Mennyi kedvező ítéletet értek volna el a Tanúk, ha a Legfelsőbb Bíróság bírái nem mutattak volna ennyi megfontolt bölcsességet, ilyen képességet, hogy meglássák a valódi problémát, ilyen érdeklődést az egyén iránt? Az ő döntéseiket nagy ovációval fogadták a Társulat kiadványaiban. Sajnos, ezen bírák ítélethozatalának magas mércéje és hozzáállásuk az érzelmileg terhelt kérdésekhez sokszor magasabb színvonalúnak látszott, mint amilyet mutatott jó néhány összejövetelén a Vezető Testület. Eszembe jut a Legfelsőbb Bíróság egyik bírájának a kijelentése, melyet egy Tanúkkal kapcsolatos ügyben tett. Ezt mondta:
„Az eset nem azért annyira bonyolult, mert a döntés alapjául szolgáló elvek nem világosak, hanem azért, mert a zászló, amiről szó van, a sajátunk. Ennek ellenére érvényesítjük az Alkotmányban foglalt korlátozásokat, anélkül hogy tartanánk attól, az értelmi és szellemi sokféleség és másság szabadsága szétbomlást okozna a társadalmi elrendezésben… a különbözőség szabadsága nem csak olyan dolgokra vonatkozik, melyeknek nincs nagy jelentőségük. Ez csupán a szabadság árnyéka lenne. Lényegének a próbája abban van, hogy legyen jogunk különbözni olyan dolgokban, amik a létező társadalmi rendnek magát a szívét érintik.” [1]
[1] Lásd a Társulat Defending and Legally Establishing the Good News (A jó hír védelme és törvényes megerősítése) című kiadványát, 62. o.
Úgy tűnt, a bíró sokkal jobban bízik a „létező társadalmi rendben” és az általa védett szabadságjogokban, mint ahogyan a Vezető Testület egyes tagjai bíztak Tanú-társaikban, és abban, milyen hatása lenne a létező ’teokratikus rendre’ a lelkiismereti szabadságuknak, ha érvényesíthetnék. Ha a Legfelsőbb Bíróság bírái úgy érvelt volna, mint a Vezető Testület néhány tagja, akkor a Tanúk valószínűleg sorozatosan elveszítették volna az ügyeket.
A bírósági döntéseket a történelem bírálja meg. De a Szentírás azt mondja, hogy egy napon minden keresztény vén a Leghatalmasabb Bírónak fog „számot adni” tetteiről, és arról, hogyan bánt Isten bárányaival, ezért azoknak, akik jelentős hatalmat gyakorolnak a keresztények közt, komoly okuk van tetteik gondos mérlegelésére (Héberek 13:17).
Az a mód, ahogyan a Társulat hivatalos kiadványai bemutatták az irányelvekben történt jelentős változásokat, arról tanúskodik, hogy kevésbé törődtek a szükségtelenül szenvedő egyénekkel, mint azzal, milyen a szervezet „imidzse” Isten csatornájaként, és a Vezető Testület képe Isten által kinevezett és Ő általa irányított vezetőkként. Ennek legmegdöbbentőbb példája a jelentős változások kapcsán talán az, ahogyan elfogadásra került az „alternatív szolgálat”.
Az „alternatív szolgálat” polgári szolgálatot jelent (például kórházi munkát vagy más, a közösség javára végzett szolgálatot), melyet a kormányok ajánlanak fel azoknak, akiknek lelkiismereti okokból fenntartásaik vannak a kötelező katonai szolgálatban való részvétellel szemben. Sok felvilágosult ország ajánlja fel állampolgárainak ezt a lehetőséget. Az erre vonatkozó irányelv 1996-ban történt megváltozását figyelembe véve rendkívül érdekes az, ami a Tanúk szervezetében és a Vezető Testületben kialakult ezzel kapcsolatban.
Az Őrtorony Társulat hivatalos, még a második világháború alatt kifejlődött álláspontja az volt, hogy ha Jehova valamelyik Tanúja vállalja az ilyen alternatív szolgálatot, akkor „megalkuszik” és megszegi Isten előtti feddhetetlenségét. A háttérben az a meggondolás rejlett, hogy mivel ez a szolgálat „helyettesítő”, akkor annak helyébe lép amit helyettesít, és (ahogy nyilván tovább folytatódik az érvelés) akkor ugyanazt is jelenti [2]. Mivel ezt a katonai szolgálat helyett ajánlják fel, és a katonai szolgálat (legalábbis potenciálisan) a vérontást is tartalmazza, akkor bárki, aki ezt a helyettesítő szolgálatot elfogadja, „vérbűnössé” válik. Ez a figyelemre méltó irányelv, amely a Vezető Testület tényleges életre hívása előtt lett kialakítva, és valószínűleg abban az időszakban döntött róla Fred Franz és Nathan Knorr, amikor ők hoztak minden, az irányelveket érintő főbb döntést. ha valaki nem alkalmazkodott ehhez az irányelvhez, akkor automatikusan „elkülönítettnek” tekintették, és ugyanúgy kezelték, mint a kiközösítetteket.
