Egy egykori Jehova Tanúja bennfentes, aki a megtévesztés szemtanúja volt

Barbara és Joe Anderson

Bevezetés

2005 késő őszén kapcsolatba léptem Barbara Andersonnal, aki Bill Bowennel, a Kentuckyból származó egykori vénnel együtt számos olyan Jehova Tanúja gyermek segítségére sietett, akik szexuális erőszak áldozatai voltak.

Mikor felvettem a kapcsolatot Barbarával szerettem volna megtudni, hogy mi történt vele azóta, hogy megszakította a kapcsolatot Jehova Tanúival még 2002-ben, és megkérdezni tőle, hogy megírná-e a történetét a könyvem számára. Beleegyezett és jóval több információt küldött el a számomra, mint amit tíz oldalon fel tudnék használni. Megegyeztünk, hogy lerövidíthetem a történetét a könyvemben, amelynek címe Dommedag må vente (Judgment Day Must Wait, Az ítéletnapnak várnia kell), de megígértem, hogy megpróbálom közzétenni a történetének hosszú változatát Gyldendal weboldalán. Ebből a célból Barbara átszerkesztette a nekem küldött anyagot, illetve új információkat is hozzátett, amelyek nem voltak benne az első változatban, amit nekem küldött. Ez a magyarázata, miért van néhány eltérés az alábbi beszámoló és Barbara történetének korábbi változata között, ami a könyvemben van.

Eredetileg, amikor megkértem Barbarát, hogy írja le a történetét, nem tudtam sokat Jehova Tanúi gyermekekkel szembeni szexuális zaklatási problémáiról. Miután azonban elolvastam Barbara történetét, rákényszerültem, hogy felülvizsgáljam a nézőpontomat erről a  kényes ügyről, és végül úgy döntöttem, hogy nyilvánosságra hozom Barbara szemtanúi beszámolóját, mivel úgy tűnik, ez egy fontos része Jehova Tanúi közelmúltbeli történetének - az ügyek számától függetlenül.

Biztos vagyok benne, hogy a pedofília a Tanúk szervezetében egy nagyon komplex probléma, amelyben Jehova Tanúit, mint mozgalmat pedofil személyek vagy szervezetek kiszemelhették a szervezet patriarchális és fundamentalista szerkezete miatt.

Ugyanakkor a Tanúk gyermekbántalmazással kapcsolatos eljárásai mindvégig problémásnak tűntek, és noha a szervezet vezetői ma már megváltoztatták a hozzáállásukat, és úgy döntöttek, hogy megreformálják eljárásmódjaikat, még mindig láthatóak bizonyos problémák.

Poul Bregninge

Íme, Barbara története:

Egész életet átformáló döntés

1940-ben születtem a New York-i Long Islanden lengyel katolikus szülőktől. Amikor egy tapasztalatlan, elégedetlen 14 éves kamasz voltam hoztam egy olyan döntést, ami a következő 44 évben leszűkítette a választási lehetőségeimet - csatlakoztam az egyik legagresszívebb, leginkább vitatott vallási csoporthoz, Jehova Tanúihoz, ami az életem középpontjává vált. Félretettem dédelgetett álmomat, a régészeti tanulmányokat a vallás felsőoktatással szembeni tilalma miatt a tagjai között. Tehát az evangélizációs tevékenység vált elsődlegessé az oktatás helyett. Megfogadtam a tanácsaikat a barátok kiválasztásában, akik csak Jehova Tanúi lehettek, valamint a házastárs kiválasztásában is, aki szintén csak Jehova Tanúja lehetett.

