„Nem mintha urak lennénk a hitetek fölött,
hanem munkatársak vagyunk az örömötökre,
mert a hitetek által álltok.”
- 2Korintusz 1:24

A kilenc évig tartó időszakban, amíg Jehova Tanúi Vezető Testületében tevékenykedtem, gondolatban újra és újra visszatértem Pál apostol szavaihoz. Bár minden Jehova Tanúja maga is átélhetné ugyanezt. Akkor talán jobban megérthetnék mindazt, amit a szavak egyedül nem képesek közvetíteni.

Magyarázatként, mi a Vezető Testület:

Jehova Tanúi felfogása szerint, Jézus Krisztus, mint a gyülekezet feje, gondoskodik gyülekezetéről, és irányítja azt, igénybe véve a „hű és értelmes rabszolga” osztály segítségét[1]. Azt mondják, ma ezt az osztályt a 144 000 felkent maradéka - Jézus Krisztus égi királyságának az örökösei alkotják. Ennek ellenére a kiválasztott férfiaknak csak egy kis csoportja - akik a Vezető Testület tagjai - gyakorolja a mindenkori irányítási feladatokat, nemcsak a körülbelül 8800 „felkent” felett, akikből ki lettek választva, hanem a körülbelül 5,9 millió más személy felett is, akik a szervezethez tartoznak, de akiket nem tekintenek az égi királyság örököseinek[2].

[1] A „hű és értelmes rabszolga” kifejezést Jézusnak a Máté 24:45-47-ben olvasható példázatából veszik, a 144000-es létszámot pedig a Jelenések 7:4 és 14:3 versekből.

[2] Lásd: Jehova Tanúi évkönyve 2000, 31. oldal.

Mikor 1971-ben egyik tagja lettem a 11 tagú világméretű Vezető Testületnek, nekem nagyon komoly és felelősségteljes feladatnak, tűnt. (Később, 1977-ben a tagok száma 18-ra emelkedett, most, 2000-ben 13 fő.)[3] Azonban az első hetekben tartott tanácskozásokon (melyek minden héten szerdán zajlottak le), amelyeken részt vettem, egészen más kép tárult elém, mint amelyet vártam.

[3] Az akkori tizenegy tag a következő volt: Nathan Knorr, Fred Franz, Grant Suiter, Thomas Sullivan, Milton Henschel, Lyman Swingle, John Groh (ők heten voltak az Őrtorony Társulat igazgatói is), továbbá William Jackson, Leo Greenlees, George Gangas, Raymond Franz,. Közülük Sullivan, Groh, Knorr, Jackson, Suiter, Greenlees, Gangas és Fred Franz mostanra elhunyt.

Nem sokkal azelőtt vezették be az elnöklő évenkénti váltakozását és abban az évben Fred Franz, a Társulat alelnöke volt az elnöklő. Hogy miről fogunk tanácskozni, arról maga az elnök, Nathan Knorr döntött. Az általa kiválasztott és megvitatásra jónak látott témák anyagát rendszerint magával hozta, így többnyire ez volt az első alkalom, amikor bármit is megtudhattunk a megvitatandó problémáról.

Néha, az egész tanácskozás abból állt, hogy értékelték a különböző országok utazó szolgáinak az ajánlott névsorát, miközben felolvasták a neveiket, korukat, az alámerítkezés időpontját, hogy „felkent”-e, vagy sem, valamint szolgálati éveinek a számát. Számunkra ezek többnyire csak üres nevek voltak, ritkán ismertünk bárkit is közülük. Miután felolvasták nekünk zambiai, surinami, vagy Srí Lanka-i férfiak névsorát, szavazás következett a kinevezésükről[4]. Emlékszem Thomas Sullivanra (többnyire „Bud”-nak nevezték), aki abban az időben nyolcvan felett járt, majdnem vak, és gyenge egészségű volt. Ezek alatt a tanácskozások alatt rendszerint elszundított, és senki sem merte felébreszteni őt, csak azért, hogy arról szavazzon, amiről majdhogynem semmi fogalma nem volt. Néha a tanácskozásnak pár percen belül vége volt, emlékszem, hogy az egyik csupán hét percig tartott (beleszámítva a bevezető imát is).

[4] Néhány Tanú bizonyára úgy gondolja, hogy maga a Vezető Testület végzi a gyülekezeti vének kinevezését is. Kezdetben a Vezető Testület tagjai tényleg összeültek a Szolgálati Osztály tagjaival, és átnézték és jóváhagyták minden vén kinevezését az Egyesült Államokban. Ez aztán viszonylag rövid idő múltán megszűnt, és a kinevezések ezután a Szolgálati Osztály tagjaira maradtak. Más országokban a vének kinevezése kezdetektől fogva az Őrtorony helyi fiókhivatalának a kezében volt. A Vezető Testület azóta csak azokkal a kinevezésekkel foglalkozik (az USA-ban és máshol is), melyek az utazófelvigyázókra és a fiókhivatalok tagjaira vonatkoznak. Azt hiszem, ez azért történt így, hogy ezek a férfiak „a Vezető Testület képviselőinek” vallhassák magukat különleges értelemben, aminek nagyobb a súlya és jelentősége, mint a helyi véneknek.