[2] Még az Őrtorony 1990. november 1-jei számában is úgy utaltak rá, mint egy írásellenes szolgálat „megalkuvást jelentő pótléka” (saját fordítás).
Az Őrtorony 1996. május 1-jei száma érvénytelenítette ezt az útmutatást. Az „Adjátok meg, ami a császáré, a császárnak” című cikkben jelentek meg azok a bekezdések, melyek az (5. fejezethez tartozó) függelékben láthatók. Ezekben az olvasó semmit sem tud meg annak az irányelvnek, egy több mint 50 éven át érvényben lévő irányelvnek a történetéről, mely egészen addig a pillanatig létezett. Ugyancsak egyáltalán nem árult el semmit az olvasóknak semmit arról, mi történt a Vezető Testületen belül ugyanezzel az irányelvvel kapcsolatban mintegy két évtizeddel korábban. A szavazásra vonatkozó "kétharmados szabály" emberek életére gyakorolt hatását talán semmi sem szemlélteti jobban, mint ez az információ. Figyeljük meg:
Több mint húsz évvel ezelőtt, 1977 novemberében egy levél érkezett Brooklyn-ba egy belgiumi Tanútól (Michel Webertől), aki rákérdezett levelében, milyen érveken nyugszik a szervezetnek ez az irányelve. Ennek hatására a vezető Testület számos hosszadalmas és élénk vitát folytatott a kérdésről, először 1978. január 28-án, majd március 1-én, és ismét szeptember 26-án, október 11-én, október 18-án, és november 15-én. Világszerte felmérést végeztek, és levelek érkeztek mintegy 90 fiókhivatalból.
[ITT HIÁNYOZNAK RÉSZEK!]
A feljegyzések arról tanúskodnak, hogy sok fiókhivatali bizottság, beleértve néhány nagy ország bizottságát is, arról számolt be, hogy az érintett Tanú-férfiak nem értette a szervezet álláspontjának sem a logikáját, sem a bibliai alapját. Számos esetben maguk a fiókbizottságok vetettek fel kérdéseket az irányelv helyességéről, és be is mutattak szentírási érveket amellett, hogy az ügynek lelkiismereti kérdésnek kellene lennie [3]. (Én magam egy körülbelül tizennégy oldalas, a történelmi, bibliai és lexikonokon alapuló bizonyítékot mutattam be, ami ugyanebbe az irányba mutatott.) Figyeljük meg, mi történt a Vezető Testület korábban említett hat összejövetele közül az utolsó három összejövetelen:
[3] A teljes dokumentáció és a kérdések, melyek megmutatják, milyen mértékben jelentett súlyos nehézséget ez az ügy az érintett Tanú-férfiaknak és számos ország fiókbizottsági tagjainak, megtalálható az In Search of Christian Freedom című könyv 256-270. oldalán.
1978. október 11-én a jelen levő tizenhárom tagból kilencen szavaztak a hagyományos irányelv megváltoztatása mellett azzal, hogy az alternatív szolgálat elfogadásáról vagy elutasítatásáról szóló döntés legyen az egyén lelkiismeretére bízva; négyen nem szavaztak meg ezt. És az eredmény? Mivel a testületnek tizenhat tagja volt (bár nem voltak jelen mindannyian), és a kilenc nem két harmada a tizenhatnak, nem történt semmilyen változás.
Október 18-án ismét volt egy beszélgetés az ügyről, de nem történt szavazás. November 15-én mind a tizenhat tag jelen volt, és tizenegy szavazott az irányelv megváltoztatása mellett azzal, hogy a Tanú, aki lelkiismerete szerint el tudja fogadni az ilyen szolgálatot, ne legyen automatikusan besorolva az Istenhez hűtlenek csoportjába, és ne legyen elkülönítve a gyülekezettől. Ez valóban kétharmados többség volt. Történt változás?