Miért engedi egy fiatal, hogy az életét ennyire irányítsák? Nem csupán idealista voltam abban a fiatal korban, de unott is. Túl fiatal voltam, hogy bármilyen értékelhető segítséget nyújtsak a világ problémáinak megoldásához, de ezt mégis elkeseredetten szerettem volna, ami egy olyan életszemléletet eredményezett, ami teljesen nyitottá tett egy bibliatanulmányozás elfogadására Jehova Tanúitól. Végül is a Tanúk azt mondták, el tudják magyarázni mi a jó és mi a rossz, valamint az élet más rejtélyeit is. Nagyon hamar buzgón elfogadtam a Tanúk hitét. Fiatal voltam, naiv és hiszékeny, honnan is tudhattam volna, hogy az elmémet manipulálják - az indoktrináció olyan módszereivel, melyeket ügyesen úgy alakítottak ki és csiszoltak évtizedeken keresztül, hogy minden, amit tanítottak nekem rendkívül meggyőzőnek tűnt? Már az az érzés, hogy számítok ezeknek az embereknek, akik megnyerő módon beszéltek olyan dolgokról, amelyekről látszólag senki más nem tudott semmit, függővé és elbűvöltté tett. És a valahová tartozás lehengerlő érzése erőt adott nekem, hogy szembeszálljak a kritikus katolikus rokonaimmal és barátaimmal. Három hónapnyi bibliatanulmányozás után boldogan indultam el a Tanúk házról házra végzett prédikálási tevékenységében, és kilenc hónappal később megkeresztelkedtem édesanyámmal együtt Jehova egyik Tanújaként.

Két évvel később buzgalmam már legalább öt felnőtt embert győzött meg, hogy áttérjenek a hitemre. 1956-ban, amikor 16 éves voltam, egy Tanú misszionárius, aki átmenetileg Long Islanden élt, amíg az indiai vízumára várt, megkért, hogy töltsek vele két nyári hónapot az “úttörő”, vagy teljes idejű misszionáriusi munkában az ohioi Athens mellett. Ez egy olyan területen volt, ahol a második világháború idején, úgy tizenöt évvel korábban hazafias emberek kátránnyal és tollakkal alázták meg a Tanúkat, mivel azok elutasították a zászló előtti tisztelgést és a háborús erőfeszítés támogatását. [Az áldozatokat kátránnyal kenték be és madártollban fürdették meg. - a ford.] Egy kissé nyugtalanító volt, amikor egy dühös ember közölte velünk, hogy távozzunk a birtokáról vagy előveszi a fegyverét és kikerget minket a megyéből, ahogyan a Tanúkkal évekkel korábban is tette. Minket azonban soha nem lehetett megfélemlíteni, így megállás nélkül folytattuk a szolgálatunkat.

Az iskolába való visszatérés ősszel feszültséggel teli volt, mivel a prédikáló munkában akartam lenni, nem pedig a napjaimat tékozolni egy olyan világ tanulásával, amely véget érhet bármelyik pillanatban. Ez nehéz időszak volt a számomra, de néhány hónapon belül a családom elköltözött Dél-Floridába, ahol felvettük a kapcsolatot a Tanúkkal, én pedig ismét szert tettem egy teljesen új baráti társaságra.

A házasságkötésem

1957-ben tizenhét évesen összeálltam két floridai lánnyal és elfogadtunk egy Tanú prédikálási megbízást a Mississippi állambeli Columbusban. Nem tudtunk azonban részmunkaidős állást találni Columbusban, amely egyetemi város volt és tanulók töltötték be az összes munkahelyet, így három hónap múlva összetörve és elbátortalanodva távoztunk. Ahelyett, hogy visszatértünk volna Floridába, úgy döntöttünk, hogy New Yorkba megyünk, ahol tudtuk, hogy önkéntesekre van szükség Jehova Tanúi Főhivatalában Brooklynban. Ott a személyzet készülődött Jehova Tanúi hatalmas 1958-as nemzetközi kongresszusára, amelyet a New York-i Yankee Stadionban terveztek tartani. Tanú barátoknál szálltunk meg Long Islanden, amíg találtunk magunknak lakást és részmunkaidős állást; azután minden héten néhány nap 30 mérföldet utaztunk, hogy irodai munkát végezzünk a brooklyni Főhivatalban.

Joe Andersonnal pár hónappal a New York-i kongresszus előtt találkoztam. Édesanyja, Virginia és én ugyanabba a gyülekezetbe jártunk a Long Island-i Hempsteadben, és ő mutatott be minket egymásnak. Joe nagyanyja is Tanú volt, habár az ő elkötelezettsége eléggé minimális volt; ebből következően pedig gyermekei leginkább Jehova Tanúja “szemlélődők” voltak. Joe szülei a texasi Dallasba költöztek a floridai Tampából, amikor ő 16 éves volt, ahol édesanyja elkezdett a Tanúk gyűléseire járni egy helyi Királyságteremben. A buzgó vallásos bajtársiasság tetszett Joe-nak, és bár két nővére hamarosan elhagyta a csoportot, ő összejött más Tanúkkal, hogy az úttörőszolgálatot végezzék három évig Dallas területén. (Abban az időben az úttörőknek 100 órát kellett eltölteniük minden hónapban a Biblia tanulmányozásával nem Tanúkkal; ez most 70 óra. Az úttörőknek általában részmunkaidős állásuk van, hogy anyagilag fenn tudják magukat tartani.)