Knorr elnök néha magával hozta a „problémás leveleket”, melyekben kérdések voltak a Tanúk magatartását illetően. A Vezető Testületnek kellett döntenie arról, hogy milyen alapelv szerint kell az eljárást lefolytatni, hogy a Tanú viselkedése indokolttá teszi-e a kiközösítést, vagy kevésbé szigorú intézkedéseket kell foganatosítani, vagy egyáltalán kell-e intézkedni. Akkor (egészen 1975-ig) minden döntésnek egyhangúnak kellett lennie. A vita után többnyire valaki javaslatot tett, valaki más támogatta, majd az elnöklő indítványozta a szavazást. Amennyiben a szavazás nem volt egyhangú, ha ez, vagy az a tag nem támogatta a javaslatot, többnyire kéznél volt egy kompromisszumos megoldás, melyet már mindenki jóváhagyhatott.

Ilyen körülmények között természetes, hogy bizonyos nyomás nehezedett ránk, és inkább azonnal helyeseltük a javaslatot, mintsem magányos ellenvetéseinkkel a függetlenség, vagy a diszharmónia látszatát keltsük. Voltak szavazások, amikor nem emeltem fel a kezemet, de gyakorlatilag mindig alkalmazkodtam. Abban a néhány esetben amikor nem szavaztam, azzal végződött, hogy valaki kompromisszumos ajánlatot tett, és bár az sem volt ínyemre való, többnyire csatlakoztam a többséghez. Az ember úgy érezte, azért kell alkalmazkodnia, hogy ne késleltessük a döntéshozatalt, vagy éppenséggel ne kerüljünk zsákutcába. Csakhogy felbukkantak olyan kérdések is, amelyekről döntenem egyre nehezebb és nehezebb volt.

Ahogy múltak a hetek, a tanácskozások olyan kérdések körül forogtak, mint például: lehet-e vén egy olyan apa, aki fiának, vagy leányának 18 éves korában megengedte a házasságkötést; lehet-e vén olyan valaki, aki beleegyezett, hogy fia, vagy leánya a felsőfokú továbbtanulást válassza[5]; lehet-e vén olyan ember, aki több műszakban dolgozik, ezért néha (amikor éjszakás) nem tud részt venni a gyülekezeti összejöveteleken; a vének megelégedhetnek-e a házasságtörés közvetett bizonyítékával, és a feleség vallomása, hogy a férje beismerte a házasságtörést, elégséges bizonyíték-e ahhoz, hogy megengedjék a bibliai válást és az újabb házasságot; hogy a válás megfelel-e a bibliai szempontoknak abban az esetben, ha a válást a bűnös kezdeményezi és nem az áldozat[6]; milyen mértékben érvényes a válás ha más mint házasságtörés volt az oka, és miután már kimondták a válást és érvénybe lépett, fényre kerültek bizonyítékok a válás előtti házasságtörésről; hogy kell megítélni, ha a válás érvénybelépése után megtörtént a válás utáni házasságtörés, hogy az ártatlan társnak, akinek nemi kapcsolata volt a hűtlen társával (miután az már beismerte hűtlenségét) vajon van-e joga elválni tőle, és új házasságra lépni; vagy a Tanú kifizesse-e a törvény megszegéséért kirótt hatósági büntetést, amit tanúságtevő tevékenysége miatt kapott, mert így kitartott egy álláspont mellet, betartva a Tanúk tanításait[7]; helyes dolog-e, élelmiszer, vagy más segélyeket küldeni a Vöröskereszt által (főleg arról volt szó, hogy félvallási szervezetnek tekinthető-e a Vöröskereszt, ez a vita sokáig elhúzódott, majd a következő tanácskozáson is napirenden volt); helyes-e a Társulat titkos csatornái segítségével pénzösszegeket továbbítani más országokba (pl. Indonéziába) úgy, hogy az amerikai dollárérték többszörösét szereznék meg annak ellenére, hogy ez az adott ország törvényei szerint nem legális; helyes-e bizonyos felszerelések bevitele némely országba, a törvényben megszabott magas adózás kikerülésével. Abban az esetben, ha a Tanúk szakszervezeti tagok, jóváhagyható-e a sztrájkvállalásuk, vagy vállalhatnak-e takarítási feladatokat a szakszervezet területén, ahelyett, hogy őrségbe mennének a sztrájktörők ellen; a Tanúk teljesíthetnék-e hadkötelességüket egyszerűen úgy, hogy gyapotültetvényeken dolgoznának (pl. Bolíviában) stb.

[5] A felsőfokú oktatást régebben, és bizonyos mértékben még ma is, helytelenítették, mivel a hit elvesztéséhez vezet, és olyan légkört hoz létre, amely könnyen erkölcstelenséghez vezet.

[6] Abban az időben az volt érvényben, hogy a válás csak akkor érvényes az Írások szerint, ha azt az ártatlan fél kéri.

[7] Az irányelv az volt, hogy nem szabad kifizetni a bírságot, mivel az a vétkesség elismerését jelentené, és a személy ezzel megalkudna feddhetetlenségében. Ez az irányelv megváltozott.

Ez csak részleges bemutatása azoknak a dolgoknak, amelyek megvitatásra kerültek vezető testületi tevékenységem első két évében. Döntéseinknek nagymértékű következményei voltak más emberek életében. Például a válásokra a vének testülete egy bizonyos „egyházi bíráskodást” gyakorolt, és abban az esetben, ha nem hagyták jóvá a válást, az az egyén, aki a válás után új házasságot kötött, ki lett közösítve.

