Gyülekezeti "könyv"-tanulmányozás kr 4. fej., 16-23. bek.
Jehova népet szerez a nevének
A 16. bekezdés mindössze 2 mondattal letudja az izraeliták 1600 éves történelmét, ami alatt kiválasztott népként voltak ismeretesek, és már lép is tovább, az 1.sz-i kiválasztásra. A nemzetekből új népet választott magának, ill. nevének Isten. Hogy szándékos vagy nem, de ebben a végtelenül leegyszerűsített visszatekintésben, mintha az izraeliták időszaka egy kudarcként lenne bemutatva Istennek abban a törekvésében, hogy népet vegyen a nevének. Ez kívánt volna némi magyarázatot, hiszen a kiválasztott népkénti minőségükben eltöltött 1600 év nem kevés idő, és 2 mondattal átrobogni 16 évszázadon egyenesen a történetük végére, a kiváltság elvesztéséig miközben az igen gazdag, eseménydús időszak egyetlen pozitívuma sincs méltatva, mintha ilyen nem is létezett volna egyáltalán, nagyon torz képet mutat. Márpedig ha az a téma, hogy egy nemzet kiválasztásával magasztalni kívánja a nevét, akkor igenis helye lenne olyan eseményeknek, legalább címszavakban, melyek által ezt meg is valósította.
"16 Az egyik kiemelkedő módja annak, ahogyan Jehova felmagasztalja a nevét az, hogy kiválasztott egy népet a földön, hogy a nevét viselje. I. e. 1513-tól Izrael nemzete képviselte Jehovát az ő népeként (Ézs 43:12). Mivel ők nem tartották meg az Istennel kötött szövetségüket, i. sz. 33-ban elveszítették az Istennel ápolt különleges kapcsolatukat. Rövid idő múlva Jehova „a figyelmét a nemzetekre [fordította], hogy népet szerezzen közülük a nevének” (Csel 15:14). Ez az újonnan kiválasztott nép Isten Izraeleként vált ismertté, és Krisztus különféle nemzetiségű felkent követőiből áll (Gal 6:16). 17... az igaz keresztényeket évszázadokon át nem lehetett egyértelműen megkülönböztetni a hamis keresztényektől."
A kiválasztott nép történelmének ilyen hanyag, nagyvonalú bemutatása önmagában is probléma, mert így azt a hamis következtetést sugallja, hogy az isteni terv kudarcot vallott, de amivel szembeállítják mindezt és amilyen módon, az sokkal nagyobb gond. Ezután ui. az újonnan kiválasztott népről (Isten Izraele) a 17. bekezdés azt írja, hogy Istennek ezzel a 2. nekifutással sem sikerült úgy választania, hogy felmagasztalja a nevét, ellenben Sátán a gondviselés által adott névvel, a saját követőit tudta elnevezni.
És ez a helyzet, legalább 1800 éven keresztül fennállt. Vagyis hosszabb ideig mint az izraeliták teljes történelme. Így ez a második kiválasztás még nagyobb kudarcként van bemutatva mint az első. A happy end 1919-ben következik, mert szerencsére jött a hű rabszolga, aki által végül ez a kimagasló felmagasztalás mégis csak megtörténhetett.
Az alcím szerint tehát, hogy "Jehova népet szerezzen a nevének", az első esetben 1600 évig, a második próbálkozásnál, min. 1800 évig tekinthető eredménytelennek, ha ennek a két bekezdésnek (16-17.) a tartalmát vesszük alapul. Ez összesen 3400 év!
Ha egy Mindenható lény, egy Teremtő Isten elhatározza, hogy felmagasztalja a nevét népek közötti válogatással, kiválasztással, akkor tényleg eltelhet ennyi idő eredménytelenül?
Tényleg említésre sem méltó a 3400 év alatt, hogy közben született egy Megváltó, letette az áldozatát a bűnösökért, íródtak szent iratok, melyek végül rendeződtek valami Biblia formába és fennmaradtak évszázadokon át, stb.?
Ez a 3,5 évezred semmit nem jelent az isteni név magasztalására nézve, kizárólag ami utána következik, 1919-től, kb. 100 éven át napjainkig?
Az ilyen következtetésekre okot adó bekezdések vajon magasztalják Isten nevét, vagy inkább gyalázzák?
Milyen indítékkal képes bárki kisajátítani ekkora időtartamra vonatkozóan Isten nevének dicséretét, vagy magasztalását, miközben a Biblia sehol nem ad erre felhatalmazást neki?
Mekkora gőgről és önteltségről árulkodik az, ha még csak egy zárójeles utalással sem emlékezik meg egyetlen esetről sem, ami valóban az isteni név dicséretét szolgálta a múltban, csak azért, mert annak ő (a szervezet) nem volt a része?