1956-ban, Joe önkéntes munkára jelentkezett a Brooklyn Heights épületbe, melyet a Tanúk csak Bételként emlegetnek. Ez Jehova Tanúi világközpontjának Főhivatala, amely az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat Zrt., New York (vagyis az “Őrtorony Társulat”) névvel működik, és ahonnan az egyik nyomdaüzemet is üzemeltették 1956 és 1959 között. És pontosan ezt a munkát végezte Joe, amikor találkoztam vele 1958-ban. Miután 1959 novemberében összeházasodtunk, úttörősködtünk West Palm Beach-en (Floridában), egészen addig, amíg várandós nem lettem a fiunkkal Lance-el, aki 1961. szeptember 14-én született.

Megkérdőjelezhetetlen odaadás

A férjem elnöklő felvigyázóként szolgált (egy véni testület elnökeként), az általunk látogatott gyülekezetekben, és követendő példát mutatott a nyájnak nem csupán beszédeiben, de tetteiben is, mivel összesen huszonöt évet töltött az úttörő szolgálatban. Párként olyan buzgó hívők voltunk, hogy az évek alatt több mint nyolcvan embert nyertünk meg a hitünknek. 1974-ben a családunk Tennessee-be költözött, ahol mi néhány tucat dél-floridai Tanúval egy új gyülekezetet hoztunk létre Jehova Tanúinak.

A legelejétől kezdve hittem az Őrtorony Társulat teológiájában és befolyásában, mivel úgy tűnt, hogy bibliai válaszaik vannak olyan ősi kérdésekről, mint az élet, halál, háború és béke egy olyan időben, amit nagyfokú instabilitás és bizonytalanság jellemzett az 1950-es évek “óvóhelyi és hidegháborús” éveiben. Ahogyan teltek az évek, meg voltam győződve róla, hogy jó döntést hoztam, amikor a lesújtó körülmények a földön világszerte folyamatosan terjedtek, amiről a Tanúk azt hirdették, hogy ez biztos jele annak, hogy a világ vége már a küszöbön áll.

Az 1960-as évek közepén a szervezetünk vezetőitől származó beszédek terjedtek el, mely szerint 1975 elhozza majd a dolgok jelenlegi rendszerének a végét. Aggódtunk, hogy talán nem teszünk eleget Istenért, így 1968-ban Joe kilépett a munkahelyéről a Florida Power and Light Companytől, hogy ezt felcserélje részmunkaidős állásokkal mindkettőnk számára, miután mindketten visszatértünk az úttörő munkába. Joe három évig úttörőzött, én egy évig, noha havi szinten be és kiléptem az úttörő munkába, amikor tudtam. Habár az 1975-ös dátum, melyet Jehova Tanúi állítottak fel a közelgő apokalipszisre eljött és el is múlt, ez nem tántorított vissza minket, mivel túl sokat fektettünk be ebbe a vallásba, hogy feladjuk.

Izgalmas meghívás önkéntes munkára

1982-ben az Őrtorony Társulat meghívott Joe-t és engem, hogy csatlakozzunk az önkéntesek csapatához a brooklyni Bételbe, ahol szállást, ellátást és csekély térítést kaptunk cserébe munkánkért. Az előző évben, amikor a fiunk, Lance, 19 éves volt önkéntesnek jelentkezett a Bételbe, sikerrel. Az Őrtorony számtalan gyárának egyikébe jelölték ki dolgozni, ahol az egyik nagysebességű nyomdagépet kezelte, mely a többi hasonló géppel együtt szó szerint százmilliós nagyságrendben állította elő az Őrtorony vallásos kiadványait évente.