A már említett példákon kívül nagy port kavart fel egy kaliforniai Tanú házaspár esete. A hálószobájukban valaki felfedezett egy folyóiratot különleges nemi aktusokat ábrázoló képekkel. (Emlékezetem szerint azt nem kaptunk tájékoztatást, hogy a jelentést tevő ember, hogyan juthatott a hálószobájukba.) A helyi vének a vizsgálat és kihallgatás során kiderítették, hogy a házaspár valóban alkalmazott más, az egyszerű nemi aktustól eltérő szexuális fortélyokat[8]. A helyi vének írtak Brooklyn-ba, ott összehívták a Vezető Testületet, döntsék el ők, hogy milyen lépéseket kell tenni a házaspár ügyében, ha egyáltalán kell.

[8] Az ilyen nemi érintkezést az Őrtorony 1969. december 15-ei számában (765, 766. old.) vették célba először, és a cikk nagy terjedelemben boncolgatta, ami kétségkívül a vének érzékeny reagálását eredményezte, ha ilyen viselkedésről hallottak. Feltételezhető az is, hogy elsődlegesen ez eredményezte azt, hogy elkészült az a jelentés a hálószobai titokról.

Amíg azon a reggelen nem olvasták fel nekünk ezt a levelet, előtte nem volt alkalmunk betekinteni (az elnököt kivéve) az ügybe, és egyáltalán gondolkodni a döntést illetően, és mégis, pár órán belül megszületett a döntés, hogy a házaspárt ki kell közösíteni. Később nyilvánosságra hozták az esetet, mint kizárólagos alapelvet, és ez mindenkire érvényes volt, aki szándékosan hasonló szexuális fortélyokat alkalmazott[9].

[9] Lásd Őrtorony 1972. december 1., 734-736. oldal, valamint 1972. november 15., 703, 704 oldal.

A nyilvánosságra hozott anyagot úgy értelmezték, és érvényesítették, hogy a házaspárok kötelességüknek érezték, jelenteni a véneknek, hogy házaséletükben hasonló nemi gyakorlatokban vesznek részt, vagy alakítottak ki, függetlenül attól, hogy közösen határoztak-e így, vagy csak az egyik fél kezdeményezésére történik. (Ez utóbbi esetben elvárták attól a féltől, aki nem a kezdeményező volt, hogy maga jelentkezzék a véneknél, ha ezt a kezdeményező fél nem hajlandó megtenni). Nem jelentkezni, általában a bűnös elme, a megbánás hiányaként volt értendő, tehát ok a kiközösítésre. Mindamellett az a hit, hogy az egyént a kiközösítés által elvágják az egyetlen olyan szervezet köldökzsinórjától, ahol fellelhető a megváltás, valamint az, hogy elszakadnak a barátoktól, családtagoktól, olyan nyomást gyakorolt az emberekre, hogy alávetették magukat a vének akaratának, függetlenül attól, mennyire nehéz ezeket a dolgokat bevallani (vagy jelenteni) a véneknek.

A Vezető Testület 1972-es döntése oda vezetett, hogy felgyülemlett a „bírói bizottságok” munkája, ahol a vének felülvizsgálták a bejelentéseket vagy bevallásokat, az eltérő szexuális gyakorlatokról. Az asszonyok fájdalmas és kínos helyzetekbe kerültek, amikor felelniük kellett a vének kérdéseire intim házaséletüket illetően. Sok házasság viharos időszakon esett át, főleg akkor, ha az egyik társ nem volt Tanú. Az csak természetes, hogy ez a társ vehemensen tiltakozott az intim nemi életükbe történt menthetetlenül durva beavatkozás ellen. Némely házasság ezen omlott össze, válással fejeződött be[10].

[10] A főhivatal egyik dolgozója, aki a levelezésekkel foglalkozott 1976. augusztus 9-én kelt memójában ezt jelentette a Vezető Testületnek: „Az álláspontunkból, ott ahol a férj „hitetlen” [vagyis nem Tanú], sok probléma adódott. A feleségek vonakodtak ilyen módon ingerelni a férjüket, vagy engedni az ingerlésnek az ő részéről. Ennek következménye a házasságok felbomlása volt.”

Az elkövetkező öt évben soha nem látott mértékben elárasztottak bennünket a levelek. Többségükben kételyeket sorakoztattak fel, hogy egyáltalán létezik-e bibliai alap, amely feljogosítja a Vezető Testület tagjait arra, hogy ily mértékben beavatkozzanak mások magánéletébe. Képtelenek voltak elfogadni a nyilvánosságra hozott indokokat, amelyek alátámasztották a döntést és annak érvényességét. (A legfőbb bibliai alapot a Róma 1:24-27 adta, ahol a homoszexuálitásról van szó, és azok, akik írtak ez ügyben a Társulatnak, rámutattak, nem tudják felfogni, miért pont ezt alkalmazták a férj és feleség közötti heteroszexuális kapcsolatnál). Egyéb, gyakran feleségek által írott levelekben egyszerűen a zavar, szorongás, bizonytalanság volt érezhető, vajon a „szerelmi előjátékuk” megengedett-e, vagy sem.

Egy asszony azt írta, hogy beszélt egy vénnel, ő ajánlotta neki, hogy írjon a Vezető Testületnek, hogy „biztos legyen a dolgában”. Ezért írt, és megmagyarázta, hogy férjével forrón szeretik egymást, és leírta az általuk már megszokott „előjátékuk bizonyos formáját”, majd hozzáfűzte: „Hiszem, hogy ez a lelkiismeret dolga, de azért írok, hogy biztos legyek!” Ezekkel a szavakkal fejezte be:

„Nagyon félek és szenvedek, és ezentúl még jobban aggódom, hogy megértéssel legyen (a férje) az igazsággal szemben… Tudom, hogy ti megmondjátok mit tegyek.”

