Ugyanígy nem magyarázza el azt a paradoxont, mely az Őrtorony saját tanítása miatt keletkezik: egyrészt, jelenleg azt tanítják, hogy 1919-ben Krisztus Jézus kiválasztotta, helyeslően elfogadta és azonosította „a hű és bölcs szolga osztályt”, másrészt pedig ugyanebben az évben, 1919-ben és még utána éveken át azok, akiket állítólag ily módon kiválasztottak, azt hitték, hogy a „hű és bölcs szolga” nem valamilyen osztály, hanem egy személy, Charles Taze Russell, akit 1914 előtt több évtizeddel korábban választott ki a már uralkodó Krisztus, akinek a „jelenléte” már 1874 óta tart.

Az Őrtorony új történelemkönyvében (a 220. és 221. oldalon) igyekszenek letagadni azt, hogy a második elnök, Joseph F. Rutherford igyekezett teljes és korlátlan hatalmat szerezni a szervezet fölött. Idézik Karl F. Kleint, mellyel lényegében alázatos embernek akarják mutatni őt, aki 'Istenhez intézett imáiban kisfiúhoz hasonlított'.

A történelmi adatok viszont azt bizonyítják, hogy mindenkit gyorsan eltávolítottak a szervezetben betöltött bármilyen magas rangú tisztségéből, aki hangot adott nézetkülönbségének Rutherforddal szemben, beleértve az igazgatótanács és a szerkesztői bizottság tagjait is. Csak el kell beszélgetni azokkal, akik elnökségének idején a főhivatalban voltak, és rögtön rájön az ember, hogy a Karl Klein által festett kép nem felel meg a valóságnak, és hogy „a Bíró” szava minden értelemben törvénynek számított.

Elnökségének utolsó öt évében aktív kapcsolatban voltam a szervezettel, és egyértelműen emlékszem, milyen hatással volt rá ez az ember, és hogy mi volt mások véleménye. A legtöbb mai Tanú nem tapasztalta ezt. De Isten Fia azt mondta, hogy „a szív bőségéből szól a száj”, illetve hogy „szavaid által leszel igazságossá nyilvánítva, és szavaid által leszel elítélve” (Máté 12:34, 37). Hiszem, hogy ha valaki egyszerűen elolvassa az Őrtorony folyóiratban az 1920-as évektől egészen 1942-ig terjedő időszakban található cikkeket, az világosan látni fogja, hogy ezek szelleme nem alázatosságot, hanem dogmatizmust és tekintélyelvűséget sugároz, és a cikkekről elismerik, hogy ezeket elsősorban Rutherford írta. Becsmérlő, sőt kíméletlen hangon írtak mindenkiről, aki kétségbe mert vonni bármilyen nézetet, eljárásmódot vagy tanítást, mely az általa irányított szervezettől jött.

A Jehova Tanúi - Isten Királyságának hirdetői című könyv ugyanezen oldalain arra is törekszenek, hogy bemutassák, a tagok többsége nem tekintett Rutherfordra a „vezetőjeként”, és ennek bizonyítékaként idézik közvetlenül a halála előtt, 1941-ben tett kijelentését, melyben tagadta, hogy ilyen szerepet töltene be. A következő fénykép alatt található szöveget a Társulat történelemkönyvének írója vagy írói helyezték oda. (MEGJEGYZÉS: Sajnos, ez a kép, és a következőkben említett fényképek egyelőre még nem állnak rendelkezésre.) A szavak ott vannak, de az állítást alátámasztó tények hiányoznak.

Bár az Őrtorony-hívek elismerten Krisztust tekintették láthatatlan vezetőjüknek, tény az, hogy valóban Rutherfordot tekintették látható, földi vezetőjüknek, ellentétben Krisztusnak a Máté 23:10-ben olvasható rendelkezésével: „’Vezetőnek’ se hívjanak benneteket, mert egy a Vezetőtök, a Krisztus.” Lehetetlen, hogy Rutherford ne tudta volna, hogy a tagok ekként tekintettek rá.