Mégis a férjem volt az elsődleges oka annak, hogy meghívtak minket a Bételbe. Amikor 1982 márciusában meglátogattuk a fiunkat, Joe üdvözölte Richard Wheelockot, egy magas beosztású Őrtorony nyomtatási felügyelőt, akinek korábban már dolgozott az 50-es években. Amikor Richard megtudta, hogy Joe vízvezetékszerelő szakmunkás, megemlítette nekünk annak lehetőségét, hogy a Főhivatalban lakjunk és dolgozzunk.

Egyébként nyolc évvel később, 1990. július 25-én, az akkor 75 éves Richard Wheelock öngyilkosságot követett el, amikor kiugrott egy harmadik emeleti ablakból abban az épületben, amelyben mi is laktunk. Súlyos depresszióban szenvedett azóta, amióta a felesége 5 évvel korábban elhunyt.

Néhány hónappal az átköltözésünk után rájöttünk, hogy Richard miért érdeklődött annyira Joe szakmája iránt. A helyi brooklyni közösség tudta nélkül, beleértve az Őrtorony személyzet nagyobb részét is, tárgyalásokat folytattak egy öreg brooklyni gyárépület megvásárlására, amely közvetlenül az East River mellett volt a Furman Streeten. Ez az elhanyagolt épület hatalmas volt - több mint egymillió négyzetláb területen - ahol páncélozott tankokat építettek a második világháború alatt. A felvonók olyan nagyok voltak, hogy könnyedén tudtak szállítani egy nagy teherautót fel és le a 13 emeleten. A vásárlás után rövid időn belül a fiunkat áthelyezték az Adams Street-i nyomdaipari komplexumból a Furman Street-i épületbe, hogy megtanulja, hogyan építsen és javítson lifteket. (Történetesen sokévnyi önkéntes munkával végzett felújítás után az épületet eladták 2004 áprilisában, amivel az Őrtorony Társulat elképesztő méretű hasznot söpört be.)

Továbbá a Cohi Towers, néhány vagyonos Jehova Tanúja által alakított szervezet, amely az Őrtorony használatára vásárol épületeket, titokban a lepusztult, 12 emeletes Bossert Hotel megvásárlását fontolgatta, amely 1909-ben nyílt meg a Montague Streeten, Brooklyn Heights belvárosában, egy helyi történelmi kerületben. A Cohi Towers Associates alkalmazása az épületek vásárlására elrejtette az Őrtorony részvételét és elkendőzte a helyi ellenálló csoportoktól, hogy tudják, egy újabb szomszédos épület kerül le az adózók listájáról. Annak érdekében, hogy csökkentsék a Cohi ingatlanadóját a Bossert után, engem bíztak meg, hogy szedjem össze a szükséges információkat, ami ahhoz kell, hogy a hotel felkerüljön a történelmi helyszínek nemzeti katalógusába. Néhány hónap múlva azonban a munkám véget ért, mivel azt mondták nekem, a Cohi szervezet átadta az épületet az Őrtoronynak. Jelenleg az Őrtorony Társulat tulajdonában van csaknem húsz lakóépület Brooklyn Heights-ben, noha 2005-ben néhány épületet eladtak, mivel a szervezet leépítette magát, hogy műveletei költséghatékonyabbak legyenek New York-ban.

Amikor meglátogattuk a Bételt azon a szombat reggelen 1982 márciusában, az önkéntes munkások keményen dolgoztak néhány régi épület felújításán és készen álltak megkezdeni a munkát a történelmi 12 emeletes Standish Hotelen (1903-ban nyitották meg), amit az Őrtorony pár évvel korábban szerzett meg. Mindezekkel a vásárlásokkal és észben tartva a tapasztalt vízvezeték-szerelők iránti igényt, ez volt az oka, hogy Richard interjúkat szervezett más Őrtorony-hivatalnokokkal, és mire a reggel elmúlt, meghívtak minket, hogy legyünk a tagjai az akkor már több mint 2000 fős Őrtorony-személyzetnek Brooklynban. Történetesen, amikor visszatértünk Tennessee-be közel tizenegy évvel később, a brooklyni Bétel-személyzet több, mint 3300 főt számlált az Őrtorony-szervezet óriási növekedésének köszönhetően az 1980-as és a korai 1990-es években.

