nőket és gyerekeket egyaránt, letartóztattak, és különféle börtönökbe kerültünk egy hétre egészen addig, amíg gondoskodtak az óvadékról. Még nem voltam húsz éves, és ekkor tapasztaltam életemben először, milyen érzés az, amikor látjuk az erős fémajtó bezáródását, halljuk, amint helyére kerül a zár, és rádöbbenünk, hogy megfosztottak szabadságunktól.
Néhány hónappal később az Indiana állambeli Indianapolisban voltam egy magasabb fokú bíróság tárgyalásán a Connersville-ben történtekkel kapcsolatban. Ott volt a Társulat egyfajta különleges tanújaként nagybátyám, Fred Franz is Brooklyn-ból, aki az Őrtorony Társulat főhivatalának tagja volt 1920 óta, és szoros kapcsolatban állt Rutherford bíróval. A helyi gyülekezetben megkérték, hogy beszéljen aznap este. Az előadás folyamán egyszerre csak arról kezdett beszélni, hogy nagyon sokan úgy tartják, a tanúskodómunka vége felé közeledik, és már majdnem be is fejeződött. Enyhén szólva megdöbbentem, amikor azt hallottam, hogy nagybátyám épp az ellenkezőjéről beszél, és azt mondja, Brooklyn-ban nem számítanak rá, hogy be kell zárniuk, és hogy ’ha valaki előfizetést szeretne küldeni az Őrtoronyra, akkor ne csak fél évre küldje, hanem ha szeretné, küldheti egy vagy két évre is!’
Szavainak mondanivalója olyannyira ellentétben állt a Társulat elnökének a detroiti kongresszuson elmondott gondolataival, hogy nekem egyértelműnek tűnt, a nagybátyám saját gondolatait mondja el, s nem a Társulat megfelelő felhatalmazásával bíró üzenetet. Valójában szinte oda akartam menni hozzá, és figyelmeztetni akartam, nehogy az történjen, hogy amikor a szavai eljutnak Brooklyn-ba, illojálisnak tartsák, és olyannak, ami ártalmas, gyengítő hatást gyakorol a rendkívüli sürgőssé-g tudatára, mely addigra kialakult. Bár a nagybátyám akkoriban a negyvenes éveinek vége felé járt, Rutherford bíróval összehasonlítva viszonylag fiatalnak számított, és nem voltam biztos benne, hogy szavait helyénvalóként fogadjam-e el, vagy pedig egy független, valamiféle pimasz hozzáállás javára könyveljem el.
Abban az évben elmentem hazulról, és egy másik fiatal Tanúval együtt Nyugat-Virginia és Kentucky keleti részében levő szénbányászattal foglalkozó vidékre mentem, és olyan területen találtam magam, ahol csaknem mindennapos volt az erőszak veszélye.
Innen hiányzik jónéhány oldal attól a résztől, hogy: „At the “Octavia J” mining camp in Kentucky…” 13-43. o.
Vissza: 1. fejezet: A lelkiismeret ára
Tovább: 3. fejezet: A Vezető Testület 1. rész
Utolsó kommentek