Így aztán érvénytelenné tettétek Isten szavát …
mert emberek parancsait tanítják tanokként.
Máté 15:6, 9

Jehova Tanúinak a legtöbbje úgy képzeli el a Vezető Testület üléseit, mint olyan férfiak találkozását, akik idejük jelentős részét Isten Szavának intenzív tanulmányozásával töltik. Azt gondolják, azért jönnek össze, hogy alázattal fontolóra vegyék, hogyan segíthetnének még jobban testvéreiknek a Szentírás megértésében, hogy jobbító és pozitív módon építsék őket a hitben és a szeretetben, azokban a tulajdonságokban, melyek az igazi keresztény cselekedetekre indítanak, és hogy mindezt olyan összejöveteleken teszik, ahol mindig a Bibliára hivatkoznak, mint egyedüli érvényes, végleges és legfelsőbb tekintélyre. Mióta minden Vezető Testületi ülés zárt, csak a tagjai szemtanúi annak, ami ezeken az üléseken történik.

Amint az eddigiekből már kiderült, a Vezető Testület tagjai mindenki másnál jobban tudták, hogy az Őrtorony-cikkekben, melyek a Vezető Testület és a társulatok közötti viszonyról írtak, olyan képet mutattak be, amely nem egyezett a valósággal. A Vezető Testület tagjai mindenki másnál jobban tudják azt is, hogy az előző bekezdésben leírt kép jelentősen eltér a valóságtól.

Mint korábban említettem, kilenc évet töltöttem a Vezető Testületben. Amikor lapozgatom az ülések jegyzőkönyveit, egyiket a másik után, megállapítom, hogy a legfőbb és állandó, és leginkább időrabló vonása az olyan problémák megtárgyalása volt, amiknek a végén mindig ilyen kérdés hangzott el: „Olyan dologról van szó, ami szükségessé teszi a kiközösítést?”

A Vezető Testületet egy csoport fal mellé állított férfihoz hasonlítanám (gondolatban ezt sokszor megtettem), akiknek odadobálják az emberek a labdákat, hogy azok ott elkapják és visszadobják. A labdák olyan gyakran és oly nagy számban potyognak, hogy csak kevés idő marad másra. Valóban úgy nézett ki, hogy a kiközösítésre vonatkozó minden elfogadott és továbbított döntés még további kérdéseket hozott csupán, melyeket új szögből hajítottak hozzánk, és csak kevés idő maradt a valóban pozitív, építő mérlegelésre, tanulmányozásra, megvitatásra és cselekvésre.

Évekig sok-sok összejövetelen vettem részt, ahol olyan kérdésekről volt szó, melyek komolyan befolyásolhatták az emberek életét, és mégis itt, a jelenlévők közül majdnem senkinek sem került a kezébe a Biblia, sem ajkára a szava. Megvolt az oka, összetett okai voltak.

A Vezető Testület több tagja elismerte, hogy a különböző ügyek annyira lefoglalják őket, hogy csak kevés idejük marad a Biblia tanulmányozására. Egyáltalán nem túlzás azt mondani, hogy egy átlagos tagok nem töltöttek több időt, néha még kevesebbet is az ilyen tanulmányozással, mint sokan az úgynevezett „közönséges” Tanúk közül. Voltak páran a Kiadói Bizottságból (oda tartozott a pennsylvaniai Társulat elnöksége és igazgatói is), akik e tekintetben különösen figyelemreméltóak voltak, hiszen óriási mennyiségben érkeztek hozzájuk iratok, és ők nyilvánvalóan úgy vélték, hogy nem tudnak, vagy nem akarnak megbízni senki mást ezeknek az átvizsgálásával, és a következtetések, ajánlások előterjesztésével.

Azokon a ritka alkalmakon, amikor tisztán bibliai megbeszélés volt a programon, általában az Őrtorony részére elkészített olyan cikket vagy cikkeket tárgyaltunk meg, melyet valaki elkészítette, de voltak ellene bizonyos kifogások. Ezekben az esetekben rendszeresen megtörtént, hogy Milton Henschel, Grant Suiter, vagy ennek a bizottságnak más tagjai, annak ellenére, hogy egy vagy már két héttel korábban értesültek az ügyről, kénytelen volt kijelenteni: „Csak kevés időm volt, hogy átnézzem, nagyon elfoglalt voltam”.

Nincs okunk kételkedni, hogy valóban túl voltak terhelve. Csakhogy felötlik bennem a kérdés, hogyan tudták akkor nyugodt lelkiismerettel szavazni az anyag jóváhagyásáról, ha képtelenek voltak elmélkedni rajta, és kutatni a Szentírásban, hogy vizsgálatnak vessék alá. És amint egyszer valamit kiadtak, több millió embernek ezt az „igazságnak” kell tekintenie. Milyen más irodai munka lehet ennél fontosabb?