Buzgón várva új kalandunkat hazatértünk, rendbe tettük a dolgainkat és visszatértünk New Yorkba 1982 júniusában. Joe-t beosztották az építkezési vízvezetékszerelő osztályra, ami az idős Squibb-épületek vezetékeit javította, én pedig a szalagmásoló osztályra mentem dolgozni. Néhány hét múlva súlyos légúti allergia alakult ki nálam bizonyos munkahelyi kemikáliák következtében, így áthelyeztek a szállítási osztályra, ahol adatbeviteli munkát végeztem.

Világméretű terjeszkedés

Körülbelül egy évvel később az építőmérnöki osztály személyzeti tagja lettem a titkársági csoportban. Az osztály több mint száz emberből állt - műszaki rajzolók, mérnökök építészek, titkársági és más irodai dolgozók - akik mindannyian valamiképpen részt vettek a Jehova Tanúi által világszerte használt új és felújított épületek tervezési és kivitelezési munkálataiban, egy olyan időben, amikor a Tanúkat az egyik leggyorsabban növekvő vallásnak tekintették.

Az osztálynál töltött időm első időszakában egy hatalmas telek került az Őrtorony Társulat tulajdonába a New York-i Pattersonban. Kezdetben bizonytalan volt, hogy az ingatlant mire fogják használni, de idővel eldöntötték, hogy oktatási központot alakítanak ki rajta. Az eredeti pénzösszeg, amit erre a fejlesztésre tettek félre úgy hallottam, ötven millió dollár volt. Amikor otthagytam az építőmérnöki osztályt 1989-ben, már több mint száz millió dollárt költöttek rá, és a komplexum folyamatosan tovább növekedett, miközben a brooklyni műveletek összementek. Noha Jehova Tanúi Vezető Testületének hivatalos irodái még mindig Brooklynban találhatók, a pattersoni helyszín egy olyan csomóponttá válik, ahonnan a hivatalnokok irányítják a világméretű szervezetüket.

Egy 30 emeletes épület megépítése a vízparton

Később titkárnői megbízást kaptam az egyik építészmérnök mellé, aki korábban misszionárius volt és most egy 30 emelet magas személyzeti lakóépületet tervezett Brooklynba. Egy délután közepén, amikor egyedül várakoztam egy liftre az Őrtorony irodaépületében, ahol dolgoztam, John (“Jack”) Barr, az egyik Vezető Testületi tag lépett oda hozzám. Jack a munkám iránt érdeklődött, miközben a liftre vártunk. Elmondtam neki, hogy a tervezői csoportunk éppen igyekszik egy környezeti hatástanulmányt befejezni (Environmental Impact Statement [EIS]). A hatalmas EIS dokumentumban található információkat New York városa kérte és használta fel, hogy megvizsgálják a kérésünket az övezet besorolásának megváltoztatására azon a helyen, ahol az Őrtorony szervezet meg akarta építeni a 30 emeletes lakóépületet. Jelentős közösségi ellenállás bontakozott ki egy ilyen hatalmas épülettel szemben, amely a vízpart brooklyni oldalán helyezkedett volna el, az East River és az alsó-Manhattan-i Wall Streetre néző kilátással, mivel az elzárta volna a híres panorámát.

Soha nem felejtem el, amit Jack mondott nekem azon a napon, “Ötven millió dollárt tettünk félre erre a projektre, és lenyűgöző azt látni, hogy a pénz mennyisége, amit a bankban tartunk soha nem csökken.” Azután hozzátette: “Jehova mindig gondoskodik!” miközben a jobb  kezével egy elképzelt vízszintes vonalat húzott balról jobbra, jelezve, hogy a pénz állandó marad. Jehova ugyanakkor nem gondoskodott az övezet besorolásának megváltoztatásáról. A lakóépület végül is elkészült néhány háztömbbel beljebb, az Őrtorony Társulat gyárépületei mellett, távol az ideálisnak tartott helyszíntől.

Kutatási lehetőségek

Miután a Brooklyn Heights kerületet Brooklynban, ahol az Őrtorony épületek is voltak, történelmi területnek tekintették, minden új és felújított épületnek el kellett érnie bizonyos építészeti követelményeket, amiket a helyi idegenforgalmi szövetség állított fel. Idővel a munkám fontos részévé vált a helyi történelmi és építészeti kérdések kutatása, hogy meg tudjuk felelni ezeknek az elvárásoknak. A helyreállítási szabályok olyan szigorúak voltak, hogy egy esetben köteleztek minket, hogy készítsünk másolatot az eredeti cím számairól, amely valaha a Bossert Hotel bejárati ajtaján volt látható. Kétségesnek tűnt sokak számára, hogy ez az információ megtalálható-e, jelentős mennyiségű kutatással töltött idő után azonban a Long Island-i Történelmi Társulatnál megtaláltam a hotel elejének egy korai képét egy régi újsághirdetésben. Ezen a számok elég világosan láthatóak voltak ahhoz, hogy lemásoljuk őket. E felfedezés után a kutatási képességeimet soha nem vonták kétségbe.