Nem, mert egy rövid szünet után, a Vezető Testület egyik tagja, Lloyd Barry, aki a többséggel együtt a változás mellett szavazott, bejelentette, hogy meggondolta magát, és inkább a hagyományos irányelv további fennmaradását támogatja. Ez szétrombolta a kétharmados többséget. A rákövetkező szavazáson a tizenöt jelen lévő tag közül kilencen szavaztak a változások mellett, öten ellene, egy személy pedig tartózkodott [4].
[4] Lloyd Barry elment. Feljegyzésem szerint a változás mellett szavazott: John Booth, Ewart Chitty, Ray Franz, George Gangas, Leo Greenlees, Albert Schroeder, Grant Suiter, Lyman Swingle és Dan Sydlik. Ellene szavaztak: Carey Barber, Fred Franz, Milton Henschel, Wiliam Jackson és Karl Klein. Ted Jaracz tartózkodott a szavazástól.
A Vezető Testület hat összejövetelén volt szó az ügyről, és minden egyes esetben a Vezető Testület tagjainak többsége támogatta az addigi szabály eltörlését. Az egyedüli alkalom, amikor sikerült elérni a két harmados többséget, kevesebb mint egy órán át tartott, ezért ai irányelv érvényben maradt. Emiatt a Tanú-férfiaktól továbbra is elvárták, hogy inkább a börtönt kockáztassák meg, mint hogy elfogadják az alternatív szolgálatot - annak ellenére, hogy a felmérés eredményeként küldött levelek azt mutatták, lelkiismeretük alapján talán úgy érezték, Isten szemében nem lett volna helytelen elfogadni azt. Akármennyire hihetetlennek tűnhet is, ezt az álláspont fogadták el, és a Vezető Testület tagjainak a többsége is úgy fogadta mindezt, mintha teljesen természetes lenne. Elvégre egyszerűen az érvényben levő szabályok szerint cselekedtek.
Egy évvel később, 1979. szeptember 15-én újabb szavazásra került sor, és ez pont fele-fele arányban volt megosztott, a fele a változásra, a másik fele pedig ellene szavazott.
Ez az irányelv még 16 éven át, mígnem az 1996. május 1-jei Őrtorony hirtelen úgy rendelkezett, hogy az alternatív szolgálat elfogadása lelkiismereti kérdés. Ebben a 16 évben a Tanúk ezrei, főleg fiatal férfiak töltöttek el bizonyos időt börtönben amiatt, hogy a katonai szolgálat alternatívájaként nem voltak hajlandók elfogadni a közösségnek végzett szolgálat különféle formáit. Még 1988-ban is arról számolt be az Amnesty International, hogy Franciaoszágban „a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó több mint 500 személyt börtönöztek be abban az évben, akik közül a legtöbben Jehova Tanúi voltak”. Ugyanerről az évben Olaszországban „a beszámolók szerint több mint
[5] Az Őrtorony Társulat a közelmúltban több európai országban is nehézséget tapasztalt abban, hogy megszerezzen vagy megtartson bizonyos helyzetet a kormánynál. Az alternatív szolgálatra vonatkozó irányelv megváltozása talán kapcsolatban lehet az emiatti aggodalommal.
Ez a képnek csak egy része. Ha a Vezető Testületnek az a tagja nem változtatja meg a szavazatát 1978-ban, akkor gyakorlatilag egy sem került volna börtönbe ezek közül a férfiak közül - a fiókbizottságok jelentései ugyanis világosan bizonyítják, hogy nem a saját, személyes lelkiismeretük volt az, ami a bebörtönzésüket okozta. Hanem a kényszer, hogy alkalmazkodjanak a szervezet által rájuk erőltetett irányelvhez.
Az irányelv megváltozása kétségtelenül örvendetes. De biztosan jelentőségteljes az a tény, hogy a szervezetnek mintegy 50 évbe telt, míg végül kihátrált arról a területről, amely az egyén lelkiismeretére tartozik. Önkéntelenül is eszünkbe jut az az együttesen több ezer év, amit ez alatt a fél évszázad alatt a Tanú-férfiak elvesztettek, és nem volt szabaságukban, hogy ez idő alatt együtt legyenek a családjukkal és a barátaikkal, vagy hozzájáruljanak saját vagy a velük kapcsolatban állók boldogulásához, illetve hogy más, olyan értelmes tevékenységekkel foglalkozzanak, amelyekre a börtön falai közt nem nyílik lehetőség. Ez az értékes évek hihetetlen pazarlását jelenti amiatt az egyszerű ok miatt, hogy felesleges volt, egy olyan bibliaellenes nézet következménye volt, melyet a szervezeti hatalom kényszerített ki.