Figyeljük meg a következő fényképeket és képfeliratokat az 1931. július 25-ei kongresszusi beszámoló, a Messenger oldalairól, melyek az abban az évben a főbb európai városokban tartott kongresszusokról számolnak be. Az alábbi képfeliratok a Messengerben található eredeti feliratok (angolban). Vessük össze ezekkel azt a képfeliratot, melyet a Társulat írója vagy írói helyeztek J. F. Rutherfordnak a könyvben található fotója alá (220. oldal), melyben azt állítják, hogy „a Tanúk tudták, hogy nem ő a vezetőjük”.

A Messenger első fényképe az 1931-es párizsi kongresszuson készült, és az alatta képfelirat kifejezetten azt mondja Rutherfordról, hogy ő a „látható vezetőjük”.

[KÉP]

A következő két, londoni és magdeburgi (németországi) képen a képaláírások „főnökként” utalnak Rutherfordra.

[KÉP]

A negyedik „a kongresszus generalisszimuszának” nevezi őt.

[KÉP]

Ez a kongresszusi beszámoló tíz évvel korábban jelent meg, mint Rutherfordnak az Őrtorony Társulat új történelemkönyvében idézett, 1941-es kijelentése elhangzott. Nincs okunk, hogy azt gondoljuk, Rutherford ne tudta volna, hogyan tekintették őt valójában az Őrtorony Társulat követői elnökségének legnagyobb részében, és egyértelműen nem tett semmit, hogy változtasson ezen a képen. A bizonyíték, beleértve irányítási módjának történetét is, tartalmatlanná teszi azt, hogy (röviddel halála előtt) nem vállalta fel ezt a képet.

Amikor 1942 január 8-án Rutherford bíró meghalt, az igazgatótanács egyhangúlag Nathan Knorr-t választotta meg az elnöki posztra. Lényegében a szervezeti felépítés változás nélkül maradt a régiben, leszámítva kisebb változtatásokat, mivel Knorr le akart rázni magáról bizonyos felelősségeket. (Ezt az a körülmény is indokolttá tette, hogy míg Rutherford bíró halálának az idejében 108000 volt a Tanúk létszáma, Knorr elnöklete alatt több, mint két millióra növekedett).

Knorr, akinek nem volt sem írói sem szerkesztői vénája, a bibliai kérdésekben Fred Franz alelnökre támaszkodott, többé kevésbé mint végső tekintélyre, és mint a szervezet legfontosabb írójára. Azok a kérdések, amiket a Vezető Testület ülésein vitattak meg (amiről a fejezet elején szó volt), döntés végett évtizedeken át Fred Franz elé kerültek. Amikor Knorr elnök azon a véleményen volt, hogy a döntés kritikus hatást gyakorolhat némely országban a Társulat tevékenységére, többnyire személyesen vitatta meg Fred Franz-al, és nem zavartatta magát értésére adni, hogy nézete szerint az adott esetben milyen lépéseket kell foganatosítani gyakorlati szempontból, és ezzel, ha szükségét érezte, elutasította az alelnök javaslatát. Amint már utaltunk rá, a 70-es évek végéig tartott ez az állapot, ahogy azt az a döntés is szemlélteti, ahogyan döntöttek arról, hogy a gyülekezetekben újra legyen vének testülete. Az a döntés nagymértékben egy ember - az alelnök - elképzelésétől és véleményétől függött, és amikor ő megváltoztatta a véleményét és hajlott a vének testülete újbóli bevezetésére, akkor az elnök is beleegyezett.