De ezek a testvérek egyáltalán nem voltak egyedül, mert maguk a megbeszélések világosan jelezték, hogy a Vezető Testület tagjainak a legtöbbje csak egy picivel tett többet annál, mint hogy elolvassa a megírt anyagot. A téma többnyire az író gondolataiban született meg, anélkül hogy tanácskozott volna a Vezető Testülettel, annak ellenére, hogy az Írások valamilyen „új” értelmezését képviselte. Az író sokszor összeállította minden érvét, és az anyagot a végső formájára alakította, anélkül hogy legalább még egy emberrel beszélt volna róla, és próbára tette volna gondolkodását. (Még Nathan Knorr elnöksége idején is főként ezt az eljárást követte a Társulat fő írója, Fred Franz. Csak akkor, amikor az anyag már teljesen elkészült, volt lehetősége bárki másnak - többnyire az elnöknek - arra, hogy megvizsgálja és megbeszélje a bemutatott elképzeléseket és magyarázatokat.) Az érvelés sokszor összetett és szövevényes volt, olyan, hogy felületes olvasással lehetetlen volt kielégítő mértékben megállapítani, mennyire helyénvaló, és mennyire nyugszik szilárd szentírási alapokon, vagy csak gondolattornáról van szó, ügyes zsonglőrködésről a szövegekkel, minek következtében a szövegek látszólag mást mondanak, mint amit valóságban jelentenek. Azok, akik az anyagot csak átolvasták, többnyire a szöveg elfogadására szavaztak; akik viszont át is tanulmányozták és átvizsgálták, nagyobb eséllyel tettek fel komoly kérdéseket.

Így történt meg, hogy az egyik cikk megvitatása után, elegendő tag szavazott az elfogadása mellett, pedig az azt a nézetet képviselte, hogy a ’betakarítási ünnepségek’ (melyeket a Biblia szerint az aratási időszak végén tartottak meg) a Tanúk történelmében olyan körülményeket szemléltettek, melyek szellemi aratásuk kezdetén álltak fenn [1]. Lyman Swingle, aki akkor az Írói Bizottság koordinátoraként szolgált, ezt mondta ezután: „Rendben van, ha így akarjátok, elküldöm a nyomdába kiadatásra. De ez nem jelenti azt, hogy elhiszem. Ez csak egy további kődarab a tanúbizonyságnak arra a hatalmas emlékművére felhalmozva, hogy az Őrtorony nem tévedhetetlen.”

[1] Lásd Őrtorony 1980. február 15-ei számát, 8-24. oldal (angolban).

A valódi bibliai megbeszélések hiányának a másik oka meggyőződésem szerint nyilvánvalóan az előzőből ered. És ez az, hogy a Vezető Testület tagjainak többsége nem volt igazából jártas a Szentírásban, hiszen az ő ”elfoglaltságuk” egyáltalán nem volt új keletű. Jómagam is 1965 előtt olyan helyzetben voltam, hogy csak nagyon kevés időt találtam a valódi komoly tanulmányozásra. De úgy gondolom, hogy az ügynek mélyebb gyökerei vannak. Úgy gondolom, az a hit volt túlsúlyban, hogy az ilyen tanulmányozás és kutatás valójában nem is olyan fontosak, és a szervezet irányelvei és tanai - melyek több évtized alatt fejlődtek ki - önmagukban is megbízható iránymutatók. Ezért bármilyen, a Vezető Testületben megtett javaslat, amíg megnyugtató összhangban volt a hagyományos irányelvekkel és tanításokkal, rendben kellett, hogy legyen.

A tények igazolják ezt a végkövetkeztetést. Esetenként a hosszas értekezés után a „kiközösítési” kérdésekről hirtelen eldőlt azért, mert valaki az üggyel kapcsolatos kijelentést talált a Szervezet-könyvben, vagy ami még valószínűbb, a „Segítség a fiókhivatalok részére a levelek megválaszolásában” (Aid in Answering Branch Office Correspondence) című könyvben, ami egy ábécérendbe szedett összeállítás volt azokról az irányelvekről, melyek rendkívül sokféle témára vonatkoztak - munkavállalás, házasság, válás, politika, katonasággal kapcsolatos kérdések, szakszervezetek, vér és számos további téma. Ha rátaláltak egy ilyen rendeletre, holott a társulati irányelv konkrét részének a támogatására a Szentírásból semmit nem idéztek, úgy tűnt, hogy a testületi tagok többségének a részéről az ügy ezzel megoldódott, és rendszerint habozás nélkül megszavaztak bármilyen ilyenfajta javaslatot, amely összhangban volt a kinyomtatott irányelvekkel. Többször átéltem ezt , és sohasem maradt rám hatás nélkül az, hogy az ilyenfajta kinyomtatott alapelvek az ügy megbeszélésének és megoldásának során ilyen hirtelen átalakulást váltottak ki.