Egy további jellegzetes levélben egy vén azt írja, hogy van egy problémája, amit elméjében és szívében rendezni szeretne, ezért úgy érezte „a legjobb az ’anyához’ fordulni tanácsért”[11]. A problémát a nemi élete jelentette. Sem neki, sem a feleségének nem volt világos, hogy „hol az a határ, ameddig el lehet menni a nemi aktust megelőző szerelmi játékokban”. Biztosította a Társulatot, hogy „én és a feleségem betűről betűre követni fogjuk a ti útmutatásaitokat, bármi is az”.

[11] Sok Tanú úgy hivatkozik a szervezetre, mint „a mi anyánk”-ra, mert ezt a kifejezést így használták az Őrtorony folyóiratban; pl. 1952. január 1. 80. o., és 1957. május 1. 274, 284. o.; lásd még: Őrtorony 1994. április 1., 32. o.

Ezek a levelek mutatják, hogy az emberek milyen határtalan bizalommal voltak a Vezető Testület iránt, és mennyire hitték, hogy azok a férfiak, akik a Vezető Testületet alkották megmondhatják, „hol az a határ ameddig el lehet menni”, még az intim életük területén is, és azt is hitték, hogy a határt „betűről betűre”, be is kell tartani.

A Társulat rengeteg levélre válaszolt. Többnyire korlátok közé igyekeztek szorítani a válaszokat (mondtak valamit, anélkül hogy pontosan megmondták volna) arról, hol az a határ ameddig el lehet menni az előjátékokban, ezáltal kizárva a játékok többi formáját.

Volt egy jelentés 1976 júniusában a Társulat Szolgálati osztályának egyik tagjától, amely a telefonbeszélgetését tartalmazta a vének szemináriumának (Királyság Szolgálati Iskola) az oktatójával. A jelentésben az áll, hogy az oktató azért telefonált, mert a szeminárium egyik résztvevője bevallotta, hogy házaséletükben a nem megengedett szerelmi fortélyokat űzik. A jelentésben ez áll:

„A testvér (itt következik az oktató neve) aprólékosan megvitatta vele ezt a problémát, hogy megállapítsa, valóban orális egyesülésről volt-e szó… (Az oktató), figyelembe véve a körülményeket, közölte vele, keresse fel a bizottság többi tagját - véletlenül további két bizottsági tag is jelen volt ebben az osztályban - így beszélt velük. (az oktató) most nem tudja, mit tegyen. Azt ajánlották (neki), adjon a szervezet részére aprólékos beszámolót úgy, hogy a jövőben ha még ilyen eset előfordul, legyen a megoldáshoz útmutatása, és ne kelljen telefonálnia.”

Ez is bizonyítja, milyen messzemenően intim kérdések érkeztek, és a szervezet központja milyen mértékben felügyelte az egész helyzetet.

Egyik levél a másik után elárulja, hogy ezek az emberek Isten előtti felelősséget éreztek minden, a Vezető Testület által megszabott normától való legkisebb eltérést is jelenteni a véneknek. Egy férfinak (egy vénnek) a középnyugati államokból, aki beismerte, hogy vétkezett a Vezető Testület irányadó döntése ellen, a vének megmondták, írnak a Társulatnak, saját maga pedig hozzácsatolt egy kísérőlevelet. Elmúlt nyolc hét, végül újra írt Brooklyn-ba: „A várakozás, szorongás, rossz előérzet majdnem több, mint amit el tudok viselni.” Azt írta, hogy a gyülekezetben minden feladatától megfosztották, beleértve a gyülekezeti imádságokat is, és hogy: „Majdnem minden héten veszítek valamit abból, amiért dolgoztam, és amiért 30 évig imádkoztam.” Kérte a sürgős választ:

„Mégiscsak szükségem van lelki vigaszra, ami a Jehova szervezetében elfoglalt helyzetemet illeti.”

Voltak vének, akik mérsékelten közelítették meg a dolgokat. De azután megtörténhetett, hogy fenyítést kaptak a Brooklyn-i főhivataltól. Ítéljétek meg ti magatok ezt a levelet:

SCE: SSE                 1976 augusztus 4.

Vének Testületének
Jehova Tanúi
... gyülekezetében, n.c/o
W. M.

Kedves Testvérek!

Kezünkben tartjuk a Kaliforniai S. gyülekezet bizottsága július 21-én kelt levelének a másolatát, amelyben szó van a J. testvért érintő dolgokról is.

Kérjük, hogy tudassátok velünk, nem adott-e valamelyik gyülekezeti vén helytelen utasítást az orális nemi kapcsolat kérdésében. Ha a vének a gyülekezetben azt mondták a házaspároknak, hogy az orális nemi közösülés nem helytelen, akkor feltesszük a kérdést, milyen alapon adták ezt a tanácsot? Viszont ha helytelen tanácsot adtak, akkor tudassátok velünk, történtek-e lépések az esetleges félreértés helyreigazítására azok részéről, akik a helytelen tanácsot kapták, és tudassatok arról is, hogy az említett vének időközben helyeslik-e azt, amit a Társulat kiadványaiban közzétettünk az orális nemi érintkezésről.