Hogyan lehet ilyen gigantikus történelmi időhöz mérni a 44. oldalon található kicsinyes öndicséretet, melynek mindössze annyi az alapja, hogy 1x, majd 2x, utána meg 3x leírták valami papírdarabra a Teremtő nevét, amit elolvasás után sokan talán az uzsonnájuk becsomagolására használtak?
Mit mutatnak a Bibliaversek, amiket a sorok közé kevernek? Mint annyiszor láttuk már, itt sem támogatják a szöveget, sőt inkább bonyodalmat okoznak. A 17. bekezdésben pl. az igaz keresztények és a hamis keresztények közötti különbségek alátámasztását szolgálná az 1.Péter 4:16, vagy a Máté 13. részéből vett versek. Csakhogy egyik sem használja sem az igaz, sem hamis keresztények kifejezést. A Cselekedetek 11:26 beszél ugyan a gondviselés általi elnevezésről, mint keresztényekről, de semmi mást nem tesz hozzá. Ennélfogva arra különösen alkalmatlanok ezek a bibliai helyek, hogy az elnevezés ideiglenességét támogassák, mint ahogy azt a Királyság könyv sugallja:
"Kezdetben ez egy megkülönböztető név volt..."
Semmivel sem igazolható, hogy bármikor ne lehetett volna, vagy ne lehetne megkülönböztetésre használni. A Cselekedetek 11:26 sem azt írja, hogy kezdetben keresztényeknek legyenek nevezve és majd, ha nem válik be, lesz másik nevük.
Az elnevezésnek nyilván az az oka, hogy a keresztények a Krisztust követő emberek. Egyének, vagy csoportok, mindegy. Akik nem követik Krisztust, azok meg nem keresztények. Nem hamis keresztények, egyszerűen nem keresztények! A lényeg ui. az azonosító jel, melyet Mesterük mondott, a szeretet, és azon kívül minden más is ami Krisztushoz hasonlóvá teheti őket a viselkedésükben, gondolkodásukban. Akiknél nincsenek ilyen jelek, az nem "hamis Krisztus követő", ahogy a szervezet mondja "hamis keresztény"! Csupán nem keresztény. Mert vannak akik követik a példáját és vannak akik nem. Ezért az amit állítanak a 17. bekezdésben, hogy
"az igaz keresztényeket évszázadokon át nem lehetett egyértelműen megkülönböztetni a hamis keresztényektől"
ez egyszerűen nem igaz! Ez egy félrevezetés, mert ha igaz lenne, az azt jelentené, hogy Krisztus módszere a követőinek felismerésére nem működik, félrevezető és fölöslegesen mondta ami János 13:35-ben olvasható. Hogyan tudná egy emberi szervezet jobban megállapítani, hogy ki Krisztus követője, mint maga Jézus Krisztus? Hogyan vethetjük el a módszerét, amit kifejezetten erre a célra adott, hogy emberi szempontokkal, emberi definíciókkal helyettesítsük azt. De más baj is lenne ezzel, hiszen, ha a gondviselés által (ami nyilván Istent jelenti) nevet kaptak az 1.sz-ban ezek az emberek, mégpedig azt a nevet, hogy KERESZTÉNYEK, akkor hogy képesek azt állítani, hogy évszázadokon át nem lehetett megkülönböztetni őket?
Éppen a Teremtő különböztette meg őket azzal, hogy nevet adott nekik! De ha a Csel 11:26-ban olvasható név nem funkcionált, ezt a gondviselés csődjének kellene tekinteni!
Hogy lehet az, hogy a 9. bekezdésben említett történet szerint a 20.sz-ban Jehova számolgatni kezdte, majd sokallta Jézus nevének előfordulási helyeit, intézkedett, hogy ez megváltozzon, itt meg két lappal később arról írnak, hogy isteni gondviselés által már az 1.sz-ban Krisztusról nevezte el őket?
Most akkor melyik verziót preferálják, tetszik Istennek, hogy Jézus nevét is használják, vagy nem?
Ha nem tetszik neki, miért nevezte el Ő maga a népét a Fia után?
És mi történhetett az 1.sz-i névadó után, hogy visszavette az elnevezést és úgy döntött, hogy nevezzék inkább magukat Ézsaiás szövegei szerint?
Nehéz logikus keretben értelmezni ezeket a magyarázatokat, de az biztos, hogy a bibliai történeteket olvasva nem lehet ilyen következtetésekre jutni. A 17. bekezdés több szempontból is egy nagyon szofisztikált, de vakmerő bírálata Isten munkáinak. A Csel 11:26-ra való hivatkozással ui. elismerik, hogy a keresztény nevet maga Isten adta nekik. Majd rögtön azzal folytatják, hogy Sátán gyakorlatilag ellopta ezt a megkülönböztetési lehetőséget, amit Isten 1800 éven keresztül tehetetlenül, de legalábbis tétlenül tűrt, hiszen a gondviselés által adott név, sem a megkülönböztetés, sem a felmagasztalás eszközeként nem funkcionált ez idő alatt. A látszat szerint inkább arról van szó, hogy nem akarják elfogadni az Isten általi elnevezést és mindenféle kifogásokat keresnek a visszautasítás indoklására.