Az utolsó oka annak, miért játszott a Biblia olyan kis szerepet az ilyen megbeszéléseken az volt, hogy a kérdések egyik esetben a másik után, olyasvalamivel voltak kapcsolatban, amiről maga a Szentírás is hallgat.

Az egyik összejövetelen például arról kellett dönteni, hogy a szérum-injekciot hasonlóan kell-e megítélni, mint a vérátömlesztést, avagy a vérlemezkék elfogadását ugyanúgy nemkívánatosnak kell-e tekinteni, mint a tárolt vörösvérsejtek elfogadását. Máskor a megbeszélés arra az irányelvre összpontosított, mely szerint egy alkalommal hűtlenség vétkét elkövető nőket arra kötelezik, hogy vallják be azt a férjüknek (annak ellenére, hogy a férj köztudottan szélsőségesen erőszakos természetű volt), mert különben a nő állítólagos megbánását nem tekintik érvényesnek, és ki kell közösíteni. Melyik bibliaversek foglalkoznak ilyen kérdésekkel?

Figyeljük meg azt a példát, amelyet megtárgyalás és döntés végett tártak a Vezető Testület elé. Jehova egyik Tanújának, aki a Coca-Cola cég egyik tehergépkocsi vezetője volt, az útvonalába beletartozott egy nagy katonai támaszpont is, ahová sokszor szállított árut. A kérdés ez volt: Továbbra is végezheti-e a munkát, és elismert helyzetű [in good standing] tag maradhat, vagy ez egy kiközösítést érdemlő kihágás? (A döntő tényező itt a katonai tulajdon és a személyzet bekapcsolódása volt.)

Megint csak, a Szentírás egyáltalán hol értekezik erről, és ha igen, akkor hol teszi ezt olyan világosan, hogy ezzel meg lehetne indokolni a bonyolult okoskodás, és magyarázatok szükségességét. Ilyet nem senki sem tudott bemutatni, de a Vezető Testület többsége mégis úgy döntött, hogy ez a munka elfogadhatatlan, és hogy ennek a férfinak más útvonalat kell kapnia, hogy megőrizhesse elismert helyzetét. Érkezett egy hasonló, egy másik Tanút, egy zenészt érintő eset, aki a katonai támaszpont tiszti klubjában játszott. A Vezető Testület többsége ezt is úgy ítélte meg, mint ami elfogadhatatlan. A Szentírás hallgatott, az emberi okoskodás adta meg a választ.

Általában, ha az ilyen jellegű vitákban valaki a tett, vagy a viselkedés elítélését támogatók közül egyáltalán valamilyen mértékben is hivatkozott a Szentírásra, akkor olyan, nagyon tág értelmű kijelentésekre hivatkozott, mint a „nem vagytok részei a világnak” a János evangéliuma 15. fejezetének a 19. verséből. Amennyiben a Vezető Testület valamelyik tagja személy szerint nem tartotta helyesnek a megvitatott cselekedetet vagy viselkedést, és nem tudott visszaemlékezni más ellene szóló érvre, gyakran folyamodott az említett szöveghez, hosszadalmasan magyarázgatta, és úgy alkalmazta, hogy ráilljen arra a helyzetre, amiről éppen szó volt. Ilyenkor sokszor szükségtelennek vagy jelentéktelennek tekintették azt, hogy szükséges a Szentírás más részeinek segítségével meghatározni, mit is jelent egy ilyen tág értelmű kijelentés, és hogyan lehet alkalmazni.

A Vezető Testület döntéseinek jelentős tényezője volt a kétharmados többség szabálya. Ennek néha furcsa következményei voltak.

A szabály az volt, hogy a javaslatot kétharmados többségnek (az aktív tagok teljes számából) kell támogatnia. Személy szerint értékeltem, hogy ez megengedte, hogy egy tag a többségtől eltérően szavazzon vagy egyszerűen tartózkodjon, anélkül hogy úgy érezné, „megvétózza” a döntést. A kisebb jelentőségű ügyekben gyakorlatilag a többséggel szavaztam még akkor is, ha teljesen nem értettem velük egyet. De amikor olyan kérdések merültek fel, amik komolyan érintették a lelkiismeretemet, gyakran kisebbségben maradtam, ritkán voltam egyedül, de sokszor csak egy, kettő, vagy három tagtársammal, akik lelkiismereti ellenvetéseiket fejezték ki azzal, hogy a javaslat ellen szavaztak [2]. A nagy szervezeti változás (mely hivatalosan 1976. január 1-én lépett érvénybe) utáni első két évben ez nem történt meg túl gyakran. De tagságom utolsó két évében a „kemény vonalas” szemléletmód megerősödése gyakrabban kényszerített rá, hogy a többségtől eltérően szavazzak, vagy tartózkodjak a szavazástól.