Ugyanez érvényes volt az összes kiadandó anyagnál is. Az elnök kiválasztotta a különböző íróktól beérkezett anyagokból a fő cikkeket az Őrtorony részére, majd átadta az Írói Osztálynak korrektúrára, és hogy elvégezzék a szükséges javításokat, finomításokat. Utána ő és az alelnök újra elolvasták, és ha mindketten jóváhagyták, a cikk megjelenhetett. Amikor 1965-ben beléptem az Írói Osztályra, Karl Adams, az osztály akkori vezetője megmagyarázta nekem, hogy az elnök az anyagok átdolgozásánál jelentős szabadságot adott nekik. Ez alól egy kivétel volt, mégpedig az alelnök által írott anyagok. Azt mondta: „Ami Franz testvértől beérkezik, bárminemű javítástól mentes, 'kiadásra késznek' kell tekinteni”.

Ennek ellenére itt is az elnöké volt a végső döntés. Knorr elnök, például 1967-ben átadta Karl Adamsnak, Ed Dunlapnak és nekem az „Olvasók kérdései” egy-egy példányát, amit Fred Franz dolgozott ki és adott át kiadatásra [1]. Éppen előtte egy évvel jelent meg egy Fred Franz által írt könyv, melyben rámutatott, hogy az 1975-ös év az emberiség hatezer éves történelmének a végét jelenti. A hatezer évet hat, egyenként ezer évig tartó naphoz hasonlította, és ezt írta:

„Egy pár év múlva, még a mi generációnkon belül, eljutunk addig az időszakig, amit Jehova Isten az emberiség történelme hetedik napjának tekinthet.

Mennyire helyénvaló lenne, ha Jehova Isten ezt a közelgő hetedik ezeréves időszakot a nyugalom és felszabadítás sabbati időszakává tenné, nagy Jubileumi sabbattá, hogy szabadságot hirdessen az egész földön, minden ott lakónak! Ez igazán időszerű lenne az emberiség számára. Teljesen helyénvaló lenne Isten részéről, ugyanis emlékezzünk rá, még az emberiség előtt áll az, amiről a Szent Biblia utolsó könyve úgy beszél mint Jézus Krisztusnak a föld feletti ezeréves uralmáról, Krisztus millenniumi uralmáról. Jézus Krisztus, amikor tizenkilenc évszázaddal ezelőtt a földön volt, ezt mondta magáról prófétailag: „Mert az Emberfia Ura a sabbatnak” (Máté 12: 8). Nem puszta véletlen vagy tévedés, hanem Jehova Isten szerető szándékával teljesen egyező lenne, ha Jézus Krisztus, a 'sabbat Urának' uralma párhuzamosan zajlana az emberek létezésének hetedik évezredével.”[2]

[1] Azok közül, akik másolatot kaptak akkoriban én voltam az egyetlen, aki a „felkentek” osztálya tagjának vallotta magát, mivel már 1946 óta ezt a reménységet vallottam magaménak.

[2] Örök élet Isten fiainak szabadságában, kiadva 1966-ban, 29, 30. o.

Évtizedek óta nem volt a Tanúk között olyan izgalom, mint amit ez a kijelentés kiváltott. A várakozás óriási hulláma alakult ki, messze meghaladva azt a világvégevárást, amit én és a többiek átéltünk az 40-es évek elején.

Ezért döbbentünk meg, amikor az „Olvasók kérdéseiben”, amit Fred Franz dolgozott ki, most amellett érvelt, hogy a hatezer év vége tulajdonképpen egy évvel korábban lesz, mint ahogy a könyvben ki lett jelentve, tehát 1974-ben, és nem 1975-ben. Knorr azt mondta Karl Adamsnak, hogy amint a kezébe került az anyag, felkereste Fred Franzot az irodájában, és megkérdezte, miért ez a hirtelen változás? Franz erre határozottan azt válaszolta: „Azért, mert így van. Az 1974-es év az.”