Ha őszintén elismerték volna a hibát, nem csupán a tanításbeli hibát, hanem azt a hibát, hogy helytelen módon beleavatkoztak mások lelkiismeretre való jogába, és ha elismerték volna sajnálatukat ennek a beavatkozásnak a káros következményei miatt, akkor lenne okunk a stívből jövő dicséretre, sőt arra is lenne okunk, hogy bízzunk bizonyos mértékű változásokban. Az Őrtorony 1996. május 1-jei száma sajnos sehol sem foglalkozik ezekkel a tényezőkkel, és még csak nem is utal a sajnálkozásra, amit a helytelen nézet kényszerített ki több mint fél évszázadon át. Még csak magyarázatot sem nyújt rá, miért ragaszkodtak oly mereven a helytelen állásponthoz több mint ötven éven át. Néhány mondatban közli a változást úgy, mint ha az egy rendelet lenne, és mint ha ezt mondaná: „Mostantól fogva működhet a lelkiismereted ezen a területen.”
Bocsánatkérés helyett úgy tűnik, a szervezet elismerésre méltónak érzi magát azért, mert megtette a változtatást, melyet józan eszétől (és szerénységétől) indíttatva már évtizedekkel korábban meg kellett volna tennie, azokat a változásokat, melyeknek ellenálltak a Szentírásból, mind a Vezető Testületen, mind pedig a fiókhivatali bizottságok részéről eléjük tárt bőséges bizonyítékok ellenére is. A fiókbizottságok némelyike nem csupán az Őrtorony 1996. május 1-jei számában olvasható bibliai bizonyítékokat tárta eléjük, hanem alaposabb és jobban átgondolt bibliai bizonyítékokat is. Ezt még 1978-ban tették, de amit írtak, gyakorlatilag lerázták magukról és figyelmen kívül hagyták a Vezető Testületnek a hagyományos irányelv megőrzését pártoló tagjai.
A cikk 17. bekezdése például rámutat, hogy „a kötelező szolgálat gyakorlat volt a bibliai időkben is”, és tartalmaz egy rövid idézetet egy történelemkönyvből, mely leírja a római uralom alatti „robotot”, és megemlíti cirénei Simon példáját, akit Jézus keresztjének hordozására kényszerítettek. Az a memorandum, melyet 18 évvel korábban (1978-ban) nyújtottam be a Vezető Testületnek, tizennégy oldalon át tartalmazott bizonyítékokat ugyanerről a tényről, valamint bőséges iratanyagot tartalmazott arról is, hogy az „adó” jelentésű bibliai kifejezést (héberül masz; görögül phoros) gyakran a kötelező szolgálat formájában teljesített fizetés leírására is használták. (Lásd a függeléket.) Az 1996-os Őrtoronyban a kötelező szolgálat elfogadhatósága mellett szóló fő bibliaverseket, mint például a Máté 5:41; 27:32; 1Péter 2:13; Titusz 3:12 versét (számos más vers mellett) mind megtaláljuk nem csupán a memorandumban, hanem a fiókbizottságok által írt több levélben is, melyeknek tagjai úgy érveltek, hogy az alternatív szolgálatnak van bibliai alapja. A szentírási bizonyíték tehát már 1978-ban fel lett tárva, de a Vezető Testületnek az irányelv bármilyen mértékű megváltoztatását ellenző tagjai egyszerűen nem tulajdonítottak neki jelentőséget. A hagyományos irányelvnek további 18 éven át nagyobb jelentőséget tulajdonítottak.
Még a hibát is - ha az az Őrtorony hibája - kedvező fényben tüntetik fel. Ugyanez az 1996-os Őrtorony beszél a szervezet korábbi, a Róma 13. fejezetében említett „felsőbb hatalmakra” vonatkozó helytelen magyarázatáról is, mely magyarázat egyértelműen elutasította a világos bizonyítékot, mely szerint ezek az emberi kormányhatalmakat jelentették, és azt bizonygatta, hogy a „felsőbb hatalmak” kifejezés kizárólag Istenre és Krisztusra utalt. Ez a helytelen magyarázat egy még korábbi, helyes nézet helyébe lépett, és 1929-től 1962-ig ezt tanították. Az Őrtorony 1996. május 1-jei száma a következőt mondja erről a helytelen értelmezésről (a 14. oldalon):
„Visszatekintve el kell hogy mondjuk, ez a nézőpont, Jehova és Krisztusának ez a felmagasztalása segített Isten népének, hogy ebben a nehéz időszakban mindvégig megőrizze semleges állását, megalkuvást nem ismerve.”