[2] Emlékszem, és erre mutatnak a jegyzeteim is, hogy az alatt a több mint nyolc év alatt csak néhány esetben fordult elő, hogy teljesen egyedül szavaztam ellentétesen a többséggel, vagy tartózkodtam a szavazástól.

De most képzeljük csak el, mi történt akkor, amikor a Vezető Testületen belül a vélemények eléggé megoszlottak. És ez nem is volt olyan szokatlan, mint gondolnánk.

Például olyan kérdés kerülhetett szóba, amely olyan viselkedést foglalt magába, amit a Társulat valamikor a múltban „kiközösítést érdemlő kihágásnak” minősített - mint például az, hogy valakinek egy potenciálisan halálos betegség leküzdésére valamilyen vérszármazékot adtak, avagy egy asszony esete, akinek a nem Tanú férje katona volt, és ő a férje katonai támaszpontján dolgozott a törzskar irodáján.

Néha az ilyen megbeszéléseknél a Vezető Testület egészen megoszlott, esetenként teljesen szétszakadt pontosan a közepén. Vagy az történt, hogy a többség amellett volt, hogy a cselekedetet, viselkedést vagy munkát többé nem kell a „kiközösítést érdemlő kihágás” kategóriájába sorolni. Figyeljük csak meg, mi történhetett a kétharmados szabály következtében:

Abban az esetben, ha a jelen levő tizennégy tag közül kilencen a kiközösítést érdemlő „címke” eltörlése mellett voltak, és csupán öten támogatták a fenntartását, a többség nem volt elegendő az ilyen „címke” megváltoztatására. Bármennyire tiszta túlsúlyban voltak, a kilenc még nem volt kétharmados többség. (Ha tíz tag szavazott volna a változtatás mellett, még mindig nem lett volna elegendő, holott ez kétharmados többség volt a tizennégy jelenlévő közül, mert a szabály az volt, hogy az összes aktív tag kétharmados többségére van szükség, ami az idő nagy részében tizenhét, vagy tizennyolc tag volt.) Ha a kilencből, akik a kiközösítési kategóriából való eltávolítást támogatták, valaki javaslatot terjesztett elő, az nem járt sikerrel, mert az elfogadáshoz tizenkét szavazatra volt szükség. Persze, ha az öt közül, akik támogatták a „kiközösítést érdemlő kihágás” csoportjában megtartani, valaki azt javasolta, hogy a létező irányelv továbbra is maradjon érvényben, az az indítvány természetesen szintén sikertelen lett volna. De a besorolás megtartása melletti indítvány sikertelensége, ha nem is lett elfogadva, még nem jelentette az eltörlését. Miért nem? Azért, mert olyan irányelv volt érvényben, hogy valamilyen indítványt el kell fogadni, mielőtt meg lehetne változtatni egy korábbi irányelvet. Az egyik első ilyen megoszlott szavazási esetnél Milton Henschel kifejtette nézetét, hogy amikor nincs meg a kétharmados többség, maradjon meg a „status quo”, és semmi se változzon. Nem volt szokás, hogy az ilyen esetekben valamelyik tag meggondolja magát, és másképp szavazzon, így rendszerint patthelyzet állt elő.

Ez annyit jelentett, hogy a testvért vagy a testvérnőt, aki valami ilyesmit cselekedett, vagy akinek ilyen állása volt, továbbra is ki lett közösítve, annak ellenére, hogy a Vezető Testület tagjainak többsége világosan kifejezte, hogy nem érdemlik meg!

Nem egy alkalommal, amikor jelentős kisebbség, vagy netán a többség (még ha nem is kétharmados) úgy gondolta, hogy az esetnek nem kellene kiközösítést érdemlő kihágásnak lennie, kifejtettem nézetemet, hogy állásfoglalásunk ésszerűtlen és érthetetlen. Hogyan hagyhatjuk, és engedhetjük meg az emberek kiközösítését ilyen dolgokért, amikor a Vezető Testületen belül voltunk jó páran, néha a többség, akik úgy éreztük, hogy a kérdéses cselekedet nem érdemel ilyen kegyetlen ítéletet? Hogyan éreznék magukat a testvérek és testvérnők, ha megtudnák, ez a helyzet, és őket mégis kiközösítették? [3]

[3] Az a tény, hogy a Vezető Testület összejövetelei titkosak, természetesen csökkenti annak a valószínűségét, hogy valaki megtudja ezt. Az összejövetelekről készült jegyzőkönyvek a Tanúk részére teljesen elérhetetlenek.