1989-ben áthelyeztek az Írói Osztályra, hogy a rangidős író, Karl Adams kutatási segédje legyek. Ő akkor írta a vallásunk történelmét, ami végül is egy 750 oldalas krónika lett, Jehova Tanúi - Isten Királyságának hirdetői címmel, amit 1993-ban adtak ki.

Egy másik rangidős írót, David Iannellit szintén azzal bíztak meg, hogy dolgozzon együtt Karllal a könyvön. Az első napomon az Írói Osztályon David meglátott engem, amint egyedül álltam az Írói Osztály könyvtárában és odajött hozzám, hogy beszélgessünk. Világosan emlékszem rá, amint azt mondja nekem, mennyire izgatottnak kellene lennem, hogy áthelyeztek az Írói Osztályra. Azt mondta, a Bétel-dolgozók “ölni tudnának”, hogy megszerezzék az állásomat. Úgy gondoltam, értem mire gondolt és mosolyogtam.

Mindenkit, aki Bételbe jött élni, az evangélizációs munka során mutatott kitűnő “szellemi” képességei miatt választottak ki a személyzet részének. Ahelyett, hogy világi típusú támogató feladatokat lássanak el a Bételben, tudtam, hogy a legtöbb Bétel-dolgozó, ha lehetősége lenne rá, azt választaná, hogy a munkanapjukat teljes mértékben a “szellemi” dolgokban elmerülve töltik. Az Írói Osztály volt az a csomópont, ami körül az egész Bétel forgott, hiszen az Őrtorony-irodalom volt a vallás gerince; tehát tudtam, hogy az Írói Osztály volt a leginkább áhított munkahely.

David nyugtázta a mosolyomat, majd megismételte a szavait, ezúttal erőteljesebben. Azt mondta, “Komolyan mondom, a Bételesek ölni tudnának azért az állásért, amit kaptál és ezt ne felejtsd el!” Ezektől a szavaktól kijózanodva és egy kissé zavartan, röviden válaszoltam valamit és elsétáltam, hogy aztán nekikezdjek utánajárni az első kérdésnek a “tennivalók” listáján, amit Karltól kaptam.

Később eszembe jutottak David szavai olyan alkalmakkor, amikor azon gondolkoztam, mit tettem rosszul, hogy Isten büntet engem az áthelyezésemmel erre az osztályra. Igen, együtt dolgoztam néhány különösen jó emberrel, olyanokkal, akiket a barátaimnak neveztem. A színfalak mögött azonban voltak olyanok, akik rosszat akartak nekem, és megpróbálták szabotálni a munkámat, mivel az állásomat kívánták megszerezni; vagy el akartak távolítani az útból, mert rájöttem, hogy nem voltak őszinték. Naiv voltam, és saját magamnak is kifogásokat kerestem olyan emberek számára, akik külsőleg barátságosak és segítőkészek voltak, mégis néhány alkalommal a segítségük olyan lépésekhez vezetett engem, amik miatt Karl leszidott. Például már csaknem két éve voltam az Írói Osztályon, mikor egy különösen bonyolult helyzet után, ami egy fiatal nő eltávolításához vezetett az osztályról, Karl azt mondta, ő nem az a barát volt, akinek gondoltam, hanem neheztelt rám, mivel én kaptam meg azt az állást, amit ő áhított. Igen, Davidnek igaza volt, némelyek “ölni” tudtak volna, hogy megszerezzék az állásomat!

A negatívumok ellenére az Írói Osztályon a mindennapi munka izgalmas volt, kitöltötték az érdekes és kihívásokkal teli tennivalók. Karl minden héten adott nekem egy kérdéssort, amire választ várt, leginkább az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat korai történelméről, melynek gyökerei 1879-ig mennek vissza. Ilyen módon rengeteget tanultam a vallásomról. Gyakran miközben valami konkrét dolgot kerestem más fontos archív anyagokat találtam, amiket réges-régen öreg szekrényekbe helyeztek számos különböző helyen és aztán elfelejtették őket.