Ha valaki közületek testvérek vénként azt a tanácsot adta, hogy az orális nemi érintkezés a tényleges nemi közösülés előjátékaként megengedett, akkor az ilyen tanács nem volt helyes.

Köszönjük a figyelmet, melyet a fent említett problémának szenteltek. Jehova gazdag áldása legyen veletek azon igyekezetetekben, hogy mindig példamutatóan lássátok el véni felelősségeteket!

Testvéreitek:

Másolat:
Bírói Bizottság S. gyülekezetben
Jehova Tanúi, Kalifornia

Az idézett levél az eredeti másolata, amelyet a Társulat Szolgálati Osztálya küldött egy bizonyos gyülekezet véneinek (a nevek és a rendeltetési hely törölve)[12].

[12] Ez a másolat (az angol szövegben) már az indigós másolatról készült, azért nincsen az angol szövegen az aláírást helyettesítő pecsét. Az SCE jelzés alapján Merton Campbellt, a Brooklyn-i Szolgálati Osztály munkatársát azonosíthatjuk a levél írójaként.

Érdekes, hogy voltak még olyan vének is, akik úgy vélték, hogy a Vezető Testület álláspontja elnéző, és nem eléggé alapos. Egy USA-beli vén levelében ez áll:

„Vannak korban idősebb testvérek, akiknek az a véleménye, hogy a Vezető Testületnek még tovább kellett volna lépnie a nem természetes nemi fortélyok elítélésében, belefoglalva a nemi aktus egyes testhelyzeteit is…”

A továbbiakban ez a vén elmondja, ő maga mit érez ezzel kapcsolatban:

„Mivel Jehova a 3 Mózes ezen [18.] fejezetében és még más fejezetekben is aprólékos részletekbe ment a szexuális viselkedésről, a házaspároknak miért nem mondanak semmit sem a megengedett és a nem megengedett közösülési testhelyzetekről? Nem feltételezhető-e, hogy Jehova így tett volna, ha azt akarja, hogy a házasélet eme személyes területe is ki legyen téve Izrael „bírái” és „vénei” tüzetes vizsgálódásának és véleményének, hogy ők hatékonyan felléphessenek a vétkesek ellen?”

Azok között, akikre lesújtott a szervezet döntése, voltak olyanok, akiknek a megszokott nemi működésük operáció, vagy baleset következtében komolyan megsérült. Voltak, akik kifejezték elkeseredésüket a felett, milyen helyzetbe jutottak a Vezető Testület döntése miatt.

Egy férfi, aki valamikor így lett impotenssé, az utána következő években teljesíteni tudta szexuális feladatát pont az egyik olyan módszerrel, amit a Társulat elítélt. Azt írta, hogy a Vezető Testület eme döntése előtt még nem érezte magát fél embernek, mivel feleségét épp ilyen módon még mindig ki tudta elégíteni. Leírta, hogy az Őrtoronyban megjelent álláspont alátámasztására nem talál bibliai bizonyítékot, de a felesége kötelességének érezte szót fogadni, ezért mivel szereti a feleségét, engedett neki. Tudja ugyan, hogy továbbra is ugyanaz a férfi, aki azelőtt volt, mégis érzelmi összeomlástól fél, mert aggódik, hogy ez a házasságát komolyan megzavarhatja. Kéri, tudassák vele, hogy Isten akaratában létezik-e olyan „kiskapu”, amely lehetővé tenné neki azt a megnyugvást, hogy feleségének örömet tud szerezni.

Nem kis teher hárult a vének lelkiismeretére, akik hivatottak voltak megbeszélést tartani azokkal, akik megszegték a Vezető Testület döntését. A már említett vén levelét így fejezte be:

„Rájöttem, hogy csak olyan bibliai törvényeket és alapelveket használhatok, amiket teljes őszinteséggel és meggyőződéssel értek, képviselve ezáltal Jehovát és Jézus Krisztust, s amíg ezeket a törvényeket és szabályokat mint gyülekezeti vén érvényesíteni akarom a saját munkámban, nem azért akarom tenni, mert természetesnek tartom, hogy ez Jehova szervezete és függetlenül attól mit mond, követem őt, hanem azért mert valóban hiszem, hogy ezt a Biblia alátámasztja, és ez így helyes. Így továbbra is hinni akarok aszerint, ahogyan Pál apostol figyelmeztette a Thessalonikabelieket a 13. versben, a második fejezetben, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, aminthogy valóságban az is.”

Igazán figyelemre méltó az ő álláspontja. őszintén szólva kétlem, hogy sok vén szabadon merne-e beszélni ilyen módon, ilyen egyértelmű, világos szavakkal fejezve ki a véleményét.

Habár személyes szokásaim merőben eltérnek a Társulat által tiltott szexuális gyakorlatoktól, becsületesen kijelenthetem, hogy nem azonosultam a Vezető Testület döntéseivel, ami a kiközösítéseket illeti. De ez minden, amit mondhatok! Amikor ugyanis szavazásra került a sor, alkalmazkodtam a többség döntéséhez. Nem volt kellemes, amikor a Vezető Testülettől megbízást kaptam, hogy készítsek el egy anyagot döntéseink megindokolására, de a feladatot elvállaltam, és összhangban a Vezető Testület döntésével el is készítettem, ahogyan azt megkívánták. Nem mondhatom, hogy úgy cselekedtem volna, mint ahogy azt az idézett vén kifejezte. De az akkori hitem a szervezetben, mint Isten egyedüli földi képviselőjében azt eredményezte, hogy nagyobb lelkiismeret-furdalás nélkül megtehettem.