Szemléltetésként, ha öt gyülekezeti vénből, akik „bírói bizottságot” alkotnak, megtárgyalnának egy ügyet, és az ötből hárman nem hinnék el, hogy az egyén viselkedése és cselekvése kiközösítést érdemel, akkor érvénytelenné tenné álláspontjukat az a tény, hogy ők csak háromötödös és nem a kétharmados többségben vannak? [4] Vajon kiközösítenék ezt a személyt? Biztosan nem. Tehát hogyan engedhetjük meg, hogy csupán egy a szavazásra vonatkozó eljárással kapcsolatos szabály miatt megmaradjon a kiközösítés hagyományos álláspont, amikor a Vezető Testület tagjainak többsége más véleményen van? Nem kellene legalább azt elfogadnunk, hogy minden, kiközösítéssel kapcsolatos kérdésben nem lesz kiközösítés, ha egy jelentős kisebbség (kivált pedig a többség, még ha kis arányú is) úgy gondolja, hogy nincs elegendő alap a kiközösítésre?

[4] Három az ötből csak 60%, és nem 66,6%, mint a kétharmados többségnél.

A Vezető Testülethez intézett ilyenfajta kérdések visszhang nélkül maradtak, de újra meg újra az ilyen esetekben érvényben maradt már korábban bevezetett hagyományos politika, és ezt teljesen magától értetődően tették, mintha ez lenne a természetes. Az emberek életére tett hatásnak valahogy nem volt elegendő súlya ahhoz, hogy arra indítsa a tagokat, hogy az ilyen eseteknél tegyék félre „szokásos” eljárásmódjukat. Valamikor régen, a Társulat múltjában megfogalmazódott egy kiközösítési irányelv (gyakran egy ember gondolkodásának az eredményeként, egy olyan emberének, aki túlságosan gyakran hihetetlenül távol állt azoktól a körülményektől, amikről szó volt), és ezt az irányelvet érvénybe is léptették; elfogadtak egy szabályt, és ez addig volt érvényben, amíg a kétharmados többség nem tudta hatálytalanítani.

Mindezekben a vitás esetekben a „kiközösítést érdemlő kihágás” nem olyasvalami volt, amit a Szentírás egyértelműen bűnös dolognak nyilvánít. Ez pusztán a szervezeti irányelvek következménye volt. Ha egyszer egy irányelv megjelent, akkor az egész világon élő minden testvérnek el kellett ezt viselnie, az irányelv következményeivel együtt. Vajon helytelen, ha ilyen körülmények között úgy érzi valaki, hogy erre vonatkoznak Jézus szavai: „Nehéz terheket kötöznek egybe és raknak az emberek vállára, de ők maguk az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani” (Máté 23:4) ? Ennek eldöntését az olvasóra bízom. Én csak azt tudom, mit mondott nekem a saját lelkiismeretem, és milyen álláspontra éreztem késztetést.

Ennek ellenére úgy vélem, hogy ezekben a vitatott ügyekben a Vezető Testület kiközösítés mellett állást foglaló tagjai alapjában véve azt hitték, helyesen cselekszenek. Hogyan gondolkodtak, mi késztette őket arra, hogy kitartsanak a kiközösítés mellett annak ellenére, hogy egy jelentős kisebbség, vagy talán kollégáiknak a fele, vagy még nagyobb része ellenezte azt?

Egy esetben, amikor a hosszú vita már sejteni engedte, mi következik, Ted Jaracz kimondta a véleményét, ami meglehetősen jól tükrözi a többiek gondolkodásmódját. Bár Dan Sydlikhez hasonlóan, Jaracz is szláv származású (lengyel) volt, különböztek úgy alkatilag, mint vérmérsékletükben. Míg Sydlik gyakran az indulatai alapján ítélte meg a kérdések helyes, vagy helytelen voltát, Jaracz kevésbé volt szenvedélyes. Ezen a bizonyos összejövetelen elismerte, hogy „a létező irányelv bizonyos mértékű gyötrelmet okozhat néhány olyan egyénnek, akiknek a helyzetéről szó van”, és hozzátette: „Nem arról van szó, hogy ügyükben nem éreznénk együtt velük, de mindig emlékeznünk kell rá,, hogy nem csak két, vagy három emberről tárgyalunk - figyelembe kell vennünk az egész hatalmas, világméretű szervezetet, és gondolnunk kell arra, milyen hatással lesz ez erre a világméretű szervezetre.” [5]

[5] These points may also have been substantially what Milton Henschel meant when he frequently commented on the need to “be practical” in our approach to such matters, for in voting his position and that of Ted Jaracz regularly coincided.

Úgy tűnt, a tagok többsége teljesen helyesnek fogadta el ezt a nézetet, hogy ami jó a szervezetnek, az jó a benne lévő embereknek is, és hogy az egyének érdekei alapjában véve „feláldozhatóak”, ha úgy tűnik, hogy ezt a nagy, világméretű szervezet érdekei megkívánják.