Knorr nyugtalan volt a változtatás miatt, ezért azzal a kéréssel küldte el nekünk a másolatokat, hogy terjesszük elő saját észrevételeinket. Az alelnök érvelése csaknem teljesen egy tőszámnév és egy sorszámnév használatára épült az 1Mózes 7. fejezetében a 6. és 11. versben, az Özönvízről szóló beszámolóban („hatszáz esztendő” és „hatszázadik esztendejében”). Az érvelés során arra próbált rámutatni, hogy az új könyvben megadott évek száma egy évvel eltér a Vízözön időpontjától, ezért szükséges még egy évet hozzáadni, ami annyit jelent, hogy a hatezer év vége egy évvel korábban, 1974-ben és nem 1975-ben lesz.

Mindhárman udvariasan azt írtuk, nem gondoljuk, hogy ezt az anyagot ki kellene adni, mivel a testvérek között nyugtalanságot idézne elő [3]. Nyilván az elnök is így vélekedhetett, mert az alelnök által elkészített anyag sohasem került kiadásra, és ez csak ritkán fordult elő.

[3] Levelemben rámutattam arra, hogy az érvelés a Bibliának főleg azon részére támaszkodik, amelyről nehéz egyértelmű kijelentést tenni, és hogy a felsorolt okok a legkevésbé sem elegendők a változtatáshoz.

Knorr elnök ideje alatt egyre gyakrabban került említésre az a kifejezés, hogy „vezető testület” [4]. Az irodalomban ezt a kifejezést már kezdték összekötni az Őrtorony Társulat igazgatótanácsával. A Qualified to Be Ministers (Alkalmasak a szolgálatra) című könyvben, amit a Társulat 1955-ben adott ki, a 381. oldalon ez a kijelentés olvasható:

„Azon időtől fogva, amikor az Úr eljött a templomába., a látható vezető testületet szorosan azonosították a szervezet igazgatótanácsával.”

[4] Az Őrtorony 1938. június 1. számában a 168. oldalon megjelent „Szervezet” című cikkben olyan kifejezések vannak, mint „központi testület” és „központi hatalom”, de csak az apostolok testületére és legközelebbi munkatársaikra hivatkozva, és egyáltalán nem utalnak rá, hogy ez a jelen időre bármilyen formában vonatkozna. A „vezető testület” kifejezés jelenlegi értelmében először az Őrtorony 1944. október 15., 315. oldalán és az Őrtorony 1944. november 1., 328-333. oldalán jelent meg.

Tehát az igazgatótanács hét tagja a „vezető testület” hét tagjaként lett azonosítva. A valóság azonban az, hogy az ő helyzetük majdnem olyan volt, mint Russell és Rutherford napjaiban az igazgatók helyzete.

Erre mutat rá Marley Cole, egy Tanú, aki (a Társulat teljes támogatásával) megírta a Jehovah's Witnesses - The New World Society (Jehova Tanúi - az Új Világ Társadalma) című könyvet [5]. A „Belső zendülés” című fejezetben leírja az 1917-ben lezajlott vitát Rutherford és az elöljáróság között:

„Négy igazgató átszervezést akart… A dolgok úgy álltak, hogy az elnök uralkodott. Nem tanácskozott az igazgatókkal. Azt, hogy mit tett, csak azután közölte velük, amikor már kész volt. A szervezet jogi ügyeiben csak tanácsadói helyzetet adott nekik.

Rutherford nem törődött az ellenszegüléssel. Előtte a Pásztor is ugyanígy csinálta. A Pásztor döntött. A Pásztor a vezetőség előzetes megkérdezése nélkül adminisztratív utasításokat adott ki.”

[5] Marley Cole Jehovah's Witnesses - The New World Society (New York: Vantage Press, 1955), 86-89. o. Cole ezt a könyvet úgy írta, mint olyan ember, aki nem Tanú, és objektív beszámolót mond el. Azért adatták ki idegen kiadóval ezt a könyvet, hogy esetleg olyan embereket is elérjenek, akik normális esetben nem fogadnák el a Társulat kiadványait. Tehát PR-es taktika volt.