Ezzel tulajdonképpen azt állítják, hogy ha helyesen értették volna, úgy, ahogyan Pál apostol szánta ezt a tanácsot a megírásakor, akkor az nem lett volna kielégítő irányítás, vagy pedig nem lett volna annyira hatásos a keresztényekhez nem illő cselekvéstől való megóvásban, mint az Őrtorony szervezet által tanított hibás nézet! Semmi sem utal rá, hogy Isten hibák által vezetné a népét. Ő az igazsággal, nem pedig a hibákkal erősíti meg a népét a válságos időszakokban (1János 1:5; Zsoltárok 43:3; 86:11).
Még újabban, az Őrtorony 1998. augusztus 15-ei száma is foglalkozott a katonai szolgálatot helyettesítő alternatív szolgálat kérdésével, ahogy itt látható:
Ha az az érzésünk, hogy feleslegesen szenvedtünk
7 Vajon igazságtalan volt Jehovától, hogy engedte szenvedni, amiért nem volt hajlandó elvállalni olyasmit, amit most már mindenféle következmények nélkül megtehetne? A legtöbben nem így vélekednek, akik ezt átélték. Sőt inkább örülnek, hogy lehetőségük volt a nyilvánosság előtt, világosan kimutatni elhatározásukat, hogy szilárdan kiállnak az egyetemes szuverenitás kérdésében. (Vesd össze: Jób 27:5.) Mi oka lehetne bárkinek is megbánni, hogy a lelkiismeretére hallgatott, amikor szilárdan kiállt Jehova mellett? Mivel lojálisan kiálltak a keresztény alapelvek mellett, reagálva lelkiismeretük ösztönzésére, méltónak bizonyultak Jehova barátságára. Nyilván bölcs dolog kerülni az olyan életutat, amely háborgatná a lelkiismeretünket, vagy amelyik valószínűleg megbotránkoztatna másokat. Pál apostol példájára gondolhatunk ebben (1Korinthus 8:12, 13; 10:31–33).
8 Ahhoz, hogy a zsidók elnyerjék Jehova tetszését, engedelmeskedniük kellett a Tízparancsolatnak, és még körülbelül 600, sok területet felölelő törvénynek. Később a keresztényi elrendezés alatt nem volt többé követelmény Jehova szolgálatához, hogy engedelmeskedjenek ezeknek a törvényeknek, még a test szerinti zsidók számára sem. A többé nem érvényes törvények között voltak a körülmetélkedésre, a sabbat megtartására, az állatáldozat bemutatására és bizonyos étkezési korlátozások megtartására vonatkozók (1Korinthus 7:19; 10:25; Kolossé 2:16, 17; Zsidók 10:1, 11–14). Azok a zsidók — köztük az apostolok is —, akik keresztények lettek, megszabadultak a törvények megtartásának kötelezettségétől, amely törvényeknek engedelmeskedniük kellett, amikor még a Törvényszövetség alatt voltak. Vajon panaszkodtak, hogy az isteni elrendezés igazságtalan volt, amiért korábban olyasmiket kívánt meg tőlük, amik szükségtelenné váltak? Nem, inkább örvendeztek, hogy jobban értik Jehova szándékait (Cselekedetek 16:4, 5).
9 Modern korunkban volt néhány Tanú, aki nagyon szigorúan vette, hogy mit tehet meg és mit nem. Ezért többet szenvedtek, mint mások. Később a nagyobb ismeret segített nekik kiszélesíteni a látókörüket bizonyos kérdésekben. De nincs okuk bánni, hogy korábban a lelkiismeretükkel összhangban tettek, még akkor sem, ha ez valószínűleg több szenvedést okozott nekik. Igazán dicséretes, hogy készek voltak hűen szenvedni Jehováért, „mindezt pedig az evangéliumért”. Jehova megáldja az ilyenfajta Isten iránti odaadást (1Korinthus 9:23, Újfordítású revideált Biblia; Zsidók 6:10). Péter apostol éleslátóan ezt írta: „ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél” (1Péter 2:20).
Ismételten azt látjuk, hogy nem vállalják fel a felelősséget azért az emberek életében bekövetkezett kárért, melyet egy bibliai alap nélküli irányelv rájuk kényszerítése okozott. Az elviselt szenvedést, mely egy fél évszázadon át több ezer fiatalember esetén a bebörtönzést jelentette, úgy mutatják be, mintha kizárólag annak következménye lett volna, hogy ők személyesen késztetést éreztek volna „a polgári szolgálat bizonyos formáinak” elutasítására, mivel „lojálisan kiálltak a keresztény alapelvek mellett, reagálva lelkiismeretük ösztönzésére”.