Ráadásul, valaki azt az érvet hozhatná fel, hogy az álláspont lazulása „utat nyithatna” a kihágások áradatának. Abban az esetben, ha köztudott volt egy vagy több szélsőséges példája a rossz viselkedésnek, amit a vitatott kérdéshez lehetett kapcsolni, azokat a lehetséges veszély szilárd bizonyítékaként mutatták be. Többnyire akkor hozták elő az ilyen veszély félelmetes kísértetét, amikor még az indítványok előterjesztése előtt egyértelművé vált, hogy a Vezető Testület tagjainak a többsége hajlik a változások felé. Egyik ilyen esetben Milton Henschel komolyan körültekintésre intett, és ezekkel a szavakkal fejezte be: "Nem tudhatjuk, milyen messzire mennének el a testvéreink, ha megengedjük nekik.

Hiszem, hogy ő is és a többiek mind, akik ilyen értelemben nyilatkoztak más alkalmakkor is, kétségtelenül őszintén úgy vélték, hogy szükséges szilárdan betartani bizonyos sokéves alapelveket azért, hogy „megőrizzék a rendet a nép körében”, a „védőfal” mögött tartva őket, nehogy eltévedjenek.

Ha ezeknek az irányelveknek a „védőfalát” valóban világosan korvonalazná Isten Szava, akkor helyeselnem kellett volna, és szívesen ennek megfelelően is szavazta volna. De ez gyakran nem így volt, és ezt világosan megmutatta az a tény, hogy bizonyos vének (gyakran a fiókbizottságokból), akik írtak az üggyel kapcsolatban, nem találtak a Szentírásban semmit az üggyel kapcsolatban, és az a tény is, hogy maga a Vezető Testület tagjai sem találtak semmit. A hosszú megbeszélések, sőt több szempontból viták során, a tagok kénytelenek voltak saját eszmefuttatásukhoz folyamodni.

Az előbb említett esetben, Milton Henschel kijelentése után megjegyeztem, nem hiszem, hogy nekünk kellene bármit is „megengedni” a testvéreknek. Azt mondtam, inkább úgy hiszem, hogy Isten az, aki „megenged” nekik bizonyos dolgokat vagy azért, mert Isten szava ezt jóváhagyja, vagy pedig hallgat róla, és hogy Ő az, aki megtilt valamit, amikor a Szava kifejezetten vagy világos alapelvek révén elítéli a tettet. Megjegyeztem, nem hiszem, hogy tökéletlen és hibákra hajlamos emberekként valaha is fel voltunk hatalmazva Isten által annak eldöntésére, mit kellene megengedni vagy megtiltani másoknak. A kérdésem a testület előtt így hangzott: „Ha a Szentírás nem beszél világosan a kérdésről, miért kellene megpróbálnunk átvenni Isten szerepét? Úgysem megy ez nekünk. Miért nem hagyjuk, hogy az ilyen esetekben Ő legyen ezeknek az embereknek a Bírája?” Ezt a véleményemet más estekben többször is megismételtem, amikor az előterjesztett érvek hasonlóak voltak, de nem hiszem, hogy a többiek is ilyen megvilágításban látták a dolgot, és ezt a döntéseik is tanúsították.

Az, hogy fenyegető képet festettek, mely megjövendöli a lehetséges féktelen törvényszegés elkövetését a testvérek részéről csak azért, mert mi mint Vezető Testület megszüntettünk egy létező előírást, hasonlóan hatott rám, mintha azt mondanánk, hogy azzal gyanúsítjuk a testvéreket, nem szeretik valójában az igazságosságot, hogy valójában bensőjükben bűnös módon akarnak élni, és csak a szervezeti előírás gátolja meg őket ebben.

Eszembe jutott egy cikk, ami a Társulat által kiadott Ébredjetek! folyóiratban jelent meg pár évvel korábban. Egy rendőrségi sztrájkról írtak a kanadai Montrealban, és arról, hogy rendőri erők jelenlétének körülbelül egy napos hiánya milyen különböző törvénytelenségek elkövetésére vitte rá a másként törvényhű állampolgárokat. Az Ébredjetek! cikke rámutatott, hogy az igaz keresztényeket nem kell alávetni törvényes kényszernek, hogy a törvény szerint cselekedjenek [6].

[6] Lásd Ébredjetek! 1969. december 8., 21-23. o. (angolban)

Azon tűnődtem magamban, hogy akkor a Vezető Testület miért tartott ki annál az álláspontjánál, hogy veszedelmes eltörölni a hagyományos előírásokat, abban a hitben, hogy az a testvérek között „utat nyithatna” az erkölcstelenség és helytelen viselkedés elterjedéséhez. Mit jelzett ez tulajdonképpen a mi álláspontunkról, és az ezekbe a testvérekbe vetett bizalmunkról? Mennyiben vélekedtünk másként ezekről a testvérekről, mint azokról, akik megszegték a törvényeket a rendőrségi sztrájk idején Montrealban, és mennyire hittünk abban, hogy igazságszeretetük valóban mély és őszinte? Néha úgy tűnt, hogy a Vezető Testületben az a nézet uralkodott: ne higgyünk senkinek, csak magunknak. Nekem ez nem tűnt dicséretre méltó szerénységnek.