Ezután egy lábjegyzetben Cole hozzáfűzi:

„Azt, hogy a szervezet elnöke ezután is ugyanilyen határtalan szabadsággal cselekedett, megfigyelhető a következő elbeszélésben, mely arról szól, mit tett N. H. Knorr azért, hogy egy új bibliafordítást készíttessen el.” [6]

[6] Ugyanott, 88. o.

Ezután idézi az Őrtorony 1950. szeptember 15-ei számát, a 315. és 316. oldalt. Ez feltárja, hogy az elnök az igazgatótanácsot csak akkor értesítette a készülő Új világ fordításról, (ami valószínűleg a szervezet legnagyobb vállalkozása volt, amibe valaha belevágtak), amikor a görög iratok már elkészültek és már a nyomtatásban voltak.

Egészen 1971-ig, amikor elhangzott a „farok csóválja a kutyát” előadás, az igazgatótanácsnak nem volt semmilyen rendszeres összejöveteli időterve, hanem csak akkor ült össze, amikor az elnök úgy döntött, hogy összehívja őket. Néha hónapok teltek el ülésezés nélkül, és a téma többnyire az volt, hogy a szervezet megvásároljon valamilyen telket vagy felszerelést. Gyakorlatilag az igazgatók nem szólhattak bele abba, milyen bibliai anyag kerüljön kiadásra, és senki nem is várta el ezt tőlük.

Franz alelnök világosan elmagyarázta ezt, amikor 1954-ben vallomást tett a skót bíróság előtt az úgynevezett Walsh-ügyben. Arra a kérdésre, hogy mi történik a tan jelentősebb változásánál, és vajon az igazgatótanácsnak kellett-e az ilyen változást jóváhagyni, az alelnök így válaszolt (a bírósági jegyzőkönyv szerint; a „K” az ügyvéd kérdéseit, a „V” pedig Fred Franz válaszát jelenti:

K. Az igazgatótanács minden tagjának egyforma szavazata van a szellemi kérdésekben? V. Az elnök a szóvivő. Ő tartja az előadásokat, melyek megmutatják az előrehaladást a Szentírás megértésében. Az után átmenetileg megbízhatja a főhivatal más tagjait, hogy tartsanak előadást, melyben a Biblia azon részeit veszik át, melyekre új fény vetődött. K. Mondja meg nekünk, az igazgatók jóváhagyják ezeket az előrehaladásokat, ahogyan Önök nevezik? V. Nem. K. És akkor hogy lesznek ezekből kijelentések? V. Átmennek a szerkesztőbizottságon és én a bibliai átvizsgálás után jóváhagyom. Utána átadjuk Knorr elnöknek, és ő adja meg a végleges beleegyezést. K. Egyáltalán nem kerül az igazgatótanács elé? V. Nem. [7]

[7] Noha az alelnök hivatkozik egy „szerkesztőbizottságra”, később az igazgatótanács tagjai közül csak magát és Knorr elnököt nevezi meg. Valójában ezen a két emberen kívül nem volt „szerkesztőbizottság”. Karl Adams volt 1965-ben az egyetlen olyan személy, akinek rajtuk kívül rendszeresen alá kellett írnia a megjelenésre szánt anyagokat, és ő nem volt tagja az igazgatótanácsnak, és nem is vallja magát a „felkentek” osztályához tartozónak.

Saját tapasztalatomból tudom, hogy ami az igazgatótanácsot illeti, a vallomás igaz volt. Az Írói Osztály többi tagjával 1971-ben részt vettem egy összejövetelen, amit Karl Adams hívott össze, és ahol az volt a kérdés, hogy bizonyos újításokra az Őrtoronyban hogyan szerezhetnénk meg az elnöki jóváhagyást. Valaki azt indítványozta, hogy Lyman Swingle, aki szerzőként jelen volt, vigye ezt az ügyet Knorr elnök elé. Swingle válasza rövid volt, de rendkívül jól tükrözte a valós helyzetet. Ezt mondta: „Miért én? Mit tehetek én? Én csak egy igazgató vagyok!”