Eddig a pontig azt láthattuk/olvashattuk Isten törekvéseiről, hogy népet szerezzen a nevének, tulajdonképpen csődöt mondtak. A bekezdések konkrétan isteni tevékenységekről szóltak, de a 18-tól megváltozik a helyzet, miután képbe kerül a hű rabszolga. Talán véletlen, hogy ez a bekezdés Istennek tulajdonítja a rabszolga kinevezését, korábban pedig a 24.o.35.bek. Krisztus általi kinevezésről írt? A Szentírásban nincsen szó kinevezésről, így nagy jelentősége nincsen a keveredésnek azon túl, hogy egyel szaporították a következetlenségek szűnni nem akaró sorát. Innentől a név felmagasztalása az emberi hozzáállás szempontjából van bemutatva. Mennyivel eredményesebbek az emberi lépések? Ezt olvassuk:
"hamar ráébredtek ...Nem sokkal korábban felismerték, hogy a Bibliakutatók elnevezés nem elég egyedi"
Milyen meglepő, hogy nekik nem kellettek évezredek, ők hamar ráébredtek, felismerték, hogy a nevük nem elég EGYEDI! Lehet, hogy a gondviselés által adott név is, (keresztények) azért nem működött mert nem volt elég egyedi? Milyen érdekes, hogy a gondviselés 1800 évig nem ébredt rá, a Bibliakutatók viszont alig 10 év leforgása alatt felismerték, hogy
"Milyen elnevezés illene rájuk? "
Az alcímet is figyelembe véve, ezeket a szempontokat először Jehovának kellett mérlegelni!
Nem komolytalan ezt az ötletelést úgy beállítani, mintha Jehovát is tényleg ez foglalkoztatná?
De, ha valóban ez volt a döntő, egyediség, illik rájuk, vagy nem, akkor mit vacakolt velük Jehova évtizedeken keresztül, hogy alkalmassá tegye őket a neve viselésére!? Akkor semmi jelentősége nem volt azoknak a próbáknak, meg teszteknek, amiknek meg kellett felelniük, mielőtt az isteni nevet viselhetnék!
Lehet, hogy azt csak kitalálta valaki és mire további 2 oldalt legépelt a könyvből, addigra már el is felejtette, hogy ilyet is írt korábban? Mi mással lehetne magyarázni, hogy itt csupán az emberi találékonyságról írnak, azzal szemben, hogy idáig nagy energiákat fordítottak teljesen más magyarázatok elhitetésére?
Ezekből inkább úgy néz ki, hogy a Bibliakutatók szereztek nevet maguknak és nem úgy van, ahogy az alcím szerint várható lenne.
Ha tényleg ezek az igazi indítékok, egyediség, illik vagy nem, a gondviselés általi elnevezés meg szóba sem jöhet, ráadásul igaznak kellene tekinteni a végső "keresztelőt" is melyről a 19. bekezdés ír részletesen, akkor nem más történt, mint hogy először visszautasítottak egy isteni elnevezést, majd kisajátítottak maguknak egy másik nevet a Szentírásból, azt a nevet ami a legjobban tetszett nekik, ami szerintük egyedi, illik is a nagyravágyó törekvéseikhez és kész.
" 19 1931 júliusában ... 26-án, vasárnap Joseph Rutherford testvér közzétett egy határozatot, mely a következő erőteljes kijelentést tartalmazta: „azt akarjuk, hogy a Jehova Tanúi névről ismerjenek és így nevezzenek minket.” ... Ez az Írás szerinti név az Ézsaiás 43:10-en alapul."
Mindezek arról próbálnak meggyőzni, hogy Jehova úgy szerez népet a nevének, hogy Joseph Rutherford erőteljesen kijelenti, hogy azt akarja, hogy így legyen! És mivel úgy is lett és azóta is úgy van, ezért ki merné vitatni, hogy Jehova is úgy akarta?
Határozat, erőteljes kijelentés, akarat, ezek a kifejezések mennyivel más árnyalatúak, mint az, hogy Jehova népet szerez a nevének, ti vagytok az én tanúim ... akit választottam, isteni gondviselés által, stb.
Hogyan képzelhető el a finom modorú Teremtőnkről, vagy Fiáról a Jó Pásztorról, hogy bármelyikük is egy kemény hangú határozattal parancsolón, hidegen, ellentmondást nem tűrően kényszerítsen bárkit is az isteni név viselésére?