Meglepő felfedezések

Egy ilyen rendkívüli felfedezés volt, hogy az Őrtorony Társaság első elnöke annak 1881-es létrejöttekor William H. Conley volt, egy pennsylvaniai bankár - nem pedig Charles Taze Russell. Ez egy szenzációs felfedezés volt, hiszen a Főhivatalban senki sem tudta, hogy Conley volt az első elnök vagy, hogy Russell apja, Joseph alelnök és Charles Taze titkár-pénztáros volt. A kinevezések a megvásárolt részvényeken alapultak, ezek mindegyike 10.00$ (tíz dollár) volt. Mivel csaknem azonnal átadtam a forrásdokumentumot, nem vagyok benne biztos, pontosan mennyi részvényt vásárolt Conley, de úgy gondolom 350-et 3500 dollárért. Arra viszont emlékszem, hogy Joseph Lytel Russell 100 részvényt vett 1000 dollárért és Charles Taze 50 részvényt vett 500 dollárért. Amikor a Tanúk új történelemkönyvének 576. oldalára  néztem, ahol a Conley-féle információt megjegyezték, érdekes Karl Adams miért nem vette bele a Joseph Russell alelnökségét érintő tényt. Az egyes személyek által vásárolt részvények száma ugyancsak kimaradt.

Ezek a fontos tények egy kicsi piros karton borítású, könyvelési stílusú jegyzetfüzet első oldalán kerültek feljegyzésre, amelyben szintén megtaláltam az eredeti kézírásos szervezeti alapszabályt. A papírt kétszeresen összehajtogatták és az egyik oldalát beragasztották a belső borítóra. Kézírások összehasonlítása nyomán nincs kétségem afelől, hogy Charles Taze Russell felesége, Maria írta az első alapszabályt. A kis jegyzetfüzetet egy papírgyűjtő mappában találtam, ami egy iratszekrényben volt egy betonkamrában, az Őrtorony Vagyonkezelői Osztályán a Columbia Heights 25-ben.

Egyik alkalommal, amikor megrohamoztam az Őrtorony Főhivatalát, hogy régi feljegyzéseket keressek, a Végrehajtó Osztály fiókhivatali irodájában, egy régi iratszekrény alján, találtam egy ősrégi kinézetű, fonallal átkötött barna papírzacskót. A csomag a híres 1913-as kanadai becsületsértési per átiratát tartalmazta, amelyet Russell pásztor indított J. J. Ross tiszteletes ellen. Amikor az ügy a vádesküdtszék elé került 1913. április 4-én, ez a testület azt állapította meg, hogy “nincs határozat”, azaz elégtelen bizonyítékok miatt vádemelés nélkül ejtették az ügyet (Brooklyn Daily Eagle, 1916. július 8., 12. oldal). Nemrég úgy értesültem, hogy sok évvel ezelőtt az Írói Osztály archívuma tartalmazta ezt a perátiratot, de az később eltűnt. Most már tudom, hogy a felfedezésem biztosította, hogy az Őrtorony archívumainak volt egy használható másolata Karl számára, hogy megválaszoljanak egy fontos kérdést, ami számos kutatót érdekelt - Hogyan válaszolt Russell pásztor, amikor a kanadai bíróság megkérdezte, vajon tudja-e olvasni a görögöt vagy sem? Én a zacskót a fontos tartalmával odaadtam Karlnak anélkül, hogy bármit is elolvastam volna belőle. Kétségtelenül érdekes, hogy Karl nem kommentálta ezt a jelentős becsületsértési pert sem akkor, sem később a Tanúk történelemkönyvében, noha az uralta a kiemelkedő kanadai újságok első oldalát abban az időben.