A legtöbb levél ezzel a problémával soha nem jutott el a Vezető Testülethez, mert a Főhivatal „levelezési részlegének”, vagy Szolgálati Osztályának a munkatársai intézték. Azonban biztos vagyok benne, hogy a Vezető Testület tagjai személyes találkozások és beszélgetések folyamán tudatára kellett, hogy ébredjenek, sok ember érzi az ő mértéktelen beavatkozásukat más emberek magánéletébe.

Amikor talán öt évvel később ismét a tanácskozás napirendjére került ez a téma, a kiközösítési eljárásmódot törölték, és a Vezető Testület lényegében kivonult az emberek intim magánéletéből. A Vezető Testület ismét megbízott, készítsek tanulmányi anyagot, ezúttal a változások bejelentéséről. Beismerni, ha nem is közvetlenül, hogy a Vezető Testület tévedett, számomra elégtételt jelentett.

Ezt az anyagot az Őrtorony 1980/2 (angolul 1978. február 15.) számában lehozták, és a 35-45. oldalon többek között ez állt:

„Ennek a kérdésnek további gondos megfontolása után azonban, világos bibliai utalások hiányában, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ennél a dolognál olyasmiről van szó, amelyért a házaspárnak magának kell viselnie a felelősséget Isten előtt, és hogy nem a gyülekezeti vének feladata, hogy az ilyen intim házassági kapcsolatokban a magatartást meghatározzák, vagy valakit lényegében az ilyen cselekedetei alapján a közösségből kizárják. Ezzel lényegében annak a kötelezettségnek a tudata jut kifejezésre, hogy hagyjuk, hogy a Biblia döntsön, és hogy ne foglaljunk el dogmatikus álláspontot olyan esetekben, amikor bibliai bizonyítékok hiányában nincs elégséges alap erre.”

Valójában sok más esetről is, amelyek eljutottak hozzánk, így vélekedtem. Legtöbbször, amikor ilyen dolgokról döntenünk kellett, az Írásokban nem találtunk alapot dogmatikus álláspontunk alátámasztására. Ezt a véleményemet tehát kifejeztem ebben a cikkben, és a Vezető Testület ezt így el is fogadta. A későbbiekben újra és újra hasonlóan fejeztem ki a véleményemet, de csak ritkán fogadták el.

Amikor nézegetem ezeket a leveleket, az az elégtétel, amit a helyreigazítási anyag elkészítésénél éreztem, most üresnek tűnik. Tudom, hogy függetlenül attól, ami elhangzott, sohasem lehet kárpótolni, vagy helyrehozni azokat a károkat, amiket a kínos megaláztatások, elmebeli összekuszálódások, lelki szenvedések, maró lelkiismeret furdalások, zátonyra futott házasságok okoztak, az előző Vezető Testületi döntés miatt, egy olyan döntés miatt, amelyet néhány óra alatt hoztak olyan férfiak, akik „hidegen” közelítettek ezen problémához, anélkül hogy előzőleg bármit is tudtak volna erről, vagy átgondolhatták volna, vagy elmélkedhettek volna, vagy különösebben imádkoztak volna, vagy tanulmányozták volna az Írásokat, és mégis öt éven keresztül a döntéseiknek messzemenő hatalma volt, és sok embert egy életre megpecsételtek! Mindezekből semminek sem kellett volna megtörténnie![13]

[13] Néhány évvel az után, hogy lemondtam a Vezető Testületben betöltött tisztségemről, a szervezet gyakorlatilag újból bevezette a „természetellenes nemi gyakorlatokra” vonatkozó korábbi eljárásának alapvető elemeit. Az Őrtorony 1983. március 15-ei angol száma (30., 31. o.), bár azt mondja, hogy a véneknek nem kell „rendőrként ellenőrizniük” a gyülekezet tagjainak személyes, házassági ügyeit, úgy rendelkezett, hogy a „természetellenes szexuális eljárások” körbe sorolt szokások védelmezése vagy gyakorlása házas személyek között nem csupán azt eredményezheti, hogy a személy alkalmatlan véni vagy más Társulat által kijelölt tisztségre, hanem „akár a gyülekezetből való kizáráshoz is vezethet”. Lloyd Barry nem volt jelen akkor, amikor a Vezető Testület döntése hatályon kívül helyezte az 1972. évi irányelvet, és visszatérése után azt mondta, hogy helyteleníti a szabály eltörlését. Mivel ő állt az Írói Osztály élén, és ő felügyelte az Őrtoronyban megjelenő anyagok elkészítését, lehetséges, hogy az ő befolyása eredményezte a régi irányelvhez való nagymértékű visszatérést. Bárhogy legyen is, az 1983-as anyag nem eredményezett annyira nagyszámú bírói meghallgatást, mint az irányelv eredeti, 1972. évi bevezetése. Ennek talán az lehetett az oka, hogy a korábbi tapasztalat elegendő nagyságú rossz gyümölcsöt termett ahhoz, hogy lefékezze a vének buzgó kutakodását.

Felbukkant egy másik kérdés is, amelynek bizonyos összefüggése volt az előzőleg említettekkel, és egy dél-amerikai Jehova Tanúja testvérnőt érintett, akinek a férje bevallotta, hogy szexuális viszonya volt más nővel. A probléma abban rejlett, hogy a férj azt mondta, ez a viszony egyike volt a már előzőleg leírt tiltott közösülési formáknak: ebben az esetben anális és nem genitális közösülésről volt szó.