Az alelnöknek a skóciai perben tett kijelentései nemcsak a valódi „vezető testület” akkori létezésének a szempontjából jelentősek, azt is megmutatják, mennyire kitalált az az állítás, hogy a „szellemi táplálék” egy „hű és értelmes rabszolgaosztálytól” származik. Azt, hogy az Őrtorony folyóiratban és a többi kiadványban milyen információ jelenjen meg, két, vagy legjobb esetben három férfi határozta meg: Nathan Knorr, Fred Franz és Karl Adams, akik közül az utolsó nem is tartozott az úgynevezett „felkent osztályhoz”. Ahogyan az alelnök szavai világosan megmutatják, még az igazgatótanács tagjait sem kérték meg, hogy adják jóváhagyásukat a megjelenés előtt álló „szellemi táplálékra”, pedig ők állítólag mind tagjai voltak a „hű és értelmes rabszolgaosztálynak”.

Tehát, ahogyan 1916-ig Russell teljes és egyedülálló felügyeletet gyakorolt az Őrtorony Társulat által megjelentetett kiadványok felett, és ahogyan ezt Rutherford is megtette elnöksége alatt 1942-ig, ugyanígy Knorr elnökségének idején a Tanúk közössége számára felszolgált „szellemi táplálék” elkészítésével és felszolgálásával kapcsolatos hatalom két vagy három férfire korlátozódott, és nem az emberek valamely „osztálya” gyakorolta ezt a hatalmat, akiket Krisztus állítólag kijelölt volna „minden java fölé” (Máté 24:47).

A Vezető Testület eredeti hetes taglétszámának a növelése után sem változott a helyzet. Az egyik tanácskozásra 1975-ben eljutott egy anyag, amit Fred Franz készített a közeledő kongresszusra. Az anyag a (Máté 13. fejezetében található) mustármagról, és a kovászról szóló példázattal foglalkozott, és azt próbálta aprólékosan bizonyítani, hogy „az égi királyság”, amire Jézus utal ezekben a példázatokban, valójában csak „látszólagos” királyság, egy utánzat. A Testület egyik tagját, aki elolvasta az anyagot, nem érezte meggyőzve magát. A jelenlevő tizennégy tagból (beleszámítva Knorrt és Fred Franzot is) a megvitatás után csak öten szavaztak az anyag kongresszusra való felhasználása mellett, kilencen ellene voltak. Így az anyagot nem használták fel kongresszusi előadásként, de megjelent a kongresszuson közreadott egyik könyvben, majd néhány hónapon belül az Őrtoronyban is [8]. Az a tény, hogy a Vezető Testület jelenlevő tagjainak közel a két harmada nem volt bizalommal az anyag iránt, nem befolyásolta az elnök döntését, hogy nyilvánosságra hozza az anyagot.

[8] Lásd az 1975-ben megjelent Man’s Salvation Out Of World Distress at Hand! (Közel van az ember megmenekülése a világ lesújtott állapotából!) című könyv 206-215. oldalát; valamint az Őrtorony, 1975. október 1. (angol), 589-608. o.

Nem csak az újságok és többi kiadvány tartalma, de Jehova Tanúi világméretű tevékenységének minden jellegzetes vonása - a több, mint 90 fiókhivatal irányítása (mindegyik fiókhivatal felvigyázóját úgy tüntették fel, mint „a kereszténység elnöklő szolgáját” abban a térségben, ahová kinevezték), az utazószolgák bárminemű tevékenységének a felügyelete, a misszionáriusoknak szervezett Gileád-iskola vezetése, és a misszionárusok kinevezése, és munkájuk meghatározása, a kongresszusok megtervezése és a kongresszusi programok előkészítése - ez mind, és még ennél is több, egy ember, a Társulat elnökének kizárólagos hatáskörébe tartozott. Azt, hogy a Vezető Testület ebből mit vitathatott, vagy nem vitathatott meg, teljes egészében az ő mérlegelésétől és döntésétől függött.