Mégis ezeknek az előzményeknek a feltárását meg kellene köszönnünk a vezető testületnek, mert így látható tisztán, a saját szavaikból, megfogalmazásukból, hogy mik az igazi indítékaik. Az isteni név erőszakos kisajátítása, önkényes elragadása, és ezáltal az egyediségre való undorító törekvésről van szó.
Itt feltétlenül meg kell említeni olyan bibliai történeteket, mint pl. Manoah és az angyal párbeszéde a Bírák 13:18-ban. Az angyal nem árulta el nevét, mert olyan csodálatos volt, hogy még egy istenfélő embert sem tartott méltónak rá, hogy megismerje. Ő tehát nem utasította vissza a nevét és névadóját. Többek között ez a történet is azt mutatja, hogy a neveknek sokkal nagyobb jelentősége lehet Isten előtt is, mint hogy csak úgy felhatalmazás nélkül találgassunk, hogy mi állna jól nekünk, mi illene hozzánk és a Bibliát mint egy névgyűjteményt használnánk a válogatáshoz. Ha egy teremtmény nevét okkal nem hallhatja ember, akkor honnan a bátorság az isteni névvel kísérletezni? Olyan szövegkörnyezetbe helyezni, és olyan tevékenységeket felcímkézni vele, amik sokkal inkább sértik őt, mint magasztalják?
Vajon elég mindezek megalapozásához az Ézsaiás 43:10-et odabiggyeszteni a bekezdés végére és egyértelműzni, hogy az lenne a bibliai alap? Láthattuk az eddigiekből, hogy mennyi köze van ennek a versnek és szövegkörnyezetének a mai körülményekhez. Az, hogy ráadásul ilyen szirupos és teátrális körítéssel is tálalják, még visszataszítóbbá teszi az egészet.
Tapsolnak, éljeneznek egy jogi nyilatkozatot, egy határozatot egy emberi akaratot világszerte és ez lenne a bizonyíték, hogy Isten is így látja jónak? Vagy inkább az, hogy a 20. bekezdésben említett Barber házaspár is lelkesedett Ausztráliában? Valóban ez a forma és ez a tartalom, ugyanilyen fogadtatásra talált Jehovánál is? Már csak azért is kérdés, mert Ézsaiás szövegei, mindkettőben messze állnak Rutherford hatásvadász szónoklatától.
Ha kellően nagyszabású, és teátrális valami, amit emberek gondolnak ki, az már automatikusan az isteni támogatás bizonyítéka is?
Korábban a 8. bekezdés még arról írt, hogy Jehova segített megérteni valamit a századfordulón, 1931-ben meg egy ember, Rutherford határozatát és akaratát éljenezik. Úgy látszik, hogy az ilyen fajta következetlenség szinte minden egyes témát végigkísér a könyvben, bármihez is nyúljanak.
Isten neve világszerte felmagasztaltatik
"Sok év telt el, mióta Jehova arra indította a felkent testvéreinket, hogy vegyék fel az új nevüket. Vajon azóta sikerült Sátánnak elhomályosítania azt, hogy ki Isten népe? Sikerült elérnie, hogy az emberek ne tudjanak megkülönböztetni minket más vallásoktól? Épp ellenkezőleg!"
Az egyediség vagy az illik, nem illik mérlegelése, inkább egy imidzs formálás részének tűnik, mint isteni indíttatásnak. De bármi is a kritikus véleménye ezekről a kijelentésekről, az a lényeg, hogy az összeillő darabkák nem nagyon engednek olyan következtetésekre jutni, hogy ezeket az eseményeket a legkisebb részletükben is bármelyik isteni személyiség irányította volna.
Sok év telt el, mióta Jehova arra indította a felkent testvéreinket, hogy vegyék fel az új nevüket.
Mennyire tekinthető újnak a nevük? Ha igaz lenne a könyv okfejtése Ézsaiás szavairól, akkor a 2700 éven keresztül kínált név egyáltalán nem számít újnak. Hogy ők ezt csak 1935-ben ismerték volna fel, az már más kérdés. Mint az is, hogy ezt nem sikerült Sátánnak elhomályosítani, az elmúlt 85 évben (1935- )? Hogy a homály mit jelenthet a szervezet esetében, és a Jehova névről való ismertségüket tényleg csakis sikernek lehet elkönyvelni, erről biztosan megoszlanak a vélemények, de nagy teljesítménynek semmiképp nem tekinthető. Történt egy névadás, valaki elnevezte a gyülekezetét bárhogyan is zajlott ez, és azt megjegyzi a külvilág. Erre akkor is van esély, sőt akkor igazán, ha botrányok is ragadnak ahhoz a névhez és ha erre még büszke is valaki, hát akkor ...
P.J.
Utolsó kommentek