A Vezető Testület döntése szerint, ezt nem lehet úgy értékelni mint házasságtörést, mivel a házasságtöréshez minden esetben szükséges a genitális kapcsolat, amikor „lehetséges a gyermek nemzése”. Ezért állítólag ez a férfi nem volt „egy test” más nővel, és a feleségének az Írások szerint nincs alapja a válásra, majd egy újabb házasságra.

Az akkori gyakorlat szerint egyhangú döntésnek kellett megszületnie, és én alkalmazkodtam. De mélységes nyugtalanságot éreztem, ha arra az asszonyra gondoltam, amikor majd közlik vele, hogy az Írások szerint nem különülhet el a férjétől, aki így vétkezett ellene. Ebből a döntésből származott egyúttal az is, hogy a Biblia szerint nem lehet elválni olyan férjtől, akinek homoszexuális kapcsolata volt más férfiakkal, sőt állatokkal, mivel a férfi nem válhat „egy testté” más férfival, vagy állattal oly módon, hogy „lehetséges a gyermek nemzése”. Az Őrtorony folyóirat azévi, korábbi száma konkrétan kimondta ezt[14].

[14] Lásd Őrtorony, 1972. január 1., 31., 32. o.

Mélységes nyugtalanságom arra irányított, hogy a Máté 19:9-ben használt szavakat alaposan áttanulmányozzam az eredeti (görög) változatban. A szervezet Új világ fordításában Jézus szavai így vannak lejegyezve:

„Mondom nektek, hogy aki elválik a feleségétől, hacsak nem paráznaság miatt, és mást vesz el, házasságtörést követ el.”

Itt két különböző szót használtak: „paráznaság” és „házasságtörés”. Mégis évtizedeken keresztül az Őrtorony-kiadványokban azt az álláspontot érvényesítették, hogy a két szó tulajdonképpen egy és ugyanazt jelenti, hogy a „paráznaság” alatt a férfi házasságtörő viszonya értendő, ha az más nővel, mint a feleségével történik (vagy a nő esetében olyan férfival, aki nem a férje). Akkor Jézus kijelentésénél, Máté miért jegyzett fel két, különböző szót (porneia és moikheia), ha mindkét esetben ugyanarról volt szó: házasságtörésről.

Hosszas kutatás után a Bétel könyvtárában, sok fordítás, bibliai szótár, lexikon igénybevétele után fény derült az okára. Gyakorlatilag minden könyv amit fellapoztam, rámutatott, hogy a görög porneia szó (az Új világ fordításban „paráznaság”) nagyon tág fogalom, és MINDENFAJTA nemi erkölcstelenségre értendő, ezért sok bibliafordításban az „erkölcstelenség”, „nemi erkölcstelenség”, „szemérmetlenség” vagy „hűtlenség” szót használták[15]. A lexikonokból világossá vált, hogy ezt a kifejezést a homoszexuális kapcsolatokra is használták. A döntő fordulópont akkor állt be, amikor rádöbbentem, hogy maga a Biblia is használja a porneia szót Júdás levelében a 7. versben a hírhedt Szodoma és Gomorra lakosainak homoszexuális viselkedésének a megjelölésére.

[15] A házasságtörés szónak a Máté 19:9 görög eredetijében a moikheia szó felel meg, aminek a porneia szótól eltérően nagyon leszűkített az értelme, és a házasságtörés hagyományos értelmére korlátozódik.

Kutatásaim végeredményét 14 oldalas tanulmányban foglaltam össze, és másolatot készítettem a Vezető Testület minden tagjának. Nem voltam azonban biztos, miként fogadják, ezért felkerestem Fred Franzot az irodájában, és elmagyaráztam mit tettem, és hogy kételyeim vannak a fogadtatást illetően. A válasza így hangzott: „Nem gondolom, hogy nehézségek merülnének fel”. A válasz nagyon tömör, de bizalomkeltő volt. Megkérdeztem, szeretné-e megnézni az anyagot, ő visszautasította, majd megismételte, hogy szerinte „nem lesz semmi gond”.

Úgy éreztem, hogy már valaminek a tudatában volt abból, amire én a kutatásaim során rájöttem, bár azt nem tudhattam, hogy mióta. Mivel a Társulat Új világ fordításának fő fordítója volt, feltételeztem, hogy van némi fogalma a porneia („paráznaság”) szó valódi értelméről[16].

[16] Az Új világ fordítás nem jelöli meg a fordító nevét, és az „Új Világ Bibliafordító Bizottság” anonim munkájaként tüntetik fel. Ennek a bizottságnak a többi tagja a következők voltak: Nathan Knorr, Albert Schroeder és George Gangas. De egyedül Fred Franz ismerte a bibllai nyelveket oly mértékben, hogy ilyen fordítással próbálkozzon. Két évig tanult görögül a Cincinnati Egyetemen, a héber nyelvet viszont csak autodidakta módon tanulta meg.

Mikor a Vezető Testület tanácskozásán napirendre került az én anyagom, melyet Fred Franz támogatása után terjesztettem be, jóváhagyták. Megbíztak, hogy az Őrtorony részére készítsem el a tanulmányi anyagot, amiben bemutatjuk az új álláspontunkat[17].

[17] Lásd Őrtorony 1972. december 15., 766-768. oldal (angol).