Semmi kétség a felől, hogy e fiatalemberek közül sokan, valószínűleg a legtöbben világosan értették elméjükben és szívükben a „keresztény alapelveket”, ha arról lett volna szó, hogy a háborúhoz kapcsolódó vérontásban kell részt venniük, vagy be kell vonulniuk a hadseregbe, mely oly nagy hangsúlyt helyez az erőre és az erőszakra. De nem ezekkel a kérdésekkel kerültek szembe. Az „alternatív szolgálatról” pontosan azért gondoskodtak, mert a kormányok figyelembe vették az ezeken a területeken létező lelkiismereti kifogásokat.
A fentebb említett Őrtorony-cikk írója talán nem tudott a valós helyzetről. De a cikket biztosan el kellett olvasnia és jóvá kellett hagynia a Vezető Testület legalább öt tagjának, azoknak, akik a jelenlegi Írói Bizottságot alkotják. Ők mindenkinél jobban tudják, mennyire pontatlan az itt bemutatott kép, ugyanis tudták, hogy egyik fiókbizottság a másik után jelentette ki, hogy az országukban élő fiatal férfiak nem értik az irányelv bibliai alapját, és nem 'a keresztény alapelvek iránti lojalitásból' engedelmeskedett neki, hanem mert alávetette magát a szervezet útmutatásának. Tudták azt is, hogy a fiókbizottságok sok tagja is érveket hozott fel amellett, hogy a keresztény alapelvek tulajdonképpen elfogadhatónak tartják a 'polgári szolgálat ilyen formáinak' elfogadását.
Ezeket a gondolatokat alátámasztandó az In Search of Christian Freedom című könyv 259-266., 398., 399. oldalán több idézet található a fiókbizottsági tagok leveleiből olyan országokból, mint például Ausztria, Belgium, Brazília, Chile, Dánia, Lengyelország, Norvégia, Olaszország, Spanyolország és Thaiföld.
Figyeljünk meg itt csak egy példát, a belgiumi fiókbizottság levelét, mely az alábbiakban látható (Az angol eredetiben látható aláhúzások és jelölések a levél Brooklyn-ba való megérkezése után történtek.)
ŐRTORONY BIBLIA ÉS TRAKTÁTUS TÁRSULAT
Rue d'Argile 60 - Potaardestraat 60, B-1950 Kraainem, Belgium
AB 1978. július 14., 171. sz.
Watch Tower Bible and Tract Society of Pennsylvania
Vezető Testület - Írói Bizottság figyelmébe
124 Columbia Heights
Brooklyn, New York, 11201, USA
Kedves Testvérek!
Miután megkaptuk 1978. június 8-án kelt leveleteket, melyben további tájékoztatást kértek a keresztény semlegesség ügyében, fiókbizottságunk imádságos szellemben megvizsgálta az említett kérdéseket.
Igen, ahol a törvények a katonai szolgálat helyett alternatív szolgálat elfogadását kívánják meg, a testvérek többsége megérti, hogy ennek elfogadását helytelennek tekintjük, ha sorozó központ, sorozóbizottság vagy más kormányhivatal rendeli azt el. Ahogy korábbi, 1978. március 8-án és 1978. április 25-én kelt leveleinkben is írtuk, néhány fiatalnak és vénnek nehezére esik megértenie ezt, ha a katonai szolgálat helyett alternatív polgári munkát kell végezni a katonai hatóságoknak történő megfelelés végett. Azt mondják, hogy a polgári szolgálat elfogadása lelkiismereti kérdés. De ahogyan írtuk is, a legtöbb testvér megérti, hogy helytelen elfogadni ilyen, alternatív polgári szolgálatot.
Miután két éves börtönbüntetésre ítélik őket, a testvéreket különféle munkákra osztják be a konyhában, takarításra, irodai feladatokra, karbantartásra vagy mezőgazdasági munkára. Vannak még olyanok is, akik a börtönön kívül dolgoznak, és állami épületeket gondoznak, de nem arra ítélik őket, hogy polgári munkát végezzenek a katonai szolgálat helyett. Ha elítélésük után a börtön vagy a bíróság arra osztaná be őket, hogy valamilyen humanitárius munkát végezzenek, mint amilyet a polgári szolgálat keretében kellene végezniük, azt nem tartanák megalkudásnak.