Ezeknek a nem egységesen hozott döntéseknek a következményei egyáltalán nem voltak jelentéktelenek. A Vezető Testület által egyszer már megjelentetett, vagy más módon bejelentett döntéseknek való ellenszegülés kiközösítést hozhatott és hozott is magával, azt, hogy a személyt elvágták a gyülekezettől, a családjától és barátaitól. A másik oldalon azonban önmagunk alárendelése megkövetelhette egy bizonyos munkahely feladását, néha még akkor is, amikor kevés volt a munkalehetőség, és a családról való gondoskodás költségei pedig nagyon magasak voltak. Azt is jelenthette, hogy a ellent kell mondani házastársunk kívánságainak, ami néha váláshoz vezethetett és vezetett is, a házasság, a család és az otthon felbomlásához, a gyerekek elválasztásához az édesapjuktól vagy édesanyjuktól. Azt is jelenthette, hogy a személy úgy érezte, kénytelen visszautasítani, hogy engedelmeskedjen egy bizonyos törvénynek, majd ezért letartóztassák, és a családtól és otthonától távol bebörtönözzék. Valójában magának az életnek az elvesztését is jelenthette, vagy amit még rosszabb, látni kellett, hogy szeretteink meghalnak.

Hogy megértsük a nehézségeket, amik bekövetkezhettek, habár a változást valamelyik korábbi utasításban már véghezvitték, gondoljuk meg a szervezet állásfoglalását a hemofíliásokkal és a vérszármazékok (a VIII. faktor, véralvadási alkotóelem) használatával kapcsolatban a veszélyes vérzés elállítására.

Éveken keresztül a hemofiliások kérdéseire, amit a főhivatalba (vagy a fiókhivatalokhoz) küldtek, azt válaszolták, hogy az ilyen vérszármazék egyszeri igénybevétele ellen nem kifogásolható, de ha egynél többször történik, ez már azt jelentené, hogy ’eszik’ ezt a vérszármazékot, és ezt már úgy minősítenék, mint a Biblia szerinti tiltott vérfogyasztást [7].

[7] Többek között a következő bibliaversekre utaltak: 1Mózes 9:3, 4; 3Mózes 17:10-12; Cselekedetek 15:28, 29.

A későbbi években ez a szabály megváltozott. A fiókhivatalnak azok a tagjai, akik a levelekre válaszoltak, tudták, hogy a múltban más tartalmú leveleket küldtek, és hogy a hemofíliások, akik „egyszeri alkalommal” már igénybe vették az injekciójukat, abban a hiszemben éltek, hogy ha ezt még egyszer megtennék, az a Szentírás elleni véteknek számítana. Inkább elvéreztek, mert ragaszkodtak ehhez az állásponthoz.

A vezetőség nem kívánta az új álláspont írásos publikálást, mivel a régi sohasem volt kinyomtatva, csupán külön-külön közölték az érdeklődőkkel. Ha megjelentetnének valamit, az azt jelentené, hogy először el kell magyarázni, mi volt az eredeti álláspont, majd tisztázni, hogy már túl vagyunk rajta. Ez nem látszott kívánatosnak. Ezért a fiókhivatalnak ezek a munkatársai gondosan átkutatták feljegyzéseiket, és igyekeztek megtalálni ezeknek az embereknek a nevét és a címét, és újabb levelet küldtek nekik, amiben bejelentették a változást. A fiókhivatal munkatársai így jobban érezték magukat.

De az után rájöttek, hogy sok kérdés telefonon érkezett, és hogy ezekről a telefonbeszélgetésekről nincsenek semmilyen feljegyzések, és teljesen lehetetlen megállapítani, kik voltak az érdeklődő hemofíliások. Nem tudták, hogy a régi és az új rendelet közötti időszakban nem halt-e meg valaki közülük; és azt sem tudták, nem haltak-e már meg azok, akiket nem érhettek el, mert a régi rendelethez tartották magukat. Csak azt tudták, hogy az utasítások szerint cselekedtek, és lojálisan szót fogadtak feletteseiknek a szervezetben.

Ezt az irányelvet hivatalosan a Vezető Testület 1975. június 11-ei összejövetelén változtatták meg. De még három év telt el addig, amíg 1978-ban végre közzé tették a változást, bár ekkor is eléggé titokzatosan, és furcsa módon abban a cikkben, mely a széruminjekciók használatáról szólt a betegségek elleni harcban (mivel az hemofília nem betegség, hanem egy örökletes rendellenesség), az Őrtorony 1978. július 15-ei angol számában. Továbbra sem ismerték be, hogy ez az előző irányelv megváltoztatását jelenti a hemofíliások által igénybe vett vérszármazékok többszöri használatára vonatkozóan.