Szüntelenül az emlékezetemben van, hogy röviddel az említett tanulmányozási cikk megjelenése után, levél érkezett egy testvérnőtől, aki évekkel ezelőtt rájött, hogy a férje valamilyen állattal fajtalankodott. „Nem tudtam együtt élni az ilyen emberrel” - írta, és elvált tőle. Később újból férjhez ment. Mivel nem volt „bibliai szabadsága” erre, a gyülekezet kiközösítette. Az Őrtorony-cikk megjelenése után írt, és arra kért bennünket, hogy tekintettel az új álláspontra, tegyünk valamit, hogy a kiközösítés által nevére esett szégyenfolttól megtisztulhasson. Csak azt válaszolhattam, hogy maguk a megjelent cikkek igazolták az akkori döntését és viselkedésének helyességét.

Habár a cikkek előkészítése melyben a szervezet téves véleményét kellett kijavítanom, újból elégtételt jelentett számomra, kijózanodásra kényszerített az a gondolat, hogy már sohasem lehet helyrehozni a károkat, amiket évtizedek alatt az előző helytelen álláspontunk okozott - és csak Isten tudja hány embernek.

Valójában a Vezető Testület akkoriban bírói és törvényhozói testület volt egyben, mert döntései a törvény erejével hatottak Jehova Tanúira. „Vezető Testület” volt, amint a bibliai időkben a Szanhedrint is annak lehetett nevezni, hiszen hasonló volt a feladata is. Pontosan úgy, ahogy annak idején a jeruzsálemi Szanhedrin elé tárták Jehova népe minden fontos kérdését, most Jehova Tanúi Brooklyn-i Vezető Testülete elé tárják.

De semmi esetre sem volt végrehajtó szerv. A végrehajtó hatalom és felelősség kizárólagosan a szervezet elnökére, Nathan Knorra hárult. Ezt nem vártam, mert kinevezésem évében Franz alelnök egyik előadásában, mely később megjelent az Őrtorony 1971. december 15-ei számában is, szembeállította a Vezető Testület szerepét az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat szerepével. Az alelnök szokatlanul bátor és nyílt nyelvezetet használt, ismételten kiemelve, hogy a Társulat csupán „közvetítő”, „ideiglenes eszköz”, amit a Vezető Testület felhasznál (754, 760. oldal angolban):

„Ez a szervezet, amely világméretekben evangelizál, semmilyen mai jogi társulás által nincs vezetve, amit talán az emberek által alkotott politikai hatalmak törvénye megkövetelne, és amelyek a pusztulás előtt állnak a „Mindenható Isten ama nagy napjának viadalára, Armageddonnál” (Jel 16:14-16). A jelen világ semmilyen jogi társulása nem hozta létre és nem vezeti ezt az evangelizációs szervezetet. Ellenkezőleg, ő vezeti az ilyen társulásokat, mint csupán eszközt a Nagy Teokrata munkájához. Ezért az általa megalkotott példa szerint működik. Ez egy teokratikus szervezet, melyet Isten irányít fentről lefelé, és nem fordítva. Az önátadott és megkeresztelt tagok alárendelik magukat az ő teokráciájának. A legális világi szervezetek, amiket emberi kormányok hoztak létre, megszűnnek ezek pusztulásával.

- - - - - - - -

A szervezet szavazati joggal rendelkező tagjai azzal törődnek, hogy a Vezető Testület közvetlenül és hatékonyan használhassa ezt a „jogi eszközt”, a „hű és értelmes rabszolga osztály” és a vének érdekében, hogy a Vezető Testület tagjai a Társulat Igazgatótanácsában is tagok. Elismerik, hogy a Társulat nem közigazgatási szerv, hanem csak végrehajtó.

Ezért a szavazó tagok nem kívánják, hogy bármilyen alapja legyen a konfliktusoknak és a megosztottságnak. Nem akarják, hogy olyan helyzet szülessen, amikor a „jogi eszköz” uralja és irányítja használóját - ebben az esetben a Vezető Testületet - amely a 'hű és értelmes rabszolga' osztályt képviseli. Végezetül nem a farok csóválja a kutyát, hanem a kutya a farkát. A vallás jogi eszközének, amelyet a császár törvényei szerint hoztak létre, nem kellene megpróbálkoznia vezetni és uralni a saját megalkotóját, hanem a megalkotónak kellene uralnia és vezetnie a vallási jogi eszközt.”

Az előadásban használt hasonlat miatt néhányan úgy emlegették ezt mint „előadás a farokról, amely a kutyát csóválja”. Kétségtelen, hogy erős szavak voltak ezek. A probléma abban rejlett, hogy olyan képet festett le, ami a fordítottja volt a valóságos viszonyoknak.

A Vezető Testület nem uralta a Társulatot. Sem az alelnök előadása idejében, sem az előadás megjelentetése idejében, sem a rákövetkező mintegy négy évben.

A megfestett kép végül valósággá vált, de sajnos csak drasztikus változások árán, amihez érzelmi kitörések és lényeges szétosztódások párosultak. A mai Tanúknak talán furcsán hangzik, de a szervezet egész történelme során a Vezető Testület úgy, ahogy ebben az előadásban le volt festve, sohasem létezett. Több, mint kilencven évig tartott, amíg egyáltalán életre kelt, és mostani léte is csak 1976. január 1-jén kezdődött, tehát a szervezet létének körülbelül az ötödrészére nyúlik vissza. El fogom magyarázni, hogy miért mondom ezt, és mi felel meg a valóságnak.

TOVÁBB