Vajon képesek megmagyarázni és alátámasztani a Szentírásból ezt az álláspontot? Valójában kevés testvér van olyan helyzetben, hogy a Biblia segítségével tudja elmagyarázni, miért utasítja el, hogy alternatív polgári munkát végezzen a katonai szolgálat helyett. Ami a katonai és politikai ügyeket illeti, el tudják magyarázni, hogy a Biblia elítéli ezeket a tevékenységeket, de a polgári szolgálat kapcsán nagyon kevesek ténylegesen megmutatni a Szentírás alapján, hogy ezt a szolgálatot nem lehet elfogadni a katonai szolgálat helyett. Nem csak a fiatalok, de néhány vén is nehéznek találja ennek az álláspontnak a megmagyarázását. hallottunk róla, hogy néhány testvér képtelen volt megmagyarázni semleges álláspontját a bírák előtt, akik néha úgy játszadoznak velük, mint a macska az egérrel. Ennek ellenére a testvérek elutasítják a katonai szolgálatot helyettesítő polgári szolgálatot, alapjában véve azért, mert tudják, hogy rossz, és a Társulat is így tekinti. Emiatt néhány bíróság azt mondta a testvéreknek, hogy a Társulat kényszerítette rá őket a polgári szolgálat elutasítására.
Több testvér is megkeresett bennünket, akik eljöttek a fiókhivatalba, hogy megbeszéljük velük a keresztény semlegesség kérdését. Ezeket a testvéreket megzavarta néhány vén és fiatal, akik megpróbálták meggyőzni őket arról, hogy a polgári szolgálat elfogadható, különösen akkor, ha humanitárius tevékenységet lehet végezniük. Egyértelművé tettük, hogy mindenkinek magának kell meghoznia a döntést, és hogy nincs lehetőségünk vagy a Társulatnak, hogy bárkinek megmondja, mit kell tennie. Amikor elolvastuk ezekkel a testvérekkel a polgári szolgálattal kapcsolatos rendeleteket, láttuk, hogy ez a szolgálat a katonai szolgálatról szóló törvény része, ugyanis az egész, polgári szolgálatra vonatkozó szabályozás alapja, hogy már korábban és e fölé rendelve létezik a katonai szolgálatról szóló törvény. Egyértelműen láthatóvá tettük, hogy a polgári szolgálat a katonai szolgálatot helyettesíti. Annak alapján, ahogyan mi értjük, elmondtuk nekik, hogy a problémát nem elsősorban a humanitárius munka szempontjából kell vizsgálni, hanem annak alapján, miért javasolják és ajánlják fel választási lehetőségként ezt a munkát. Ha ezt a tevékenységet a Császár a katonai szolgálat helyett kívánja meg, akkor az ezt elfogadók megalkusznak keresztény semlegességükben.
Szeretnénk tájékoztatni benneteket, hogy a brüsszeli Saint Gilles börtönben bebörtönzött testvéreknek nem engedték meg, hogy 1978. március 23-án megünnepeljék az Emlékünnepet. Amikor az őket meglátogató vének és családtagjaik megkerestek minket ebben az ügyben, azt javasoltuk nekik, hogy a szülők írjanak tiltakozó levelet az igazságügy-miniszternek, mert a vallásos összejövetel megtartásának megakadályozása a belga alkotmányba ütközik. Mellékelten küldjük az igazságügy-miniszternek küldött levél fordítását. Örömünkre megadták az engedélyt, és a testvérek 30 nappal később megtartották az Emlékünnepet.
Imádkozunk Jehovához azért, hogy vezessen benneteket a meghozandó döntésben, és kérjük, fogadjátok forró szeretetünket és jókívánságainkat.
Testvéretek
Willet
Ehhez hasonló kijelentéseket számos fiókhivatal leveleiben találhatunk. Ezek rámutatnak, mennyire hamisan mutatja be a kérdést az Őrtorony 1998. augusztus 15-ei száma, amikor ezt mondja azokról, akik az irányelvhez való ragaszkodásuk miatt szenvedtek:
„Vajon igazságtalan volt Jehovától, hogy engedte szenvedni, amiért nem volt hajlandó elvállalni olyasmit, amit most már mindenféle következmények nélkül megtehetne? A legtöbben nem így vélekednek, akik ezt átélték. Sőt inkább örülnek, hogy lehetőségük volt a nyilvánosság előtt, világosan kimutatni elhatározásukat, hogy szilárdan kiállnak az egyetemes szuverenitás kérdésében. (Vesd össze: Jób 27:5.) Mi oka lehetne bárkinek is megbánni, hogy a lelkiismeretére hallgatott, amikor szilárdan kiállt Jehova mellett? Mivel lojálisan kiálltak a keresztény alapelvek mellett, reagálva lelkiismeretük ösztönzésére, méltónak bizonyultak Jehova barátságára.”