Mindezt nehezen lehetett összeegyeztetni azokkal a cikkekkel, amelyek megjelentek a „farok csóválja a kutyát” néven futó alelnöki előadás után. Pedig milyen határozottan és meggyőzően hatott:

„(Cselekedetek 20:28) Habár a tizenkilencedik században nem voltak jelen semmiféle apostolok, Isten szent szellemének hatnia kellett, hogy a „hű és értelmes rabszolga”-osztály felkent maradékából létrejöjjön a vezető testület. A tények magukért beszélnek. Színre lépett a felkent keresztények csoportja és vállukra vették a felelősséget Jehova átadott, megkeresztelt, felkent népének az ügyintézésében. Ez a nép Jézus Krisztus nyomdokát követte és igyekezett befejezni a munkát, amiről Jézusnak a Máté 24:45-47. vesében található példázata szól. A valóság beszédesebb mint a szavak. A Vezető Testület itt van. Jehova keresztény tanúi hálásan tudomásul veszik, és kitartanak amellett, hogy ez semmiképpen sem egy emberi vallási szervezet, hanem van egy szellemtől felkent keresztényekből álló vezető testülete.” [9]

[9] Őrtorony, 1971. december 15. (angol), 761. o.

Sajnálatos módon, ez így nem volt igaz. A tények valóban magukért beszélnek, és ezek a tények, melyeket az Őrtorony Társulat jóváhagyott saját kiadványai és az igazgatók szavai alapján már bemutattunk, egyértelműen arra mutatnák rá, hogy a XIX. Században, Russell elnöksége alatt ténylegesen nem létezett semmilyen Vezető Testület, és nem létezett a XX. Században, Rutherford elnöksége alatt sem, és nem létezett az említett Őrtoronyban leírt értelemben Knorr elnöksége alatt sem.

A leírt kép nagyon megható, de valótlan és kigondolt volt. A valóság az, hogy a szervezet hőskorától kezdve monarchikus (egyeduralkodói) elrendezésen alapult (a monarcha szó görög eredetű, és szótárak szerint jelentése: „az, aki egyedül uralkodik”, „az, akinek kivételes helyzete és hatalma van”). Az a tény, hogy az első elnök jóságos volt, a második keményvonalas és zsarnoki, a harmadik pedig üzleties beállítottságú, semmit sem változtat azon, hogy mindhárom elnök monarchikus hatalmat gyakorolt.

A legtöbb Tanúnak, akiket az 1971-es Őrtorony-cikk „közönséges” (rank and file) tagoknak nevez - és ebbe beletartozik a „hű és értelmes rabszolgát” alkotó „felkent” Tanúk többsége is - fogalma sem volt erről. Csak azok tudtak róla, akik helyzetüknél fogva közel voltak a hatalmi „trónhoz”, és minél közelebb voltak, annál jobban ismerték a tényeket.

Különösen a Vezető Testület tagjaira volt ez érvényes, és 1975-ben a „kutya úgy döntött, hogy itt az ideje annak, hogy elkezdje ’csóválni a farkát’”. A tagok többsége azon a véleményen volt, hogy eljött az idő, amikor végre a kimondott és leközölt szavak kezdjenek megegyezni a valósággal.

Érdekes, hogy az, ami megtörtént, tulajdonképpen megegyezett azzal, amit 1917-ben a négy igazgató javasolt - átszervezés, egy olyan kísérlet, melyről a későbbi Őrtorony-kiadványokban úgy írtak, mint „becsvágyó intrika” és „összeesküvők lázadása”, ami „Isten kegyelméből” nem járt sikerrel! Ötven évvel később, ugyanezek a javaslatok lényegében érvényre jutottak, de csak a Vezető Testület részére hónapokig tartó viharos időszak után.

TOVÁBB