Ugyanabban az iratszekrényben, egy öreg, nagyon törékeny barna papírzacskóban volt néhány száz, a kortól megsárgult levél mindenféle formában és méretben, amelyekről tudomásom szerint senki sem tudott. A leveleket láthatóan Rutherford kérésére válaszul írták a Bibliakutatók (ahogy akkoriban Jehova Tanúit nevezték), hogy beszéljék el tapasztalataikat az I. világháborús üldözésükről. A levelekben a Bibliakutatók elmondták, hogy a zászló előtti tisztelgés vagy a háborús erőfeszítés támogatásának megtagadása hogyan vezetett súlyos verésekhez, kátránnyal és tollakkal történő megalázásukhoz és bebörtönzésükhöz vádemelés vagy bírósági vizsgálat nélkül. (Rutherford sok levelet ezek közül közreadott 1920. szeptember 29-én az Őrtorony Társulat Aranykor című újságjában, amit azután a Vigasz majd manapság az Ébredjetek! címmel adnak ki.) Ugyancsak ebben a zacskóban leltem rá fontos levelekre, elfelejtett dokumentumokra és érdekes újságkivágásokra, amelyek mind azokhoz a nehéz évekhez voltak köthetők.

Négy régi fiókos íróasztalban a környéken több halomnyi különféle képet és levelezőlapot találtam. A halmokban többek között voltak régi kongresszusi képek, profi és személyes képek a harmadik Őrtorony elnökről, Nathan H. Knorról; Knorrnak írt képes levelezőlapok, beleértve egyet a feleségétől Audrey-tól, mielőtt még összeházasodtak volna, és sohasem látott, őseredeti műtermi portréfotók Charles Taze Russellről. Egy különösen fontos felfedezés volt a Főhivatalban valaha látott legjobb, tizenhat képből álló fotósorozat a korai Russell-féle Biblia-ház külsejéről és belsejéről [1889-től 1909-ig ez szolgált a Társulat Főhivatalaként. - a ford.], és számos fotó mutatta Russell pásztort az íróasztalánál ülve vagy a könyvtárában.

Az egyik ilyen fiókban az Őrtorony Társulat második elnökéről, Joseph F. Rutherfordról  talált személyes fotók voltak a számomra leginkább ellenszenves és felháborító felfedezések. Rutherford egy sötét színű, egyrészes, testhez álló, ujjatlan fürdőruhában volt, ami egészen  a combjáig eltakarta őt, ez egy népszerű öltözet volt az 1920-as évek végén és a 30-as években. Nagy hasa volt, és úgy tűnt jól érzi magát, miközben egy nagy udvaron szórakozott, amely az óceánra nézett. Úgy emlékszem, voltak más emberek is néhány fotón, akik pihenőágyakon feküdtek. Az a fotó, amit sosem felejtek el Rutherford arcáról egy közeli kép volt; nagyjából egy lábnyira volt a kamerától, és a nyelvét kiöltötte amennyire az csak lehetséges. Nekem részegnek tűnt.

Aztán ott volt az az alkalom, amikor az Őrtorony Társulat negyedik elnökének, Fred Franznak az irodájában néztem át egy nagy iratszekrényt, amikor ő már gyenge volt, vak, és nem használta többé az irodáját. Rutherford elnöktől származó leveleket találtam, amiket Franznak küldött, az 1930-as években. Egy levél tartalmazott egy kérdést, amire Rutherford Franzot kérte meg a válaszadásra az Őrtorony-folyóirat egy következő számában. Minden Őrtoronyban volt egy rovat, ami Rutherford válaszait tartalmazta bizonyos bibliai kérdésekre. Ez a levél megerősítette a számomra, hogy Franz, aki 1926-ban csatlakozott a szerkesztői bizottsághoz a Társulat kiadványainak bibliai témákkal foglalkozó kutatójaként és írójaként, válaszolta meg ezeket a kérdéseket, de Rutherford aratta le az elismerést értük. A levél egyértelmű volt. Nem arra kérte Franzot, hogy kutassa a kérdést, hanem, hogy válaszolja meg egy bizonyos Őrtorony-rovat számára. Ez arra késztetett engem, hogy elgondolkodjak, vajon abból a huszonhárom könyvből és hatvannyolc füzetből, amit állítólag Rutherford írt hányat írt valójában Franz?

Folytatása következik!

dán forrásból

ajánlott olvasmányok (angol): Barbara Anderson anekdotái

Barbara “hivatalos” látogatása Beth Sarimban 1994-ben, amikor még Tanú volt

Forrás: http://www.freeminds.org/women/barbdiscovery.htm

Fordította: t.csilla, Columba, Eve