A belga fiókbizottság levele, melyet a fiókhivatal koordinátora írt alá, egyértelművé teszi, mi iránt mutattak „lojalitást” valójában. Megemlíti, hogy a bizottság erőfeszítéseket tesz a szervezeti irányelvek lojális érvényesítése érdekében. Azt is elmondja, hogy nem az általuk megértett keresztény alapelvek melletti lojális kiállás, és nem is a lelkiismeret ösztönzésének való engedelmesség indította ezeket a fiatalembereket az alternatív szolgálat elutasítására, és arra, hogy utána két évre bebörtönöztessék magukat. Az igazság az volt, hogy a testvérek közül „kevesen”, tulajdonképpen „nagyon kevesen” tudták elmagyarázni a Biblia alapján, mi az alapja az irányelvnek. A levél kijelenti, hogy mégis elutasították az alternatív szolgálatot, mert „tudják, hogy rossz, és hogy a Társulat így tekinti”. Mivel a Szentírás alapján nem tudták megmagyarázni, az, hogy 'tudták, hogy rossz', valójában csakis azt jelentheti, hogy a dolog helyes vagy helytelen voltát az döntötte el, mit mond a Társulat Brooklyn-ból a kérdésről - és nem az, hogy mit mond a Szentírás. Két éves börtönbüntetést szenvedtek el, nem a saját lelkiismeretük alapján meghozott döntés, hanem az emberektől eredő rendelkezés iránti ragaszkodás miatt.
A cikk azzal egészíti ki az általa festett hamis képet, hogy megpróbál párhuzamot találni azoknak a zsidóknak a helyzetével, akik a Mózesi Törvény alatt voltak, és akiknek kötelező volt engedelmeskedniük, és akikre később keresztényekként már nem vonatkozott ez az elvárás. A cikk ezután ezt a kérdést teszi fel:
„Vajon panaszkodtak, hogy az isteni elrendezés igazságtalan volt, amiért korábban olyasmiket kívánt meg tőlük, amik szükségtelenné váltak?”
A párhuzam teljesen alaptalan, hiszen a törvényszövetséget és annak követelményeit valóban maga Isten rendelte el, és ezek hasznos célt szolgáltak, de Ő nem rendelte el az Őrtorony Társulat öntörvényű irányelvét, mely megkövetelte az alternatív szolgálat elutasítását, és büntetést helyezett kilátásba azokkal szemben, akik nem engedelmeskedtek az irányelvnek. Isten Fiának szavai szerint ez „hagyomány” és „emberek parancsolata”, amely 'érvénytelenné teszi az Isten Szavát' a kérdéses ügyben.
Óhatatlanul is eszünkbe jutnak azok a kijelentések, melyek például az Őrtorony 1995. október 15-ei számában jelentek meg az „Óvakodj az önelégültségtől!” című cikkben. A 29. és 30. oldalon a következő bekezdések voltak olvashatók:
„Melyek ezek a jellemvonások, amelyektől óvakodnunk kell? Az önelégült emberek általában „úgy beszélnek, állnak és néznek, mintha sosem tettek volna semmi rosszat” — magyarázza az Encyclopædia of Religion and Ethics. Az önelégült emberek ezenkívül dicsekvők, és önmagukat előtérbe helyezik; főleg ez volt a baj a farizeusokkal.”
Azzal, hogy igyekszik a figyelmet önmagáról átterelni Istenre, mintha neki volna szüksége védelemre a „szükségtelen szenvedés” miatt, a vezető Testület újból nyilvánvalóvá teszi, hogy a helytelen eljárás és annak káros következményei miatti sajnálkozás helyett elsősorban az foglalkoztatja, hogyan védelmezze meg saját imidzsét, és hogyan kerülje el, hogy csökkenjen a szervezet hatalma és irányítása.
A hatalom miatt, melyet a szervezet saját döntéseivel a tagjai felett érvényesít, és a határtalan befolyás miatt, melyet ezek a döntések gyakorolnak az emberek életére, helyesnek vélem, hogy itt áttekintsük azt, amit a következetlenségek egyik legnagyobb példájának tartok, melyet a Vezető Testületben eltöltött kilenc év alatt átéltem. Még mindig nehéz elhinnem, hogy a férfiak, akik olyan nagy aggodalommal voltak a „meghátrálás nélküli álláspont” miatt, ezzel egyidejűleg egy kézlegyintéssel át tudnak siklani egy olyan körülmény felett, amelyeket csakis sokkolónak lehet nevezni. A következő fejezetből te is megítélheted, találó-e ez a kifejezés.
Utolsó kommentek