Egy másik kulcs a Vezető Testület tagjai gondolatmenetének megértéséhez az ilyen esetekben az, ha megértjük, sokszor hangsúlyozták egy bizonyos útmutatás hosszú létezését. Ebből kifolyólag az évek folyamán ezrek követték a szervezet útmutatását, annak ellenére, hogy súlyos nehézségeket jelentett nekik, és talán bebörtönzéshez vagy más szenvedésekhez vezettek. Úgy érveltek, hogy a változás végrehajtása most azt eredményezhetné, hogy akiket érintett, úgy érezhetnék, hogy amin keresztül mentek, az felesleges volt, bár ők ebben a szenvedésben személyes elégtételt találták, és az 'igazságosságért történő szenvedésnek' tekintették, de most csalódást érezhetnének, és talán igazságtalanságnak éreznék, hogy ők végigszenvedték a mártíromság valamely formáját, míg mások most megússzák.

Ezt a lehetséges gondolkodásmódot gyönge indoknak véltem arra, hogy ne hajtsunk végre egy változást akkor, amikor szilárd bizonyíték szólt mellette. Nekem úgy tűnt, hogy ezeknek az embereknek inkább örülniük kellene, amikor megtudják, hogy másoknak már nem kell ilyen terhet elviselniük annak érdekében, hogy megőrizzék helyeselt állapotukat a szervezetben. Szemléltetésként: ha egy gazda elveszíti a javait a súlyos - sőt igazságtalan - adóztatások miatt, nem kellene-e együtt örülnie a barátaival, akik szintén ilyen veszteség előtt álltak, de megtudják, hogy a nyomasztó adót eltörölték? Nem kellene-e örülnie a tüdőbajban szenvedő bányásznak, ha a bányákban megjavulnak a körülmények, holott neki már ebből semmi haszna? Nekem úgy tűnt, hogy a valódi keresztények örülnének ilyen helyzetben. Úgy tűnt, hogy fel kell tennünk magunknak a kérdést: a kinyilvánított aggodalmaknak mekkora része áll kapcsolatban inkább a Vezető Testület saját „imidzse”, hitelessége, az emberek belé vetett bizalma miatti aggodalommal, és a félelemmel, hogy a hibák elismerése meggyengíthetné ezt.

Amikor a Vezető Testület ülésén végighallgattam némely érvelést, gondolatban eszembe jutott az a sok ügy, melyben Jehova Tanúi az Egyesült Államok Legfelső Bíróságához fordultak. Az ellentétes oldalon álló jogászok sok tekintetben hasonló érveket használtak, mint a Vezető Testületben levő férfiak. Ezek a jogászok a potenciális veszélyeket hangsúlyozták. Azt állították, hogy a házról-házra tett látogatások komoly háborgatásra, lopások elkendőzésére vagy más bűncselekményekre adhatnak lehetőséget, ezért jogos korlátozni a Tanúk szabadságát, hogy ezt a tevékenységet folytassák. Azt mondták, hogy ha a Tanúk engedélyt kapnak nyilvános működésük folytatására, vagy a parkokban előadások megtartására, az bizonyos környékeken csőcseléktámadáshoz vezethetne, ugyanis az ottani közösség általában véve helytelenítő és ellenséges, ezért be kellene vezetni a korlátozásokat. Azzal érveltek, hogy annak engedélyezése, hogy a Tanúk elmondják véleményüket olyan dolgokról, mint a zászló előtti tisztelgés, vagy hogy kifejezzék álláspontjukat, hogy a világi kormányok „az Ördög szervezetének részét alkotják”, a széles társadalom érdekeit károsítaná, és az antilojalitás elterjedéséhez vezetne, ezért lázadó is lenne (??hence be seditious); ezért tehát szükségesnek tartották a korlátozásokat.

A Legfelsőbb Bíróság bírái sok esetben figyelemreméltó éleslátásról és elmebeli tisztaságról tettek bizonyságot az érvek boncolgatásánál, rámutatva, hogy félrevezetők. Nem értettek egyet azzal, hogy az egyén, vagy a kicsi, népszerűtlen kisebbség joga csak azért legyen korlátozva, mert a feltételezhető vagy képzelt veszedelem miatti aggodalom, vagy a széles többség állítólagos érdeke így kívánja meg. Kitartottak a mellett, hogy mielőtt bevezethetnék a szabadság korlátozásának bármilyen jogos korlátozását, a veszedelemnek többnek kell lennie csupán „félelemnél”, és többnek, mint valami, ami a feltételezés szerint valószínűleg csak ezután fog kifejlődni. Be kell bizonyítani az „egyértelmű és valóságos veszélyt”, ami valóban létezik [8].

[8] Lásd a Társulat Defending and Legally Establishing the Good News (A jó hír védelme és törvényes megerősítése) című kiadványát, 58. o.

TOVÁBB